- Milyen drága vagy Cole. – mondtam végül, gúnyosan mosolyogva. – Pont akkor szakítasz, amikor épp 6 hónaposak lettünk, milyen tökéletes.

Ismét megálltam egy pillanatra, és mély levegőt vettem az orromon át. Hatalmas készetetést éreztem, hogy üvölteni kezdjek vele, és mindent a képébe vágjak, ami csak eszembe jut. Tartsd vissza, tartsd vissza, tartsd vissza.

- Előre eltervezted, hmm? Jó ötletnek tűnt, hogy pont akkor dobj ki, amikor félévesek vagyunk?

- Sajnálom.
- Nem, nem, ne merészeld ezt mondani! – ugrottam egyből, a hangomat is megemelve. – Mondj amit akarsz, csak ne azt, hogy sajnálod.

- Anna… - sóhajtott, a tekintetét ismét másra szegezve, majd újra visszanézett rám. Láttam a szemében, hogy habozott, mielőtt újra megszólalt volna. – Te… sokkal jobbat érdemelsz nálam. Komolyan mondom.

Ezen a ponton úgy éreztem eleget hallottam, és felálltam a székemből, a szalvétámat az érintetlen tányéromba dobva.

- Rendben. – jelentettem ki hűvösen.  – Előbb-utóbb én is megtettem volna, végül is köszönettel tartozom, hogy megspóroltad nekem.

Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de én ekkor már kiviharzottam az étteremből, majdnem fellökve az egyik pincért. A düh forrt azt ereimben, megrészegített. Az ajtót nagy erővel nyomtam magam előtt, majd miután kiléptem a hideg, esti levegőbe, rájöttem, hogy mindenképp ki kell ürítenem a fejem, mielőtt valami hülyeséget csinálok. Nagy léptekkel elindultam a járdán egy sötét sikátor felé, ami egy üres parkolót ölelt körbe.

Megálltam, és leültem a járda szélére, a lábaimat kinyújtva magam előtt. Ökölbe szorítottam a zsebemben lévő kezemet, és hirtelen valami keménybe ütköztek az ujjaim. A méreg ismét elárasztotta az egész lényemet. Kivettem a kis tárgyat, és az ölembe ejtettem. Egy apró, lapos, fekete dobozka volt, vörös masnival a tetején. Kinyitottam, és mélyeket lélegezve néztem a benne lévő két papírlapot, ahogy egy zsebkendőbe takarva feküdtek. Két jegy volt egy Yankee meccsre. A legjobb helyekre szóltak – az ára pedig nem tett túl jót a pénztárcámnak. Órákon át álltam az esőben, hogy megszerezzem ezeket a jegyeket. Alattuk egy újabb kis papírlap volt.

Boldog 6 hónapot! Szeretlek!

Istenem, milyen kibaszott idióta voltam.

Kezembe vettem a dobozkát, és addig szorítottam, amíg az ujjaim el nem fehéredtek. Nem tudtam visszafogni magam, felugrottam, és dühömben olyan messze hajítottam magamtól a dobozt, amennyire csak tudtam. Szaporábban vettem a levegőt, és egy kis megkönnyebbülés futott végig rajtam. Gonoszan mosolyogtam magamnak. Eldöntöttem, hogy jó érzés volt. Igen, nagyon jó. Az izzadt kezemet megtöröltem a lábamba, és visszaindultam a fő utca felé. Erősnek éreztem magam, és megállíthatatlannak, de nem jutottam sokáig, mert a gondolataimat egy hang félbeszakította.

- Hé, te!

Megálltam, és lassan hátrafordultam, hogy megnézzem ki az. A parkoló azon részén, ahol pár perccel korábban még én ültem, most egy férfi állt. Az alakját egy hatalmas póló, és egy látszólag jó pár számmal nagyobb farmer nyelte el. Nem tűnt túl nagydarabnak, inkább csak magas volt. Karba tett kézzel bámult rám, én pedig óvatosan elindultam felé. Ahogy közelebb értem, az arcát is világosabban láttam az utcai lámpák fénye alatt. Egy kendőt viselt a baseball sapkája alatt, amik hosszú, sötét hajfonatokat rejtettek el. Az alsó ajkában egy piercing csillogott, és a szemei, amik gyilkos pillantásokat vetettek felém, barna színűek voltak. Ahogy végignéztem rajta, megláttam, hogy a kezében azt a kis lapos dobozt tartja, amit korábban én hajítottam el.

- Ez a tiéd? – kérdezte, kicsit meglegyezve a dobozt. Mély hangja volt, és furcsa akcentusa. Egyértelműen nem amerikai.

- Igen. – válaszoltam hűvösen. – Miért?

Egy mosoly ült ki az arcára. Megfordult, és valamit mutatott nekem a fejével.

- Látod azt az autót? – kérdezte.
Arra nézve egy fényes, fekete autót láttam, pár méterrel arrébb mögöttünk. Nem értek az autókhoz, de még én is megállapítottam, hogy szép darab, és biztos nem a méhtelepről szedte össze. Bólintottam, és halkan el is eresztettem egy kis nevetést.
- Az az enyém. – mondta.
- Jó neked. – válaszoltam a szemeim forgatva.

A szemei elsötétültek, és ismét felemelte a dobozkát, előttem legyezve.

- Ez a tiéd, és az a kocsi az enyém. Ez… - megállt egy pillanatra, hogy nekem dobja a tárgyat. – Megütötte a kocsimat.

- Miről beszélsz? – förmedtem rá.
- Gyere ide! – követelte, és sietve odament a kocsihoz. Kedvtelenül követtem, azon gondolkozva, hogy mi a fenét keresek itt, és miért nem rohanok el most azonnal. Megállt a kocsi mellett, és a hosszú ujjával rámutatott.

- Nézd, ott! Látod?

Lehajoltam, a szemeimmel pedig csendben tanulmányoztam azt a helyet, amire mutatott. Többször is átvizsgáltam, mielőtt újra felegyenesedtem volna.

- Nem, nem látok semmit.
- Akkor nézd meg közelebbről. – vetett felém egy lenéző mosolyt.

Sóhajtottam, és ismét lehajoltam, hogy újból megvizsgáljam a kocsi felszínét. Ekkor a szemeimmel el is kaptam valamit, amire talán célozhatott: egy apró, alig látható kis karcolás.

- Az? – mutattam rá. – Az semmi, csak egy kis karcolás.

- Megrongálta az autómat! – csattant fel egyből. – El tudod képzelni milyen drága volt ez a kocsi?
- Nem igazán érdekel. – válaszoltam szárazon. – Nézd, szar estém volt, nincs hozzá hangulatom, hogy a kocsidat bámuljam egy parkolóban, oké?

- Megrongáltad a tulajdonom! – szisszent fel, felém lépve. – Ki kell fizetned a károm.

- Hogy mit kell csinálnom? – kérdeztem tátott szájjal, majd megráztam a fejem. – Nem. Nem, nem. Én most elmegyek innen, mert az ott… - egy pillanatra megálltam, és a karcolásra mutattam. – az ott semmi.

A kezét az állához emelte, közben végig a kocsijának az oldalát bámulva. A hosszú ujjaival az állkapcsának a vonalát vakargatta, majd befejezvén az elmélkedését, bólintott.

- Elsőre úgy becsülném, hogy az a kis ’semmi’ 3000 dollárba kerülne.

- Mi?! – kiáltottam fel, és tettem egy lépést hátrafelé döbbenetemben. – Miről beszélsz?! Akármilyen drága is, 100 dolcsinál semmiképp nem lehet több!

- Szóval? – mosolyodott el egy pillanat múlva, majd rám nézett. – Készpénzben fizetsz? Vagy egyeztessünk a biztosítási céggel?
- Ezt nem tudom kifizetni. – jelentettem ki, kétségbeesetten röhögve, annyira nevetségesnek tűnt az állítása. – Egyetemista vagyok, az istenért, kajára is alig van pénzem.

- Azért ha jobban megnézem… - kezdett ismét beszélni, majd megállt, amíg kinyitotta a dobozt.
- Yankee jegyek. Páholyba… Ez alapján nem tűnsz túl szegénynek.
- Idefigyelj, seggfej! – kiáltottam rá, mire a szemei egyből kitágultak. – Nem fogom kifizetni azt a szart. Most pedig fogom magam, és elmegyek, mert ennyire közel járok ahhoz, hogy valamit szétverjek, és az arcod elég közel van, már ha fel tudod fogni mire célzok…

- Most már fenyegetőzünk? – szisszent fel ismét. – Az ügyvédemnek ez a szakterülete.
- Baszd meg.
- Most már szexuális zaklatás is? – csettintett a nyelvével, és egy ravasz mosoly jelent meg az arcán. – Ez az drágám, folytasd csak!

Mielőtt lehetősége lett volna folytatnia a bunkó megjegyzéseit, sarkon fordultam, és futni kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Éreztem, ahogy a szél összekócolja a hajamat, és simogatja a fedetlen karomat. A férfi mögöttem még utánam kiabált valamit, de nem figyeltem, csak rohantam sebesen. 5 vagy 6 utcán át futottam, amíg végül elértem a kisbolthoz a lakásom sarkában.

Ezen a ponton már levegőrét kapkodtam, de jó volt érezni, ahogy az adrenalin végigmegy rajtam. Győztesnek éreztem magam, visszaemlékezve az erős akcentusú pasi elképedt arcára. Úgy döntöttem, megérdemlem hogy megünnepeljem, ezért a boltba lépve egyből a tejtermékeket céloztam meg, azon belül is a fagyasztókat. Oh, igen, egy nagy adag csoki fagyi azonnal megold mindent. Megragadtam hát egy dobozt, és önelégült vigyorral mentem a pénztárhoz.

Lehet, hogy Cole az egész étterem előtt dobott ki miután félévig együtt voltunk, lehet, hogy 300 dolcsit dobtam ki egy hülye baseball meccsre miatta, de legalább kijátszottam egy bunkót a sikátorban, és emiatt nagyszerűen éreztem magam.

- 3 dollár 22 cent lesz. – mondta a pult mögött álló férfi, ahogy a dobozt egy műanyag zacskóba csúsztatta. Mosolyogva nyúltam a dzsekimbe a pénztárcámért. A homlokomat ráncolva nyúltam át a másik zsebembe, majd a harmadikba és a negyedikbe is, a mosolyom pedig egy pillanat alatt lehervadt az arcomról, amint rájöttem, hogy a pénztárcám sehol nem találom.

Oh, basszus.