Tom szerette az emberek ablakait tisztítani. Nagyon szerette. Először is, imádta a fényes, tiszta ablakok látványát, miután levakarta róluk a koszt, és szerette a vödrében lévő folyékony szappan illatát. Nem számított, hogy néha a keze itt-ott berepedt, mert mindig olyan tiszta volt. Másodszor pedig, szerette a liftet. Tom sosem félt a magasságtól, és a hatalmas épület oldalán az ingadozó lifttel felemelkedni olyan volt számára, mintha vidámparkban lenne – főleg, hogy Tom kicsit gyorsabban emelkedett fel vele mindig, mint ahogy szabadott volna, de ezt nem árulta el senkinek. A harmadik ok, amiért annyira szerette a munkáját, az az idő volt, amit azzal tölthetett, hogy Billt nézte.

Bill a 3G blokkban lakott, a negyedik emeleten, és az ablaka felülről a negyedik volt. Az ablakai ritkán voltak koszosak, mert Bill szerette maga takarítani őket, de Tom mindig megcsinálta, egyrészt mert ez volt a feladata, másrészt pedig mert utált egy ablakot kihagyni csak azért, mert kicsit tisztább, mint a többi; harmadrészt pedig azért, mert az utóbbi 3 hónapban teljesen és reménytelenül szerelmes volt Billbe. Csak onnan tudta meg a nevét, hogy Bill nagymamája egy hímzésbe belevarrta, hogy „Bill Kaulitz”, amit Bill bekeretezve kirakott a falára. Plusz, amikor pár nappal ezelőtt először kezdett el beszélni a virágaival, udvariasan bemutatkozott – családnévvel, meg minden. Tom minden munkáját hamar letudta reggel, csak hogy elcsíphesse Bill társalgását a kis barátaival – Vénusszal, a légycsapóval, Conniferrel az örökzölddel, és Billyvel, a pálmafával. Az utóbbit maga után nevezte el, a haja miatt. Billy egyébként megmagyarázhatatlan módon, valóban hasonlított a gazdájára.

- Sziasztok Billy, Connifer, Vénusz. – köszönt nekik. A szokásosnál később ébredt fel. Az utóbbi időben gyakrabban csinálta ezt, ugyanis szabadságon volt a kis kávézóból, ahol dolgozott. Tom lehajolt a felvonóban, és figyelmesen hallgatta Bill hangját, ami ugyan egy kicsit rekedtes volt, de ennél nem is lehetett volna gyönyörűbb. Tom sóhajtott miközben hallgatta, nem is igazán a szavaira figyelve, csak hagyva, hogy a hang elárassza.

- Ahh… - suttogta.

- Tudjátok mit fogok ma csinálni? – kérdezte Bill a növényeket, akik nem válaszoltak, elvégre csak növények voltak. – Kimegyek!

Tomnak elakadt a lélegzete. Bill sosem ment ki. Olyan volt ez, mint egy kimondatlan szabály Bull házában. Se barátok, se telefonhívások a közeli rokonokat leszámítva, és a munkahelyét leszámítva, SOHA nem ment el, sehova.

- Wow! – mondta Tom halkan.           

- He? – nézett körbe Bill zavartan a semmiből jött hang hallatán. Tom szemei elkerekedtek, a kezét pedig egyből a szájához kapta. Legalább 5 percbe telt, mire visszatért a bátorságba, hogy ismét az ablakhoz lopózzon. Bill boldogan csevegett, és Billyt öntözte a kis virágos kancsójával, Tom pedig egyre szaporábban vette a levegőt. Gyönyörű volt. Olyan, mint egy kis finom, érdekes édesség. Mint egy puszedli. Igen, Bill pontosan olyan volt, mint egy puszedli.

- Szóval mit gondolsz Billy? Fekete vagy zöld? – emelt maga elé két pólót Bill, eljátszva, hogy a növényt hallgatja. Billy szomorúan ült ott, egyértelműen nem élvezve a helyzetet, hogy végig kell néznie, ahogy Bill úgy táncikál körbe, mint egy kis tündérke. Hülye növény, gondolta Tom féltékenyen. Hülye, hálátlan növény.

- Oh, Istenem, Billy, szeretném megkapni ezt az állást. Nagyon akarom. Egy igazi irodában dolgoznék… egy igazi irodában… emberekkel!  - kiáltott fel Bill boldogan. – És ha elég sokáig vagy együtt az emberekkel, a végén a barátaid lesznek, ugye?

Bár így lenne, gondolta Tom szomorúan.

- És írhatnék is… - álmodozott tovább Bill, miközben valami gagyi slágert dúdolgatott magában, fel-le táncolva a szobában.

Bill nagyon jó író lenne, gondolta Tom. Sosem olvasott még semmit, amit ő írt, de biztos volt benne, hogy fantasztikusan jók.

- Idő van. – sóhajtott Bill, pár pillanat gondolkodás után pedig végül felvette a zöld pólóját. – Kívánj sok szerencsét!

Tom csendben nézte, ahogy Bill átugrott a kanapé felett, meglepő ügyességgel egy ilyen magas, és ilyen vékony emberhez képest. Álmodozó sóhajjal, Tom leereszkedett a lifttel. Olyan tökéletes volt… Minden egyes apró részlet tökéletes volt benne; nem is értette hogy lehetett még mindig szingli, de ez volt Tom legnagyobb szerencséje. Egyetlen probléma volt a helyzettel. Egyetlen egy dolog, ami megállította Tomot attól, hogy betörjön Bill lakásába, félresöpörje a virágait, és vad, szenvedélyes szexbe kezdjen Bill konyhaasztalán – a tény, hogy Tom akkor sem lenne képes beszélni vele, ha az élete múlna rajta. Bill megjelenésében volt valami furcsán ijesztő, és ha csak belegondolt, hogy mellette kéne lennie, Tom keze egyből izzadni kezdett.

- BzzzzzzzcrrrffffbakoooooojanaaaaaaaaaFFFFFTTTTTFFFFtttfFFFTTTT – szólalt meg Tom walkie talkie-ja. Tom meglepetten mordult fel.

- Hello, hello! – ugatott bele hangosan, alatta az utcán pedig egy idős hölgy ijedten kapta a kezét a mellkasához.
- BFFT! BFFT! – zúgott továbbra is a walkie talkie.

- Hogy kell ezt a szart lekapcsolni? – siránkozott Tom magának, közben viszont hálát adott az égnek, hogy ez nem akkor történt, amikor Bill a lakásban volt.
- Gyerünk! – kiáltott fel, a walkie talkie viszont továbbra sem volt hajlandó működni.
- Kibaszott szar… - morgott rá Tom, és mintha csoda történt volna, a zúgás megállt. Tom úgy érezte magát, mintha ő maga lenne Jézus. A szerkentyűt biztonságba helyezve, folytatta a munkát. Mi van, ha Bill egyáltalán nem kedvelné őt? Mi lenne, ha hívná a zsarukat és szegény Tom még távolságtartási végzést is kapna? No nem mintha kukkolna, vagy valami… Hát, igazából, valamilyen szinten tényleg azt csinálta, de a lehető legtisztességesebb módon.

Bill megjelent alatta az utcán, lendületesen lépkedve, Tom pedig amint észrevette, egyből felugrott, és úgy tett, mintha Bill ablakát mosná.

- Hey! – ütötte meg a fülét egy apró, éneklő hang, és majdnem elájult. Bill hozzá beszélt. Bill Kaulitz, a világ leggyönyörűbb fiúja, megszólította TOMOT.
- Nem kell lepucolnod azokat az ablakokat… magamnak csinálom!
Bill félénkebbnek hangzott, mint amikor a növényeinek beszélt. Hát, őszintén szólva, Tom elég mocskos volt, nem tűnhetett túl szimpatikusnak, ráadásul Billnek volt is némi problémája azzal, hogy az emberekkel beszéljen; ez közös volt benne és Billben.
- Öh… semmi gond… uram… nekem nem probléma… - felelte Tom. Az első alkalommal, hogy Billel beszélt, kapásból egy ’öö’-vel indított. Tom legszívesebben felpofozta volna önmagát. Halvány, lágy mosollyal Bill elfordult, és visszament a járdára, és amikor már elég messze volt, hogy ne hallja, Tom a sötét hajú férfi elhalványuló alakjához kiáltott.

- Bill? Egyébként szeretlek! 

Bár Bill nem hallotta, Tom egy pillanatra jobban érezte magát.