Tom lassan cammogott át a sötét sikátorok és kerülőutak labirintusán, ami elválasztotta a fő utcától. Egész nap őrült meleg volt az évszakhoz képest, és csendben reménykedett, hogy hamarosan le fog hűlni az idő, legalább addig, amíg hazaér. Hosszú napja volt a munkahelyén, a vállai rettenetes izomlázban szenvedtek, amiért egész nap emelgetnie kellett a karját. Útközben a táskáját egyik válláról a másikra nehezítette, hogy a fájdalom kicsit enyhüljön. Jobbra fordulva az egyik úton, látványosan jobb környék felé közeledett.

Nem igazán figyelve a környezetére, letörölte az izzadságot a homlokáról. Néha azt kívánta bár ne lett volna ilyen csóró, és szimplán felugorhatott volna a metróra. Nem - gondolta meg magát azonnal, ahogy az ötlet végigfutott az agyán - a kemény munkával megszerzett pénzét ennél sokkal fontosabb dolgokra kell fordítania, mint a kaja, és a festék. Semmiképp nem pazarolná a pénzét utazgatásra, az út hazáig amúgy sem volt olyan hosszú.

A mai séta még rövidebb is volt, mint szokott lenni. A munka a belvárosban, Mitte dél-keleti részén volt, és az út vissza Friedrichshain-ba nem volt több, mint maximum egy óra. Nem egyszer kellett Tiergarten másik végéből hazasétálnia. Na, az volt aztán a pokoli út.

Miközben azon gondolkozott, hogy másnap talán meg kéne egyeznie Daviddal, hogy munka után vigye haza a céges kocsival, és hogy vajon ez mibe kerülne neki; a tekintetét össze-vissza jártatta az irodaházak és egyéb unalmas épületek udvarai között. Mindegyik el volt zárva drótkerítéssel. Az egész terület szürke volt, nem épp a leginspirálóbb hely. Bármerre nézett, mindenhol ugyanolyan egyhangú falakat látott. Csak arra tudott gondolni, hogy egy kis karakter hozzáadásával, mennyivel barátságosabb környék lehetne.

A nap ragyogott, ami percről-percre kezdett az idegeire menni, és annak ellenére, hogy a városnak egy elég puccos és jól rendben tartott kerületében volt, Tom nem látott benne semmi szenzációsat. Fáradt volt, minden izma lüktetett a fájdalomtól, a torka pedig szárazabb volt, mint a Szahara. Csak annyit akart, hogy végre otthon legyen, valahonnan kerítsen egy üveg sört, és a nap többi részében kialudhassa minden baját. Ha nagyon szépen kérné, esetleg valamivel lefizetné, talán Andi meg is masszírozta volna. Megpróbálta eldönteni, hogy vajon tényleg megérné-e sörre költeni a pénzét egy hátmasszázsért cserébe, vagy hogy esetleg ki tudná-e váltani valami más szívességgel.

A szeme sarkából hirtelen megpillantott valamit. Nem tartott túl sokáig, de a kép megmaradt a fejében, ezért pár lépés után hátra is fordította a fejét, hogy még egyszer megnézhesse magának.

Egyenesen az arcába bámult. A sima, fehér felületet megvilágította a nap, és szinte elviselhetetlenül verte vissza a fényt. Gondolkodás nélkül irányt váltott Tom, és odalépett a drótkerítéshez, a gyönyörű látványt csodálva maga előtt. Egy hibátlan, fehér vászon, ott könyörgött neki, hogy különleges, egyedi művészeti alkotássá válhasson. A fejében egyből elkezdtek körvonalazódni a képek, és már szinte kristály-tisztán látta a befejezett remekművet, olyannyira, hogy meg is kellett ráznia a fejét, hogy visszatérjen a valóságba.

Széles vigyor ült ki az arcára. Tökéletes volt! Mindig is valami hasonlóra vágyott, és már szinte fel is adta a reményt, hogy megtalálja. Úgy tűnt számára, hogy az istenek végül rámosolyogtak, és ezzel a csodálatos vászonnal ajándékozták meg. Sosem látott még ilyesmit azelőtt. Legbelül úgy érezte, hogy csak rá várt, csendben elrejtőzve. Ez volt az – ami egy lélektelen, fehér falból, hamarosan a legnagyobb műalkotásává fog változni. 
 
Elégedetten az új felfedezésével, Tom gyorsan körülnézett a környéken. Hol is volt pontosan? Kétszer is ellenőrizte az utca nevét, de más kérdések is fontosak voltak. Vajon mennyire magas a kerítés? Mennyire lehet nehéz átmászni rajta? Vajon vannak bent biztonsági őrök? És ha igen, akkor hogy lehet elkerülni őket?

A szemöldökét ráncolva tanulmányozta a területet, amíg mindent felmért. A kerítés nem volt gond, és úgy tűnt, nincsenek biztonsági kamerák. Lehet, hogy őrök vannak, de ezt a kockázatot hajlandó volt vállalni. Hogy is ne tette volna, amikor valami ennyire tökéletes volt tőle alig egy köpésnyire?

A fájó izmairól rögtön el is feledkezett, és fülig érő vigyorral folytatta az utat hazafelé, tudva, hogy hamarosan ismét vissza fog jönni. Ott volt egy üres vászon, csak arra várva, hogy feltöltse, és nem állt szándékában sokáig üresen hagyni.

Amint Tom megjelent, nagy puffanással ért padlót a hátizsákja. A parketta nyikorgott a lábai alatt, ahogy egyre beljebb ment a lakásban.

- Andreas? – kérdezte kicsit megemelve a hangját, remélve, hogy a barátja még nem indult el dolgozni.

Az izzadtságtól átázott pulcsiját lehúzta a fején át, és hanyagul a sarokba hajította. A lakótársa szobája felé vette az irányt. Amikor belépett, meg is találta, ahogy a padlón lévő matracon feküdt.

- Hé csipkerózsika! – szólította meg, remélve, hogy nem alszik. Elviselhetetlenül zsémbes volt, amikor valaki felébresztette.

Nem érkezett válasz. Kicsit idegesen a szoba másik felébe ment, és óvatosan belerúgott Andreas lábába. A vékony fiú motyogott pár értelmetlen szót, majd hátat fordított Tomnak. Ismét belerúgott hát, ekkor már nem olyan finoman. Majd belehalt, hogy végre megoszthassa vele a nagy hírt.

Úgy tűnt végül a próbálkozása nem volt sikertelen, Andreas ugyanis lassan Tom felé fordította a fejét, és elkezdte a fáradt szemeit dörzsölni.

- Mit akarsz? – kérdezte rekedt és száraz hangon, nyilván az alvás miatt.

Tom felvont szemöldökkel kócolta össze a szőke haját.

- Így kell a legjobb barátodat üdvözölni, aki csak most ért haza az egész napos fárasztó, kemény munka után, hogy pénzt keressen, és etesse a vézna seggedet?

Nagyon jól tudta, hogy ezzel kényes pontra tapintott, de legalább biztos lehetett benne, hogy erre rögtön fel fog ébredni.

- Parancsolsz? – ült fel egyből Andreas, olyan gyorsan, hogy a hirtelen a fejébe áramló vértől majdnem vissza is esett. A két kezére támaszkodva bámult Tomra. – Pontosan ki is etet kit, Tom?

Alig észrevehetően fütyörészve, karba tett kézzel, Tom szimplán kisétált a szobából a nappaliba, egyedül hagyva a szőkét a fenyegető arckifejezésével együtt.

- Még nem végeztünk, te nyomorék! – kiáltott utána Andreas. Már egyértelműen ébren volt, Tom pedig csak mosolygott a saját leleményességén. Nem sokkal ezután a szőke már rohant is a nappaliba, a szemeiből villámokat szórva.

- Mondd csak Tom, pontosan ki is etet kit? – kérdezte karba tett kézzel a szoba másik végéből.
- Igen, igen, tök mindegy. – válaszolta Tom a vádaskodásra. Levetette magát a kopott kanapéra, és kinyújtotta a karjait a feje fölött, mielőtt újabb vigyor ült ki az arcára. Ezen a napon már semmi sem ronthatja el a kedvét, még Andreas idegesítő viselkedése sem.

Andreasnak rá kellett harapnia egy nyelvére egy darabig, hogy ne kezdjen bele egy kiadós veszekedésbe. Végül sikerült lenyugodnia, és közelebbről is megvizsgálta a haverját. A csillogás lassan visszatért a szemeibe, és egy mosoly is megjelent az arcán.

- Jó híreid vannak! – állapította meg.

- Megtaláltam a lehető legtökéletesebb vásznat! – ujjongott Tom. Önelégülten emelgette a szemöldökét, és még lejjebb süppedt a kanapén.

Andreas csak felhorkant, és csatlakozott Tomhoz a kanapén, durván arrébb lökve Tom lábait a padlóra.

- És én hülye még azt hittem, hogy valami fontos.

Tom sértődötten förmedt a szőkére, amiért ilyen jelentéktelennek állította be a felfedezését.

- Andi! Ez nem volt szép. Ez istenkirály hír, és ezt te is tudod!

A szőke csak megrántotta a vállát, és nem válaszolt.

- Szóval milyen napod volt? – kérdezte Andreas egy kis idő után.

Tom összeszűkített pillákkal nézett rá. Továbbra sem tetszett neki, hogy a barátja nem osztozik az örömében.

- Oké volt. David megint undok volt, mint mindig, Bushido mintha ott sem lett volna, mint mindig, a munka pedig fárasztó volt, mint mindig. Az izmaim megölnek, és nem vagyok benne biztos, hogy valaha is képes leszek újra lerakni a vállaim, egész nap feltartottam őket, és komolyan úgy érzem, hogy az örökké valóságig ebben a pozícióban ragadtak. De ezt leszámítva, azt hiszem az eddigi kibaszott életem egyik legjobb napja volt ez!

Minden egyes szavából áradt a szarkazmus, de Andreas figyelmen kívül hagyta.

- Hát, az jó.

- Néha eltűnődöm miért pont veled lógok. – jegyezte meg Tom, ekkor már nyilvánvalóan dühösen.

- Azért, mert szeretsz! – jelentette ki Andreas, majd folytatta – És mert nincs más barátod.
- Azt hiszem igazad van. – felelte Tom, megrázva a fejét.

Ezzel széles vigyort csalt Andreas arcára. Szerette, ha igaza van, és szeretett olyan emberekkel lenni, akik egyetértettek vele.

- Szóval egy új vászon, he?

- Végre! – kiáltott fel Tom, a másik fiú pedig kuncogni kezdett.

Egyáltalán nem arról volt szó, hogy Andreast nem érdekelte Tom új felfedezése, valójában nagyon is örült neki, de olyan jó szórakozás volt cukkolni, hogy egyszerűen nem bírt ellenállni. Tudta, hogy ez Tom számára nagyon is sokat jelent, de szeretett úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelné, csak azért, hogy felbosszantsa Tomot és húzza kicsit az agyát.

- Igen, megtaláltam a tökéletes helyet, és esküszöm Andi, egyszerűen könyörgött, hogy kifessem! – mesélte Tom lelkesen az „én vagyok az izgatott kiskutya” szemeivel, amin Andreasnak muszáj volt nevetnie.

- Tényleg nem értem hogy beszélnek hozzád a falak. – felelte, majd újra végiggondolta. – Biztos, hogy nem csak a te fejedben vannak a hangok?

Hogy a hatás tökéletes legyen, felemelte Tom egyik piszkos-szőke rasztáját, mintha megnézné, hogy ott bujkál-e valaki, majd féktelen nevetésbe kezdett.

Tom játékosan félrelökte a kezét, és szúrósan pillantásokat vetett fel.

- Vicces Andi, nagyon eredeti.

Még mindig képtelen volt a sértődött szerepet sokáig játszani, ezért hamarosan csatlakozott Andreashoz a hülye nevetésében.

Amint visszanyerte a lélegzetét, Andreas úgy döntött, megmutatja mennyire megbízható és figyelmes barát is ős, ezért hát megkérdezte:

- Szóval hol is találtad ezt az elképesztő vásznat?

Tom a hasát fogta, ami már fájt a nevetéstől, de a kérdés hallatán csak félénk mosollyal felelt:

- Mitte. Munkából hazafelé úton ott mentem át.

Andreas a homlokát ráncolta. Mindenben támogatta Tomot, bármilyen akcióba is kezdett, de tudta, hogy a belvárosban elég szigorú az ellenőrzés, ami azt jelentette, hogy nagyobb volt az esély arra, hogy Tomot elkapják. A graffiti annyira azért nem volt ritka Berlinben, de még mindig éltek a törvények a vandalizmus és a birtokháborítás ellen, és ezért nem is vették túl könnyelműen. Meg volt rá az esély, hogy Tom egyik nap rácsok mögött találja magát, és ez a gondolat nem volt túl megnyugtató.

- Annyira a belvárosban? Nekem ez nem tetszik. Tudod, hogy a gazdag bunkók milyen hajthatatlanok a kameráikkal, meg minden. – küldött pár aggódó pillantást Tom felé, bár tudta, hogy ezzel nem ér el túl sokat. Ha egyszer Tom valamit a fejébe vesz, semmi esély arra, hogy bárki is lebeszélje róla.

- Ne aggódj, Andi, jól leszek, oké? Esküszöm!

Egy kicsit jobban érezte magát, hogy ezt ő maga mondta ki, de a gondolat akkor sem hagyta nyugodni.

- Mindenesetre, majd később, ma este visszamegyek oda. Te dolgozni fogsz? – tette fel az ártatlan kérdést Tom, mégis azt kívánta, hogy Andi bár nemet mondana.

- Igen, a főnök felhívott, hogy Hannah megbetegedett, be kell ugranom helyette.

Tom az ajkába harapott, és csak egy halk „oh”-val válaszolt. Ha Andreas munkába ment, tudta, hogy a végén mindig az utcára került ki. Mindig így volt.

- Hey, ne aggódj, rendben leszek. – rázta meg a vállát Andi finom keze.

- Csak vigyázz magadra, jó? – sóhajtott Tom, a barátja szemébe nézve.
- Mindig vigyázok.

Tom bólintott, ezzel jelezve, hogy hisz neki. Tényleg így volt. Andreasban bízott, csak a többi emberben nem. A napon, amikor megtudta, hogy Andreas a saját testét árulta hogy egy kis plusz jövedelemhez jusson, akkor tudatosult benne, hogy a világ milyen elcseszett, és hogy egyeseknek milyen messzire kell elmenniük, csak hogy életben tudjanak maradni.

A pokolba is, Tom már akkor is utálta azt a kis szar bárt, ahol Andi dolgozott, amikor még nem is tudta Andreas titkát. Azóta már szinte menedékhelyként tekintett arra a helyre. Próbált vele beszélni, hogy hagyja abba a „másodállását”, de Andi nem volt hajlandó. Tom azóta sem hozta fel ismét a témát, elvégre Andreas életéről volt szó, és azt csinált, amit akart. Ettől függetlenül, akárhányszor Andi elment dolgozni, Tom elrebegett egy halk imát, hogy biztonságban érjen majd haza, sértetlenül.

Őrült módjára vigyorogva bámulta Tom a fehér falat. Itt volt az alkalom, hogy megmutassa milyen fából faragták. Már voltak tervei, hatalmas tervei az előtte lévő vászonra.

Az út Mitte-be hosszú volt, de ahogy az első vonal felkerült a falra, egyből tudta, hogy már megérte. A kerítés nem volt túl nagy falat, és örült, hogy ezt ő fedezhette fel. A falat beszennyező színek mind sötétek voltak a fehérrel kontrasztban, de biztos volt benne, hogy amint sikerül befejeznie, senkinek sem fog hiányozni a fehér.

Abban a pillanatban, teljesen el volt veszve a festményében. A formák, az alakok felvázolásában, a színek felvitelében, hogy életet és mélységet leheljen a munkájába. Végig mosolygott magában, ahogy a fejében lévő kép egyre tisztábbá vált, az üzenete pedig egyre mélyebbé.

A környezetét: a fekete aszfaltot, a raktárépületet és a drótkerítést teljesen kizárta az elméjéből. Az érdekelte a legkevésbé, hogy hol is van, hogy milyen épületet is dekorál, vagy hogy amit csinál, az illegális. Csak az számított, hogy mindenki más is láthassa amit ő látott, és megoszthassa a fejében lévő képet az emberekkel.

Elveszve a színekben, teljesen a munkájára koncentrálva, úgy tűnt, az életben minden problémája megszűnt. Amikor festett, semmi sem tűnt olyan fontosnak. A világ nem volt olyan szörnyű hely, és senki sem tudta őt bántani. Amíg festett, a világ több volt, mint gyönyörű, és Tom nem értette, hogy mások hogyan nem tudják ezt észrevenni.