Tom következő feladata legalább egy fokkal jobb volt a cellák takarításánál: beérkező telefonhívásokra kellett válaszolnia. De még ez sem volt olyan izgalmas, ugyanis elég ritkák voltak a bejelentések. Több óra leforgása alatt mindössze két hívás érkezett. Egy fiatal nő azért telefonált, mert az ex-pasija a háza körül ólálkodott, egy szenilis idős néni pedig egy ellopott macskát jelentett be, majd két perc után megkérdezte Tomot, hogy ’miért tetszett hívni, fiatalember?’. De Tom nem panaszkodott. Ha csak egy szót is szólt volna, a főnöke biztos még több cellát takaríttatott volna ki vele, ezért inkább befogta a száját.

A rab, aki olyan furcsán bámult rá a folyosón, eszébe sem jutott, egészen estig, amikor hazafelé készülődtek. A négy újonc az öltözőben volt, épp öltöztek át az egyenruhájukból, közben az első napról beszélgetve.

- Veletek történt valami érdekes ma? Mert velem semmi. – mondta Georg, és leült egy padra, az egyik kezével a nyakát masszírozva.

- Neki kellett a rabokra felügyelnie a folyosón. – mutatott Tom a vörös hajú nőre, szinte vádaskodóan, aki pedig válaszul csak bólintott, és mosolygott. Georg fáradt szemei egyből kipattantak, féltékeny pillantásokat vetve felé.
- Milyen volt? Megpróbálták szétverni egymást?
- Ez nem egy film, Georg. – mondta a szőke hajú srác, akit Gustavnak hívtak. Tom megállapította, hogy az újoncok közül ő volt leginkább „rendőr típus”. Lehet, hogy Tom egész családja rendőrökből állt, de mindig is érezte, hogy ő nem ennek született. Mindenesetre, megpróbálta a legjobbat kihozni ebből, annyira azért nem volt rossz. Néha egyenesen szórakoztató.
- Igen. – válaszolta Georg. – De akkor is…
- Igazából, normálisnak tűntek. – mondta a lány, és kiengedte a haját a copfjából. – Szerintem nem azokkal voltam, akik gyilkosok, vagy hasonlók voltak.
Miután kicsit megrázta a haját, kigombolta a világoskék ingjét és arrébb dobta. Nem zavartatta magát, hogy három férfi volt még mellette a szobában.
- Mármint, ez egy kis város, nincs túl sok veszélyes bűnöző itt.

Tom ekkor kezdett azon gondolkozni, hogy ha tényleg nincsenek itt veszélyes bűnözők, akkor annak a rabnak a celláján vajon miért van két zár is.

- De akkor is. – mondta ismét Georg sóhajtva, Tom pedig visszafogott egy enyhe kuncogást, amikor észrevette, hogy Georg nem épp a lány szemeit nézi.
- A te feladatod még mindig jobb, mintha kaját kellett volna nekik vinned és a folyosón kellett volna járőröznöd.
- Igaz. – jegyezte meg Gustav.
- Az egyikük mondjuk elég bizarr volt. – mondta a lány, majd felhúzta a pulcsiját. Georg csalódottnak tűnt. – A haja alól bámult rám. A végén már majdnem leütöttem.
Tom már épp megkérdezte volna, hogy ugyanaz volt-e, akit ő is látott, de Georg megelőzte.
- Csak nem a 815-ös volt? – kérdezte mély, rejtélyes hangon, de ugyanakkor nevetve, mintha egy horror sztorit parodizálni ki éppen. A lány hezitált a válasz előtt.
- De, ő volt.

Hirtelen mindenki érdeklődve nézte, Tom pedig azon gondolkozott, hogy vajon miről maradhatott le.

- Mi? – ráncolta a homlokát Georg. – Én úgy tudtam, hogy 815 zárt osztályon van. Most már szabadon mászkálhat a többi rabbal?

A lány megrántotta a vállát, nem értve, hogy mi lehet ezzel a probléma.

- Mi a baj a 815-össel? – kérdezte Tom, a többiek pedig azonnal felé fordultak. Igen, valamiről biztosan lemaradt.

- Nem hallott még a 815-ösről - állapította meg Georg hitetlenül. - Ki az az ember, aki rendőrnek tanul, és nem hallott még a 815-ös rabról?

Tom hülyének érezte magát, de megrántotta a vállát.

- Ő se tudja! – mutatott a lányra.
- Angliában tanultam, honnan a francból tudnám? – emelte fel a kezeit védekezésképpen.

- Hát akkor, - mondta Georg – Azt hiszem akkor el kell nektek mesélnem, szegény, tudatlan lelkek.
Megköszörülte a torkát, majd a hangját történetmesélésbe mélyítette.
- A 815-ös egy legenda itt, úgy hallottam, Németországban minden rendőrkapitányság tudja, hogy ki is ő, meg minden, tudjátok, hogy ha megszökik, ne juthasson messzire. Nem sok ember tudja, hogy pontosan mit is követett el, de azt az egyet tudjuk, hogy kibaszott őrült. A diliházból küldték el ide, mert ott már nem tudták kezelni.

A másik négy a szobában izgatottan figyelt, amit Georg észre is vett, és büszkén mosolygott magának, mielőtt folytatta.

- Eleinte nem a zárt osztályon volt, de át kellett költöztetniük, miután megtámadott egy rendőrt és majdnem megölte a szobatársát. Azt hallottam, hogy álmában próbálta megfojtani egy párnával. Mindenesetre, azt hittem, hogy még mindig magáncellában van. Azt mondják, hogy veszélyes, és mindenkinek távol kell tőle maradnia, ha teheti. Én biztos nem fogok a közelébe menni. – rázkódott meg drámaian, mint akit kirázott a hideg.

Tom felvonta a szemöldökét. Nehéz volt elhinni, hogy a 815-ös valóban ilyen veszélyes. Nem tűnt nagynak és erősnek, sőt, pont hogy vékony és törékeny alkat volt. De amikor eszébe jutott a tekintete, már majdnem el is hitte. De egy dolog még mindig ott volt.
- Ebben a börtönben nincs is zárt osztály.
Georg egyből ráförmedt.
- Csak azt mondom, amit hallottam.

- Mennyi idős? – kérdezte a lány. – Nem tűnt olyan idősnek.
- Nagyjából 20. – felelte Gustav.
- Pont, mint én. – mormogta Tom. – Hogy lesz valakiből 20 évesen gyilkos? Mármint gondolom annak tippelitek.
- Fogalmam sincs. – válaszolta Georg. – Gondolom vannak emberek, akik egyszerűen csak őrültek. És úgy hallottam, hogy a magány csak őrültebbé tette.

- Hogy-hogy már ilyen fiatalon itt vagy? – nézett Gustav Tomra.

Tom csak sóhajtott, és mondta, hogy ez egy hosszú történet. Nem volt kedve az egész családi történetet elmesélni most neki.

A következő nap ugyanolyan lassan telt el, mint az előző. Tom feladata ismét az volt, hogy a hívásokra válaszoljon, de aznap legalább volt egy valódi vészhelyzet; betörés volt egy idős nő házában. Tom viszont nem mehetett ki a helyszínre, bent kellett maradnia és ’szemmel tartani a telefont’.

- Hülye kurva. – morogta magának sötéten. Unatkozott, és ez egy kis város volt. Nem sok hívás érkezett be a nap során, és amikor végre lett volna valami, oda sem mehetett ki.

- Vigyáznod kéne mit mondasz.

Tom felkiáltott, és majdnem kiesett a székéből. Az asztal sarkába kapaszkodva tartotta meg magát, majd hátrafordult, hogy megnézze ki áll az ajtóban. Egy férfi volt. Fiatal, de Tomnál 1-2 évvel talán idősebb, festett szőke hajjal, és világoskék szemekkel.

- Tessék? – köhögött Tom. A szíve még mindig olyan hevesen vert, amiért így rátörtek figyelmeztetés nélkül. Ilyenkor mindig nagyon meg tudott ijedni.

- Azt mondtam, hogy vigyáznod kéne minek hívod a főnököd, bárki meghallhatja. – mondta a szőke, halványan mosolyogva.
- Egyedül voltam, amíg meg nem jelentél.

A férfi megrántotta a vállát, és odament Tomhoz.
- Te is az újak közül vagy, ugye?

Tom bólintott.

- Szuper! – vigyorgott, majd előre nyújtotta a karját. – Andreas Klein.
- Tom Trümper.
- Üdv a pokolban, Tom. – mondta Andreas, és kacsintott. Tom összeráncolta a szemöldökét, a szőke pedig nevetett. – Ez a hely lehet nagyon jó buli is, de néha kész szenvedés.
- Azt hiszem a szenvedés részét már megtapasztaltam. – sóhajtott Tom, az ujjait pedig beletúrta a rasztái közé. – A főnök mindig olyan…? Szóval… mindig…?
Andreas bólintott.
- Ahogy mondtam, üdv a pokolban.

Tom fájdalmasan sóhajtott, majd visszaült az asztalhoz. Andreas fogott egy széket a szomszédos asztaltól, és leült Tom mellé.

- Eddig mi a véleményed? Mármint, a Sárkányt és a kínzását leszámítva.
- Sárkány? – nevetett fel Tom.
- Mi már csak így hívjuk. – vigyorgott Andreas. – A háta mögött, természetesen. Mindenesetre, mesélj.
Tom a szemeit forgatva állapította meg, hogy ez a srác imád cseverészni.
- Eddig még semmi érdekeset nem tudok, még csak másfél napja vagyok itt.
- Akkor még elég fiatal vagy, ugye? – bólintott Andreas.

Tom sóhajtott. Ez az, témánál vagyunk.
- Igen, most leszek 21.
- Kit kellett lefizetned, hogy ilyen korán kikerülj a suliból? – kérdezte meglepetten.
- Az apám volt. – mondta Tom. – Ő Berlinben az egyik főkapitány.
(Méghozzá, egy elég híres ember, de a kollégáinak ezt nem kellett tudnia)
- Tehát tulajdonképp már az anyatejjel is ezt kaptam, szóval… jah.

Tom számára mindig zavarba ejtő volt erről beszélni, mert őszintén szólva, kicsit szégyellte is. Tulajdonképp csalással ment át az iskolán, hogy aztán valami olyannal foglalkozzon, amit nem is szeret.

- Értem. – mondta Andreas. – Hát, az én szüleim mindketten orvosok, és megpróbálták rám kényszeríteni, szóval tudom milyen ez.

Tom egy kicsit féltékeny volt, amiért Andreas el tudta érni a saját céljait, de ezt nem akarta elmondani neki.

- A srácainkkal találkoztál már? – kérdezte Andreas, témát váltva.
- Srácaitok?
- Rabok.
- Oh, hát, nem igazán, csak láttam párat tegnap, amikor épp vitték őket vissza a cellájukba.
- Melyikeket? Mindegyikük más, néhányuk igazából nagyon is rendes. A harmadikon például van egy srác, hatalmas arc. Olyan vicceket nyom a kantinban, hogy még az őrök is a földön fetrengenek.
- Öm… - vakarta meg Tom a fejét, próbálva visszaemlékezni. – Negyedik és ötödik emelet, azt hiszem.

Nem tudta, hogy Andreas ennél konkrétabb válaszra gondolt-e, de nagyjából csak ennyit tudott azokról, akiket látott. Andreas egyből elcsendesedett, az arcára pedig eltorzult.

- Mi a baj? – kérdezte Tom a homlokát ráncolva, majd nagyot sóhajtott, és a szemeit forgatta. – Csak azt ne mondd, hogy megint a 815-össel van valami.
 - Tudsz róla? – sápadt el Andreas. - Oh, hát persze, hogy tudsz róla. Persze, nem tudhatsz róla mindent, de… - kezdett össze-vissza beszélni, Tom pedig közbevágott.
- Mit követett el? - kérdezte. – Gyerünk, mi az a szörnyű dolog, ami miatt még csak beszélni sem akarnak róla?
Andreas felállt a székéből, és elfordult Tomtól.
- Csak… ne lépj vele kapcsolatba, jó? Ne beszélj vele, ne is nézz rá.
Tom még jobban ráncolta a homlokát.
- Mintha félnél tőle.
- Nem félek! – csattant fel Andreas egyből. – Ne kérdezz róla többet.
- De…
- Azt mondtam nem! – jelentette ki határozottan, és ezzel Andreas már ki is viharzott, az ajtót bevágva maga mögött.

Tom pedig csak még kíváncsibb lett ezután.

Azok az emberek, akik a betöréses esethez mentek ki, egy óra múlva már vissza is értek, és Tom boldogan hallgatta, ahogy panaszkodtak, amiért nem is igazi betörésről volt szó. A néni fia hitte azt, hogy valami történt az anyjával, miután nem vette fel a telefont, ezért kellett betörnie az egyik ablakot, hogy bejuthasson.

Tom nem hagyta, hogy Gustav és Georg olyan könnyen elfelejtse ezt, mert nagyon izgatottak voltak az első komoly akciójuk miatt. Az ebédlőben ültek, a munkaidejükből talán egy óra volt még vissza. Minden csöndes volt az épületben.

- Hallom Georg találtál egy barátnőt. – vigyorgott gonoszan Tom, az öreg nőre célozva, aki Sophia (a vörös hajú nő) szerint szemet vetett Georgra.
- Jó neked. – simogatta meg a vállát.

Georg a szemeit forgatta.
- Fogadok, hogy az én napom még így is sokkal jobb volt, mint a tied. – vágott vissza. – Amit mi csináltunk, biztos érdekesebb volt, mint a telefon mellett ülni.
- De legalább nem hajtott rám egy 80 éves nő sem. – dőlt hátra Tom a székében.
- Nem hajtott rám! – kiáltott fel Georg, mire Gustav és Sophia is nevetni kezdett. – És nem is 80 volt, hanem 73.
- Ahogy akarod szépfiú. – vihogott Tom.

Georg szúrósan nézett rá, de nem tűnt úgy, mint aki megsértődött, mert fél pillanat múlva már ő is mosolygott.

- Mindenesetre, - kezdett bele Tom – Szerintem holnap is itt fogok maradni… Valamit meg akarok nézni.
- Önként fogsz jelentkezni, hogy itt maradj? Miért? Mit akarsz csinálni? – kérdezte Sophia, felvonva az egyik szemöldökét. Tom vállat rántott.

- Csak néhány személyes dolog. Papírmunka.

Valójában viszont azt tervezte, hogy felsurran a negyedik emeletre, és vet egy pillantást a 815-ösre. Talán beszél is vele. Érdekelte ennek az embernek a története, hogy is jött ide, és miért volt ilyen veszélyes. Andreas azt mondta neki, hogy ne beszéljen vele, és Tom pedig olyan volt, mint egy lázadó tinédzser; ha azt mondták neki, hogy valamit ne csináljon, akkor egyből meg akarta tenni. Annál jobban érdekelte, hogy ő maga is megnézhesse.

- Oké. – mondta Sophie, továbbra is furán nézve rá. – Szerintem akkor köszönettel tartozunk. Nekünk annál kevésbé lesz unalmas.

Tom csak mosolygott. Bármilyen munkát is kapnak a többiek holnap, az ő feladata biztos sokkal érdekesebb lesz.