- Anna!
Istenem, ne.
- Anna!
Menj el.
- Anna!

- Mi van? – nyögtem ki végül. Megfordultam és óvatosan pislogni kezdtem, egyenesen a lakótársam arcába. Ott állt mellettem, gyönyörűen kisminkelve a szokásos barack szájfényével, macskásra húzott szemeivel és csillogó szemfestékével, a tökéletesen manikűrözött ujjai között pedig egy bögre kávé volt. Mögötte a falon lévő órára pillantottam.
- Mi a szar van, Paige? Még fél 8 sincs! – értetlenkedtem, majd a választ meg se várva visszafordultam a fal irányába a takarót meg a fejemre húztam.
- Tudom, de…
- Nincs de! – kiáltottam rá a takaró alól. – Nincs de. Szombat van. Hagyj aludni, légy szíves.

Paige sóhajtott, és hallottam, hogy szürcsölve ivott egy kortyot a bögréjéből.
- Van itt valaki.
Egy pillanatra megmerevedtem, majd a takaró alól kikukucskáltam rá.
- Mi?

- Igen. – bólintott, és még egyet kortyolt a kávéjából. – Egy srác, téged keres.
- Miről beszélsz? – kiáltottam fel hitetlenül. – Még csak kibaszott 7:20 van!
- Azt hiszem a pénztárcádat hozta vissza. – rántotta meg a vállát, majd elmosolyodott. – És elég jó pasi!
- A pénztárcám? – ismételtem, és egyből arrébb löktem a takarómat. – A pénztárcámat?
- Aham! – bólintott, és elindult az ajtó felé.
- A nappaliban ül, beszélni akar veled.
- Várj! – ugrottam az alvástól elzsibbadt lábaimra. – Várj egy percet…

A válla felett rám nézett. A szőke haja megcsillant az ablakon bejutó napsugarak fényében. Fintorogva nézett rám.
- Talán kifésülhetnéd a hajad, vagy valami. – javasolta. – Ahogy mondtam, a pasi jól néz ki.
- Nem érdekel! – vágtam rá nyújtózkodás közben. Semmi bajom nem volt a szokásos alvós megjelenésemmel – egy régi, középsuliból rám maradt, kopott és foltos póló, és egy jó nagy, de kényelmes rövidnadrág.
- Pedig kéne… - figyelmeztetett, az ajtót pedig kinyitotta. – Mindenesetre, megyek, beszélek még vele. Próbáld meg összeszedni magad, jó?

A szemeimet forgatva csuktam be az ajtót mögötte. Paige annyira más volt, mint én… Egyetemen találkoztam vele az egyik órámon. Ő olyan tipikus ’tökéletes’ lány volt. Mindig szép ruhákban járt, amik megmutatták a vékony, napbarnított testét, és mindig volt rajta smink, amivel kihangsúlyozta a szép vonásait. Nagyon ügyelt a külsejére. Én nem annyira. Csak néha.

A tükörben vetettem egy gyors pillantást magamra, és magamban nagyot nyögtem. A szemeim elég vörösek voltak – előző este elfelejtettem a kontaktlencsém kivenni, ezért sikeresen kiszárítottam őket. A sminkem maradványai is ott maradtak elkenődve a szemem alatt. A hajam kócos volt, nagyjából mint egy szénaboglya. A kezemmel megpróbáltam gyorsan kisimítani, de az ujjaim megakadtak egy kisebb csomóban, ezért inkább sóhajtottam egyet, a kezemet magam mellé ejtve. Tök mindegy.

Amikor kimentem a nappaliba, Paige csilingelő nevetését hallottam a levegőben. Oh, igen, ez a srác biztos nagyon tetszik neki, mert már a hangján is hallani, hogy megpróbál tetszeni neki. Engem, őszintén szólva, nem érdekelt hogy néz ki, mert egyedül azzal tudtam csak foglalkozni, hogy a pénztárcám végre visszakerül hozzám. Csak három napja veszett el, a bankkártyám meg letiltattam, de a pénztárcámat a szüleimtől kaptam Olaszországból. Egy régiség boltban találták, és elragadóan aranyos volt. Paige szerint csak ócskaság volt, amikor megmutattam neki, de nekem sokat jelentett. Bár az ő 100 dolláros Coach tárcájához képest  tényleg csak ócskaság volt.

- Oh, ez fantasztikus! Én is próbáltam egyszer gitározni, de nagyon fájtak tőle az ujjaim!

Újabb hangos nevetés.

A szemeimet dörzsölve mentem be a szobába. Paige a fotelben ült, keresztbe tett lábakkal, minden figyelmét a vele szemben a kanapén ülő alak felé szentelve. Amikor észrevette, hogy én is ott vagyok, rosszallóan nézett végig rajtam. Egy pillanat hatásszünet után megszólalt.

- Anna… - nézett a szemembe, szinte könyörgően, hogy kezdjek magammal valamit. Semmi esély rá.
- Ez itt, Tom.

A srácra néztem, és egy pillanat múlva már azt kívántam, hogy bár ne tettem volna… A ruhái túl nagyok, túl bők voltak az alkatához képest. Ma is egy kendő volt a fejére tekerve, a befont haján pedig New Era sapka csücsült. Oh, igen. Mister "hajfonat" az én lakásomban az én kanapémon ült, és az én lakótársammal csevegett. Oh, baszki.

Felnézett rám, és talán akaratlanul is, de egy gonosz mosoly ült ki az arcára. Az ajakpiercingje megcsillant a nap fényében. A szemeimbe nézett, és rögtön tudtam, hogy nagy szarban vagyok. Nagyot nyeltem, és emlékeztettem magamat, hogy ne felejtsek el lélegezni.

- Szia. – szólalt meg az erős akcentusával.
- Sz-szia…

A kezei felemelkedtek az öléből, és a hosszú ujjai között ott volt a pénztárcám. Picit meglegyezte felém, majd alig észrevehető gúnnyal hozzáfűzte:
- Egy sikátorban találtam. Elég bizarr hely ott elhagyni egy pénztárcát, nem?
- Én…
- Egy sikátorban? – nézett rám Paige homlokát ráncolva, majd a pénztárcámra, majd ismét rám. – Mit kerestél te egy sikátorban?
- Semmit. – válaszoltam gyorsan. – Mármint…
- Mindegy. – szólt közbe a befont hajú Tom. – Néha nem lehet megmagyarázni a dolgokat.

Paige ismét összeráncolta a homlokát, aztán félénk mosollyal a fiú felé fordult.
- És te mit kerestél egy sikátorban?
- A kocsim ott parkolt. – válaszolta, majd rám nézett. – Úgy tűnik, valaki megrongálta, amíg vacsoráztam.
- Nem mondod! – kiáltott fel Paige, mint aki mélyen megrázott a hír. Nekem hányingerem volt… Tom továbbra is a szemembe nézett.
- Igen, szégyen. – sóhajtott. – Az emberek olyan meggondolatlanok!

Ekkor előrébb léptem.
- Hát… - köszörültem meg a torkom kényelmetlenül. – Köszönöm, hogy visszahoztad.

Odanyújtotta, én pedig elvettem tőle. Próbáltam nem figyelni arra a furcsa érzésre a mellkasomban, ugyanis végig tudtam, hogy a kibaszott szemei rajtam vannak. Miután elvettem, egyből hátrébb is léptem, annyira erősen szorítva, hogy az ujjaim is elfehéredtek.

- Anna, képzeld, Tom zenész. – mondta hirtelen Paige. – Hát nem nagyszerű?
- Igen, nagyszerű. – motyogtam, kifésülve egy hajtincset a szemeimből. Ránéztem.
- Paige, miért nem kínálod meg valamivel inni?
- Mi? Oh, istenem, milyen udvariatlan vagyok! – ugrott fel rögtön. – Szomjas vagy? Most főztem kávét… vagy egy pohár narancslevet, ha gondolod?
- Egy kávét elfogadnék. – mosolygott rá Tom.
- Rendben! Tejjel? Cukorral?
- Nem, köszönöm. Feketén iszom a kávét. – rázta meg a fejét, majd felém nézett. – Szeretem, ha keserű.
- Akkor egy feketekávé rendel! – kacsintott Paige Tomra, majd elindult a konyha felé, minden egyes lépésénél riszálva a csípőjét. Amikor eltűnt az ajtó mögött, kényelmetlen csendben maradtam a férfival, akitől pár nappal ezelőtt elmenekültem. Kibaszott tökéletes.
- Okos vagy. – jegyeztem meg szárazon, a karjaimat összezárva a mellkasom felett. – Úgy teszel, mintha nem ismernél. Ilyen korán idejössz a lakásomra.
- Hát, ez csak természetes! Látni akartam milyen szépség vagy reggelente.
- Oh, menj a picsába! – förmedtem rá, mire ő felnevetett.
- Nézd. – csapta az ujjait a fotel karfájának. – Két lehetőség van most. Vagy teljesíted a kérésem, vagy pedig értesíthetem az ügyért felelős hatóságokat. A döntés a tiéd.
- Mégis milyen hatóságokat, és miért?
- Azért, mert megrongáltad az autómat, majd elmenekültél.
- Hű, micsoda dráma. – forgattam a szemeimet. Nagyot sóhajtottam, amikor ismét a szemembe nézett. – De akkor mit is akarsz?
- Azt hiszem nem ez a legmegfelelőbb hely, hogy megtárgyaljuk. – felelte. – Szóval találkozzunk egy kávézóban, ma este 6 órakor.
- Egy kávézóban? – nevettem, a fejemet rázva. – Azt ugye tudod, hogy ez itt New York City? Több száz kávézó van itt!
- Igen, rájöttem. – válaszolta ironikusan, majd a pénztárcámra mutatott. – A címet beraktam oda, tehát amennyiben nem szenvedsz koordinációs zavarban, elméletileg még te is képes lehetsz megtalálni.
- Szóval akkor miért is találkozunk? Beszélgetni?
- Tárgyalni. – vigyorodott el.
- És ha nem megyek el?
- Te tényleg ilyen hülye vagy? – sóhajtott. – Már elmondtam mik a lehetőségeid.
- Mindegy. – legyintettem, visszaemlékezve, hogy a rendőrség hívásával fenyegetett. Egyik lábamról a másikra ugráltam, éreztem, hogy ismét kezd felmenni bennem a pumpa. Sóhajtottam, és a fogaim összeszorítva megismételtem: - Mindegy.

Abban a pillanatban, Paige vissza is ért, a csípőjét továbbra is riszálva, egy csésze gőzölgő, forró kávéval. Odanyújtotta neki, furcsa képet vágva, amikor Tom jó nagyot kortyolt belőle.
- Nem is tudom hogy vagy képes feketén inni; olyan erős.
Tom megnyalta a száját, és nagyot sóhajtott.
- Mm, erősen szeretem. – kacsintott Paige-re. – De most azt hiszem mennem kell.
- Aw, ilyen korán? Pedig még csak most érkeztél!
- Sajnálom. – válaszolta, és ismét belekortyolt a kávéjába, majd az asztalra rakta a csészét. – Hosszú nap áll előttem.
- Rendben. De legalább hadd kísérjelek ki az ajtóig. – mosolygott Paige.
- Természetesen. – válaszolta Tom, majd rám nézett, és alig észrevehetően kacsintott, miközben Paige az ajtóhoz kísérte. Belevetettem magam a fotelbe egyből. Láttam, hogy Paige egy kis papírt nyom a fiú kezébe – persze, hogy a számát adta meg neki. Persze, hogy azt. Tom elvette, és vigyorgott, majd még egyszer utoljára rám nézett, mielőtt eltűnt volna. Paige vidáman táncikált vissza a szobába.

- Oh, wow. – sóhajtott, a kezét a mellkasához emelve. – Oh, wow, elképesztő srác!
- Szerintem nem. – válaszoltam.
- Viccelsz. – nevetett. – Láttad te az arcát?
- Láttad te a haját? – kérdeztem vissza.
- Oh, kérlek. – legyintett felém. – Túl válogatós vagy. Mindenesetre, megadtam neki a számom. Azt mondta, majd felhív, hát nem nagyszerű?
- Csodálatos. – morogtam unottan.
- Ne legyél mindig ilyen pesszimista, Anna!

De hát hogy ne lettem volna? Tulajdonképpen az akaratom ellenére kényszerített ez a seggfej, hogy valami szaros kávézóban „tárgyaljunk”, merthogy bűnös vagyok valami gazdag „zenész” kocsiján lévő mikroszkopikus nagyságú karcolás elkövetéséért…

Ebben a pillanatban, mégis mivel lehetne még rosszabb az életem?

Felnyögtem, és hátrahajtottam a fejem, a szemeim dörzsölve.

Istenem, segíts.