Amikor később este, 6 óra körül leültem az asztalhoz, szinte látható volt a köztünk lévő feszültség.

Egy hosszú nap után, ami alatt jó pár tanórát végig kellett ülnöm, a lelkiállapotomnak egyáltalán nem tett jól, amikor rájöttem, hogy a pénztárcámba gyömöszölt papírfecnin lévő ronda kézírás alapján az egész város legdrágább bisztrójába voltam hivatalos.  Ráadásul, a lakásomtól ez volt a legtávolabb, és már attól forrt a vérem, amikor belegondoltam mennyi időbe fog telni mire eljutok oda.

Tom ezzel szemben kényelmesen ült a székében, lazán hátradőlve szippantott mélyeket egy szál cigarettából. Amikor beléptem az épületbe, a főpincér felém, és a ruháim felé is lenéző pillantásokat küldött, de nem foglalkoztam vele, és egyenesen a sarokban lévő asztalhoz mentem. Tom rám sem nézett, ahogy ott álltam mellette az asztalnál, csak folytatta a dohányzást, és meredten bámult ki a fejéből. Megköszörültem a torkomat, és csípőre tett kézzel, felvont szemöldökkel vártam, hogy végre méltóztasson észrevenni.

- Elkéstél. – szögezte le. Továbbra sem tudtam nem észrevenni az erős akcentusát. Mély levegőt vett, és miközben én leültem, lassan és egyenletesen ki is engedte a füstöt, ami egyenesen rám szállt. Köhögni kezdtem, és a kezemmel legyezni kezdtem magam előtt, hogy egy kis levegőhöz jussak.

- Te pedig a pofámba fújod a füstöt! – szóltam vissza két köhögés között. A szemem is bepárásodott az égető füsttől.

Ismét távolba révedő szemekkel, közönyösen bámult ki a fejéből. A cigi vége borostyán árnyalatba borult, amikor beleszívott, majd pár másodperccel később kinyitotta a száját, és megint egyenesen az arcomba fújta a füstöt, újabb köhögő rohamra kárhoztatva.
- Van kifogásod a késői érkezésedre?

- Van kifogásom. - köhögtem; a fejemet pedig arrébb húztam, hogy ne a füstfelhő közepén legyen. – Ha abbahagynád ezt végre, akkor talán el is mondanám.

A tekintete találkozott az enyémmel. A barna szemei már idegesítően közönyösek voltak számomra, és annak ellenére, hogy nem válaszolt, egy kicsit megkönnyebbültem, amikor előrehajolt, hogy a csikket elnyomja a hamutartóban.

- Köszönöm. – válaszoltam szarkasztikusan. Az előttem lévő pohárért nyúltam, és nagyot kortyoltam a benne lévő, jéghideg vízből. – Azért késtem, mert hosszú séta volt.
- Séta? – ismételte meg, felvont szemöldökkel. – Sétáltál idáig?

- Igen. Egy jó 10 mérföldet.
- Idióta vagy, hogy gyalog jöttél. – csóválta a fejét, a haja pedig vele együtt rázkódott a sötét dzsekijéhez. - Hívhattál volna taxit.
- Nincs pénzem taxira. – feleltem egyből. – De most már azt kívánom bár taxival jöttem volna, mert már alig várom, hogy vége legyen ennek.
- Nem! – vágta rá, de velem ellentétben nyugodt hangon. Lassan mosolyra húzódott a szája, az alsóajkában lévő piercing pedig megcsillant a tompa fényben. Hirtelen azon kaptam magam, hogy egy kicsit tovább ragadt ott a tekintetem, mint akartam volna.
- Először kiélvezzük a vacsoránkat, aztán jöhetnek az üzleti ügyek.
Eleresztettem egy rövid, száraz nevetést az étlapra nézve.
- Bocs, de én nem hiszem, hogy itt bármit is élvezni fogok. Itt még egy kávét sem tudok kifizetni, nem hogy egy komplett vacsorát.
- Sejtettem. – jegyezte meg egy gonosz mosollyal. – Ezért már előre vettem a bátorságot, és rendeltem neked.
- Mi… mit csináltál?  - kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Az arckifejezésében próbáltam a szarkazmus vagy a rosszindulat jeleit megtalálni, de kivételesen nem találtam.
- Milyen úri ember lennék, ha még csak meg sem hívnám a vendégemet? – mosolyodott el, és amióta találkoztunk, most először valami olyasmit éreztem, ami nem az eddig megszokott undor, zavar vagy idegesség volt.
Elnézett mögöttem, és felvillantak a szemei, majd bólintott abba az irányba.
- Á, itt jön a pincérünk. Tökéletes időzítés!

Hátrafordultam és valóban egy pincér közeledett felénk, két ezüst tálcával a kezében, fapofával. Az első tányért Tom elé helyezte le, a tetőt levéve pedig fel is fedett egy tál gőzölgő tésztát, amin valami krémes szósz volt friss zöldségekkel megszórva. Mellette volt egy kisebb tál is, amin két szelet vastag fokhagymás kenyér volt elhelyezve, és szintén gőzölgött. A pincér egy nagy pohár üdítőt is elé rakott, majd egy lépést tett felém, én pedig izgatottam néztem rá, várva, hogy vajon mit hozhatott nekem. Nagyon éhes voltam a hosszú nap után, és tessék, a város egyik legmenőbb kávézójában vacsorázhatok, és –

Mi a szar?

Tom hangosan ette a tésztáját, eleresztve néhány elégedett nyögést, jelezve, hogy ízlik neki az étel. Mivel még csak felém sem nézett, nem láthatta az elégedetlenséget az arcomon. Az előttem lévő tányérra bámultam, amit a pincér rakott elém, és a fejemet csóváltam. Nagyokat pislogtam, remélve, hogy ha kinyitom a szemem, az előttem lévő étel talán megváltozik, de nem működött.

- Tom. – köszörültem meg a torkom, továbbra is a kajámra meredve. Felnézett, egy újabb falat tésztát rágva.
- Ez itt… - mutattam a tányéromra egy ujjal. – Ez itt egy gyümölcssaláta?
- Igen. – dünnyögte teli szájjal, és egy darab kenyeret is a szájába tömött.
- Te gyümölcssalátát rendeltél nekem vacsorára? – kérdeztem hitetlenkedve, és hagytam, hogy a szemem ismét a porcelán tányérra meredjen.
- Ne felejtsd ki a citromos vizet! – tette hozzá mosolyogva, jó nagyot kortyolva a saját üdítőjéből.

Az előttem lévő pohárra bámultam, és láttam, hogy a víz tetején egyetlen kis citromkarika úszott szánalmasan, megszínezve a víz tetejét egy halványsárga árnyalattal. Nagyjából a pisinek van ilyen színe. Megint éreztem, hogy a dühöm megemelkedik, mert igen, meg voltam sértve ezzel és ezt nem tudtam magamban tartani.

- Te most viccelsz? – kérdeztem, és még csak meg sem mozdultam, nehogy azt higgye, hogy hajlandó leszek megenni azt a gyümölcsöt, amit nekem rendelt. – Ezzel még az 5 éves unokahúgom sem lakna jól.
- Akkor rendelj valami mást. – rántotta meg a vállát, és ismét egy nagy kanálnyi tésztát vett a szájába. Éreztem, ahogy a gyomrom korgott az ínycsiklandó tészta, és a gőzölgő szósz láttan.
- Figyeltél te rám 2 perccel ezelőtt, amikor azt mondtam, hogy itt semmit nem engedhetek meg magamnak?
Felnézett az ételből, és a szemöldökét a fehér sapkája felé emelte.
- És ez miért az én problémám?
- Wow. – kezdtem ismét nevetni. – Te… te egy igazi seggfej vagy.
Elégedetten mosolygott, és hátradőlt. Most legalább lenyelte a szájában lévő falatot, mielőtt megszólalt volna.
- Szerencséd van, hogy egyáltalán rendeltem neked bármit is.
- Nem kellett volna. – toltam arrébb a tálat. Nagyon, nagyon éhes voltam, de nem voltam hajlandó beadni a derekam, és meg sem kóstoltam az gyümölcsöt. Tudtam, hogy ha megtenném, az arrogáns vigyora ismét megjelenne, és a csendes nevetése még a szemeiben is visszhangzana. Nem akartam megtörni. Makacsul összezártam a karom, és hátradőltem a székben.
- Viselkedj. – szólt rám, lesöpörve a láthatatlan port a válláról. – Akkor maradj éhes, nem érdekel.
- Megbeszélhetnénk végre, hogy mit is akarsz megtárgyalni? – kérdeztem, a telefonomra pillantva. – Kezd késő lenni, és holnap elég sok dolgom lesz.
- Hát persze, hogy sok dolgod lesz. – vigyorodott el, majd a dzsekijének a belső zsebéből egy papírt vett elő, majd az asztalra rakta, és felém csúsztatta. Kíváncsian felvontam a szemöldököm.
- Ez mi?
- Nyisd ki!

Sóhajtottam, és a papírért nyúltam, hogy megnézzem mi is az. Ahogy végigfuttattam a szemem a nyomtatványon, a szemeim elkerekedtek, ő pedig csak mosolygott.

- Ez… valami… szerződésféle?
- Pontosan! – bólintott. – Szeretném átbeszélni, hogy mit fogsz csinálni a következő hónapban…
- Hónapban? – ismételtem rögtön, és a szemeim még tágabbra nyíltak. – Mégis mit értesz hónap alatt?
- Nos, 25 napot. – válaszolta. – Az autómat elvittem szervizbe. A kár több, mint 3000…
- Te be vagy tépve. – vágtam közbe ismét, remegő hangon. – Te biztosan be vagy tépve, mert az a pici karcolás az… nem, nem, ez nem lehet…
- Fogd be és hallgass! – emelte meg a hangját. – A kár több, mint 3000 dolláros. A festéket  Olaszországból hozzák, és személyre szabottan, külön kell előrendelni. Az a karcolás megrongálta a tökéletes feszínét…
- Azt hiszem megőrültem… - kiáltottam fel hitetlenül, de őt nem zavarta, és csak folytatta.
- … a költségek ledolgozása pedig nagyjából 25 munkanapot jelent.
Némán néztem magam elé, ezért hozzá tette:
- Nagyjából egy hónap.

- Ez őrültség, ez nem történhet meg. – motyogtam magam elé, és a kezemmel a halántékom dörzsöltem. – Nem, nem, nem…
- Igen, igen, igen. – válaszolt vigyorogva. – Ha pedig nem vagy hajlandó együttműködni a követeléseimmel, akkor akár ki is fizetheted most –

- Egy kibaszott kávét nem tudok megfizetni! – szisszentem fel. – Tényleg azt hiszed, hogy csak úgy tudok 3000 dollárt adni? Normális vagy te?
- Nem kellett volna megrongálnod a kocsimat! – mondta egészen egyszerűen. A tekintete a papírra vándorolt, ami továbbra is a kezeim között volt. – Minden tettünknek van következménye. A tiéd ez az egyezség.

Nagyot nyeltem.

- Pontosan mibe is egyezek bele?

Elmosolyodott.

- Nagyon egyszerű. Egy hónapon át nekem fogsz dolgozni a kocsim javításának költségeiért cserébe.
- Milyen munkáról van szó?
- Alapvető dolgok… - emelte meg a poharát, és kortyolt egyet, majd sóhajtott, és folytatta. – Főzés, takarítás, mosás, bevásárlás… - sorolta. Gondolkozás közben az ajkait simogatta.
- A kocsim lemosása… - tette még hozzá.

- Főzés? – ismételtem meg. – El kell, hogy keserítselek, de ne számíts arra, hogy én majd pont rád fogok főzni.
- Az egyezség része! – mutatott a papírra. – Tehát főzni fogsz nekem.
- Rendben. Remélem szereted a müzlit és a tojásrántottát, mert nagyjából ennyi a főzőtudományom
- Majd meglátjuk! – bólintott, és a papír felé bólintott. – Írd alá alul.
- Miért kell aláírnom?
- Mert ez egy szerződés. – forgatta a szemeit. – Az aláírásoddal fog érvénybe lépni.
- Oh. – sóhajtottam, ismét a papírra nézve. – Oh, oh! Oké, értem. Tehát tulajdonképp rabszolgamunka? Ugye tudod, hogy a rabszolgatartás illegális az Egyesült Államokban?
- Tényleg a jogi kérdésekről akarsz beszélgetni? – támaszkodott a könyökére, és kaján vigyorra húzódott a szája. A szemei kitartóan engem bámultak, a nyelvével pedig végignyalta az alsó ajkát. – Rongálni, aztán elmenekülni, talán nem illegális? Szerintem az ügyvédem élvezné a helyzetet, nem gondolod?
- Rendben! – ráztam meg a fejem végül. – Rendben, aláírom. Van egy tollad?

Csendben felém nyújtott egy tollat, és továbbra is mosolygott, még akkor is, amikor kitéptem az ujjai közül. Odafirkantottam az aláírásom, majd egyből oda is löktem felé a szerződést és a tollat is.

- Rendben. Ott van.

Fogta a papírt, összehajtotta, és visszarakta a zsebébe, majd egy vékony, fekete telefont vett elő, és megnyomott pár gombot.

- Akkor szükségem lesz a számodra…
- Nem. – ráztam a fejem. – Erről nem volt szó. Nem adom meg a számom.
- Rendben. – ráncolta a szemöldökét, de továbbra is a telefonját nyomogatta. – Akkor úgy értelmezem, hogy egész nap elérhető vagy!
- Istenem! – dörzsöltem a szemeim kétségbeesetten. Fel sem tudtam fogni, hogy tényleg ilyen helyzetbe kerültem. Óráim voltak, terveim, közösségi életem…
- Oké, oké, megadom!

Lediktáltam a számom, ő pedig gyorsan beírta, továbbra is mosolyogva. Nagyon idegesített már. Aztán kifizette a pincérnek a drága gyümölcssalátámat, amivel olyan nagylelkűen ellátott, felállt a székéből, és elindult az ajtó felé.

- Várj! – szóltam utána, ő pedig felém fordult. Sokkal magasabbnak tűnt így alulról nézve, mint ahogy emlékeztem.
- Mivel jöttél idáig? – kérdeztem félénken, és az ajkamba haraptam. A szemeit forgatta.
- Mégis mit gondolsz? Kocsival.
- Esetleg… - nyaltam meg a szám óvatosan. – El tudnál vinni hazáig?
A gondolataiba mélyedve hajtotta le a fejét, majd rám nézett.
- Nem hiszem, hogy ez szerepelne a szerződésben.

Ezzel pedig el is sétált. Édes istenem.

- Te most szórakozol velem? – kiáltottam a háta mögött, ami egyre távolodott az étterem előtt. Válasz nélkül eltűnt, és ott hagyott a hideg gyümölcssalátámmal és citromos vizemmel. Legszívesebben sikítottam volna, de visszafogtam magam, és mély levegőt vettem.

Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen tényleg rabszolgának kényszerített az a seggfej. A tálból felkaptam egy szelet dinnyét, és remegő ujjakkal emeltem a számhoz. Rájöttem, hogy kell az energia, miközben intenzíven rágtam a bennem kavargó méreg hatására. Szükségem van energiára a közel 10 mérföldes sétához, ami előttem áll. Még néhány szelet gyümölcsöt megettem gyorsan, amik lassan csúsztak csak le a kiszáradt torkomon. Lassan lélegeztem, becsukva a szemem.

Huszonöt nap.

Istenem segíts.