- Bill, angyalom, hogy érzed magad?
Ezek a szavak már előre megpecsételték, hogy lassú, de kíméletlen dühöngés fog következni, ha őszintén válaszol. Bill anyja, Simone kedves és megértő volt amikor az akart lenni; amikor például olyan jelentéktelen dolgokról volt szó, hogy milyen ízű fagyit vigyen a következő családi találkozóra, vagy hogy Bill mikor megy el legközelebb meglátogatni őt Vancouverben. Ám amikor Bill egészségéről volt szó, Simone brutális és könyörtelen nővé változott, erkölcsök nélkül, és égető vággyal, hogy boldoggá tegye a fiát. Bill aznap éjjel 15 órát aludt; de nem mondta el az anyjának. Tudta, hogy csak feleslegesen aggódni kezdett volna, mint mindig – és Simone puttonyában már így is elég dolog volt, ami bosszanthatta az új üzletének megnyitása miatt; nem akarta a huszonéves anyuci kisfia szerepet felöltve azzal nyaggatni, hogy mennyire szomorú amiért nem kapta meg álmai munkáját.
- Jól, anya. – válaszolta Bill szelíden, a kanapé anyagával játszva. Lassan húzta végig az ujjait a kidomborodó szálakon; belemarkolt, majd elengedte, és nézte, ahogy visszaáll eredeti formájába. A hangja alapján tudta, hogy az anyja aggódik miatta, és őszintén szólva, már ő maga is egyre jobban aggódott. A kezébe vette az asztalon lévő gyógyszeres dobozt.
- Megnézted végül facebookon Julia Steven lányát, édesem?
A facebook volt az anyja új mániája. Már hetek óta csak az ismerőseiről, alkalmazásairól, meg a bökéseiről tudott beszélni – Billnek ezzel szemben még számítógépe sem volt.
- Szerintem nem is beszél angolul, nem hiszem. – felelte Bill, majd a fejében hozzátette: „oh, és olyan meleg vagyok, mint a nap”. Sóhajtott egyet, és kényelmesen elnyújtózott a hosszú kanapén. A lábai ugyan lelógtak a másik oldalon, így nem volt teljes az élvezet, de Bill már megszokta. Ez az ára a magasságának, sosincs hely a lábainak.
- Hát… az ajtó mindig nyitva áll, hogy ha akarsz, akkor hozzám költözhetsz. – mondta Simone reménykedve. Bill megállt egy pillanatra, kirázta a hideg. Egyre többet gondolt erre az utóbbi időszakban. Egy leírhatatlanul… furcsa érzés kerítette magával; mintha valaki figyelné, de fura módon, nem ijesztette meg. Úgy érezte… hogy biztonságban van. Mintha valaki mindig vigyázna rá – de amint végiggondolta Bill, egyből el is hessegette a gondolatot. Túl sok az antidepresszáns.
- Szeretlek anya.
- Én is szeretlek kicsim.
A beszélgetés ezzel be is fejeződött. Bill pedig még szomorúbb volt, mint előtte – a normális emberek vajon mit csináltak, amikor szomorúak voltak? Elképzelése sem volt. A tévét kapcsolgatva, random beszélgetésrészletekbe hallgatott bele.
”Rendben, menjünk, rúgjunk be!”
Berúgni? Billnek ez a mondat felütötte a fejét. Még sosem volt részeg. Vajon milyen lehetett? Rápillantva az újságra, amit fél perccel korábban dobott arrébb, egy rózsaszín hirdetésen akadt meg a szeme, ’Pinky Blues Nightclub’. Az egész hirdetésről üvöltött, hogy ’meleg bár’, de Bill csak azon gondolkozott, hogy vajon a normális emberek tényleg ezt csinálják, amikor szomorúak? Berúgnak? Hát… Egy próbát megért. Bill megragadta a kabátját, mély levegőt vett, és meghozta a döntést; még egy kétségbeesett lépést tesz a normális élet felé.
3 órával később, 7 kupica vodka után Bill a visszahúzódó, ijesztő kis teremtésből olyasvalakivé vált, aki vidáman csuklott a körülötte lévő emberek felé. Sokuk csak nevetett az egyértelműen részeg fiún, mások rosszalló pillantásokat vetettek fel, amitől a hideg futkosott Bill hátán. Már most sokkal normálisabbnak érezte magát.
- Hé, szépségem! – jött egy hang a háta mögül. Egy hosszú, barna hajú férfi ült le a mellette lévő székre. Egy számmal kisebb bőrdzsekit viselt, ami azt a hatást keltette, hogy kis idő alatt jó sok izmot szedett össze, de természetesen, pontosan ezt a látszatot akarta elérni. Majdnem ugyanakkor, egy ismerősnek tűnő alak ült le mellé, a másik oldalról. Teljesen olyan volt, mint egy előre megkoreografált filmes jelenet. Bill pár másodpercig próbált rájönni, hogy vajon honnan ilyen ismerős neki, de rájött, hogy jelenpillanatban túl részeg ehhez a feladathoz.
- Szerinted szép vagyok? – kérdezte Bill tágra nyílt, csillogó szemekkel. Nem volt hozzászokva a bókokhoz, vagy egyáltalán az emberekkel való kapcsolatokhoz. A legtöbb ember azt gondolta, hogy lány, vagy ami még rosszabb, hogy valami kis Adam Lambert rajongó, és ezek közül egyik sem tette túl vonzóvá egy melegbárban.
- Georg vagyok. – mondta a bőrdzsekis srác, a haját pedig végigsimította, ahogy az a pasi a Grease-ben! A musicalben.
- Bill. – próbálta megrázni a kezét, de megcsúszott, és a keze Georg combján landolt, alig pár centivel a nemiszervétől.
- Upsz. Vigyorgott. A másik oldalán ülő rasztahajú srác az ujjait ropogtatta, amik már kicsit el is fehéredtek, annyira szorosan kapaszkodott a pult szélébe.
- Hé, ember, valami bajod van? – fordult felé Georg, a raszta pedig megrázta a fejét, Billre pillantott, majd gyorsan lehúzta a maradék italát, és elment onnan. Egy kicsit talán hatásosabb lett volna, ha nem egy pohár vízről lett volna szó.
- Gyökér. – jegyezte meg Georg. – Szóval Bill vagy? Édes. Hogy-hogy sosem láttalak még errefelé?
- Nem tudom. – válaszolta Bill őszintén. És tényleg így volt. Ha tudta volna, hogy ilyen jó bulizni, akkor talán többször csinálta volna. Vagy nem. Néha hajlamos volt elfelejteni, hogy milyen ügyetlen tud lenni az emberek között.
- Akkor gyere Bill, táncoljunk! – ragadta meg a derekánál fogva. Bill rögtön felkiáltott, amiért ilyen gyorsan megpörgette, annyira részeg volt; plusz, a fizikai kapcsolathoz sem volt hozzászokva. Georgnak pézsma és izzadságszaga volt; tipikus férfi illat, de valamiért majd felfordult tőle Bill gyomra. Georg szó szerint berángatta a csak félig magánál lévő Billt a táncoló emberek közé. Ügyetlenül próbált valami táncfélét produkálni, de mindenhonnan ismeretlen kezek értek hozzá, Georg lábára pedig nem egyszer sikerült rálépnie. Aztán, minden figyelmeztetés nélkül, Georg kezei váratlanul lejjebb csúsztak Bill hátán…
- Uh, Georg?
- Hm?
- Miért van a kezed a seggemen?
- Miért, azt szeretnéd, ha máshol lenne? – nevetett, egyértelmű pillantásokat küldve felé, Bill pedig undorodva húzódott el, és próbálta arrébb lökni Georgot.
- Öm… azt hiszem félreértettél… - mondott valami ilyesmit, de a szavak összevissza kavarogtak a fejében, és úgy érezte, hogy vagy hányni fog, vagy elájulni, vagy egyszerre mindkettőt. Georg aftershave-jének illatát megérezve fintorogni kezdett.
- Szállj le rólam… légyszi? - könyörgött Bill, és egyre betegebbnek érezte magát. Még részegen is képes volt felfogni, hogy mekkora bajba keveredett.
- Hé, seggfej, szállj le az én Billemről! – ütötte meg a fülét egy dühös hang. Zavartan pislogott körbe, mire észrevette, hogy az előbb mellette ülő rasztától jött a hang, aki akkor olyan mérgesnek tűnt. Most már nem csak szimplán mérges volt, úgy tűnt, hogy legszívesebben a szart is kiverné Georgból.
- Oh? És mi lesz, ha nem? He? Mi a faszt fogsz csinálni? – provokálta Georg, és magához rántotta Billt ismét, nem törődve azzal, hogy mennyire kényelmetlenül is érezte magát, és hogy meg is próbálta arrébb lökni.
- Ezt! – válaszolta a raszta, majd mint a tinifilmekben, az egyik pillanatban lendítette a karját, a következő pillanatban pedig az ökle találkozott Georg állkapcsával, aki egyből hátrébbhőkölt, a kezét az arcához emelve. Szinte lesokkolta az ütés, csak bambán bámult a rasztára. Bill ugyanakkor támasz nélkül maradt, és az egyensúlyát elvesztve a földre esett.
- Segítség?! – nyögte bizonytalanul. A raszta meglepő gyorsasággal ugrott mellé, Billt a karjaiba vette, olyan esküvős stílusban, és még mielőtt Georg maghoz tért volna az ütés után, egyből a kijárat felé vette az irányt. Bill mély levegőt vett, és szappan illat csapta meg az orrát. Nagyon, nagyon régi szappan illata, amilyennel régen az anyja mosta le a fürdőszobában lévő hatalmas tükröt. Megnyugtató érzéssel töltötte el, és Bill a férfi nyakába temette az arcát, amíg a hideg éjszakai levegőt meg nem érezte. Bill meglepődött, mintha nyakon öntötték volna egy vödör jéggel. A másik srác egyből észre is vette, ahogy vacogott, ezért óvatosan lefektette egy padra, és bebugyolálta a dzsekijébe.
- Megmentettél. – nyögte ki Bill a maga részeg hangján. – Köszönöm.
A férfi arrébb söpörte a Bill arcába lógó hajtincseket, és elmosolyodott.
- Még soha senkit nem ütöttem meg. – mondta, és még jobban le volt döbbenve, mint Georg. Bill nevetni kezdett.
- Eléggé fáj. – tette hozzá a raszta, de Bill valahogy tudta, hogy nem zavarja, amiért kineveti. Bill megfogta a kezét, és a fájdalom helyét tapogatta.
- A hüvelykujjad az öklödön belül volt, ugye? – kérdezte Bill. A szavai összefolytak, de azért érthető volt, a másik férfi pedig zavartan nézett rá, a tekintetéből pedig az sugárzott, hogy ’hát persze’, Bill pedig csak még jobban nevetett. Ugyanakkor együtt érzett a sráccal; egészen addig, amíg egy szörnyű gondolat meg nem fogalmazódott a fejében.
- Ugye nem fogsz megerőszakolni vagy valami…?
- Nem. – felelte a srác. – Haza foglak vinni, rendbe hozlak valami jó meleg itallal, esetleg hátrafogom a hajad, ha hánynál, de semmi erőszakolás.
Bill elmosolyodott.
- Tudod, hogy aranyos vagy? – kérdezte Bill, de már dőlt is hátra, így nem láthatta, ahogy a férfi arcán hatalmas mosoly jelent meg.
- Elindulunk, és haza viszlek, oké? – mondta végül a férfi, de Bill nem hallotta, már elvesztette az eszméletét. Óvatosan végigsimította az arcát, sóhajtott, majd könnyedén felemelte Bill törékeny testét, mintha csak egy rongybabát vett volna a karjába, és magához szorította, nehogy bárki is elvegye tőle.
- Nagyon… nagyon szeretlek. – suttogta, Bill arcán pedig egy halvány mosoly jelent meg. Valószínűleg csak szépet álmodott, de talán, hangsúlyozom, talán hallotta a szavakat, a raszta pedig ettől egy kicsit jobban érezte magát.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
