Tomnak elképzelése sem volt, hogy mire számítson ezen a napon. Nem tudta, hogy jó ötlet-e volt amit tervezett, de valahogy mindenképp ki kellett elégítenie a kíváncsiságát, és úgy tűnt, senki nem akar neki válaszokat adni. Próbált Andreason kívül más emberektől is megtudni valamit a 815-ösről, de mindenki csak annyit mondott, hogy felejtse el, és ne tegyen fel több kérdést.

Tehát magának kell kiderítenie. Látnia kellett, tudnia kellett, hogy ki is ez az ember. Mindig is ilyen típus volt, az emberek bármit mondhattak, de mindig jobban szerette saját bőrén megtapasztalni a dolgokat, még mielőtt véleményt formálna.

De talán mégsem volt olyan jó ötlet beszélni vele. Georg szerint lelkileg nem volt túl ép, és Tom nem volt benne biztos, hogy egy ilyen emberrel akar beszélgetni. Talán csak egy kicsit bekukucskál a rácsokon, és vet rá egy pillantást…

A 30 perces ebédszünet alatt majdnem minden rendőr ebédelt, vagy az asztaluk előtt pihent, ezért Tomnak volt egy kis ideje, hogy észrevétlenül felsurranjon az emeletre. Elindult hát a hosszú lépcsőkön. Mire elérte a harmadik emeletet, muszáj volt megállnia egy pillanatra, hogy levegőhöz jusson. A francba az épülettel és ezzel a rohadt sok lépcsővel. Miért nem lehet kicsit modernizálni, és beszerelni egy lépcsőt?

Tom szidta még egy darabig magában a helyet, aztán folytatta az útját a negyedik emelet felé. Az ajtón belépve, egy vékony folyosó tűnt fel. Mindegyik oldalon 5-5 ajtó volt, elég távol egymástól. A falak szürkék voltak, és nem túl hívogatóak, de lezárta magában, hogy amúgy sem ez volt a céljuk.

Legutóbbról emlékezett rá, hogy a 815-ös cellája valahol a folyosó végén volt, talán a 33-asban, vagy inkább a 32-esben. Mindegyik ajtón volt egy kis ablak, 5 vastag ráccsal védve, és ahogy óvatosan, szinte lábujjhegyen haladt, egy-egy cellába bekukkantott.

Az emberek odabent többnyire aludtak, ettek, vagy TV-t néztek. Tom számára meglepő volt, hogy a cellákon belül a hangulat milyen… nyugodt volt. Biztos volt benne, hogy ő már rég megbolondult volna, ha egy ekkora kis lyukban kellett volna éveket eltöltenie. De ezek a srácok úgy tűnt, mintha… ha nem is jól érezték magukat, de legalábbis nem volt bajuk vele. Talán nem voltak még itt olyan régóta, és ezért voltak ilyen nyugodtak.

Lassan ment előre a folyosón… 35, 34, 33… Nem tartott sokáig, mire elérte a 32-es szobát, amelyiken két zár is volt. Mély levegőt vett, és benézett a rácsokon.

A TV nem volt bekapcsolva, de még egy lámpa sem égett. Csak a kis ablakon, a két függöny közötti apró résen beszűrődő természetes fény világította meg a szobát.

Tom szemeinek beletelt pár másodpercbe, mire tájékozódni tudott a tompa fényben, de hamarosan észre is vette, ahogy a kicsi faasztal melletti széken, ott ült egy alak. 815-ös a középsőujjával rajzolgatott mintákat az asztalra, a másik kezével pedig az állát támasztotta meg. Látszott, hogy unatkozik, és úgy tűnt, észre sem vette, hogy ott van valaki. A haja az arcába lógott, valószínűleg így a periférikus látásából kizárva Tomot.

Tom azon kapta magát, hogy csak ott áll, és bámul. Egyáltalán nem értette, hogy mi lehetett rajta olyan veszélyes. Magas volt, de olyan kicsi, olyan apró, hogy 50 kilónál nem is lehetett több, szinte kilátszott a gerince a narancs pólóján át.

Tom majdnem szívrohamot kapott, amikor 815-ös váratlanul az asztalra csapott. Az éles hangja visszhangzott a szobában.

- Egész nap ott akarsz állni? Kezd az idegeimre menni.

Tomnak körül kellett néznie, hogy biztosan 815 beszélt-e, mert ahogy a szavak jöttek, még csak meg sem rezzent az asztalnál ülő alak. A fejét előrehajtotta, a kezei pedig nyugodtan feküdtek az asztalon. Egyedül a háta mozgott, ahogy ki-be lélegzett. Mivel senki más nem volt ott, Tom megállapította, hogy csak a rab lehetett. Óvatosan, kicsit közelebb lépett az ajtóhoz.

Mielőtt válaszolt volna, 815-ös oldalra fordította a fejét. A frufruja alól egy szeme látszott csak ki, és telesen feketének tűnt a félhomályban.

- A kajás vagy a gyógyszeres srác vagy? – kérdezte pontosan olyan unott hangon, mint amilyennek tűnt. Tom a fejét rázta.
- Nem, én…
A rab lassan bólintott.
- Értem. Jöttél megnézni, ugye? – fordult Tom felé, látszólag azért, hogy jobban láthassa. Tom meglepődött, amikor észrevette, hogy a szemei körül fekete smink volt. A cellákban viselhettek sminket? Nem is tudta.

-Faszén. – válaszolta 815, mintha csak olvasott volna Tom gondolataiban. – Néha összeszedek egy keveset. Amit muszáj, azt muszáj. – mondta vállat rántva, és hátradőlt, Tom arcát nézve.
- Oh. – mondta lassan, és elmosolyodott. – Te vagy az.

Tom csak ott állt és bámulta. Égett benne a vágy, hogy ezernyi kérdést tegyen fel neki, égette a vágy, hogy megtudja a válaszokat. Számára nem úgy tűnt, hogy egy pszichopatával áll szemben, de ugyanakkor, a hangjában akkor is volt valami, amitől felállt a szőr a hátán. De ha valóban őrült lenne, biztos nem börtönben lenne.

- Szóval? – vonta fel 815 a szemöldökét. – Bejössz?

Tomnak leesett a szája. Nem tudott… nem szabadott… csak szimplán bemenni. Ez szemben állt az erkölcseivel, és a szabályokkal is. Nem látogató volt, nem ismerte ezt a srácot. És azt sem, hogy mire képes – suttogta egy hang a fejében, de inkább nem figyelt rá.

Mindennek ellenére, Tom magán is meglepődött, hogy egyből elkezdett a kulcsai között keresgélni, amíg meg nem találta a megfelelőt. Kinyitotta a normális zárat, aztán a másodikat, és végül a reteszzárat is.

Az ajtó nyitva állt, mégsem lépett be. Jobb volt távol tartania magát a rabtól, amíg meg nem tudja mire képes, és hogy egyáltalán mi a francot akar tőle.

815 lassan felállt. Úgy tűnt, hogy mindent ilyen lassan csinált, de ugyanakkor könnyedén és magabiztosan. Tom felé indult, a fejét pedig kíváncsian oldalra döntötte. Ahogy közeledett, Tomnak be kellett vallania, hogy nem nézett ki rosszul… persze ahhoz képest, hogy férfi volt. Hosszú, fekete haja volt, és ápoltnak tűnt, annak ellenére, hogy egy börtön falai között élt. Persze nem úgy csillogott mint egy szupersztár, de nem tűnt mocskosnak.

A „sminkje” közelebbről valóban faszénnek tűnt, tehát nem volt valódi. Kicsit el volt kenődve a szemei alatt, mintha megdörzsölte volna.

- Hát, - mondta végül 815. – akkor Tom, ugye?

- Honnan…? – kezdett bele Tom, aztán eszébe jutott a mellkasán lévő névtábla, és kicsit hülyének érezte magát. – Oh.

- Vág az eszed! – vigyorgott 815. A szemeivel érdeklődve mérte végig Tomot, de aztán hirtelen pislogott egyet, és úgy nézett, mintha meg se történt volna.
- Most végig nyitva fogod hagyni az ajtót? Tudod, hogy most könnyen megtámadhatnálak, és elrohanhatnék.

Tom gyorsan becsukta az ajtót, és elállta az utat. Jézus, mekkora idióta volt.

- Helyes. – bólintott 815. – Nem szeretnéd, ha már rögtön az első héten ez állna az aktádban. Képzeld csak el az újságban a címeket: ’Az új tiszt miatt szökött meg a pszichopata’. Gondolom nem túl jó kezdete lenne a karrierednek.

- Nem tűnsz pszichopatának. – mondta Tom őszintén.

815 hangosan nevetni kezdett, megfordult, és beljebb ment a szobába. Tom óvatosan követte, készen állva, hogy földre kényszerítse, ha esetleg az ajtó felé rohanna.

- Gyorsan megállapítottad. – felelte, majd ismét megfordult, felvont szemöldökkel, ami jelenthetett csodálkozást vagy megdöbbenést is. – Nem kéne ilyen biztosnak lenned benne, Tom.

Tom alig bírta visszafogni a meglepettségét, ahogy 815 arca egyik pillanatról a másikra, teljesen megváltozott. A kíváncsi csodálkozása hirtelen sötét és rémisztő lett. A fejét előre biccentette, a haja az arcába hullt, Tom pedig egy halvány vigyort látott az arcán – ugyanolyat, mint előző nap a folyosón.

Mielőtt Tom szívrohamot kapott volna, 815 felemelte a fejét, a sötétség eltűnt, és helyette… valami más ült ki az arcára. Sóhajtott, és karbatett kézzel megfordult.

Tom is sóhajtott, megkönnyebbülten. Basszus, ez nagyon bizarr volt. Mi lehetett ez? Kizárta a gondolatokat a fejéből, és inkább körülnézett a cellában. Jobboldalt egy ágy helyezkedett el, aminek a felső- és alsó támlája is megegyezett az asztal és a székek anyagával. A falak úgy néztek ki, mintha betonból lettek volna, kivéve azt az egyet, amelyiken az ablak is volt, az ugyanis vörösesbarna téglákból állt. Emellett csak egy szekrény és az ággyal szemben egy öreg tévé volt az egyetlen bútor a szobában.

Tomnak megint táva maradt a szája, amikor meglátta a karcolásokat az ágy támláján. Közelebbről nézve, észrevette, hogy nem csak véletlenszerűen voltak odakaparva, hanem sorban voltak, mintha számolnának valamit. Rájött, hogy valószínűleg napokat. És nagyon sok volt belőlük. Az egész ágyat beterítették, és úgy tűnt ettől, mintha egy vadállat támadta volna meg. Tom meg akarta kérdezni mióta van itt. Olyan fiatalnak tűnt még.

A rab megfordult és Tom tekintetét követve ő is a megrongált ágyra nézett. Pár pillanatig mindketten azt bámulták, aztán Tom a rab felé fordult.
- Hány van belőlük?

A rab sötét szemei még mindig az ágyra fókuszáltak.
- 949. – válaszolta. – 2 év, 7 hónap, 6 nap. Azon gondolkozom, hogy az ezredik napon kérek majd egy tortát. Mit gondolsz? Csatlakoznál a partimhoz?

Tom üresen bámult rá. Olyan nyugodtnak tűnt az üggyel kapcsolatban, holott valójában inkább ijesztő volt. Nem is tudta eldönteni, hogy ezt mire vélje; vajon komoly volt, vagy csak megpróbálta elhessegetni a gondolatot? Tom most már látta, hogy miért tartotta mindenki olyan veszélyesnek, az egész srácról sugárzott a ’megfélemlítés’. Tom ennek ellenére még mindig nem volt benne biztos, hogy 815 valóban olyan nagy veszélyt jelenthet bárkire nézve is.

- Oh, gyerünk már! – kiáltott fel a rab karbatett kézzel – Legalább próbálj megnevettetni!

Tomnak ötlete sem volt, hogy mit mondjon ennek az embernek. Ezért csak annyit mondott, hogy „igen, persze”.

- Nagyszerű! – vigyorgott 815, a fogait is kivillantva, de Tom ezt nem igazán vette észre.