Ezt követően Tom nem maradt túl sokáig a cellában. Gyorsan ki is ment a szobából, betartva azt a szabályt, hogy sose fordítsd a hátad egy rabnak, majd sietősen bezárta maga mögött a zárakat.

- Hát, jó volt találkozni! – mondta 815-ös belülről, és Tom látta a kis ablakon át, hogy integetett neki, egyértelműen színlelt lelkesedéssel.

Tom leszaladt a lépcsőkön, le az irodába. Mire visszaért, addigra az ebédszünetnek már vége volt, és minden rendőr ott már a helyén, beleértve azt az Andreas srácot is, akivel előző nap találkozott. A lába az asztalon volt, a széken pedig előre-hátra hintázott.- Szia. Ebédelni voltál? – kérdezte, ahogy lassan rágcsálta a félig elfogyasztott szendvicsét.

Tom bólintott, a fejében pedig rengeteg gondolat kavargott. Nem tudta hova tenni a rabot. Annyira… másnak tűnt, nem ide valónak. Próbált következetes lenni, de nem tudta mit gondoljon. Egy csészébe kávét öntött magának, majd leült az Andreas melletti székre.

- Kérdezhetek valamit? – tette a csészét az asztalra.
- Persze! – felelte Andreas, az egyik lábát pedig levette az asztalról. – Mindig segítenünk kell a zöldfülűeknek.
Tom a szemeit forgatta. Nagyképű seggfej...
- Semmi komoly, csak… 815…
Andreas szemei egyből elsötétültek.
- Csak felejtsd el, jó? Ha valamit tudni akarsz róla, kérdezgess valaki mást, elég pletyka terjed ahhoz, hogy mindent megtudj. Csak engem hagyj ki belőle, oké?
- Miért félsz ennyire? – ráncolta a homlokát Tom. – Oké, tényleg ijesztően néz ki, de mit tud tenni? Alig 50 kiló, és az isten szerelmére, börtönben van, nem tud neked semmit ártani.
Andreas a fejét csóválta.
- Ő maga az ördög, emberi alakban, a látszat csal. Erősebb, mint amilyennek tűnik, nem tudod mire képes.
- És te tudod?
Tomot nagyon kezdte már irritálni a titkolózás. Elvégre, a srác rácsok mögött volt, és egy fogpiszkáló is vastagabb volt nála; képtelen lett volna bármit is csinálni.
- Ne kérdezz többet. – mondta Andreas gyorsan, majd felugrott, távozásra készen. – Kérdezz valaki mást.
Ezzel pedig el is ment, Tom pedig az összeráncolt homlokát vakargatta. Hiányzott neki a sapkája, ami általában helyén tartotta a rasztáit. Őszintén szólva, 815 nem is lehetett veszélyes. Legalábbis nem a börtön négy fala között.

Gyorsan befejezte a kávéját, a nap többi részében pedig nem volt már ideje a 815-ös rabon gondolkozni. Az öltözőben azonban előkerült a téma… megint.

- Van valakinek kedve sörözni egyet? – kérdezte Georg indulás előtt, az ajtóban állva.

A többiek mind beleegyeztek, majd Tom felé fordultak. Vállat rántott. Sosem volt nagy ivó, de jó alkalomnak tűnt, hogy jobban megismerhesse a kollégáit. Ezt mindenki egyből igennek vette.

- Remek! – vigyorgott Georg. – Arra gondoltam, kihasználhatnánk az estét, sztorizhatnánk meg ilyenek, a tudatlanok kedvéért. – mutatott Tom és Sophia felé. A nő a szemeit forgatta, miközben becipzározta a dzsekijét.
- Milyen sztorikat? – kérdezte Tom.
- Gondolkoztam az egész 815-ös ügyön, és van egy-két elég érdekes hír róla.

És még annak ellenére is, hogy Tomot minden pletyka hidegen hagyta, tagadhatatlanul, nagyon, nagyon tudni akart még róla, és képtelen volt elfelejteni az ügyet. Talán egy este a többiekkel nem is lenne olyan rossz.

Basszus, el fog menni. Ki tudja, talán még jó buli is lesz.

Eldöntötték, hogy Georgnál fognak összejönni, és amikor egy hatalmas Cadillac leparkolt a kocsifelhajtón, majd Tom szállt ki belőle, mindegyik kollégájának arcán valami sokk és irigység közti kifejezés jelent meg.

Szégyellősen a földet bámulta, amikor bezárta a kocsit. El akarta adni, utálta, hogy a nagy jármű ekkora figyelmet vont maga köré, mert ettől úgy tűnt, hogy valami gazdag, fellengzős anyuci kisfia. De az apja nem engedte, hogy eladja; azt mondta, hogy megőrült, amiért ez egyáltalán megfordult a fejében. Ezért megtartotta ezt a szart. Illetve… Mindegy mit.

Az ajtóban Georg állt, aki a kocsi láttán vállon veregette.
- Ember, ez kurva jó! Ennyire gazdag vagy, vagy mi?
Tom összehúzta az orrát, majd belépett a lakásba.
- Nem, nem vagyok. Csak… csak egy ajándék volt.
- Egy kibaszott jó ajándék! – lelkendezett Georg, de a témát hamar le is zárta, becsukta az ajtót, és beinvitálta Tomot a nappaliban, ahol a többiek már kényelmesen elhelyezkedtek egy asztalka körül, egy-egy sörrel a kezükben.
- Most pedig, - nyújtott Tomnak egy üveget – Fogj egy sört, és ülj le. Mesemondás következik!
Miután koccintottak, Tom a kanapéra ugrott, és elhelyezkedett Gustav és Sophia között.

- Milyen ruháid vannak, Tom? – kérdezte Sophia. Felvont szemöldökkel nézett végig a srácon, és nevetni kezdett. Úgy tűnt, Georg is csak most vette észre az öltözékét.
- Mi a szar az?
- Öm… ruhák? – vont vállat Tom. Szerette a ruháit; olyan kényelmesek, és tágasak voltak. Ellentétben az egyenruhájával, ami a lehető legkényelmetlenebb viselet volt az összes közül. De a pokolba is, jól nézett ki benne, a hölgyek pedig imádják az egyenruhás férfiakat, ezért hát kénytelen volt elviselni.
- Rendben. – nevetett Georg. – Hát, oké, helyezd magad kényelembe!

Nem igazán foglalkozott a továbbiakban azzal, hogy Tom csak nappal rendőr, munkaidőn kívül inkább gengszternek szeretné képzelni magát. Ehelyett ő is levágódott a kanapéra, Sophia mellé, egyik karját pedig játékosan átvetette a válla felett, de a nő egyből arrébb lökte. Georg az ajkát biggyesztette, mint egy gyerek.

- Szóval. – köszörülte meg a torkát Gustav. Próbált nem figyelni arra, hogy a barátja épp a kollégájukkal próbál flörtölni. – Mivel kezdjük?
Sophia vállat vont.
- Mi is a neve… 815? Mármint, egyelőre ő tűnik a legérdekesebbnek!
Georg bólintott, a figyelme pedig egyből el is terelődött a nőről. Egyértelmű volt, hogy ő maga is nagyon érdekesnek találta az esetet.
- Mindenképp. Rengeteg történet kering róla!
- De mit követett el? – kérdezte Tom. – Most komolyan, ha tényleg olyan beteg lenne, akkor biztos nem itt lenne, nem? Inkább egy intézetben ülne.
- Ez a legidegesítőbb az egészben! – mondta Georg, Tom felé hajolva. – Nem tudjuk, hogy mit követett el. Egyedül a főnök tudja, és persze azok a rendőrök, akik ott voltak a tárgyaláson, de ők nem fogják elmondani, mert hogy ők olyan professzionálisak. – A szót kiejtve fintorgott, és a szemeit forgatta. – Az aktáját is elzárták valahova.
- És nem arról van szó, hogy beteg… de nem is egészséges, értitek mire gondolok? – tette hozzá Gustav. – Szerintem be van gyógyszerezve, amitől normális marad.
- De miért fél tőle mindenki annyira? – kérdezte Tom. Nagyon próbált valami értelmet találni a történetben, 815-ös legendája ugyanis egyre rémisztőbbé kezdett válni, de valahogy mégsem volt az. Érdekes volt; furcsán érezte tőle magát; kényelmetlenül.
- Gondolom a kisugárzása. – vont vállat Georg. – Egyszer láttam őt, a szemeivel pedig szinte átszúrta a testem, teljesen feketék voltak. Ahogy rám nézett… Úgy éreztem bármelyik pillanatban képes lenne rám ugrani és átdöfni a torkom.
Sophia is ugyanannyira érdeklődött, mint Tom, ezért ő is előre hajolt.
- De veszélyes is? Mármint, ránk nézve?
- Ki tudja? – felelte Georg. – Szerintem inkább magára jelent veszélyt. Hallottátok, hogy már háromszor megpróbálta megölni magát?
- Mi? – pislogott Tom.
- Igen! Úgy hallottam, hogy először az altatóit kezdte eldugdosni, hogy összegyűljön annyi, hogy túladagolhassa. A kórház viszont kimosta a gyomrát aztán visszaküldte, de azóta is végig ott kell állni mellette, amíg le nem nyeli a bogyókat, aztán ellenőrizni kell, hogy nem csak színlelte. Állítólag külön ápolókat hívtak emiatt. Elég durva.

- Aztán a következő alkalommal, - folytatta Gustav a történetet – Felakarta akasztani magát a cipőfűzőjével, de valaki éppen arra járt, és leszedte onnan, azóta pedig elvették a cipőfűzőit is, nehogy újra próbálkozzon.

- És akkor – vette át a szálat Georg ismét. Nem tetszett neki, hogy a barátja is beszállt a sztoriba. – nagyon kétségbeesett, ezért megpróbálta, ez most durva lesz, felvágni az ereit, a szemfogait használva.
Sophia szemei elkerekedtek, a kezét pedig a mellkasához kapta.

- Mi? Ez lehetséges egyáltalán? – kiáltott fel Tom döbbenten.
- Azt mondják lecsiszolták a fogait emiatt. Egyszer megpróbáltam megnézni, de persze amikor én akarom, hogy rám nézzen, akkor az istenért se csinálja, Nem hiszem, hogy ez után újra próbálkozott, valószínűleg már feladta.

Tom az asztalt bámulta, a szemöldökét összehúzva. Megpróbálta…? A saját…? Ew.

- Én sajnálom őt. – mondta végül Sophia, részvéttel a tekintetében. – Gyerünk már, egyértelműen nincs jól, és…
- Mi a neve? – kérdezte hirtelen Tom. Mindenki ránézett.
- Ömm… - kezdte Gustav a fejét vakarni. – Nem tudom.
Georg is lebénult. Mintha nem is gondolta volna, hogy a „815” mellett valódi neve is lehet.
- Azt akarod mondani, hogy hiszel ezeknek a pletykáknak, amikor még a nevét sem tudod? – vonta fel Tom a szemöldökét. – Ez nem tiszteletlen egy kicsit? Így beszélni róla, amikor nem is ismered?
- Ő egy bűnöző, Tom. – felelte Georg lassan. – Kit érdekel, ha tiszteletlen, az a gyerek egy őrült. Emellett pedig amiről nem tud, nem fáj neki, szóval ne próbálj okoskodni.

Tom felhorkant, majd belekortyolt a sörébe.
- Akkor is… - morogta inkább csak magának. Nem szerette a pletykákat; sosem tudta, miben higgyen. A fejedben ragadtak, aztán minél többet hallottad, minél többet gondoltál rá, a végén te magad is kezdted elhinni, amíg el nem vesztél a hálójukban...

Ezek a pletykák azonban csak azt a hatást váltották ki belőle, hogy ismét feléledt benne a vágy, hogy meglátogassa a 815-öst; egyre jobban érdekelte, hogy mi is az igazság. Ha valahogy sikerülne megnevettetni, láthatná a... – kirázta a hideg, ezért inkább meg is állt a gondolatmenetében. Bele sem akart gondolni.

- Majd kiderítjük a nevét, ha olyan fontos neked. – veregette vállon Georg.
- Gyökér. – nevetett Tom a fejét csóválva.

Már el is kezdte a fejében megtervezni a másnapi látogatást. Tudta, hogy reggel 8 és 9 között egyedül lesz az épületben, mert ilyen korai órákban soha semmi sem történt, ezért nem is volt szükség arra, hogy még többen legyenek ott.

Tom néha elgondolkozott, hogy tényleg olyan jó dolog-e a kíváncsisága...