Másnap Tom kívánsága az volt, hogy egy kicsit később menjek fel hozzá, olyan 3 körül, de természetesen ezzel kapcsolatban is nevetséges követelései voltak. Azt mondta, hogy vigyek neki banános-mogyorós muffint, és már készen is álltam, hogy leszaladjak a helyi szupermarketbe, és felkapjam a legolcsóbb csomagot a péksütemény részlegről, de persze ebben is volt buktató. Nem vehettem akármilyen muffinokat, neki különleges darabok kellettek. Azt parancsolta, hogy egy speciális külföldi pékségbe menjek, ami a lakásommal szemben van. Az árak természetesen csillagászati magasságokba nyúltak fel.

- Ezt ki fogod fizetni, ugye? – kérdeztem tőle, az árlistát bámulva. – Nem fogok 20 dolcsit kiadni pár muffinért.
- Mondd meg nekik a nevem. – válaszolta hidegvérrel. – Tudni fogják.

Ezt követően pedig ki is nyomta a telefont, de már kezdtem hozzászokni ehhez a stílusához.. Volt egy olyan érzésem, hogy a szigorú tekintetű eladó nem olyan biztos, hogy jól reagálna, ha pénz helyett Tom nevével állnék elé, de egyértelműen nem készültem arra, hogy ennyi pénzt kelljen kifizetnem egy olyan termékért, amit egy szimpla kisboltban töredékéért megkaphatok.

Ökölbe szorított kézzel léptem hát a pulthoz, és kértem a muffinokat. Néztem, ahogy a férfi finom mozdulatokkal mindegyik darabot kis papírzacskókba teszi, majd egy nagyobb szatyorba helyezi, a gyomrom pedig görcsbe rándult, ahogy elkezdte bepötyögni a számokat a pénztárgépbe.

- 23 dollár, 61 cent lesz. – tájékoztatott udvariasan.
- Én… öm… - haraptam az ajkamba, amint találkoztam a közönyös tekintetével. – Ezek, öm, Tom Kaulitznak lesznek. Ő… ő mondta, hogy mondjam ezt…
A férfi szemei egyből felcsillantak, és mosolyra húzódott a szája.
- Áh! Mr. Kaulitz, természetesen! – lelkendezett, majd a kezembe nyomta a zacskót, széles mosollyal. – Tudhattam volna, hogy neki lesznek! Adja át üdvözletem!
A szemöldököm összehúztam, majd végiggondolva, hogy mi is történt, lassan kisimult a homlokom. Ez most… most működött?

- Rendben. – válaszoltam lassan, továbbra is furcsán nézve a szatyrot. Mi a szar…?
- És… - folytatta a férfi, kicsit előre hajolva. – Meg tudná mondani, hogy a lányom imádja az új anyagot? – vigyorgott. – Szerintem érdekelné!
Még egyszer: mi a szar? Új anyag?
Nem akartam belemenni a témába, ezért csak bólintottam és magamra erőltettem egy mosolyt.
- I-igen. Persze. Megmondom neki. Köszönöm szépen.

Ahogy kiléptem az utcára, a muffinok illatát éreztem meg elsőként, de még ez sem érdekelt, annyira összevoltam zavarodva. Csak arra tudtam gondolni, hogy ki a franc lehetett az, aki ingyen megkaphatta ezeket a drága sütiket – és mi is van azzal az új anyaggal?

Megráztam a fejem, és inkább elhessegettem a felmerülő kérdések százát. Megszorítottam a szatyor fülét, és elindultam a lakása felé.
 

Amikor beléptem, üres volt a lakása, de mivel nyitva volt az ajtó, feltételeztem, hogy van otthon valaki, ezért tovább mentem. Az orromat egyből valami rohadt kaja szaga csapta meg. A konyhába mentem, a muffinokat pedig a pultra tettem. Egyből ki is szúrta a szemem, hogy honnan jött a szag: egy félig üres pizzás doboz volt az asztalon. Romlott pizza. Nagyon ügyes, Tom.

- Ne vágj ilyen képet.

Megfordultam a hang irányába, a szemeim pedig elkerekedtek meglátva őt. A hálószobájából jött ki, mindössze egy fekete törölközőt viselve a dereka körül. Apró vízcseppek tapadtak a karjához, a mellkasához és a hasához – és undorodtam magamtól, amikor rájöttem, hogy épp a testét csodálom. Nem volt rossz. Nem, annál több volt. Nagyon… mármint, a teste… egész…

Felejtsd el – szóltam magamra. Ne bámuld.

Összefonta a karját, és felvont szemöldökkel nézett rám.

- Még mindig ezt csinálod. Hagyd abba, ettől még kevésbé leszel vonzó.
- Menj és vegyél fel valamit. – szóltam rá ingerülten, a törölközője felé legyintve. – Nem akarom látni.
Elvigyorodott, és a kanapé felé ment, ahova nagy sóhajtással vetette le magát.
- Hát persze. – nézett felém. – Hát persze, hogy nem akarod.
Összeszorítottam az állkapcsom. Nem jutott eszembe semmi szellemes vagy éles megjegyzés, ezért úgy döntöttem, hogy hagyom a témát. Kényelmetlenül helyezkedtem, egyik lábamról a másikra nehezedve.
- Szép pizza egyébként. – mondtam végül, amikor megtaláltam a megfelelő szavakat. – Nem is lehetne egy doboz pizzánál és egy gyors menetnél jobban kimutatni egy lánynak, hogy mennyire törődsz vele, ugye?
- Nem is tudod miről van szó. – felelte monoton hangon, majd a távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta a tévét.
A pizza felé fordultam, a mosolyom pedig lassan lehervadt, ahogy elolvastam a dobozon lévő betűket.
- Hát, legalább normális pizza… - mondtam.
Valójában, a pizza több volt, mint ’normális’. A dobozra Old Towne Italia volt felírva, amit pedig mindenki az elit réteg pizzájának tartott. Még a legolcsóbb is 40 dollárnál kezdődött náluk, és minőségi, természetes anyagokból készültek. Valami újságban olvastam nem régiben, hogy minden híresség ezt eszi szabadidejében.
- Nem lánnyal ettem ezt tegnap éjjel. – mondta Tom, és kicsit megemelkedett, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen a párnák között. – A vasárnap esték különlegesek.
- Különlegesek? – ismételtem utána. – Kinek?
- Az öcsémnek.
- Az öcsédnek? – ráncoltam a homlokom. – Van egy öcséd?
- Aham! – bólintott, majd a pulton lévő szatyorra nézett. – Elhoztad a kajám?
- Igen. – feleltem, majd egy pillanat gondolkodás után felemeltem a csomagot, és oda vittem neki. – Egy kicsit mondjuk féltem, hogy a neved semmit sem fog nekik mondani.
- Törzsvásárló vagyok. – vette el a kezemből a zacskót.
- A tulajdonos üzentt valami furcsát. – tettem hozzá elgondolkozva, és leültem a bőrfotel puha karfájára. – Megkért, hogy mondjam el, hogy a lányának nagyon tetszett az új anyagod vagy mid.
Ezt hallva lemerevedett, én pedig elvigyorodtam.
- Elmondanád miről van szó?
Ekkor felnézett rám, és most először, a szemeiben nem láttam rosszindulatot. Inkább egyértelmű zavarodottságot.
- Tényleg? – kérdezte, az akcentusa pedig erősebb volt, mint szokott. – Tényleg nem tudod?
- Tényleg nem. – válaszoltam. – Kéne?
- Szóval… - köszörülte meg a torkát, majd megnyalta a száját. Az a rohadt piercing már századszorra is elterelte a figyelmem. – … Tényleg nem tudtad, hogy van egy öcsém… és a megjegyzést az új anyagról sem érted?
- Honnan a francból kéne tudnom, hogy van egy öcsém? – sóhajtottam fel. – És nem, ötletem sincs, hogy mi a szarról beszélt a pasi.

Nagyokat pislogott, és síri csend állt be kettőnk között. A szemei összeszűkültek, és felém nézett. Mintha a helyzetet próbálta volna mérlegelni, kicsit hátra is dőlt. Az alsó ajkát a fogai közé csúsztatta, és basszus, a tekintetem megint a piercing csillogása felé vándorolt.

Hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba…

- Huh. – mondta végül, továbbra is összeszűkített szemekkel. – Érdekes.

Lenézett az ölében lévő becsomagolt muffinokra, majd elkezdte kibontani őket. Félrerakta a zacskót, majd levette a csillogó fóliát róluk. Elmosolyodott, és letört egy darabot, ennek következtében pedig fahéj és cukordarabkák hullottak az ölébe.
- Ezek a világ legjobb muffinjai. – jegyezte meg, ahogy a darabkát a szájába dobta. – Mást nem is vagyok hajlandó enni.
- Olyan kis hercegnős vagy, Tom. – feleltem, és még jobban kényelembe helyeztem magam a fotelben. Csak mosolygott rágás közben, de nem nézett rám, helyette a tévére szögezte a szemeit.
- Szóval… - köszörültem meg a torkom egy kis szünet után. – A közelben lakik az öcséd?
Bólintott, majd újabb falatot vett a szájába. A tekintetem ismét a szájára vándorolt, amit most kristálycukor darabjai leptek el. Gyorsan el is tüntette őket a nyelvével, én pedig megint valami furcsát éreztem a mellkasomban. Inkább nem figyeltem rá.
- A szomszédban lakik. – mondta teli szájjal. – Menj, és hozz narancslét.
Felnyögtem, majd a lábamat lendítve felálltam.
- Máris hozom, fenség.

Mérgesen nézett rám, én pedig útközben a hűtő felé egy bocsánatkérést motyogtam el. Amikor kinyitottam az ajtaját, éreztem, ahogy a hideg levegő megcsapja az arcomat, és a piros doboz felé nyúltam, amin néhány narancs ékeskedett. De amikor a hűtő többi részére pillantottam, nem pont azt láttam, amit vártam.
- Nincs túl sok kaja itt. – szóltam neki, a szemeimmel pedig a polcokat néztem. Egy üveg tejet, egy kis doboz vajat, pár joghurtos dobozt, és egy csomag sajtot láttam mindösszesen. – Csoda, hogy nem haltál még éhen.

Elővettem egy poharat, és gyorsan öntöttem neki a gyümölcsléből, amit aztán odavittem Tomnak, akit látszólag egyáltalán nem érdekelt a konyhájával kapcsolatos véleményem, csak folytatta a muffinok elfogyasztását, én pedig nem bírtam ki, hogy ne eresszek meg feléjük egy vágyakozó pillantást. Annak ellenére, hogy felháborítóan drágák voltak, nagyon jól néztek ki, és az illatuk is mennyei volt, én pedig egész nap csak egy fél sonkás-sajtos szendvicset ettem az óráim között…

- Szóval. – szólalt meg váratlanul, megtörve a muffinokkal való álmodozásomat. Elvette a poharat, és elégedetten ivott belőle. – Ma különleges feladatom van számodra.

Lélekben már fel is nyögtem. Visszaültem a fotelbe, ahol egy perccel korábban elhelyezkedtem.
- Nagyszerű. – sóhajtottam. – Mi lenne a probléma?
- Hát, már nagyjából tudod. – felelte, de inkább a maradék morzsák felcsipegetésével, majd az ujjainak lenyalogatásával volt elfoglalta.
- Nem akarok kitalálósdit játszani. Csak mondd mi az, van más dolgom is.
Szó nélkül az előtte lévő üvegasztalhoz nyúlt, ahol egy előre megírt lap hevert. Két ujja közé fogta, majd felém nyújtotta. Furcsa képet vágtam, de elvettem tőle, és elkezdtem olvasni.
- Zabpehely, fehér kenyér… - megálltam az olvasásban, és felvontam a szemöldököm. – Egy bevásárló lista.
Amikor megerősítésképpen bólintott, egyből megértettem mi is lesz a mai feladatom.
- Azt akarod, hogy.. bevásároljak neked?
- Helyes!
- És ha jól sejtem, valami puccos áruházban, ugye?

Megitta a maradék gyümölcslét, és az asztalra rakta az üres poharat. Ahogy a két üveg egymásnak koccant, halk csilingelés hallatszott.
- Nem. – törölte meg a száját a kezével. – Tök mindegy hova mész, csak legyen meg minden a listáról, és lehetőleg jó márkájúak legyenek, de nem érdekel, honnan szerzed be.
- Márkák. – ismételtem fintorogva. – Túl jó vagy a sima kajákhoz?
- Egyértelműen. – mosolygott gúnyosan.
- Hihetetlen vagy. – sóhajtottam halkan, fejem csóválva, majd visszatértem a kezemben lévő listához. – Baracklekvár… ropi… fagyasztott sajtos pizza… kagylótészta… paradicsomszósz… epres Nesquik… - Itt megálltam, és ránéztem. – Nesquik?
- Igen. Mostanra már tudhatnád, hogy nem fogok semmilyen csokihoz hozzáértni.
- De epres? – grimaszoltam, a listát nézve. – Fúj…
Ismét a szemembe nézett, a non-verbális kommunikáció végeredményeképpen pedig megállapítottam, hogy ideje lenne befognom. Ezért engedelmeskedtem, és folytattam a felolvasást.
- áfonyás fánk… fahéjas tekercs… zabpelyhes mazsolás süti… sóskeksz…
- Nézd, - vágott közbe ingerülten, a fejét hátrahajtotta, a szemét pedig becsukta. – Idegesítő a hangod. Csak menj, szedd össze őket, aztán hozd vissza.
- Jól van. – válaszoltam hasonló stílusban, és felálltam a fotelből. – Most csináljam?
Rám nézett, az arcán pedig valami undorhoz hasonló érzelem jelent meg.
- Igen, most látni sem bírlak.
Felnevettem. Éreztem, ahogy az arcom égni kezd a méregtől vagy a zavartól, vagy talán mindkettőtől.
- Nem muszáj mindig ilyen gonosznak lenned. – mondtam. – Én is ember vagyok, ha esetleg nem vetted észre, és vannak érzéseim.
- Lehet, hogy jobban járnál, ha az „érzéseidet” inkább lecserélnéd egy fésűre… - mondta közönyösen, majd hozzátette. – És pár normális ruhára.

Egyre forróbbnak éreztem az arcomat, a düh pedig forrni kezdett az ereimben, leírhatatlan módon. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban képes lennék felemelni azt a kanapét, és vele együtt kivágni az ablakon. Oh, igen, nézni, ahogy zuhan a halál felé isteni lenne, és ahogy az üvöltése visszhangzana a hideg levegőben, az undorító fekete fonatai pedig lebegnének a szélben, aztán ahogy földet ér…

- Anna?

Nagyokat pislogtam. A fantáziámból túl gyorsan lettem visszarántva a valóságba.

- Mi van?

- Jézusom, térj már észhez. – forgatta a szemeit. – Azt mondtam, hogy a pénz az ajtó melletti szekrényen van.

Sóhajtottam, majd visszafordultam az ajtó irányába. Megragadtam a pénzt, ami hanyagol oda volt dobva a szekrény tetejére. Gyorsan megszámoltam, a szemeim pedig elkerekedtek. Ki a franc vitt magával ennyi készpénzt egyszerre?

- Tom? – kiáltottam vissza neki.
Eltúlzottan hangos sóhajtást hallottam.
- Igen?
- Ez egy kicsit sok lesz a rövid listádhoz képest, nem?
- A maradékot neked raktam oda!
A kezemben lévő ropogós huszasokat bámultam.
- Nekem?

- Vegyél magadnak valami sminket vagy valamit. – hallottam a mosolyt a hangjában. – Talán vehetnél magadnak néhány új…

Nem hagytam befejezni. Gyorsan kinyitottam az ajtót, majd hangosan bevágtam magam mögött, az utóbbi pár napban új szokásommá vált ez. Ahogy a legközelebbi áruházba mentem, folytattam a fantáziálást Tom Kaulitzról, ahogy kiesik az ablakán. Elképzeltem, ahogy földet ér, és egy pillanat erejéig nyugodtabbnak éreztem magam.

Gyűlöltem őt.

A bevásárlás általában nem szokott túl bonyolult lenni számomra. Mivel nem volt túl sok pénzem, a lehetőségeim is leszűkültek az olcsó kenyérre, makarónira, és zacskós levesre. Tom szigorúan márkás termékekből álló listáját követni ezért valahogy egy teljesen új kategória volt számomra. Lassan mentem végig a polcok között. Olyan kajákat láttam magam előtt, amikről addig még nem is hallottam.

Grimaszolva vettem le a Nesquik epres port a polcról, és undorodva néztem, ahogy a zacskón lévő nyuszi egy csíkos szívószállal issza a rózsaszín italt.

- Anna?

A nevemet hallva megfordultam, és egy nálam kicsit magasabb fiatal férfival találkoztam. Többször is végignéztem rajta, próbálva egy nevet is odakapcsolni az arcához. Mosolygott, és kicsit integetett is, ügyetlenül ugrálva egyhelyben. Rövid, sötét haja volt, a szemei pedig gyönyörű, élénk zöld színűek voltak. De ki volt ő?

Basszus, mondtam magamnak. Mondj valamit.

- Szi-szia… - mondtam zavartan, és egy mosolyt erőltettem az arcomra, amíg az agyam kétségbeesetten próbálta őt azonosítani.

Kicsit megemelte a fejét, és nevetni kezdettt
- Nem emlékszel rám, ugye?
Az ajkamba haraptam, az arcom pedig elvörösödött. Egy pillanat gondolkozás után megráztam a fejem.
- Sajnálom. – mondtam őszintén, és félénken rámosolyogtam. – Nagyon rossza  névmemóriám…
- Nem, semmi gond. – mosolygott. – Együtt járunk szociológiára. Még a félév elején ültem párszor melletted. Nate vagyok.
És akkor beugrott.
- Oh… oh! – a szemeim elkerekedtek. Igen, igen, igen, végül beugrott. – Istenem, olyan hülye vagyok, persze, hogy emlékszem! Együtt poénkodtunk Lewis professzorról, és a…
- Gülü szemeiről! – fejezte be a mondatomat nevetve. – Igen, én vagyok az.
- Úgy sajnálom! – kértem ismét elnézést. – Csak… olyan rossz a névmemóriám, és most kicsit sok a strassz, és…
Észrevettem, hogy feleslegesen beszélek túl sokat, ezért megálltam.
- Anna vagyok.
- Igen, tudom.
Ez ciki volt. Megköszörültem a torkom.
- Igen…
És itt jött az a fenyegető, kínos csönd, amit végül pár pillanat múlva ő tört meg.
- Bevásárlás? – kérdezte, és kicsit felém hajolt, a kosaramba kukucskálva. A benne lévő cuccokra néztem én is, és bólintottam.
- Igen, csak… vásárolgatok…
Idióta!
Elmosolyodott, továbbra is a kosár alján lévő termékeket vizsgálva.
- Elég drága cuccok, nem? – bólintott meglepetten. – Most kicsit zavarban vagyok, én nem tudok ilyen minőségi kajákat venni…
Megállt, és a saját kosara felé biccentett, amiben csak fagyasztott sültkrumpli és egy doboz sima  mogyoróvaj volt.
- Oh, hát… én… - haraptam az ajkamba. – Én sem sűrűn szoktam.
Sőt, soha, emlékeztettem magam. Még csak nem is magadnak vásárolsz.

Abban a pillanatban éreztem, hogy a telefonom megszólal a zsebemben. Felsóhajtottam, Nate pedig csak bólintott, ahogy kivettem a zsebemből. Összeszorítottam a szám, amikor megláttam, hogy a képernyőn az ő neve villog.

- Fontos hívás? – kérdezte Nate.
- Nem igazán. – csúsztattam vissza a telefont a zsebembe. – De most már azt hiszem mennem kéne.
- Rendben. Nekem is… Pár nap múlva elég fontos vizsgám lesz, csak kellett valami kaját vennem, hogy végre tanulni is elkezdjek. – nevetett. Imádnivaló volt a nevetése, állapítottam meg, ettől pedig pillangókat éreztem a gyomromban. Én is nevettem vele, a lábaimat bámulva, egyre vörösebb arccal.
- Igen…
- Hát, akkor, - mondta – Ha a héten találkozunk szociológián, akkor majd melléd ülök. Majd megint kiröhöghetjük Gülüszemű-Lewist, csak a régi szép idők kedvéért.
- Igen? – vigyorogtam mint valami hülye kis általánosiskolás lány. – Az jó lenne.
- Nagyszerű! Akkor majd találkozunk!

És ezzel el is ment.

Én pedig ott maradtam a polc előtt, egy csomag epres Nesquikkel, és a kibaszott nevetséges figurával a csomagoláson, egyedül. Sóhajtottam, és a listát néztem. Már majdnem kész voltam, hogy aztán visszamenjek a…

Basszus.

Nem vettem fel a telefont amikor Tom hívott.

Már előre féltem visszamenni a lakásába, mert tudtam, hogy jó nagy osztást fogok kapni. Befejeztem a vásárlást, fizettem a pénzével, és természetesen nem fogadtam el az ajánlatát, hogy csini szájfényeket vásároljak magamnak. Lélekben pedig felkészültem maga a Sátán haragjára.