Tom feltápászkodott az ágyból, nagyot nyújtózott, és elégedetten nézett végig a nap által bevilágított szobán. Fáradtan pislogott, körbenézett, és eltűnődött, hogy pontosan mi is ébresztette fel.

Az ajtóban Andreas állt, önelégült vigyorral az arcán.

- Na végre állsz már! Egész reggel erre vártam! – mondta, kihangsúlyozva a kifejezés kétértelműségét, de Tom túl fáradt volt, hogy ezt felfogja.

- Aha. – válaszolta ásítás közben.

Andreas úgy döntött, hogy Tom előző napi akciója miatt bosszút áll rajta. Csábítóan végignyalta az ajkát, Tom pedig zavartan nézett rá. Reménytelen feladat volt megpróbálni Andi gondolataiban olvasni, ezért Tom a szemöldökét ráncolta. Vajon lemaradt valamiről?

Figyelmeztetés nélkül, Andreas megtámadta őt. Nekiugrott, és durván magával rántotta a matracra, ahonnan egyenesen gurultak is tovább a földre. Végül Tom volt az, aki alulmaradt, méghozzá szó szerint, Andreas ugyanis felült, és lovaglópózban elkezdett felette mozogni.

Tom még mindig nem látott tisztán az álmosságtól. Mindössze annyit nyögött ki, hogy „Mi a franc…?”, és kérdőn nézett Andreasra.

A szőke nem válaszolt, sőt, be is csukta a száját, és folytatta a csípőjének körzését, a fenekét többször is szándékosan hozzápréselve Tom reggeli erekciójához. Nem sok kellett, Tom fejében máris összeállt a kép, leesett neki Andi kétértelmű megjegyzése, a szemei pedig elkerekedtek a sokktól.

- Andreas! – kiáltott fel, a srácot pedig durván arrébb lökte, és olyan hamar lábra állt, mint talán azelőtt még soha. Ijedtében még a szoba másik felébe is átszaladt, majd amikor szabadnak érezte magát az oroszlán karmaiból, elégedetlenül a barátjára bámult.

Andreas szó szerint a földön fetrengett a nevetéstől.

Tom mélyen megsértve érezte magát, és kirohant a szobából, egyenesen az apró fürdőszobájukba, hogy elintézze a dolgait. Amikor kijött onnan, a kis problémája már elmúlt, és az idegei is eléggé lenyugodtak ahhoz, hogy ne vágjon hozzá semmit a szőke vigyorgó fejéhez.

- Jól kiverted? – kérdezte, amikor látta, hogy Tom már nem fog jó reggelt kívánni.

Tom szúrósan nézett rá, miközben levágódott egy székre az asztal mellett.
- Ez mi a szarra volt jó? – kérdezte, miközben tiltakozásképpen összezárta a karját.

- Megérdemelted. És ne is próbáld letagadni, hogy nem élvezted. – felelte Andreas, majd a szendvicsének felét odanyújtotta neki, egy széles vigyor keretében.

Tom elfogadta a szendvicset, és beleharapott, de egyből fel is nyögött. Most, hogy kaját adott neki Andreas, mindenképp meg kell neki bocsátania.
- Mindegy. – mondta, de teli szájjal a hangja teljesen elveszett a szendvicsben.

Csendben ettek hát tovább, ez idő alatt Tom pedig végigvizsgálta Andreast. Már megrögzött szokásává vált, hogy akárhányszor az utcán dolgozott, másnap Tom ellenőrizte, hogy biztosan nem esett baja. A mai nap egész jó volt, állapította meg, ugyanis mindösszesen pár halvány foltot látott a vállán. Nem akart belegondolni, hogy szerezhette, de akaratlanul beugrott egy kép arról, hogy valaki talán túlságosan bevadul a jelenet közben, és túl erősen löki meg… Amint megjelent ez a fejében, egyből el is hessegette, és az asztalra nézett. Amíg csak ennyi sérülése volt, addig nincs nagy gond.

- Szóval az én éjszakám lassú és eseménytelen volt. – mondta Andreas, mintha csak hallotta volna Tom gondolatait.
- Igen? – kérdezte, mást ugyanis nem tudott mondani.
- De legalább jól megfizettek. – bólintott Andreas, majd ismét beállt a kínos csönd.
- A te éjszakád milyen volt? – próbálkozott életben tartani a beszélgetést. Nagyon is jól tudta, hogy mit gondolt Tom a munkájáról, és most nem volt olyan hangulatban, hogy erről veszekedjen vele. Túl szép nap volt ez ahhoz, hogy ezzel elrontsa.
- Jó volt! Elég sokat sikerült megcsinálnom már, de szerintem tovább fog tartani, mint számítottam. Közelebbről sokkal nagyobb a fal, mint első látásra tűnt. – mosolygott Tom, visszagondolva az előző éjszakára, és annak a gyönyörű férfinak az arca is visszatért a fejében. A gondolatai külön életet kezdtek, és akaratlanul is megjelent az aranyszínű szempár a fejében, amitől egy kicsit el is pirult.
- Mesélj csak! – kiáltott fel Andreas izgatottan, amint észrevette a változást Tom arcán.
- Mit? – kérdezte Tom zavartan, amint visszatért a valóságba.
- Azt, amin ennyire mélyen gondolkozol! – nevetett rajta Andreas, oldalra billentve a fejét.

Tom nagyon jól tudta, hogy Andreas számára nyitott könyv volt, de valahogy mindig meglepte ezzel. Nem számított mennyire keményen próbálkozik, sosem tudott semmit elrejteni a kíváncsi barátja elől. Andi mindig átlátott rajta, Tom pedig ezért mindig is hálás volt, bár nem értette, hogyan érdemelte ki a barátságát.

- Csak… - kezdett bele, de nem tudta hol is kezdje. Úgy döntött, a reggeli ébresztőért megérdemli, hogy lesokkolja, így a határ kedvéért nagyot sóhajtott. – Tegnap lebuktam. – mondta komoly hangon.

Andreasnak leesett az álla, a szemei pedig elkerekedtek. El is tartott neki egy kis ideig, amíg ki tudott nyögni bármit is válaszként, de amint elkezdett beszélni, a vártnál hangosabban üvöltött Tomra, mint ahogy arra a raszta számított.

- Mi a faszt értesz ez alatt? Hogy mondhatod ezt ilyen nyugodtan? Kijött a rendőrség? Vádat emelnek? Miért csak most mondod? Tom, mi a faszért nem vagy képes semmit elmondani?!
Andreas amint befejezte a kérdéssorozatát, észrevette, hogy Tom arckifejezése egyik pillanatról a másikra megváltozott: hangos nevetésbe tört ki. Túl hangos nevetésbe.
- Mi a szart nevetsz? – torzult el Andreas arca dühösen. A lebukás azért elég komoly téma volt, és nem tetszett neki, hogy Tom ennyire lazán kezeli a helyzetet. Andreas mindig rettegett ettől, akárhányszor elindult éjjel Tom, és mindig reménykedett, hogy nem történik semmi baj. Most úgy tűnt, hogy valami mégis történt, a kis faszfej meg majd beszart a röhögéstől. Nem volt vicces.

Tom letörölte a könnyeit, és megpróbált levegőhöz jutni. Eltartott neki is egy ideig, amíg összeszedte magát.
- Arra gondoltam, hogy valaki meglátott, de nyugi, nem jött ki rendőr, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem is fog jönni.

Tom hátradőlt, remélve, hogy Andreas aggodalma kicsit csillapodik, de nem sikerült a közönyös hozzáállásával meggyőznie a lakótársát.

- Miből gondolod?
Tom elmosolyodott, és összekulcsolta a kezeit a nyaka mögött.
- Mondjuk úgy, hogy a jó ember látott meg.
Andreas csak a fejét csóválta.
- Amíg nem kerülsz börtönbe…
- Ne aggódj, nem fogok. – mondta Tom, de fogalma sem volt honnan jött ez a válasz. Egyszerűen csak valami azt súgta neki, hogy minden rendben lesz. A Billel való találkozás nem is kérdés, hogy megnyugtató érzéssel töltötte el, és nem merte megkérdőjelezni.
- Akkor most mondd el miért pirultál el.

Tom el volt veszve a gondolataiban, ezért tágra nyílt szemekkel nézett Andreasra, aki ismét elégedetten vigyorgott. Basszus, teljesen el is felejtette! Hogyan is mutathatta ki ezt ennyire? Semmiképp nem fogja elmondani a nyíltan meleg barátjának, hogy egy férfira gondolva pirult el.

Ezen gondolkozva pedig egy kérdés merült fel benne: miért is pirult el?

- Umm… - kezdett bele, próbálva időt nyerni.

Mi volt olyan különleges Billben, illetve konkrétabban Bill szemeiben, amitől elpirult? Tom sosem vonzódott a férfiakhoz. Ugyanakkor, ezt így nem is szögezte le soha, mert mindig is utálta amikor így megbélyegezték egymást az emberek, de mindig is heteronak tartotta magát. Bill viszont tagadhatatlanul férfi volt, és ahogy ebbe belegondolt, elég fura dolgok zajlottak le benne.

- Igen? – erőltette Andreas. Áthajolt az asztal felett, egyre jobben izgatta, hogy vajon mit nem akar Tom elmondani neki. Biztos, hogy valami jót fog hallani, vagy Istenre esküdve, Andi a végén még szégyent hoz homo mivoltára. Jó érzékelői voltak a pletyka felé, különösen a szexuális tartalmú pletyka felé, Tom pedig majdnem kiakasztotta ezeket az érzékelőket.

Tom rájött, hogy Andreas semmiképp nem fogja elengedni a témát, hazudni pedig felesleges lenne próbálkoznia (az a kibaszott hazugságvizsgáló a fejében…), ezért beletörődöt a sorsába. El kell mondania az igazságot, de talán egy kicsit finomíthatna, és nem kell a teljes igazságot. Bizonyos részleteket kihagyhatna, ugyanis ha nem teszi, egész hátralévő életében hallgathatná…

- Semmi. Csak… - megállt egy pillanatra, és elgondolkozott hogy is fogalmazzon. – Az illető, aki meglátott, eléggé jól nézett ki.
Andreas felvonta a szemöldökét. Bingo!
- Eléggé?

Tom hálát adott az isteneknek, amiét Andi nem vette észre, hogy szándékosan nem mondta ki az illető nemét.
- Rendben, annál egy kicsit jobban. Szexi volt, kibaszott szexi!
- Oh, tudtam! – csapta össze a kezeit Andi boldogan.
Oh, basszus, átkozódott Tom magában, tudta, hogy már végképp nem szabadul.
- Mesélj még! Mikor találkozol a nővel legközelebb?
Megkönnyebbült Tom, hallván, hogy Andreas automatikusan nőre gondolt. Nem akarta kijavítani, nem merte.

- Nem tudom, talán soha. – mondta az igazságot. Amennyire szerette volna, hogy Bill ismét megjelenjen, tudta, hogy az esély elég csekély rá, tulajdonképpen nullához közeli, de nem akarta feladni a reményeit.

A válasz látszólag ki is ölte Andreas lelkesedését, ugyanis visszahuppant a székére.
- Oh, kár… pedig valami jó is kisülhetett volna…
- Mire gondolsz? – kérdezte meg Tom. Nem tudatosan, de mégis kíváncsi volt. A szőke egyből felkapta a fejét a kérdés hallatán, a szürke szemei pedig megcsillantak a napfényben.
- Hát, ha már azon a környéken találkoztál valakivel, akkor ha jól sejtem…
Megállt a mondat közepén, sejtelmesen mosolyogva, és a szemöldökét emelgetve. Tom egyből értette mire gondol, Andi ugyanis mindenben a pénzt látta. Komolyan megszállottja volt…

Tom felnevetett az irónián. Még csak nem is a sajt lakásában él, főállásban pincér egy ócska bárban, másodállásban pedig prostituált, mégis a gazdag és híres emberek életének a megszállottja. Hirtelen azonban elérte a felismerés, hogy talán nem is annyira ironikus, sőt, elég komoly terület ez. Egyáltalán nem hibáztathatta Andreast azért, mert egy jobb életről álmodott.

Nem mindenki szabad akaratából élt ilyen életet, volt, aki egész egyszerűen csak itt lyukadt ki. Őszintén szólva Tom sem mondhatta, hogy ilyen életre lett kárhoztatva. Mindig ott volt neki a lehetőség, hogy hazamenjen. Volt egy apja, aki szerette, aki szíves-örömest adott volna meg neki mindent, amire csak vágyott, kezdve a tetőtől a feje felett, az asztalon lévő ételig, és semmit sem kért volna cserébe. Nem, Tom saját maga választotta ezt az életformát.

Andreas már más kategória volt, neki nem volt más lehetősége. Nem volt mögötte egy otthon sem, ahova hazatérhetett a szívélyes ölelések és mosolygó arcok közé. Az ő világában, valószínűleg Tom állt még a legközelebb a ’család’ fogalmához, és ezt nagyon komolyan is vette. Ha bárkit is testvérének kéne neveznie, biztosan Andreas lenne az.

Mégsem tudott mit tenni érte, azon kívül, hogy barátjaként mellette áll, meghallgatja a bánatát, és osztozik az örömén. Ha Andreas bármit is kért volna tőle, Tom örömmel adott volna fel bármit, akár a saját életét is.

A valóságba visszatérve, Tom kedvesen Andreasra mosolygott. A szőke épp olyan történeteket festett fel, ahol Tom egy nagyon gazdag valakivel találkozott a belváros gazdag negyedében, és ezzel tökéletes életet teremtenek maguknak (mert Tom persze Andreast is vitte volna magával), a gazdag barátnőn élősködve…

Persze az egész nevetséges volt, de Tom boldogan részt vett az álmodozásban, amíg Andreas arcára mosolyt tudott ezzel csalni.

A levegő meglepően hűvös volt, ahogy Tom ismét átvágott az udvarok között. A nap egész nap ragyogott, végig nagyon jó idő volt, ezért tulajdonképpen a nap nagy részét azzal töltötte, hogy Andreasszal és pár szomszédjukkal együtt a hátsó udvaron ültek és söröztek. Összességében tehát jó nap állt mögötte. Andreas otthon volt, biztonságban aludt, ugyanis dolgoznia nem kellett ezen az éjszakán, és már ettől os nyugodtabb lett Tom, mint valaha.

Úton a belvárosba, az időjárással együtt az ő feje is csillapodott. Készen állt az akcióra, nagyon várta, hogy folytathassa a munkáját. A hátizsákját átvetette a kerítésen, könnyedén átmászott rajta, a másik oldalon pedig nagy huppanással érkezett le. A területet egyetlen lámpa világította be, az is az udvar másik végében volt. Szerencsére elég közel volt az épülethez, hogy pont annyi fényt kapjon Tom, amennyire szüksége volt.

Gyorsan átvágott az udvaron, majd ismét a fal előtt találta magát. A festménye érintetlenül maradt ott, és ezért csendben hálát rebegett Billnek.

Nem tudhatta, hogy az egyetlen ok, amiért még mindig ott volt, az Bill feledékenysége a nem munkával kapcsolatos dolgokkal, és hogy az egész dolog kiment a fejéből. Tom talán egy kicsit meg is sértődött volna, ha tudta volna…

Gustav feltápászkodott a székéből, még egy pillantást vetve a biztonsági kamerák képernyőjére. Megitta az utolsó kortyot a kihűlt kávéjából, és elindult ki a szobából. Itt volt az idő körbejárni egy kicsit, ellenőrizni a külső területeket is, és csak úgy általánosságban megnézni, hogy a kamerák biztos mindent észrevettek-e. A galéria csendes volt, és halványan volt csak bevilágítva. Ahogy átment a folyosón, minden egyes lépése visszhangzott.

Bezárta maga mögött az ajtót, kétszer is ellenőrizve, hogy biztosan ne lehessen kulcs nélkül kinyitni. Mélyen beleszippantott az éjszakai hűvös levegőbe. Ez volt a kedvenc része: kint lenni. Utálta, amikor egész éjjel a galériában kellett maradnia, a képernyőt bámulva. Nagyon agyatlan meló volt, sosem történt semmi.

Mindkét oldalra elnézett, de semmit sem látott. Az utcák üresek voltak, egyetlen lélek sem járt arra ilyenkor. Mégis csak egy átlagos szerda éjszaka volt. Hirtelen eszébe jutott, hogy az egyik őr említett valami betörést, ezért gyorsan megkerülte az épületet, kinyitotta az udvarra nyíló kaput, majd gondosan bezárta maga mögött.

Ahogy egyre közeledett a raktárépület felé, spray sziszegést hallott, és a távolból festékszag csapta meg az orrát. Elővette a sokkoló pisztolyát, magában pedig azt kívánta, hogy bár igazi pisztoly lenne, az ilyen kis mocskoknál ugyanis sosem tudni, talán fegyver is van náluk.

Még pár lépést előre téve, halk dudorászást hallott, ami egyből megállította. A betörő énekelt? Visszatartotta a lélegzetét, és jobban hallgatózott, még inkább a falhoz tapadva. Már alig volt két méter vissza a sarokig, ahonnan megpillanthatta volna…

Tom eközben elégedetten mosolygott, valami ismeretlen dallamot dudorászva. Nagyon jó hangulatban volt: egy tökéletes nap után, egy tökéletes éjszaka. A hideg ellenére is melegséget érzett, felhevült a festéssel járó mozgástól. A munkája még jobban kezdett kinézni, mint valaha is gondolta volna, és már két órája dolgozott rajta zavartalanul.

Bár szándékosan soha nem vallotta volna be, de valahogy reménykedett benne, hogy Bill megint megjelenik. De inkább nem is gondolt erre, nem akart emiatt elkeseredni.

Egy pillanatra megállt, hogy végignézze a félkész festményt, ám valami zajt hallott. Mi lehetett az? Zavartan nézett körbe, és erősen fókuszált, hátha hall még valamit. Amikor meggyőződött arról, hogy biztos csak egy madár volt, ismét fogta a festéket, és folytatta a dúdolást is.

Gustav észre sem vette, hogy milyen intenzíven mozgott, amíg meg nem állt a dudorászás és a sziszegés. Vajon túl hangos volt? A lábára nézett, hátha belerúgott valamibe. Talán elijesztette? Nem, biztos nem. Nem hallott semmi mozgást, ezért megállt egy pillanatra.

Amikor ismét folytatódott a dúdolás, megkönnyebbülten felsóhajtott. Tehát még mindig le tud csapni a meglepetés erejével. Oké, gondolta mély levegőt véve, és felkészítette magát, bármi is legyen a másik oldalon. Aztán elindult.

Egy srác állt pár méterrel a fal előtt. Az egyik kezében egy festékszóró volt, a fejét pedig a dúdolással együtt mozgatta. Hatalmas pulcsit és munkásnadrágot viselt, és egy sállal takarta el az arcának nagy részét. Úgy nézett ki, mint valami bandita egy 50-es évekbeli cowboy filmből. Az a típus, akit nem szívesen akarsz a házad körül ólálkodni.

- Hé, mi a fenét csinálsz? – kiabált rá Gustav, remélve, hogy egy kicsit talán ijesztőnek hangzott. Lehet, hogy megvolt a felépítése, hogy padlóra küldje, de a magassága miatt még mindig kisebbségi komplexusa volt.

Tom szíve majd kiugrott a helyéről, de legalább most nem ugrott arrébb két méterre, mint legutóbb. A férfit bámulta, látszólag egy biztonsági őrt, és egy pillanatra elgondolkozott, hogy most fusson-e vagy sem. Elvégre, engedélyt kapott, hogy itt legyen, nem? Nem tudta mit tegyen, ezért megállapodott magában, hogy a férfi még túl messze van, hogy bármi veszélyt jelentsen. Kiszúrta azt is, hogy sokkoló van nála, ezért ha esetleg mégis közeledni kezdene, még mindig lett volna ideje elfutni.

- Minek látszik? – szólt vissza felbátorodva.

Gustavnak nem tetszett a fiú szemtelensége, ezért úgy döntött ráijeszt egy kicsit.
- Vandalizmus, betörés. – vonta fel a szemöldökét. – Ugye tudod, hogy ezért börtönbe kerülhetsz.

Tom végiggondolta a lehetőségeit. A férfinak persze teljes mértékig igaza volt, de Tomnak még így is volt egy jó kártyája. Csak abban reménykedett, hogy tényleg olyan jó, mint amilyennek gondolta. Vállat vont, ezzel tovább idegesítve a biztonsági őrt.
- Lehetséges.

Gustav egyre ingerültebb lett, és közelebb lépett a fiúhoz, aki szintén tett egy lépést hátra. Pokolian szemtelen volt, és nagyon el volt telve magával, de még mindig nem akarta, hogy közelebb lépjen hozzá. Érdekes, gondolta Gustav, valóban érdekes.

Ahogy a biztonsági őr egyre közelebb érkezett, Tom akaratlanul is hátrébb lépett. Igen, elég magabiztos volt, hogy engedélyt kapott arra, hogy ott legyen, de hát akkor is, sosem tudni, és a pasinak sokkolója volt. Személy szerint sosem használták még rajta, de ismert embereket, akiken már igen, és egyáltalán nem vágyott arra, hogy ő is megtapasztalhassa.

- Nem szoktatok összebeszélni, ugye? – mondta végül, kérdezés nélkül. – A pasi, akivel tegnap beszéltem azt mondta rendben van, és be kéne fejeznem.

Ez a kis információ kiütötte Gustavot pár pillanatra. Tom jól sejtette, Bill nem mondott neki semmit a találkozásukról. Amikor belegondolt, rájött, hogy még az sem biztos, hogy az őr egyáltalán ismerte Billt, ha pedig ez tényleg így van, akkor most Tom komoly bajban volt.

- Melyik pasi? – kérdezte Gustav. Beszélt valaki ezzel a fiúval, és azt mondta neki, hogy nyugodtan rongálhatja az épületet? Biztos volt benne, hogy nem az egyik biztonsági őr lehetett, ők biztos jelentették volna neki. Nem, valaki másnak kellett lennie. A probléma, hogy senki más nem járt erre ilyen késő éjszaka, Gustav pedig úgy sejtette, hogy a fiú csak ilyenkor jött. A galéria dolgozóinak nagy része legkésőbb 9-kor azonban már elment. Utána csak a biztonsági őrök maradtak.

Tom remélte, hogy Billt nem viszi semmilyen bajba azzal, hogy feladja, ezért összekulcsolta az ujjait, mintha ez segítene, mély levegőt vett, majd kimondta:

- Bill.

Gustav egyből felvonta a szemöldökét a név hallatán. A gengszter beszélt billel? Nem, biztos nem. Bill itt volt tegnap éjjel? Nem, kizárt.
- Bill? – kérdezte, tesztelve a srácot. – Milyen Bill?

Tom legszívesebben felpofozta volna magát. Tudhatta volna, hogy nem lesz anyira egyszerű. Amikor látta az őr meglepett arcát, egy pillanatra teljesen biztos volt magában, de nem tudta eldönteni, hogy ezzel most tényleg jó nevet mondott-e. Hezitálni azonban nem volt idő.
- Bill Kaulitz.

- A picsába. – ejtette ki a szavakat Gustav, még mielőtt végiggondolhatta volna mit mondjon. A fiatal fiú viccesen nézett rá, vagyis inkább kérdőn. Akárhogy is, a gyerek jól utána nézhetett, ha így tudta kié az épület; vagy pedig nagyon jól hazudott. Az utolsó lehetőség volt csak, hogy tényleg találkozott Billel, de ez nem tűnt túl valószínűnek. Gustav azonban rájöt, hogy azért ezt sem zárhatja ki teljesen. A legkönnyebb módja ennek pedig az volt, hogy megkérdezi a srácot.

Elrakta a sokkolóját, mert rájött, hogy nem lesz rá szüksége. A fiatal fiú arcán megkönnyebbülés futott végig.

- Találkoztál Bill Kaulitzal?  Itt? Tegnap éjjel? – kérdezte szkeptikusan. Őszintén szólva, nem lepődött volna meg, ha tegnap éjjel Bill tényleg itt lett volna, még ha az őrök nem is jelentették neki. Mindenképp szólni kell majd nekik, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő.
- Igen! – válaszolta őszintén. – Tulajdonképp mögém lopakodott, és nem volt időm elmenekülni. Aztán azt mondta, hogy be kéne fejeznem, és hogy ha bárki kérdezne, mondjam azt, hogy ő engedte meg. Várj, ismered a srácot, ugye?
Idegességében Tom el is felejtette, hogy az őr már egyértelműen felismerte a nevet.
- Igen, persze, hogy ismerem! – válaszolta Gustav idegesen. – Várj egy percet. Azt mondod, engedélyt adott, elmondta a nevét, és még mindig nem tudod ki ő?
Tom kicsit hülyén érezte magát, látszólag ok nélkül.
- Nem. Kéne?
A férfi nevetni kezdett a kérdés hallatán, és a fejét csóválta.

- Nem hiszem.
Tom a homlokát ráncolta. Az őr végig azt éreztette vele, hogy egy idióta, és ez nem tetszett neki. Gustav is érezte ezt az egyértelmű zavart a fiúban, ezért úgy döntött megkegyelmez neki.
- Bill Kaulitz jól ismert kereskedő és kurátor. A Galerie Kapitän vezetője, más szavakkal, ennek az épületnek a tulajdonosa. Az ő tulajdona, amit most épp megrongálsz azzal a graffitivel, és az ő magánterületére törtél be.
Tomban ekkor tudatosult, hogy Bill milyen ember is, és hogy a férfi miért volt annyira meglepődve, hogy beszélt vele. Nem bírta visszafogni az újabb idióta kérdéseket.
- Komolyan? Nem akarsz átvágni, ugye? Tényleg ilyen nagy szám?
Annyira meg volt lepődve, hogy még azon is elfelejtett megsértődni, hogy az őr szerint a művészete csak megrongálja az épületet.
- Hát, arra számítottam, hogy tudod ki ő, mert azért mégis csak hasonló dolgokkal foglalkoztok. A graffiti is egy formája a művészetnek, nem? De gondolom két külön világ vagytok.

Ezúttal a sértés már nem ment el a füle mellett, Tom pedig eldöntötte, hogy nem bírja a pasit, túl beképzelt volt egy biztonsági őrhöz képest. Basszus, akkor is csak egy szimpla középosztálybeli munkás, ezért egyáltalán nincs joga egy kicsit is feljebbvalónak gondolnia magát. A férfi ennek ellenére mégis lenézően beszélt vele, és ez kezdte Tomot idegesíteni, de mivel tudta, hogy sokkoló van nála, ezért inkább ráharapott a nyelvére, és nem foglalkozott vele. Megkapta, amit akart. Bill engedélyt adott neki, hogy a saját épületére festhessen.

Felvette hát ismét a festékszórót, és folytatta a munkát, néha-néha hátrapillantva, hogy az őr vajon ott van-e még, vagy esetleg meggondolta-e magát, és hívja a rendőrséget.

Gustav azonban nem mozdult, ott maradt egy halyben állva, és nézte, ahogy a fiatal srác dolgozik. Kis idő múlva megállapította, hogy a srác a falon kívül nem jelent veszélyt semmire, és hogy nyugodtan visszatérhet a munkájához, bámulhatja tovább a képernyőket az üres folyosókról. Végül úgy döntött visszamegy, de még mielőtt eltűnt volna, visszafordult a fiúhoz.

- Rajtad tartom a szemem! – figyelmeztette a bűnözőt, majd elment.

Egy ideig az őr után bámult, de pár másodperc múlva Tomnak nevetnie kellett. Ez a sor annyira közhelyes volt, és mégis olyan komoly hangsúllyal mondta. Talán mégsem volt olyan nagyképű. Legbelül biztos puhány volt. Tomnak volt egy olyan elmélete, hogy csak a legostobább emberek képesek ilyen agyatlan mondatokat komolyan venni.