Tom a Dél-nyugati út maradványai felett lépkedett. Nehezen vette a levegőt, mivel a több centi vastag port és hamut a szél készségesen felkapta, és egyenesen az arcába fújta. Múlt héten pont ezen a területen volt egy hatalmas tűzvész, ami az út mellett lévő komplett növényállományt kiirtotta. Az egész környék szenes volt, és kihaltnak tűnt, de Tomot nem zavarta. Nem véletlenül választotta ezt az utat, itt legalább nem kereste senki.

Elöregedett fekete-sárga, „Rendőrség” feliratú szalaggal volt lezárva az út, még a ködben is virított. Tom nem zavartatta magát, két ujjával megragadta, és félrehúzta, hogy átbújjon alatta, majd zsebre tett kézzel indult tovább, gondolataiba mélyedve.

Azon tűnődött, hogy tudná a benne kavargó érzéseket úgy elviselni, hogy ne őrüljön meg. Annyit fantáziált arról, hogy Bill ezeket a szavakat mondja neki… Szeretlek… ezernyi különböző szituációban; egy floridai strandon a naplementében, a fülébe suttogva, Velencében egy csónakban, nevetve; de még a legvadabb álmában sem mert erre a szívszorító helyzetre gondolni. Bill nem is tudta ki ő. Semmi esély arra, hogy a mondat szándékosan hangzott volna el; talán meg sem történt, csak a képzelete játszott vele kegyetlen játékokat.

Billnek rémálma volt. Egy bőrdzsekis férfiról álmodott, aki nem engedte el. Nem számított mennyire erőlködött, hogy ellökje, hiába sírt, hiába könyörgött, a férfi csak nevetett, és még szorosabban húzta magához, egy darabot kitépve a pólójából. Ide-oda forgolódott az ágyában, kétségbeesetten próbált felébredni, amíg az orrát meg nem ütötte az a régi, jellegzetes szappanillat. Az összes érzékszervét elárasztotta, és álmában az ablakon kívül állva nézte ahogy aludt, a szíve pedig összetört. Aztán az ellenállhatatlan, szinte fájón ismerős illat visszaért, az egész világát felforgatva, de olyan szürreális megkönnyebbülés söpört rajta végig, hogy leizzadva ugyan, de megnyugodva dőlt vissza a párnájára aludni.

Nem.

Bill kimondta. Tom gyengén végigfuttatta az ujjait a rasztái felületén – ezek túl bonyolult dolgok. Egészen eddig nem is tűnt valóságosnak. Nehezen, de el tudta volna engedni az egészet. Most pedig… valami megváltozott. Olyan volt, mintha egy kötél lett volna közte és Bill között, ami egyre fájdalmasabban szorította, és minél távolabb ment, a teste annál kevésbé bírta, és lassan, de bámulatos módon, visszahúzta. Tom megtorpant.

- Mit csináljak? – kérdezte hangosan az üres levegőt. Látta a lélegzetét egy kis fehér felhő formájában. Kellett neki egy cigi. 3 hónapja nem szívott el egy szálat sem, és szégyellte magát, amiért meg akarta törni a jó szokását, Marina is olyan büszke volt rá, bátorításképpen még a kedvenc pitéjét is megsütötte. De az igazság az volt, hogy szimplán csak elfelejtett új dobozzal venni magának. Bill töltötte ki az agyának minden apró zugát, füst helyett pedig őt lélegezte. A cigi már nem is volt olyan fontos.

Mintha csak meghallgatták volna az imáit, vibráló fénnyel megjelent előtte egy felirat. „Barneys” volt rajta olvasható. Amikor Tom megpillantotta, nagyon hálás volt. Nem túl óvatosan be is lépett, és felkapott egy csomag Dunhillst, aminek furcsa, exotikus illata volt. Hasonlított kicsit Bill samponjára, amit akkor érzett, amikor hazavitte őt. A pénztáros egy öregebb férfi volt, aki fancsali képet vágott, és rosszallóan morgott, a cigarettára nézve, holott az ő szájából is egy sárga pipa lógott ki.

- Most mi van? – kérdezte Tom halkan. – Mit csináljak?
- Fizethetsz fiam, hacsak nem akarsz még tovább ott ácsorogni. – felelte erős akcentussal a férfi. A tipikus öregszaga és szürke bajusza ellenére szimpatikus volt Tomnak. Nyersnek, de ugyanakkor kedvesnek tűnt. Kicsit a nagyapjára emlékeztette, az anyjának az apja volt ilyesmi karakter. Tom ekkor egy pillanatra elgondolkozott, hogy ő maga milyennek tűnhetett a világ számára. Biztos azt gondolták róla, hogy csak egy újabb átlagos, magányos srác, akit semmi sem érdekelt, és unalmában járta az utcákat.
- Rossz az egészségednek! – mondta az öreg rekedten, majd köhögni kezdett, tipikusan úgy, ahogy egy láncdohányos szokott. Tom elmosolyodott. Egyre jobban kedvelte.
- Szép pipa.
- Jól van, nyertél. – vallotta be a férfi, majd kinyújtotta a kezét. – Dean Carvil volnék, örülök, hogy találkoztunk fiam. Ilyenkor már nem sok vásárlónk van, jó valakivel beszélgetni egy ilyen éjszakán. Még a munkára sem jelentkezett senki. – sóhajtott Dean szomorúan, a fejét csóválva. Tom megszorította a kezét. Száraz és durva volt, az a fajta, amit egy asztalosnak képzelnél el. Valahol az apjára emlékeztette.
- Tom. – mondta a férfinak. – Zavarná, ha maradnék? Csak egy kicsit? Nagyon hideg van kint, és…
- Persze fiam! – vágta rá Dean, majd bátorítóan vállon veregette. – Persze, maradj csak, amíg akarsz.
Tom úgy érezte mindjárt sírva fakad, és egyetlen, szörnyű pillanatra meg is jelent a gombóc a torkában. Nagyot nyelt. Marinát leszámítva már jó ideje nem volt vele senki ilyen kedves, már el is felejtette milyen érzés.
- Köszönöm uram! – felelte Tom, majd a fapult mögötti széken helyet foglalt, és végighúzta a kezét a megviselt felületén. Eltűnődött, vajon hány ember verekedett már itt, hányan csókolózhattak az öreg bárban. Azon is elgondolkozott, hogy vajon hányan szeretkeztek itt, és nem is kételkedett benne, hogy nem is egyszer.

Amikor Bill és én együtt leszünk – gondolta Tom – le fogom hozni ide. Megmutatom neki a helyeket, ahova elszoktam bújni. Mindig meg tud majd így találni, bármilyen messze is vagyok, és sosem lesz olyan magányos és rémült, mint én.

Bill 13 órával később ébredt fel. Az éjszaka során csillapodott a láza, és ahogy kimászott az ágyából, olyan volt, mint egy lepke, aki a tavasz végén kibújik a bábjából. Kihajolt az ablakon, a szárnyait tesztelve, és lábujjhegyre emelkedett, mint egy veréb, aki épp felszállásra készül. Az álmai egész éjjel kísértették, és bármennyire próbálta elfelejteni őket, képtelen volt. De ami a legfontosabb, hogy most már jobban érezte magát. Sokkal jobban. A nap besütött, bevilágította a lakást, Billy pedig a kanapé mellett feküdt, hűségesen a gazdájára bámulva.

- Szia Billy! – mosolygott rá Bill nyújtózkodás közben. – Jó reggelt. Vagy jó délutánt. Vagy… um. Mennyi az idő?
Úgy tett, mintha Billy válaszolt volna.
- Oh! Elfelejtettem, hogy a növények nem hordanak maguknál órát.
Beszökdelt a konyhába, és töltött egy pohárba vizet, majd visszament Billyhez, és a leveleit óvatosan arrébb húzta, hogy megöntözhesse.
- Biztos nagyon szomjas vagy. – simogatta meg finoman a növényt az ujjaival. Billy nem volt ölelkezős kedvében. A levelei száraznak tűntek a vízhiánytól, szinte papírszerűnek… oh, várjunk csak, tényleg papír volt ott. Bill kicsomagolta a papírgalacsint, és felolvasta.

”Barneys, Dél-nyugati utca, fél mérfölddel délre”

Bill a homlokát ráncolta. Nem ő írta ezt. Az apró betűk kicsit összefolytak, mintha valaki nagyon sietősen firkantotta volna oda. Bill sosem így írt. Ha valami megérdemelte, hogy papírra kerüljön, akkor már elég időt szánt arra is, hogy szép legyen. Az ujjait végighúzta a tintán, kicsit el is kenődött. Nagyon, nagyon friss lehetett. Ez furcsa volt. Bill felvett egy pólót, a farmerét, és magára kapta a kabátját. Furcsa vágyat érzett, hogy megnézze a helyet. Talán mert egy kicsit Sherlock Holmes érzése volt a hosszú, barna kabátjában.

Talán egy őrült pszichopata írta? Milyen érdekes… ebben mondjuk egy kicsit kételkedett. Milyen épeszű ember akarná megerőszakolni pont őt? Egy másik apró gondolat jobban aggasztotta: mintha tudta volna, hogy ki is írta. De 100%-ig biztos volt benne, hogy az a személy nem erőszakoló. Ezzel meg is nyugodott, megragadta a pénztárcáját, és az ajtóból búcsút intett Billynek. Sherlock Bill pedig útra kelt. Nagyjából tudta merre van a Dél-nyugati utca, nem rég volt ott egy tűz. Végül el is érte az öreg bárt, és kirázta a hideg. Ijesztőnek tűnt.

Bill óvatosan lépett be az épületbe, és egy 65 körüli férfit látott, ahogy az öreg kezeivel takarította az egyik asztalt. Bill hatalmas tiszteletet érzett hirtelen a férfi iránt, aki már évekkel ezelőtt nyugdíjba vonulhatott volna, csodálta is őt ezért.

- Helló. – mondta Bill halkan. Próbálta nem megijeszteni a bácsit. Nem kellett volna annyira aggódnia, az öreg alig fordult felé, amikor szokatlanul barátságosan válaszolt neki.
- Dean Carvil vagyok. Örülök a találkozásnak. – üdvözölte a férfi, majd hirtelen leesett nála a tantusz, és apró „o” alakra kerekedett Dean szája. – Ah, te vagy Bill, ugye?
Bill zavartan nézett rá. Vajon járt már itt korábban?
- Igen…? – kérdezte Bill idegesen, a kezeit tördelve az ölében, és próbálta elkerülni a szemkontaktust. A bácsi köhögni kezdett, közben félig nevetve, és a fejét rázta, majd visszafordult, hogy befejezze az asztal letörlését. Bill nagy levegőt vett.
- Szüksége van segítségre… vagy valami? – kérdezte Bill váratlanul. A férfi lassan bólintott, és a pult felé mutatott, ahol egy rongy hevert és egy nagy tál, tele habzó vízzel. Bill belemártotta a mosószerbe, és kicsit elmosolyodott a bugyborékoló hangon.
- Fogd azt a rongyot, és adj csak az öreg lánynak!
Billnek szimpatikus volt az öreg.
- A fiúd csak jót mondott rólad. – mondta Dean biztatóan.
Bill ezt hallvas még jobban zavarba jött. Milyen fiú? Dean felé fordult, de a férfi jobban el volt foglalva az asztalról valami maradék lekaparásával.
- Egyből tudtam, hogy te vagy az. Szegény fiú, csak rólad tudott beszélni. Nagyon bele volt veszve; nem ritkán látni ilyet ezekben a gépies, szívtelen napokban. A szerelem szinte automatikus, nem gondolod? – nagyot sóhajtott. – Amikor én voltam fiatal… az emberek úgy szerették egymást, mint ahogy a te Tomod szeret téged. Szomorú, hogy ez így megváltozott, tudod… - a bácsi kicsit túlságosan belelovallta magát, gondolta Bill, ezért félénken közbeszólt.
- Elnézést uram… de… ki az a Tom?
- Vicces vagy fiam, az egyszer biztos. – nevetett Dean lágyan. – Erről jut eszembe…
A zsebébe nyúlt, és valamit keresni kezdett. Végül egy kis sárga papírost vett elő.
- Ezt neked hagyta. Azt mondta, hogy egy-két napon belül el fogsz majd jönni, nem is hittem volna, hogy ilyen hamar.

Bill elvette a papírt, majd elolvasta mi van ráírva.

”Kérdezd meg a munkáról, tökéletesnek tűnik neked.”

Bill ökölbe szorította a kezét, majd ellazította, és ezt többször is megismételte. Harcolt az érzéssel, nehogy sikítani kezdjen a frusztráltságtól, amit a papírból áradó, finom szappanillat okozott neki. Remegő ujjakkal fordította meg a papírt, ahova egy „Szeretlek” volt írva. Bill egy pillanatra megállt, amíg a bácsi el nem fordult tőle, aztán a papírt olyan erősen szorította a szívéhez, amennyire csak tudta, közben persze vigyázva, nehogy eltépődjön. Az óvatosan leírt betűk alatt, a papír alján egy név is állt. Ezt már egyértelműen gyorsabban firkantotta oda, csúnyább is volt a kézírás, de Bill így is tisztán ki tudta olvasni.

”Tom”