Tom csak egy kicsit volt részeg, amikor Georgtól elindult haza, de a biztonság kedvéért a kocsiját ott hagyta nála. Ha már rendőr volt, illett neki jó példát mutatni és követni azokat az istenverte törvényeket.

A fejében rengeteg új információ kavargott; jó is, rossz is. De kétségtelenül, mindegyik érdekes volt. Néha elgondolkozott, hogy talán detektívnek vagy helyszíni felügyelőnek kellene mennie szimpla rendőrtiszt helyett. Sokkal több rejtély van azokban a szakmákban, sokkal érdekesebbek. De karrier terén nem volt túl sok választása. Rendőrtisztté válni elvárás volt a családban. Az apja is az, és a nagyapja is az volt, ráadásul még a dédapja is. Nem volt más választása. Annyira azért nem zavarta persze, de hát akkor is.

815-ös vajon tényleg ilyen sokszor próbált öngyilkos lenni? Tom ezen tűnődött, úton a hálószobája felé. Ez vajon azt jelentette, hogy megbánta amit csinált? Egyáltalán mi a fenét követett el?

Tom a fejét vakarta a sapkáján keresztül, majd félredobta, ezt követve a ruháit is. Amióta csak eljött Georg házából, képtelen volt kiverni 815-öst a fejéből. Fogalma sem volt miért, de egyszerűen nem tudott leszállni a témáról. Az istenért is, végülis csak egy átlagos bűnöző volt. Abba kell hagynia a sok CSI-t.

Ráesett az ágyára, és ott jött rá, hogy még fáradtabb, mint hitte. Feljebb vonszolta magát, hogy láthassa az óráját. Az éjjeli szekrényen lévő digitális óra kijelzőjén 1:31 villogott. 5 óra múlva már fent kell lennie. Basszus.

Lefeküdt hát, a fejére húzott egy takarót, hogy minden fényt kizárjon, és megpróbált elaludni. Nem sikerült. Fizikailag hiába volt egy hulla a fáradtságtól, az agya még aktív működésben volt. Nagyot sóhajtott, és a hátára fordult, a plafont bámulni.

Akárhányszor elment kint egy kocsi, a plafon egy pár pillanat erejéig világos lett, Tom szemei pedig egyből kinyitódtak, így lehetetlen feladatnak tűnt kikapcsolnia az agyát.

Tudta, hogy aludnia kéne, elvégre ébren kell lennie majd… bassza meg, 4 és fél óra múlva.

Nagyot sóhajtott, és végül felállt, hogy a konyhába menjen, és bevegyen egy fél szem altatót. A gyógyszer hamar működésbe is lépett, Tom pedig álmatlan álomba merült 10 percen belül.

Másnap reggel Tom alig tudott dolgozni. Természetesen elfelejtette, hogy a kocsija Georg házánál maradt, ezért futnia kellett, nehogy lekésse a buszt, ami pedig hangos tinédzserekkel volt tele, akik iskolába mentek.

Látta, hogy Georg vigyorog a kávéja fölött, ahogy pontosan 8:00-kor beesett az ajtón, lihegve, elnézést kérve a késésért.

- Rossz reggel? – kérdezte Georg a széke mögül.
- Nem annyira, csak elfelejtettem, hogy a kocsim nálad maradt. – felelte Tom, közben pedig a tükörben ellenőrizte, hogy rendben van-e az egyenruhája, hogy biztosan meg van mindene, az inge rendesen be van-e tűrve és gombolva. Tudta, hogy ha valami nem stimmel Bäcker valószínűleg egész nap kávéscsészék mosogatásával büntetné, amihez egyáltalán nem volt kedve.

- Egyáltalán mit keresel itt? – kérdezte, Georgra pillantva. – Azt hittem senki sem lesz itt ma reggel.
Georg felállt és nyújtózkodott.
- Nem mehettem el, amíg nem jössz meg. Mit gondoltál, hogy itt lehet hagyni ezt a helyet őrizetlenül?
Tom egy kicsit hülyének érezte magát, amiért nem gondolt erre.
- Hát, most már itt vagyok.
Szóval kopj le, hadd nézzek szét – tette hozzá, természetesen ezt már nem mondta ki. De nem is kellett, Georg ugyanis magától is húzta már fel a dzsekijét, és hátradobta a haját, ahogy mindig is szokta, mielőtt elindul valahova.
- Gustav 9-re jön. – mondta Georg, és ellenőrizte a zsebeit, hogy mindene megvan-e. – Én meg délkörül jövök vissza.
- Rendben. – bólintott Tom. Már alig várta, hogy egyedül legyen. Georg is bólintott, de még mielőtt elindult volna, visszadugta a fejét az ajtó mögül.
- Egyébként, a vezetékneve Kaulitz.
- Mi? – pislogott Tom.
- 815. A neve. Tegnap eléggé kiakadtál, amiért nem tudtuk, ezért körbekérdeztem. A vezetékneve Kaulitz.
Tom bólintott. Így egy kicsit könnyebb lesz megvalósítania a tervét.
- És a keresztneve?
- Azt nem tudom. Senki sem tudja, mert aki nem volt ott a tárgyaláson, nem olvashatta az aktáját. Mindegy, mennem kell, egyesekkel ellentétben fontos dolgom van. – nevetett Georg, majd intett, és el is tűnt.

Tom nem foglalkozott Georg beszólásával, és egyből odaszaladt a fiókhoz, ahol a rabok aktáit tartották. K, K, K… Magának mormogta a betűt, miközben az ABC rendben lévő mappák között kutatott. Kinyitotta azt a fiókot, amiben a K kezdőbetűjű rabok aktái voltak.

Meglepődött, hogy mindössze 3 mappa volt benne, de ezek közül egyik sem Kaulitz. De hát egyedül ezen a helyen tartották a rabok papírjait, szóval hol…? Körülnézett, és Bäcker irodáján akadt meg a szeme. Talán bent van?

De természetesen az iroda zárva volt, ezért Tomnak be kellett ismernie a vereségét, és további kutatómunka helyett elindult fel a 32-es cella felé.

815-ös az ágyán feküdt, csukott szemmel, de valószínűleg nem aludt, mert egyből ki is nyitotta őket, amint megjelent Tom az ajtaja előtt. 815 felült, és a kis berácsozott ablak felé nézett.
- Helló, rendőr. Mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést? – vigyorodott el. – Hát, jöjjön csak be, ne álljon ott, mint egy bolond.

Tomban is mét felmerült a kétely, hogy vajon jó ötlet-e bemenni oda, de hát, mégis mi rossz történhet? Neki fegyvere volt, a rabnak meg alig volt valami kis hús a csontjain. És különben is meg akart nézni 1-2 dolgot. Kinyitotta hát a zárakat, majd óvatosan belépett, bezárva az ajtót maga mögött.

- Csendes reggel? – kérdezte 815, ahogy lassan felemelkedett az ágyáról. – Sajnálom, nem volt időm semmivel készülni, de van víz? – biccentett a fürdőszoba felé.

De Tom nem figyelt arra, hogy mit mond; a fogait próbálta nézni, ahogy beszélt. Látnia kellett, hogy amit előző este Georg mondott igaz volt-e, a szemfogairól.

815 egy lépést tett felé, Tomnak pedig a fegyvere mellett lógó keze összerándult. A rab ekkor a szájához emelte a kezét, és felhúzta a felsőajkát, megmutatva a fogait. A szemfogai élesek voltak, teljesen érintetlenek.
- Pletyka. – mondta közönyösen, majd visszaejtette a kezét maga mellé. – Most pedig ne bámuld a számat, zavarba hozol. – vigyorgott, Tom pedig észrevette, hogy a mosolya a szemeiben sosem jelent meg.

A szemei mindig ugyanolyanok voltak. Sötétek, érzelemmentesek.

- És mi van a… - kérdezte Tom, és lenézett a cipőire. A cipőfűző hiányzott.
- Hát, mit mondhatnék, elég unalmas idebent. Néha el akarok már menni, tudod?
Tom a száját rágta belülről, és próbálta kitalálni, hogy mit válaszoljon. Mit mondhatna?
- Nagyon fiatal vagy ahhoz, hogy itt legyél. – mondta végül.
- Ne is mondd. – válaszolta – Senki sincs az én korosztályomból, akivel játszhatnék.
Valami a szemeiben megváltozott, és Tom felé lépett ismét.
- Elég… unalmas tud lenni. – mondta a rab.
Tom hátrébb lépett, a háta pedig ezzel nekiütközött a falnak.
- Mit csinálsz? – kérdezte bizalmatlanul. – Na próbálj megszökni, nincs semmi esély…
- Ne aggódj! – rázta a fejét 815, mosolyogva.
- Akkor…
- Elég csendes ma itt. – mondta a rab másodszorra is, Tom mondatának közepébe vágva.
- Igen, 9-ig csak én vagyok. – szaladt ki Tom száján, de amint kimondta, eszébe jutott, hogy talán nem kellett volna.
815 szemei érdeklődve felvillantak.
- Nocsak, nocsak, egyedül vagyunk? – csúszott közelebb, egészen addig, amíg már majdnem összeért az orruk. – Nagyon szép szemeid vannak. – mondta mély hangon, Tom pedig nagyot nyelt, és majdnem azt mondta, hogy ’neked is’, de még időben megállította magát. Az igazság, hogy tényleg szép szemei voltak, és alapból szép arca. Furcsa volt ezen a helyen ilyesmit látni. Nem passzolt ide.
- Miért vagy itt? – kérdezte 815.
- Vicces, én is pont ezt akartam kérdezni. – válaszolta Tom, ezzel kicsit bátrabbnak érezve magát a rémisztő alak mellett.
A rab arcán egy pillanatra valami dühöz hasonló érzelem futott át, de gyorsan el is múlt.
- Hosszú történet. Nem akarom elrontani a hangulatot.
- Nem zavarna.
815 szúrósan nézett rá, Tom kezei pedig ismét megrándultak, készen arra, hogy bármelyik pillanatban előrántsák a pisztolyt.
- Nem, jobb ötletem van. – mondta a rab, az egyik ujját pedig végighúzta Tom karján, a szemeivel végignézve a testét. Tom mozgolódni kezdett, egyre kényelmetlenebbül érezte magát 815 szemeinek kereszttüzében.
- Miért nem mondod el a többieknek, hogy mit láttál ma, hm? Világosítsd fel őket. A pletykák nem jók, fájnak. – bólintott, hatalmas, ártatlan szemekkel, de mögötte Tom látta a gúnyt is.
- Miért vagy itt? – kérdezte meg Tom ismét. Nem engedte elfordulni a fejét, végig 815 szemébe nézett. – Mit csináltál?
A szemei ismét összeszűkültek, és lehajtotta a fejét, a fekete haja pedig az arcába hullt. Tom már konkrétan érezte, ahogy a düh kezd benne megemelkedni, és érezte, hogy bordózott a háta.
- A kérdéseid bajba fognak keverni. – mondta végül 815, mély, félelmetes hangon, ami Tom csontjáig hatolt. Rájött, hogy hülyeség volt hagyni, hogy ilyen közel jöjjön hozzá a srác. Ha a pisztolyáért nyúlna, a rab könnyen megfoghatná a karját.
- M-milyen bajba?
Basszus, miért remegett a hangja? Nem mutathatta ki, hogy tényleg félt, a rohadt életbe. Nem adhatta meg neki ezt a hatalmat, ő volt itt a rab, Tom volt a kiváltságos.
- Semmi jó nem sül ki abból, ha olyan dologba ütöd az orrod, amibe nem kéne, Tom. – nézett fel rá, Tom pedig azt kívánta bár hátrébb tudna lépni az arcán lévő tűztől. Sosem látott olyan szemeket, ami ennyi mindent ki tudott fejezni, de ugyanakkor mégis olyan keveset árult el. – Semmi.

Tom nagyot nyelt, 815 pedig még közelebb jött, annyira közel, hogy érezte a leheletét az arcán.

- Nagyon ostoba vagy. Tudod, hogy mennyire könnyen megragadhatnám a pisztolyod… - suttogta, majd egy pillanat múlva már Tom nyakához szorította a fegyvert.
- És megölhetnélek? – fejezte be végül a mondatot.

Ahogy a hideg fém hozzáért a bőréhez, Tom pulzusa hatalmasat ugrott. A faszénnel kifestett szemeket bámulta.

- Tedd le a pisztolyt. – mondta nyugodtan, a kezeit eltartva a testétől. Vajon tényleg képes lenne megölni? Ezen a ponton jött rá, hogy tényleg nagyon ostoba volt. Mit is gondolt egyáltalán? Belógni egy rab cellájába, amikor nincs itt senki, csak hogy beszélgessen? Kibaszott idióta. – Ne csinálj semmi hülyeséget.

815 elvigyorodott, és még erősebben szorította a fegyvert a bőréhez.
- Meghúzhatnám a ravaszt, és kisétálhatnék. – suttogta a fülébe. – Mire a többiek visszaérnek, már a fél országot átszeltem. Gondatlan vagy. Nagyon gondatlan, Tom.

Tom meglepetésére, a pisztolyt elemelte a nyakától, visszacsúsztatta az övébe, majd hátrébb lépett.

Tom nem is vesztegette az idejét, egyből el is húzott onnan a picsába, gyorsan bezárva mindhárom zárat. Észre sem vette mennyire izzadt a keze, gyorsan beletörölte a tenyerét a nadrágjába.

Miközben félig futott, félig sétált lefelé a lépcsőkön, két dologra gondolt. Az első: ki kell derítenie mit követett el 815, és a második: bármit is mondott a rab, Tom látott valamit a szemeiben, ahogy lerakta a pisztolyt. Valami azt súgta neki, hogy a rabnak nem kéne idebent lennie, vagy legalábbis nem kéne ennyire rettegni tőle.

Vagy talán csak a legjobbat akarta minden emberben meglátni. Az apja mindig mondta neki, hogy ez a legnagyobb gyengesége. Azt mondta, hogy néhány ember szimplán rossz. Rossznak születtek, és nem tudod megváltoztatni őket.

Tom ezt mindig baromságnak tartotta.