Az ijesztő fegyveres incidens után Tom nem ment vissza 815-öshöz. Tudta, hogy le kéne állnia a kíváncsiskodással, de ezzel csak még jobban akarta tudni mi az igazság.

Egészen biztos volt benne, hogy 815 le fogja lőni és elmenekül, főleg hogy Tom el is mondta neki, hogy egyedül ő van az épületben rendőr. De ő mégsem szökött el, mégsem csinált semmit Tommal, a pisztolyt pedig visszarakta a tartójába.

Tom folyton azon gondolkozott, hogy miért tette. Persze, hogy ha megszökik, és elkapják, akkor azzal nem járt volna sokkal jobban, de egy ilyen őrültnek tartott rabtól akkor is furcsa, hogy nem ragadta meg ezt a lehetőséget.

És volt valami azokban a sötét szemekben… Amikor hátralépett Tomtól, a tekintete olvashatatlan volt, de akkor is ott volt az a meggyötört alaptónus, az a szomorúság.

Tom még többet tűnődött azon, hogy vajon miért kellett itt lennie, de hiába próbálta újra és újra előkeríteni azt a kicseszett aktát, nem találta sehol. Már egészen biztos volt benne, hogy Bäcker irodájában van, de ahhoz nem volt kulcsa.

Szóval ezért szekálta ismét Andreast válaszokért. Tudta, hogy a férfi sokkal többet tud, mint amennyit elmond.
- Gyerünk, mondd már el! – nyomult Tom, amikor épp az öltözőben vedlettek vissza a hétköznapi ruhájukba, 4 nappal azután, hogy Tom utoljára találkozott a rabbal.
- Egyáltalán miért akarod tudni? – kérdezte Andreas, az ingét gombolva. – El kéne felejtened, nagyon veszélyes, és a kérdezgetésnek sem lesz semmi jó vége.
- De miért veszélyes? – erőltette Tom. Már nagyon türelmetlen volt, és az egész téma kezdett hihetetlenül nagy hülyeséggé válni. Leült a padra, és várakozva nézett Andreasra.
- Lehet, hogy nem tűnik annak, - mondta Andreas, de nem nézett Tom szemébe, - de nagyon manipulatív, ezért volt már 12 különböző pszichológusa 4 év alatt, tudtad? Mindegyiket elcsábította, látszólag csak úgy poénból.
Tom csendben maradt egy pillanatra, mielőtt megkérdezte volna…
- Téged elcsábított?
Előtte ez fel sem merült benne, de ahogy Andreas beszélt az ügyről, elgondolkozott rajta.
- Nem! – vágta rá Andreas, jeges tekintettel bámulva Tomot. – Ennyi volt, nem mondok neked többet.
- De ez semmit nem magyaráz meg! – kiáltott fel Tom, mint egy hisztis gyerek. – Oké, elcsábította a terapeutáit, de ez még nem ok arra, hogy az egész világ rettegjen tőle. Basszus, még te is összerándulsz, amikor megemlítem. Miért?
Andreas elfordult a tükör felé, és hihetetlenül hosszú másodperceken keresztül simította a haját.
- Tudod egyáltalán?
- Többet is tudok, mint akarok. – mondta Andreas röviden, majd hirtelen lemerevedett, és visszafordult Tomhoz. – Mondd, hogy nem… mondd, hogy nem mentél el megnézni.
Tom érezte, hogy a füle égni kezd, és annyira sokáig gondolkozott a válaszon, hogy Andreas egyből megértette.
- Bassza meg! – kiáltott fel, Tom pedig majd’ felugrott ijedtében, amikor Andreas az öklével belevágott a szekrénybe. – Ne csináld ezt! – nézett Tomra, olyan ijedt arckifejezéssel, amitől a raszta ereiben megfagyott a vér. – Ne találkozz vele többet, hallasz? Csak… ígérd meg. Meg fog törni.
Tom a szemöldökét ráncolta.
- Meg fog törni?
Andreas a kezét a szőke hajába túrta.
- Igen. Meg fog törni.
- Hogyan?
- Meg fogja találni a módját.

Andreas továbbra is kerülte a témát, a végén pedig Tom feladta, hogy bármi olyasmit szedjen ki belőle, amit meg is tud érteni. Csak annyit tudott, hogy Andreas nagyon be volt szarva 815-től.

De Tomnak volt egy ötlete hogyan találkozhatna 815-tel ismét, anélkül, hogy egyedül kéne vele lennie.

- Cserélni akarsz?
- Igen, csak mára.
- Miért?
- Nem tudom. A kantinban még sosem voltam őrként.
Georg felvonta a szemöldökét.
- Nincs benne semmi izgalmas. Csak ott állsz, és nézed, hogy ne legyen gond, és általában nem is szokott, szóval baromi unalmas.
- Ha annyira unalmasnak tartod, akkor cseréljünk. – mondta Tom. – Gyerünk, csak mára.
Georg felnevetett, és vállat vont.
- Jó, persze. A vacsora 5-kor kezdődik, szóval jobb, ha most indulsz, én is épp odatartottam, amíg fel nem bukkantál.
Tom elvigyorodott, Georg pedig még magasabbra vonta a szemöldökét.
- Oké, kösz. – mondta, Georg hátát pedig hálásan megpaskolta, és már indult is.
- Remélem nem készülsz semmire! – kiabált utána Georg, pont amikor elindult a kantinhoz vezető lépcsőkön lefelé.

Nem sokkal 5 előtt volt, szerencséjére a rabok még nem lettek lehozva. Gustavra vigyorgott, aki már ott állt a helyén, a terem másik végében. Tom az ajtó mögött állt, így az egész helyet láthatta. Pár perccel később az ajtók kinyíltak, Andreas belépett, mögötte pedig sorban a rabok is. Megragadtak egy-egy tálcát, és gyakorlottan indultak az ételosztó pult felé.

- Hogy vagy ma, Riley? – kérdezte a pult mögött dolgozó, göndör hajú nő, majd a Riley nevű srác tányérjára némi ételt helyezett. Hunyorogva elolvasta, hogy a nő mellkasán lévő névtáblán „Anne Tom” állt.
- Jobban, most hogy visszajöttél. – mosolygott a férfi.
- Mindig nagyon édes vagy, Riley. Most pedig menj a helyedre.
Riley el is táncolt, a tálcájával egyensúlyozva, de a válla fölött előtte még kacsintott egyet a nőre.

Amikor megkapták a kajájukat, úgy tűnt mindenki a megszokott helyére ült le. Csoportokba tömörültek, Tom pedig meglepve vette észre, hogy egyáltalán nem olyan volt a hangulat, mint a filmekben, ahol állandóan üvöltözés volt, és egymásnak beszólogatás, és a nagyszájú kisembereket a nagy, kopasz, tetovált pasik verték szét. Nem, ezek a srácok vidáman beszélgettek egymással, mint ahogy egy kávézóban szokás. Egyáltalán nem tűnt börtön kantinnak.

Aztán Tomnak eszébe jutott, hogy miért is jelentkezett önként erre a munkára, és körbenézett, mert nem látta őt sehol a sorban. Talán nem is volt itt? Tom a homlokát ráncolta.

De ahogy végignézett a termen, észrevette, hogy a terem sarkában, egy magányos figura ült, összegömbölyödve, és az asztalon vakargatott valamit. Tom látta, hogy a többi rab óvatosan megpróbált nem rá nézni, és úgy tettek, mintha ott sem lenne. Amikor a fekete hajú fiú felnézett, mindenki más az asztalt bámulta.

815 pont akkor kapta fel a fejét, amikor a pult mögött álló nő, Anne ránézett. Amikor a nő is észrevette, ő nem rándult úgy össze, ahogy mindenki más, sőt, felemelt egy tálcát, és az ujjaival intett neki, hogy menjen oda. A fekete hajú sóhajtott, de lassan felemelkedett, és átsétált a termen. Az emberek összerezzentek, ahogy elment mellettük, és mindenki ideges pillantásokat vetett felé, ahogy odaért a pulthoz. Tom diszkréten közelebb lépett, és örült, hogy ezt tette, Anne ugyanis beszélni kezdett 815-höz, ahogy mert neki a tányérjába.
- Oh, ne nézz így rám. – mondta a nő, felé tolva a tálcát. – Észrevették, hogy nem eszel, és azt mondták, rád külön figyeljek.
Tom nem látta a rab arcát, de valószínűleg összevonta a szemöldökét a fekete frufruja mögött.
- Köztem és közted – folytatta Anne – a legjobb bosszú, hogy nem adod fel. Mutasd meg, hogy nem húz le.
- Nem húz le. – mondta 815 lassan, annyira lassan, hogy szinte suttogásnak tűnt.
- Ez a hely mindenkit lehúz. – mondta Anne a rab hangneme ellenére is  nyugodtan.
- Hát, engem nem érdekel. – jelentette ki 815, és megragadta a tálcát.
- Oké. – bólintott Anna. – Szép napot, Bill.

Tomnak egy pillanatra a lélegzete is elakadt, és újrajátszotta a fejében, amit hallott.

Szép napot, Bill.

Bill.

Billnek hívták. Tom legszívesebben győzelmi táncot járt volna, de rájött, hogy elég hülyén nézett volna ki, ezért inkább elvetette az ötletet, és helyette inkább szigorúan csak a fejében, diadalittasan felkiáltott.

De hogy-hogy a nő tudta a nevét, rajta akívül pedig senki más?
Vagy csak Georg és Gustav volt ennyire lemaradva?
Andreas vajon tudta?

Valószínűleg. Tom hülyének érezte magát, amiért nem jutott eszébe megkérdezni tőle, bár Andreas valószínűleg megint csak rejtélyeskedett volna, és úgy se mondta volna el.

Tom nézte, ahogy Bill visszamegy a helyére. Ahogy leült, elkapta Tom tekintetét most először, és felemelte a kezét, hogy integessen neki az ujjaival. Tom nem tudta hogyan reagáljon, ezért üdvözlésképpen csak felemelte a kezét, de rögtön hülyének érezte magát, hogy ezt tette.

Ha közelebb lett volna, hallhatta volna, hogy Bill felhorkan, majd a fejét csóválja.

Ekorr a többi rab már nagyrészt befejezte az evést, Andreas pedig vissza is jött, hogy visszavezesse őket a celláikba.
- A többinek 5 perce van! – mondta azoknak, akik még mindig ettek, és nagyon tisztán elkerülte a tekintetével azt a sarkot, ahol Bill ült. A rab kíváncsian bámulta őt. Amikor Andreas elment a rabok felével, Tom tisztán láthatta Bill asztalát, ahol csak turkált a tányérjában.

- Meg kéne enned; csak órák múlva lesz a következő étkezés.
Bill felnézett, amikor Tom megérkezett az asztalához, és ott állt előtte.
- Neked nem mindegy? – kérdezte, és lerakta a villát, amivel csak játszott.
- A nő miért nem fél tőled? – kérdezte Tom, ahelyett, hogy válaszolt volna Bill kérdésére. Amúgy se tudott volna válaszolni.
- Te miért nem félsz?
- Mert nem tudom miért kéne.
Bill hátradőlt, karba tett kézzel.
- Tegnap féltél.
- Hát, egy pisztolyt nyomtál a nyakamhoz. – mutatott rá Tom erre az ’apróságra’, egy pillanatnyi csönd után, Bill ajkai pedig amolyan félmosolyra görbültek.
- Vicces volt.
Erre a kommentre sem reagált, de érezte, hogy egy kicsit kirázza a hideg a szavak hallatán.
- Hát, most nem félek tőled. – mondta Tom, a fejében pedig hozzá tette, hogy legalábbis nem annyira, mint Andreas. Csak egy kicsit volt megijedve, de ezt sem akarta bevallani.

Nem vette észre, hogy a teremben szinte mindenki őket nézte a szemük sarkából, azon tűnődve, hogy Tom mi a szarnak beszélt ezzel a sráccal. Gustav is felvont szemöldökkel figyelte őket. A pult mögött Anne is homlokát ráncolva nézte a kettő beszélgetését. Nem tetszett neki, amit látott, mert ugyanezt már korábban is látta, és nem lett jó vége. Most sem tűnt sokkal különbözőbbnek.

- Akkor miért cseréltél Georggal, hogy ha nem félsz attól, hogy mit csinálnék, amikor ma egyedül meglátogatsz?

Basszus, éles esze van, gondolta Tom, és próbált valamivel előállni, amivel kivághatja magát a kérdés alól. Nem félt Billtől, de nem akarta, hogy miatta tudjon megszökni a rab. És ha nem muszáj, akkor inkább életben is maradni, bár a korábbi tekintetéből azt szűrte le, hogy Bill talán nem is lenne rá képes, hogy megölje.

- Georg könyörgött.
Basszus, ez nagyon szar volt
- Mármint, fáradt volt az egész hét után, és akart egy szabadnapot.
- Aha. – bólintott Bill, de nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznie. Ismét felemelte a villáját, Tom pedig észevett egy kacskaringós írást az alkarján. Bill is észrevette, hogy a tetoválást bámulja, ezért megmutatta neki a teljes képet.
- Tudom. Ironikus, nem? Egy hónappal az előtt lett felvarrva, hogy bezártak ide.
Tom összevont szemöldökkel nézte a tetoválást, és hirtelen egyfajta szomorúságot és együttérzést érzett a fiú iránt. Szabadságot akart, és helyette idekerült, a semmi közepére, egy börtönbe, ahol valószínűleg még jó pár évig bent kell lennie, mielőtt kiengedik. Tom már rég beleőrült volna, és szinte meg is értette, hogy Bill miért volt egy kicsit… furcsa.
- Sajnálom. – mondta Tom, ismét a szemeibe nézve, bár nem tudta mit mondjon erre.
Bill csak legyintett, és tovább játszott a villájával.
- Nem eszed meg? – biccentett Tom a kaja felé, Bill pedig grimaszolni kezdett.
- Itt van, kóstold meg. – szedett össze egy falatnyi kaját a villájára, és Tom felé emelte. – Gyerünk, kóstold meg.
Tom körülnézett, majd lehajolt, gyorsan bezárva a száját a villa vége körül. Bill szeme megcsillant, és elmosolyodott. Tom visszaemelte a fejét, és lenyelte a falatot, furcsa képet vágva.
- Ez undorító. – mondta, azt kívánva, hogy bár lenne valami innivaló nála, ami lemosná az ízt.
Bill felnevetett, és mintákat kezdett a krumpliba rajzolhatni.
- Mindenki azt hiszi, hogy éheztetem magam. – mondta. – De szerintem ezt a szart meg se kóstolták. Ki kéne rúgni az új szakácsot.
Tom egyetértően bólintott, továbbra is fintorogva az utóíztől. Bill vékony karját nézve, elhatározta, hogy valakinek mindenképp szólni fog az ügyel kapcsolatban.

- Fogadni mernék, hogy te sokkal finomabb vagy. – mondta Bill mély hangon, majd a szájához emelte a villát, és az utolsó darab krumplipürét is lenyalta róla, ami Tom szájából maradt még ott.

Tom csak arra tudott gondolni, hogy oh, basszus, nyelvpiercingje van...