Hangosan káromkodva kutakodott Tom a hátizsákjában, kétségbeesetten keresve a hangos és makacs csörgés forrását. Mi a franc volt az már megint?

Az idegesítő tárgy általában a legalján volt a táskájának, minden szar alatt, amit az öreg hátizsákban tárolt. Az összes fontos dolga benne volt, ez azóta vált szokásává, hogy beköltöztek abba az elhagyatott házba, vállalva a kockázatot, hogy tulajdonképp bármikor kidobhatták őket. Mindig magánál tartotta a cuccait. És természetesen, azt a szar telefont is, ami egyetlen, csak egyetlen egy ok miatt volt egyáltalán az övé – hogy a főnöke el tudja érni, amikor szükség volt rá. Arra soha nem is gondolt, hogy egy nap talán, amikor elkapják egy sikátorban, vagy valami, talán hasznos lehetne. Ez úgy sem fog megtörténni.

- Mi az? – üvöltött a telefonba, amikor végre sikerült előkaparnia. Nem is foglalkozott azzal, hogy a vonal másik végén lévő személyt talán megijesztheti ezzel.
- Mindig jó hallani a lágy hangod, Trümper, olyan boldoggá tesz. – nevetett a férfi hangosan, Tom pedig összerezzent.
- Jost… - szólalt meg Tom komolyan, egyből megbánva, hogy azt az utolsó sört megitta, a feje ugyanis hirtelen minden ok nélkül lüktetni kezdett.
- Figyelj kölyök, szarban vagyok. Kellenél 2 hétre.
Tomnak ettől leesett az álla. Komolyan, két hét?
- Miért ilyen hosszú ideig? – kérdezte, de nagyon jól tudta, hogy nem fog kielégítő választ kapni. David egyszerűen így beszélt, mindig körbejárta a témát, sosem mondta ki egyenesen.
- Nagy projekt, sürgős határidő és egy beteg gyerek.
Wow, ez még konkrétabb volt, mint amire számított Tom.
- Bushido gyereke megint beteg? Basszus, szegény srác. – mondta együttérzően, majd újragondolva hozzátette: - És szegény gyerek, persze.

Igazából, ez volt az oka, hogy Tomnak egyáltalán volt munkája, de próbált ebbe nem belegondolni. Rosszul érezte magát, hogy akárhányszor behívták, Bushido gyereke beteg volt. De a másik oldalról meg, legalább megkapta azt a szabadságot, amit akart. Az, hogy nem kellett rendszeresen bejárnia, olyan luxus volt, amit Tom nagyra értékelt. Másik nagy előnye volt, hogy ha pénzre volt szüksége, akármikor hívhatta Davidot, hogy valami extra melót szerezzen neki.

- Igen. Na szóval, holnap reggel 7 körül megyek érted. Készülj fel, hosszú napok lesznek.
Minden további nélkül, David kinyomta a telefont, Tom pedig elmélyülten bámulta a telefont, azon gondolkozva, hogy vajon mikor lesz lehetősége legközelebb bemenni a városba festeni. Biztos volt benne, hogy ezzel a rohadt sietős projekttel, nem túl hamar.

- David volt az? – dugta be a fejét az ajtón Andreas. Még az udvarról is hallotta Tom kiabálását.
- Igen, munkám lesz.
- Hát, az jó, nem? – bólintott Andreas. Tom vállat vont.
- Azt hiszem.

Őszintén szólva nem nagyon vágyott most az extra munkára. Túl jól haladt a képpel, és nem akarta olyan sokáig magára hagyni. De hát, ha egyszer muszáj, akkor muszáj. Tom úgy döntött, inkább nem figyel a fejében lévő kis hangokra, amik folyton azt súgták, hogy Bill is benne van a dologban. Hát persze, hogy nincs! Csak egyszer találkozott a sráccal, de még csak nem is beszélgettek, meg semmi. Csak egy csinos kis arc volt, ennyi az egész, és az egyetlen ok, amiért Tom találkozni akart vele, mert tudta, hogy értékeli a művészet szépségét. Elvégre maga Tom is egy művész volt, szóval természetes módon volt ehhez szeme. Várjunk csak, most tényleg bevallotta, hogy újra találkozni akar vele? Basszus, ez kezd kicsúszni a kezei közül.

- Megint elkalandoztál. – jelentette ki Andreas, erőszakosan kitépve Tomot a gondolatmenetéből. – Min gondolkozol?
Andreas látta, hogy egyik pillanatról a másikra váltakozott az arckifejezése, látszólag ok nélkül, ezért közelebb ment hozzá.
- Semmi. – legyintett Tom. – Csak szar lesz ez a két hét.

Andreast egyáltalán nem sikerült meggyőznie, de inkább nem erősködött tovább. Idővel majd úgy is önként fog odamenni Tom, ebben biztos volt. Mindig így volt.

Nem volt túl megszokott, hogy Bill Gustavot kereste volna. Ha valamit meg kellett beszélniük, vagy jelenteni kellett valamit, mindig Gustav ment hozzá, ezért Bill egy kicsit hülyén is érezte magát, ahogy belépett a biztonsági szobába, és Gustav hozzácsatolt irodája felé vette az irányt.

Egyáltalán miért foglalkozott ezzel az üggyel? Nem arról a srácról volt szó, meg nem is mintha annyira érdekelné... Mégis, képtelen volt kiverni a fejéből, és muszáj volt megkérdeznie, hogy megszűnjön a nyomorúsága. Ha megkapja a választ a kérdésére, el is fog tűnni a fejéből, nyom nélkül; ebben egészen biztos volt.

Lassan kopogott hármat az ajtón, remélve, hogy jól tudja, hogy a biztonsági őr munkában van. Elvégre is, ő volt a főnök, tudnia kellett ezeket a dolgokat. Nagyon ciki lenne, ha úgy álldogálna itt, válaszra várva, hogy valójában Gustav nincs is itt, Bill pedig utált hülyét csinálni magából.

- Nyitva! – kiáltott ki egy erőteljes hang, Bill pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Ott volt.
Óvatosan kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét. Nem akarta megzavarni, hogy ha esetleg Gustav valami fontosat csinált. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy milyen keveset is tudott Gustav munkájáról, annak ellenére, hogy ő maga vette fel.
- Zavarok?
A szőke mosolyogva rázta a fejét, és intett a fejével, hogy nyugodtan jöjjön, foglaljon helyet.
- Mit tehetek önért, Mr. Kaulitz? – kérdezte a lehető legkomolyabb hangon, amit tudott, és próbált nem figyelni a főnökének aggódó arcára. Bill az ajkait harapdálta, és mocorgott a székben, a szakadt nadrágjából lógó cérnaszálakat húzogatva. A hihetetlenül drága és nagyon divatos szakadt nadrágját, gondolta Gustav ironikusan. Tudta, hogy nem munkáról van szó.
- Hát, ömm… - kezdte Bill, majd felnézett a szőkére. – Csak érdekelt, hogy mi van a graffiti művésszel.
Aha! Gustav diadalittasan elmosolyodott, ezzel jól összezavarva Billt.
- Azt hiszem rendben megy a dolog. – kezdett bele, aztán megállt egy másodpercre, hogy végiggondolja hogyan tudná úgy alakítani a beszélgetést, hogy Bill a valódi szándékát is felfedje. Igen, Gustav biztos volt benne, hogy Billnek volt valami hátsó szándéka, és mindenképp ki akarta deríteni.
- Azt hiszed? – nézett rá Bill kicsit oldalra fordított fejjel. Gustavnak tudnia kellett volna, nem? Ez volt elvégre a munkája.
- Hát, az igazság, - folytatta Gustav – hogy minden rendben ment. Minden éjjel jött, dolgozott pár órát, aztán elment. Ez volt a rutinja, én is láttam. Aztán amikor nem én voltam itt, akkor is mondtam a többieknek, hogy tartsák szemmel. Minden mozdulatát ellenőriztem. De a helyzet, hogy pár napja már nem jött. Azt hittem először, hogy ez csak ilyen egyszeri dolog, hogy elfelejtette, vagy valami, esetleg pihenésre volt szüksége. Elvégre mindenkinek kell néha, nem?
A kérdés természetesen inkább Billnek lett szögezve. A főnök ezt érezte is, ezért inkább lefelé nézett, remélve, hogy Gustav hagyja a témát, és folytatja amit elkezdett. Majd belehalt, hogy hallja a többit.
- De úgy tűnik, tévedtem, mert utána sem jött. Már nagyjából egy hete.
Bill felsóhajtott a hír hallatán, és nem tudott semmit mondani, csak annyit, hogy „oh”.
- Tényleg nem jó. Már egészen megszoktam, hogy van társaságom. – sóhajtott fel Gustav is, ravasz módon elhitetve a helyzet reménytelenségét. – Mit is mondhatnék? Tom kezdett rám nőni.
- Tom? – szólalt fel Bill azonnal a név hallatán, Gustavnak pedig nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne kezdjen nevetni. Jézus, Bill olyan átlátszó…
- Igen, tudod, a fiú, akinek te magad adtál engedélyt, hogy itt legyen. Komolyan, néha elgondolkozom minek dolgozok itt egyáltalán, a meggondolatlan döntéseiddel pont a munkám lényegét veszed el…

Bill az ajkát próbálta biggyeszteni Gustav kioktató stílusának hallatán, de a végén nem tudta visszatartani a mosolyát. Most már tudja a fiú nevét. Tom. Újra és újra ismételgette a fejében. Igen, ez jól hangzott. Ahogy ezen gondolkozott, el is felejtette, hogy még mindig Gustav irodájában van, aki pedig minden egyes mozdulatát figyelemmel kísérte. Elmosolyodott, és felemelte a fejét, mire Gustav hideg tekintetével találkozott. Amikor felfogta a saját reakcióját, kicsit el is pirult, és folytatta az ideges mozgolódást.

- Szerinted vissza fog jönni? – kérdezte egyből, amint észrevette Gustav acélos pillantásait, de még mindig túlságosan zavarban volt, hogy a szemeibe nézzen. A szőke vállat vont, majd hátradőlt a székében.
- Gondolom. Eddig elég elszántnak tűnt, hogy befejezze, szóval… biztos csak tart egy kis szünetet. Vagy talán elkapták a seggét és lecsukták rongálásért.
 

Tudta, hogy gonosz dolog ezt ilyen nyíltan kimondani Bill előtt, aki egyértelműen el volt ájulva a fiútól, de akkor is logikus lehetőség lett volna ez, és Gustav szerette volna, ha ezt Bill sem felejti el. Csak próbált reális maradni, és mivel senki más nem tudta a földön tartani, ezért neki kellett emlékeztetnie, hogy amit ez a Tom gyerek csinált, akkor sem törvényes.

Bill nem válaszolt Gustav kijelentésére, de ijedtében a szája is tátva maradt. Nem is gondolt bele, hogy ez a lehetőség is nyitva áll, de most, hogy Gustav kimondta, remegni kezdett a gyomra. Vajon mióta érdekelte ennyire? Nem mintha Bill szívtelen lett volna, de sosem mélyült el ennyire a személyes kapcsolatokban. Hogy 100%-ig a munkájára tudjon koncentrálni, már nagyon régen elhatározta, hogy a közeli barátokkal, szeretőkkel járó problémákat meghagyja azoknak, akiknek van rá idejük.

Persze, ott volt neki Georg, aki folyton cukkolta, de vele már óvoda óta ismerték egymást, Bill pedig nem is akarta teljesen megszakítani a kapcsolatot. Gustav is külön tészta volt, de hozzá munkakapcsolat is fűzte, ezért ezt megengedte magának. Őszintén kedvelte ezt a srácot, mindketten ugyanolyan megszállottjai voltak a munkájuknak.

Tom ezzel szemben nem szabadott volna, hogy bármit is jelentsen neki. A jelenléte nem kívánatos kellett volna, és ha Bill nem dobta volna félre a józan eszét, valószínűleg már el is tüntette volna. Nem, Tom miatt nem kellett volna aggódnia. Ennek ellenére, Bill mégis, tagadhatatlanul aggodalmat érzett miatta.

Milliónyi gondolat cikázott az agyában, Bill pedig egyre jobban ráncolta a homlokát. Gustav a sötéthajú férfit tanulmányozta. Vajon min gondolkozhatott? Mi érdekelte ennyire a fiúban? És ami a legfontosabb: ez a fiú hogyan tudott egyetlen találkozással ennyire nagy hatást gyakorolni Billre? Amióta csak ismerte Billt, sosem látta, hogy a munkáján kívül bármi miatt is ennyire aggódjon.

Tom bármit is csinált vagy mondott Billnek, tudatosan vagy nem tudatosan, Gustav valószínűleg sosem fogja megtudni. Igazából még azt sem tudta eldönteni, hogy ennek örüljön-e vagy sem. Csak annyit tehetett, hogy figyeli az eseményeket, mint egy héja. Semmiről sem maradhat le. Akaratlanul is megörült, amiért minden eszköze megvolt, hogy a történetet az első sorból nézheti. Biztos volt benne, hogy jó film lesz.

A város másik végében, térdig festékesen, Tom aznap már ezredszerre sóhajtott fel. Elege volt a munkájából, és csak arra tudott gondolni, hogy mikor szabadul már végre. Már beleszédült a festékszagba, és lassan a vállai, a nyaka, és a karjai is kezdtek csődöt mondani. David az utóbbi 3 napban folyamatosan ott volt a sarkában, és folyton azt ismételgette milyen kevés idejük van vissza, és állandóan nyaggatta, hogy gyorsabban csinálja.

Pedig Tom nem dolgozott lassan, és még csak nem is volt lusta. Nem, rendesen dolgozott, csak néha-néha kiment 5 percre hogy elszívjon egy cigit, és némi friss levegőt.

A pokolba is, meg tudta érteni David miért aggódik annyira, elvégre is határidejük volt. Még úgy is le voltak maradva, hogy ezen a napon Bushido is beugrott, hogy segítsen. Tom fel sem tudta fogni David hogy a francba volt képes ezt elvállalni, hogy ilyen rövid idő alatt befejezik. Két rövid hét alatt túl nagy meló volt ez 2 embernek, de még 3-nak is. Csak abban reménykedett, hogy nem lesz ott, amikor végleg kiakad a főnöke.

Az épület külső fala mellett ülve, Tom meggyújtott egy szál cigit, majd jó nagyot szippantott belőle. Amíg a füstöt bent tartotta, azon gondolkozott, vajon mikor fog eleredni az eső. Kifújta a füstöt, ami szürkés színűen táncolt előtte, amíg el nem fújta a szél. Az égen sötét felhők gyülekeztek. Tom lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy a szél őt is elfújja, egy kicsit kellemesebb helyre, például a belvárosba. Elnevette magát, amiért úgy gondolkozott mint valami kis szerelmes tini, és újra beleszívott a cigijébe.

- Szóval itt bujkálsz te lusta disznó! – szólalt meg egy hang fölötte. Tom egyből nyúlt is a zsebébe, hogy elővegye a cigijét, és kinyújtotta maga előtt. Még akkor sem nyitotta ki a szemeit, amikor elvették tőle, se amikor visszakapta, sem amikor érezte, hogy leül mellé a munkatársa. Erős aftershave és festékszag keverékét érezte.

- David keresett. – mondta a férfi, amikor Tom végre félig kinyitotta a szemeit, de egyből vissza is csukta, és felnyögött.
- Mindig keres.
Bushido felnevetett ezt hallva, és muszáj volt egy kicsit cukkolnia Tomot.
- Azért, mert szerelmes beléd, és nem akar szem elől veszteni. Fél attól, hogy találkozol valakivel, aki még nála is csinosabb, és elrabol téged.
Tom egyből bele is ütött a karjába, persze nem erősen, és mindketten nevetni kezdtek.
- Miről álmodoztál amúgy? Úgy tűnt messze jársz.
Tom felsóhajtott, eldobta a csikket, majd felemelkedett, és leporolta magát.
- Semmiről és mindenről. Tudod, a szokásos. – felelte, majd nyújtózkodni kezdett. Nagyot roppant a válla, ő pedig elmosolyodott. Jézus, ez nagyon jól esett!
- Hé Bu – kérdezte Tom. – Hiszel a szerelemben első látásra?
- Ja persze, a szokásos mi? Egy szart! – morogta a férfi, mielőtt válaszolt volna.
- Basszus, azt sem tudom hiszek-e egyáltalán a szerelemben. – mondta végül.
Tom ide-oda húzogatta a nyelvét a piercingjén, már csak megszokásból. Lassan bólintott.
- Szerintem én igen.
Ezt hallván az idősebb férfi elmosolyodott, és játékosan visszaadta a korábbi ütést Tom karjába.
- Valaki szerelmes!
- Nem vagyok. – nézett rá rosszallóan Tom.
- Komolyan, ember, amikor ilyen kérdéseket teszel fel, már rég elszálltál. – nevette ki Bushido nyíltan, Tom pedig rájött, hogy meggondolatlan döntést hozott a pillanat hevében, ezért adott egy tockost a férfinak. Bushido ezt persze vissza is adta, tízszer nagyobb erővel. Tom biztos volt benne, hogy még hetekig megmarad a nyoma.

Nem sokkal később vissza is mentek az épületbe, David pedig jól letolta őket, amiért megint ellógták a munkát. Bushido és Tom egymásra nézett, tudván, hogy hármuk közül egyedül Davidot érdekelte csak annyira, hogy stresszeljen emiatt. Elvégre, egyedül őt fogják seggbe rúgni, ha nem fog sikerülni.

Tom már egy ideje folytatta a festést, és Bushido szavain gondolkozott. Végül hangosan is kimondta a véleményét.
- Nem vagyok szerelmes.

Ezt hallván Bushido elmosolyodott, és a szemeit forgatta.
- Ahogy gondolod kölyök… de ez a hajú már régen elsüllyedt.

Tom villámokat szórt felé, de úgy tűnt, a férfi ezt már nem vette észre.