Beep. Beep. Beep. Beep. Beep. Beep. Beep.

Bill homályosan látott, és az egyetlen hang, amit hallott, az valami furcsán megnyugtató, halk pittyegés volt, tőle balról.  Szívmonitornak tűnt, pont olyannak, mint amilyen az összes szappanoperában szokott lenni. Egyáltalán nem tudott mozogni. Egy kicsit küzdeni kezdett, a kezét felemelve pedig érezte, hogy egy takaró van rajta. A szívmonitor felgyorsult, ahogy bepánikolt, tekintve, hogy fogalma sem volt hol van, és nem tudott visszaemlékezni, hogyan került ide.

- Hé… hé, nyugi. – szólalt meg egy lágy hang a közelből. – Minden rendben.
Érezte, hogy egy meleg, száraz kéz érinti meg az övét, és bátorítóan megszorítja.
- Hol vagyok? – kérdezte Bill remegő hangon. – Miért nem tudok mozogni?
A hangja a torkában akadt, és ismét megpróbálta kinyitni a szemeit. Nem járt szerencsével. Még mindig homályos volt, a képek pedig furcsa mintákban keringtek előtte, és olyan színekben, amikről nem is tudta, hogy léteznek.
- Elájultál Bill… de ne borulj ki. – mondta a hang, ekkor már aggódva, Bill pedig hallotta, hogy egy széket közelebb húz az ágyhoz, amiben feküdt. – Nem tudjuk még pontosan, hogy mi a baj, vagy hogy mi történt. Az orvosok szerint stressz által előidézett szívrohamod volt.
Bill nagyot nyelt.
- Haldoklom? - kérdezte elcsukló hangon.
- Hát, azt hittem. 3 percig beállt a klinikai halál… tudtad?
Bill megpróbálta a fejét rázni válaszul, de a koponyájában túl nagy fájdalmat érzett ehhez. A mellette lévő férfi apró, kedves hangot adott ki, és felemelte óvatosan Bill fejét, hogy megigazítsa a párnákat. Bill megkönnyebbülten sóhajtott fel, a nyakában lévő fájdalom egyből kezdett enyhülni.
- Nem. Nagyon sötét, amikor meghalsz. – suttogta Bill. – Ki vagy te?
- Egy barát.
- Egy orvos?
A hang nem válaszolt egyből, de Bill hallotta a légzését. Ritmikus és megnyugtató volt, ahogy beszélt, Bill pedig egy picit jobban érezte magát ettől.
- Én találtalak meg, és hívtam a mentőket.
Bill próbált elmosolyodni, de fájt neki, ezért inkább furcsa grimasz lett belőle.
- Semmi gond, nem kell mosolyognod. – mondta a hang, kicsit nevetve. – Olyan képet vágsz, amilyet akarsz, a lényeg, hogy életben vagy. Nagyon megijesztettél.
Billnek most már nagyon nehéz volt visszafognia magát, hogy ne mosolyogjon.
- Hagyd abba, mert nevetnem kell. – mondta Bill vádaskodóan, és kicsit fel is horkant váratlanul, amitől megint nevetnie kellett.
- Állj, aaauu-au-au… - könyörgött, félig sírva, félig nevetve. Érezte, hogy egy kéz lágyan köröket kezd rajzolgatni a tenyerébe, és ettől hamar sikerült is megnyugodnia, és egy kis segítséggel oldalra fordult.
- Azt hiszem megmentetted az életem… köszönöm. – mondta Bill halkan. A hang nevetni kezdett, de Bill érezte, hogy inkább szomorú nevetés volt. – Bár látnálak… akkor normálisan is megköszönhetném, vagy valami. Ez most kicsit zavarba ejtő, hogy csak így fekszek itt…
- Semmi gond. – felelte a férfi, és megszorította a kezét.
- Nem fura, hogy már egy ideje ez az első beszélgetésem, egy igazi emberrel? – sóhajtott Bill vágyakozó hangon, a mellette lévő pedig felnevetett.
- Igen, elég fura. De örülök, hogy én vagyok az. Mármint akivel beszélni kezdtél.
Bill kicsit elmosolyodott.

- Fura, hogy a halál mit tesz veled. – merengett Bill. – Tudod miről gondolkoztam, pont mielőtt összeestem?
- Mm?
- Arról a srácról…
- Oh? Milyen srácról? – kérdezte kedvesen, Bill pedig hallotta, hogy a szék ismét közelebb került.
- Arról a srácról, Tomnak hívják.
A hangnak elakadt a lélegzete, de hogy ne legyen feltűnő, egy kis köhintéssel ellepte.
- Még csak nem is találkoztam vele. Ez is fura, azt hiszem. Mármint… szerethetsz valakit, akivel soha nem találkoztál?
Bill egy pillanatra megállt. Úgy tűnt, a megmentője nem is vesz levegőt.
- Várjunk csak… találkoztam vele. Ő is megmentette az életem egyszer… - sóhajtott Bill. – Meg kell találnom. Meg kell. Egyszerűen csak… akármikor, ha azt gondoltam, hogy egyedül vagyok, vagy hogy magányos vagyok… hát, nem voltam. Ott volt, és még csak nem is tudtam.
Bill érezte, hogy nedvesség lepi el az arcát, és egyből elpirult, megpróbálva elfordítani a fejét.
- Sajnálom… biztos azt gondolod, hogy hülye vagyok, amiért így viselkedem, de… csak nem vagyok hozzá szokva…
- Hogy szeressenek? – kérdezte a hang. Bill megállt, a homlokát ráncolva.
- Pontosan. – motyogta, közben nagyokat pislogott. Volt valami sötét és ismerős a helyzetben… ugyanazok a foltok a szemei előtt, ugyanaz az ismerős öreg szappan és otthon illat. Billnek a torkában akadt a levegő.

- Szóval mi történt Tommal? – kérdezte a hang gyengéden, Bill kezét simogatva.

- Újra megmentett. – suttogta Bill, a torka pedig hirtelen képtelen volt tovább beszélni. A látása kitisztult, de lehunyta a szemeit. Félt ránézni, mert félt, hogy téved… Hogy mégsem találta meg azt az embert, akit egész életében keresett. Hogy talán az egész csak a fejében ment le, és talán senki nem tudná őt annyira szeretni, mint a képzeletében.
- Tom? – kérdezte remegő hangon, a kéz pedig, aki addig simogatta, Bill arcához ért, és letörölte a könnyeit a durva, mégis lágy ujjaival.
- Nézz rám… kérlek… - suttogta Tom, a lehelete pedig Bill arcához közeledett. Lassan, óvatosan, Bill kinyitotta a szemeit. Egy fiatal, huszonéves férfi volt mellette, raszta hajjal, ugyanolyan színű szemmel, mint Billnek is volt. Bill az ajkába harapott, nehogy sírni kezdjen. Ő volt a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha látott. Erőlködve, de felemelte a kezeit, és végigsimította Tom nyakát, minden egyes centimétert végigvizsgálva. Sosem akarta levenni róla a szemét.
- Sajnálom. – suttogta Tom újra és újra, Billt magához ölelve. Hallotta, hogy a szívük dobogása egymásba fonódik. – Nem voltam ott veled… annyira sajnálom…
Bill az ágyra húzta, maga mellé, a homlokukat egymáshoz szorítva.

- Szeretlek. – mondta Bill halkan.
- Szeretlek.

Az ajkaik találkozásában minden benne volt. Az elhagyatott és megtört szívek, a porba hullt álmok szimfóniája, az éjszaka hullajtott könnyek, a legnagyobb hullámvasúton való sikítások, az első szerelem, és valami… valami reményteli. Valami, amiben annyi érzelem volt, hogy le sem lehetni írni, csak érezni. Benne volt a jövő, ami Bill és Tom előtt állt. Egy jövő, amire akkor, abban a pillanatban nem is gondoltak, amikor először, de végül találkoztak.

Szerelem volt, még az első pillantás előtt.

Szerelem. Csak ennyit kellett mondani.