Pár perccel később, Andreas visszajött, hogy a többi rabot is visszavigye, így Bill is elment, az ételt érintetlenül otthagyva.

Tom próbálta, de képtelen volt a pici fémgolyó képét kizárni a fejéből, ami Bill szájában csillogott. A piercingtől és a tetoválástól elgondolkozott, hogy Bill milyen ember lehetett. Volt más tetoválása is? Más piercingje? Ha igen, hol?

Megrázta a fejét, hogy a gondolatai ne kalandozzanak el. Nem szabadna úgy gondolnia rá.

Várjunk csak, tényleg úgy gondolnia rá? Egyáltalán gondolt ő valaha is  úgy Billre?

Igen, volt nyelvpiercingje, és ez önmagában elég vonzó, de ez nem azt jelenti, hogy úgy gondol Billre. Inkább csak kíváncsi volt. Megpróbálta tehát meggyőzni magát, hogy a nélkül is tarthatja Billt csinosnak, hogy átlépné a határt.

Elégedett volt ezzel a következtetéssel, és nyugodtabban gondolt vissza Bill testére. Ha voltak még tetoválásai, az azt jelentette, hogy nagyon korán kaphatta, még korábban, hogy a törvény megengedte volna, Tom pedig ebből arra következtetett, hogy valami lázadó, irányíthatatlan tini lehetett, és ezért került ide. Ez persze még mindig nem magyarázta meg miért féltek tőle ennyire.

Tom mély levegőt vett mielőtt kopogott a kantin hátsó ajtaján, ahol a konyha és a séf irodája volt. Ahogy a nő, Anne beszélt Billel, egyértelművé tette, hogy ő valamiért nem félt tőle. Illetve hát, ha mégis, akkor nem mutatta ki. Andreas használhatatlan volt a témában, talán a konyhásnő majd ad néhány választ neki.

- Bújj be! – szólt ki egy női hang, Tom pedig még egy nagy levegőt vett, mielőtt belépett.
Anne megfordult a székében, ahol éppen egy számológépbe pötyögött valamit.
- Oh, jó napot uram!
Meglepettnek hangzott, a székével pedig teljesen megfordult, hogy szembe legyen vele.
- Helló, én, öm, én Tom vagyok.
- Anne. – rázta meg a kezét, és bár mosolygott, nagyon össze volt zavarodva. – Segíthetek valamiben, Tom?
Tom egy kicsit kínosnak érezte a helyzetet, de kényszerítette magát, hogy ha már itt van, végigcsinálja, elvégre küldetése volt.
- Igen. Öm, leülhetnék? – mutatott a sarokban lévő székre, Anne pedig bólintott, és türelmesen várt, amíg helyet foglalt.
- Öm, szóval, tudod, láttam, ahogy azzal… azzal a rabbal beszéltél. Tudod…
- Ah. – bólintott Anne, és a füle mögé simította az egyik göndör tincsét. – Bill miatt vagy itt.
- Igen. – felelte Tom. – Miatta.
Anne sóhajtott, de nem tűnt mérgesnek, hogy Tom itt kérdezősködött, és talán olyanba is dugta az orrát, amibe nem kellett volna.
- Nos, mit szeretnél tudni?
Tom pislogott. Nem készült fel arra, hogy valóban tehet fel kérdéseket. Először nem is tudta mit mondjon, annyi mindent szeretett volna tudni.
- Hát, mit követett el?
- Mit követett el?
- Igen, tudod, miért van idebent?
- Sajnálom, de nem mondhatom el.
Tom majdnem felsikított idegességében.
- Nem mondhatod el?
- Ne akadj ki! – szólt rá Anne, Tom pedig visszahúzódott a székére, kicsit szégyellte is magát. – Nem, nem mondhatom el, és ezt igazán megérthetnéd. Ez privát.
Persze, Tom ezt értette, de akkor is nagyon idegesítő volt.
- Mióta van itt?
- Egy ideje. – mosolygott szomorúan a nő.
- Hogy-hogy te tudod a nevét, és senki más nem?
Ettől kicsit felnevetett Anne.
- Egy félelmetes történet nem sokkal félelmetesebb, amikor a fontos részletek hiányoznak? Őszintén szólva, szerintem az embereket nem érdekli. Hallják, és el is felejtik, mert nem akarnak rá emlékezni, mert attól kevésbé tűnik rémisztőnek.
- Miért akarják, hogy félelmetes legyen?
Anne vállat vont.
- Bill az egyetlen izgalmas dolog az egész városban. Mindenki tudja ki ő, mindig pletykálnak róla, de csak suttogva, mert mégis tabu, akiről nem lehet hangosan beszélni… Nevetséges, tényleg.
- Szóval te nem félsz tőle? Mások rá sem néznek.
- Szerintem nem ijesztő. Igazából, én a pszichiátere voltam, még mielőtt úgy döntöttem, hogy csak részmunkaidőben fogok dolgozni, és elvállaltam ezt.
Kellett egy kis idő, amíg ez az információ leülepedett, Tom álla pedig leesett.
- Mi? De azt hallottam, hogy…
- Igaz. – mondta egyből. – De nem engem. Oh, istenem, el tudod képzelni?
Anne felnevetett, Tom pedig megpróbálta nem elképzelni, ahogy Bill elcsábítja ezt az idős nőt.
- Fél éve léptem ki az állásomból. Egy idő után belefárad az ember, és már én sem vagyok olyan fiatal. – mondta Anne, nagyot sóhajtva, és egy kicsit elmerengett, mintha a fiatalságára gondolna vissza. – De még mindig vetek rá egy pillantást néha-néha.
Valahogy Tomnak tetszett ez az információ. Ez a nő a pszichiátere volt. Ez azt jelenti, hogy nagyon sokat tudott róla! Még egyszer elnyomott magában egy győzelmi táncot, és helyette csak izgatottam dörzsölte a kezeit.
- Veszélyes? – kérdezte Tom következőnek. Ez a kérdés mindig ott volt a fejében, akárhányszor a rab közelében volt. A sötét tekintete azt súgta, hogy igen, de Tom képtelen volt elhinni. Volt benne valami, amit Tom nem is tudott megmagyarázni, mégis olyan másnak tűnt.
Anne arckifejezését nem tudta megfejteni, ahogy gondolkozott.
- Lehetséges, amikor nem szedi a gyógyszereit. – vallotta be. – Nem tudja irányítani magát. De mostanság elméletileg ártalmatlan, lenyugodott.
- Elméletileg?
Anne bólintott, és egy kicsit keményebb tekintettel nézett Tomra.
- Attól függ mennyire enged közel magához valakit. – mondta, majd egy kis gondolkozás után, mintha megmagyarázná a mondatát, hozzátette: – Jó, ha meglátogatod. Isten tudja, talán szüksége van valakire akivel beszélgethet, de légy óvatos, ne kerülj túl közel hozzá.
A nő összevonta a szemöldökét, Tomnak pedig idő kellett, amíg felfogta mit jelent a túl közel.
- Oh! – szaladt ki a száján, amikor leesett. A szemei elkerekedtek, a füle pedig égni kezdett. – Semmiképp. – mondta sietősen. – Az bizarr lenne. És illegális. És bizarr.
Anne bólintott, kicsit kuncogva a reakció láttán.
- Rendben.
Tom ismét ügyetlennek érezte magát, és kétségbeesetten próbált új kérdéssel előállni.
- Volt egy eset tavaly – kezdett Anne beszélni, még mielőtt Tom kérdezett volna. – Billel és egy másik rendőrrel, és jobb lenne, ha nem történne meg ismét. De nyugodtan meglátogathatod, amikor nincs más dolgod.
- Milyen másik rendőr?
Anne csak mosolygott, Tom pedig felsóhajtott.
- Értem, nem mondhatod el. Kirúgták?
- Felfüggesztették.
- Ah. Mert férfi rendőr volt, ugye? – kérdezte Tom, aztán valami kis bűntudatszerű érzése volt. Nem tudta miért ez volt az első sejtése, és rájött, hogy ez elég udvariatlan feltételezés lenne részéről, ha a végén kiderülne, hogy téves. Hát, nem mintha Bill megtudná, de akkor is kicsit rosszul érezte magát ettől.
- Az volt.
Tom bólintott, és csendben volt egy ideig, amíg elraktározta ezt a hírt a fejében lévő 815-ös rab aktájába. Tényleg az FBI-hoz, vagy CSI-hoz, vagy valami hasonló szervezethez kellett volna mennie, mert sokkal érdekesebb lett volna. Unalmában már szinte megszállottan próbálta kideríteni minden egyes részletét egy sima rab életében. Ez történik, ha a szüleid kívánságának teszel eleget.
- Én… én hallottam pár pletykát. – mondta végül, elhessegetve az előző gondolatokat. Nem tudta hogyan hozza fel ezt a témát, de muszáj volt most, amíg el nem felejtette.
- Hát persze, hogy hallottál. – mondta Anne, és bár Tom nem tudta leolvasni az arckifejezését, de kicsit rosszallónak tűnt.
- Hallottam, hogy… tudod, hogy megpróbálta…?
Anne bólintott.
- Hát, először is, nem próbálta felvágni az ereit a fogaival. – mondta, és egy kicsit felnevetett, Tom pedig bólintott, mert ezt már tudta. – Szerintem ő maga indította egyébként ezt a pletykát, mert ettől olyan…
- Durvának tűnik?
- Talán. – mosolygott Anne. – És a cipőfűzőjével sem próbálta meg felakasztani magát.
Tom a homlokát ráncolta.
- De hát nincsenek a cipőjében…
- Mindegyik rabnak kiveszik a cipőfűzőjét. – magyarázta Anne. – Tudod, hátha.
Szóval Bill hazudott Tomnak arról, hogy megpróbálta felakasztani magát.
- De a gyógyszerek… Azokat tényleg elrejtette, és úgy tett, mintha bevenné őket. Valószínűleg túl akarta adagolni, de sosem tette meg, még előtte megtalálták. De sosem beszél semmiről, szóval, nem tudhatjuk mi is van a fejében. De igen, szerintem is egyszerre tervezte bevenni az összeset.
- Milyen gyógyszereket szed?
- Nem tudom pontosan mit is szed most, de szerintem csak nyugtatók, és valami, ami segít neki aludni. Régen antidepresszánsokat is szedett, de úgy tudom, azokat már nem kapja.
Tom az ajkába harapott.
- Szóval, ilyen poszttraumatikus stressz szindróma, vagy valami?
Anne bólintott.
- Váltakozó periódusai vannak. Néha teljesen rendben van, néha meg mintha nem is a saját testében lenne. Megpróbáltam visszaküldeni a központba, de nem vitték. Szomorú, sokkal jobban lehetne most már, de senki sem hallgatott rám.
- Miért nem vitték?
Anne csak mosolygott, és Tom ebből már tudta, hogy nem fogja mondani, mert nem szabadott neki. Legszívesebben addig kérdezgetett volna, amíg meg nem törik, és mindent elmond, de tudta, hogy azzal valószínűleg csak annyit ért volna el, hogy kidobatja, és soha többet nem lesz hajlandó bármit is elmondani neki, ezért inkább a nyelvére harapott.
- Oh, drágám. – sóhajtott Anne. – Már így is túl sokat mondtam, azt hiszem.
Tom úgy érezte a kérdéseinek a felét sem válaszolta meg, de félénkek mosolygott. Nem mintha nem lett volna hálás, hogy válaszolt ezekre.
- Megkérhetnélek, hogy ezeket a dolgokat tartsd magadban, Tom? Nem gond, ha egy-egy gonosz pletykára azt mondod nem igaz, de érted mire gondolok? Mi az, ami privát?
- Természetesen. – mondta Tom. – Ömm… de egyáltalán miért mondtad el nekem?
- Kedvesnek tűnsz. – mosolygott a nő. – Nem úgy tűnsz, mint akinek gonosz szándékai vannak, csak kíváncsi vagy. Bízok benned, hogy nem fogod elcsacsogni.
- Nem fogom. – mondta Tom gyorsan. – Oh, és tudod miért van egy plusz zár az ajtaján? – tette fel a kérdést, ami hirtelen jutott eszébe. Anne gondolkozott egy pillanat erejéig, mintha azon tűnődne, hogy elmondhatja-e, vagy sem.
- Azért, hogy ne tudjon kitörni.
Basszus, ne.
- Amikor csak egy volt, sikerült kitörnie?
- Igen.
Nem úgy tűnt, hogy többet is el akarna mondani, Tom ezért összezárta a száját, ahogy ismét visszadőlt a székében.

Öt perc múlva, már kint volt az előcsarnokban. Még ha nem is tudott annyit kiszedni belőle, amennyit akart, legalább most már volt egy kis sejtése, hogy Bill milyen is valójában, de még mindig nem tudta, hogy jogos-e sajnálni őt.

Egyet azonban tudott, mégpedig, hogy továbbra is meg fogja látogatni. Nem tetszett neki a gondolat, hogy valaki, aki egyértelműen mentális problémákkal küzd, egyedül üljön egész nap egy sötét szobában, a falat bámulva.

Egy kicsit mondjuk aggasztotta az utolsó dolog, amit Anne mondott, mielőtt kisétált az ajtón. „Ne felejtsd el amit mondtam, Tom. Ne kerülj hozzá túl közel.”

Megrázta a fejét, és elindult felfelé a lépcsőn, a cellája felé, valami ismeretlen dallamot dúdolva.

Ha tudta volna, hogy egyenesen az oroszlán barlangjába sétál…