A sok idegeskedés és a hideg ellenére, Tom nagyon izgatottan ment vissza Mitte felé. Hiányzott neki a hely, és miután 2 hetet lehúzott Daviddal, úgy érezte, megérdemli, hogy végre valami olyat csináljon, amit valóban akar. Az irónia, hogy továbbra is ugyanúgy festeni akart, csak ugye a két festés teljesen más kategóriába tartozott.

A hátizsákja tele volt új festékszórókkal, és néhány otthon készített sablonnal a részletekhez. A változatosság kedvéért most másik úton jött, hogy szemből is láthassa mégis milyen épületen dolgozott.

Korán volt, túl korán, hogy biztonságos legyen. De így legalább megvolt az érzése, mintha valami olyat csinálna, amit nem kéne neki. Tom elég sokat gondolkozott ezen a 2 hét alatt, és arra a következtetésre jutott, hogy megkockáztathatja. Mindig azt hajtogatta magának, hogy igenis engedélyt kapott rá, a gyomra azonban még mindig enyhén összerándult, amikor arra gondolt, hogy lebukhat. Sosem tudni. Az emberek könnyen meggondolhatják magukat, a végén pedig váratlanul ráhívhatják a rendőrséget.

Az idegességét tudatosan elnyomta magában, és befordult az utolsó sarkon, hogy végül megpillantsa az épületet. Körülötte néhány kocsi parkolt, és Tom azon tűnődött, hogy vajon nyitva van-e még a hely. Ahogy közeledett, látta, hogy a lámpák égnek, és elég sokan is vannak bent.

Amikor a bejárat előtt volt, megállt, és kicsit oldalra döntött fejjel olvasta el a falon lévő írást. A ’Galerie Kapitän’ félkövér betűkkel volt odaírva, szükségtelenül nagy térrel a betűk között. Mentálisan lekevert magának egy pofont, amiért megint ennyire szőrözős esztétikai kérdésekben. Ezért inkább magát az épületet vizsgálta meg. Az üvegajtón át szinte mindent látott, hogy mi folyik odabent.

Az emberek formális ruhákban voltak, mintha valami partira öltöztek volna ki. Kisebb csoportokban beszélgettek, pezsgőt kortyolva, vagy pedig magányosan sétáltak körbe, a falakon lévő festményeket nézve. Szóval így néz ki egy puccos kiállítás? Elég unalmas.

Tom rájött, hogy nem ez lenne a legalkalmasabb időpont, hogy ott legyen, és el kéne tűnnie, de úgy érezte, hogy nem mehet el anélkül, hogy ellenőrizné ott van-e még az alkotása.

Látta, hogy az udvarra vezető kapu nyitva van. Pillanatnyilag nagyon is hálás volt, amiért ma nem kellett kerítést másznia. Általában nem volt vele gondja, de így, hogy ennyi ember van itt, nem merte kockáztatni. A parkolóban látva a rengeteg autót, azon tűnődött, vajon hány ember láthatta a befejezetlen munkáját. Pontosítva, hány beképzelt, fellengzős művésznáci.

A fal előtt autók sorakoztak, így nem láthatta az egészet tisztán, inkább csak a felső részét, ami ugye még nem volt kész. De úgy tűnt, érintetlen maradt amióta nem volt itt, és ez a gondolat felvidította. Még egy jel, hogy Bill tényleg azt akarta, hogy folytassa.

Elégedetten nézte még a falon lévő képet, aztán úgy döntött, jobb ha elmegy, még mielőtt bárki észreveszi. Éppen indulni készült, amikor a szeme megakadt egy alakon.

Valahol, kicsit közelebb a falhoz, két kocsi között egy ember állt, és egyértelműen nem az egyik autóval foglalkozott, hanem a falat nézte. Tom óvatosan egyre közelebb ment, amíg ott nem állt az alak mögött, a hosszú végtagjait, és divatos ruháit nézve. Hirtelen megfordult, és elkerekedett szemmel bámult Tomra, alig pár lépésre tőle.

- Tom? – szaladt ki Bill száján gondolkodás nélkül, és egyből a szájához emelte a kezét. Basszus, nem kéne tudnia a nevét, ugye? Őszintén szólva, amúgy is csak tippelt, amikor kimondta, ugyanis a fiú, illetve inkább a férfi, aki előtte állt, olyan másnak tűnt most. Oké, ez nem volt igaz, mert ugyanolyan volt, csak Bill nem tudhatta. Sosem látta Tomot rendesen.

Lassan végignézett a férfin. Sötétkék farmerben, és világosszürke pulcsiban volt, fekete pólóval, és sötét tornacipőben. Megint olyan fura stílusa volt, fekete kendővel egy világosszürke sapka alatt, Bill pedig elmosolyodott. Úgy tűnt, Tom nagyon figyel a színösszeállításra. A sapkája alól világos raszták bújtak ki, Bill pedig elgondolkozott, hogy milyen érzés lehet megfogni őket. Ma  is volt rajta sál, Bill pedig örömmel látta, hogy most nem takarta el az arcát. A gyönyörű arcát! Bill visszafojtott lélegzettel tanulmányozta a finom vonásait. Határozott állkapcsa, és magasan fekvő arccsontja volt, amihez tökéletese passzoltak a dús ajkai, és azok az álomszerű, sötétbarna szemek. Ami a legkellemesebb meglepetés volt Bill számára, az az ajakpiercingje volt, ami akaratlanul is odavonzotta a tekintetét Tom ajkaira.

Tom először meglepődött, hogy Bill tudta a nevét, de hamar el is felejtette ezt a gondolatot. Elmosolyodott, ahogy látta Bill hogyan bámul rá, és ahogy végigméri azokkal a lélegzetelállító, aranybarna szemekkel. A férfi többi része sem volt ám rossz, gondolta, végignézve a hosszú végtagjain, amik feketébe voltak bújtatva. Teljesen feketébe. A bőrnadrág olyan volt rajta, mint egy második bőr, Tomnak pedig a torkában akadt a levegő, amikor észrevette milyen szoros volt. Egy pár stílusos bőrcsizmát viselt hozzá, felül pedig egy csillámló mellény volt rajta, aminek az ujja olyan volt, mintha ki lenne szakadva. Tom persze sejtette, hogy nem csak véletlenül szakadt ki, ahhoz túl drága ruha lehetett. A mellény alatt, egy szimpla pólót viselt, feltűrt ujjal, és mély kivágása volt, így kivillantotta a kulcscsontját. Jézus, hogy milyen szívesen megnyalta volna… Várjunk csak, mi?!

Elhessegetve a bizarr gondolatot, Bill karjára nézett, és látta, hogy a hidegtől libabőrös. Egy bonyolult, kacskaringós tetoválás is volt rajta, de nem volt ideje jobban megnézni. Ujjatlan bőrkesztyűt viselt, és a körmei feketére voltak festve. Egy pasi, aki lakkozza a körmét? Ez új volt Tomnak, annak ellenére, hogy ő maga is egy tündérhercegnővel élt együtt. Andi nem volt elég nőies, hogy ilyesmit próbáljon ki, de Bill nagyon is az volt.

Tom észrevette, hogy sminket is visel, a tekintete pedig visszavándorolt a férfi szemeire, amit sötét szemfesték vett körül. Az ajkai csillogtak, és kiemelték az ajkait. Csókolnivaló, egyedül ezzel a szóval lehetett leírni Bill ajkait. A rövid, fekete haja hátra volt fésülve, és olyan puhának tűntek, hogy Tom ujjai bizseregni kezdtek, annyira szerették volna végigsimítani. A jobb szemöldökében lévő piercing, a tetoválással együtt, a legmeglepőbb sajátossága volt, Tom szerint. Nem ilyennek kézelte el Billt, de jól nézett ki. Igazából, kibaszott jól nézett ki.

Ahogy véget ért egymás kölcsönös bámulása, Bill zavartan az ajkába harapott. Rossz szokása volt, és utálta, hogy mit művel emiatt a szájával, de nem tudott mit tenni ellene. Ideges volt, bizonytalan, és nem találta a helyét. Ez ijesztő volt. Bill Kaulitz sosem érezte azt, hogy nem találja a helyét. Bárhova is lépett be, mindig uralta a teret.

- Szóval, ömm… - szólalt meg, majd egyből utálni kezdte magát, amiért ilyen unintelligens szavakkal kezdte. – Mit csinálsz itt?
Idióta.

Tom várt egy másodpercet a válasz előtt, azon gondolkozva, hogy vajon ez tényleg ugyanaz a Bill-e, akivel hetekkel korábban találkozott. Olyan nyugodt volt és összeszedett, amikor legutóbb találkoztak, de most úgy nézett ki, mint valami idegroncs. Tomnak ötlete sem volt, hogy mennyire igaza van.

- Azért jöttem, hogy dolgozzak egy kicsit. – mondta az igazságot. – De a jelenlegi helyzetet tekintve, hát, azt hiszem nem fogok.
Tehetetlenül vállat vont. Kicsit dühös volt, amiért nem tudott dolgozni, mert egész nap erre várt. Illetve, csak majdnem egész nap, tekintve, hogy a fél délelőttöt átaludta.
- Értem. – mondta Bill, aki szintén dühös volt kicsit, mert szerette volna látni Tomot munka közben.
- Szóval, miért nem vagy bent? Ez a te galériád, szóval gondolom a vendégek is a tieid. Nem udvariatlan ott hagyni őket, és itt kint lenni egyedül?
- Nem vagyok egyedül. – mondta Bill, ismét gondolkodás nélkül. Legszívesebben felpofozta volna magát, de megpróbálta kijavítani a hibáját. – Mármint, nem az én vendégeim, hanem a művész vendégeit. Az ő kiállítása, én csak a házigazda vagyok.
A helyesbítése ellenére, Bill nem tudta elterelni Tom figyelmét az első mondatáról, és a raszta kicsit el is mosolyodott. Nem, Bill tényleg nem volt egyedül, legalábbis most már nem.
- Értem. – mondta Tom lassan. Hogy folytathatná a beszélgetést?
Bill úgy döntött tovább magyarázza miért nincs odabent. Tudta, hogy Tomnak tetszeni fog az oka.
- Igazából, azért nem vagyok bent, mert… Nos, az egyik kiállított festményt néztem, és észre sem vettem, de elkezdtem a te alkotásodhoz hasonlítani. Nem mintha lenne bennük bármi hasonló, inkább csak az, hogy amíg néztem, folyamatosan az jutott eszembe, hogy a művész tehetségét hozzá sem lehet hasonlítani a tiedhez. És akkor úgy éreztem, muszáj újra látnom, hogy meggyőződjek, hogy ez tényleg így van. És ezért vagyok itt, és nem ott. Ezúttal úgy tűnik, a valódi művészet kint van, és nem odabent.

A kis beszédét befejezve, félénken mosolygott. Mind igaz volt. Az országban neki volt a legjobb orra, hogy megtalálja az új, tehetséges művészeket, és a szakmában nem egy nevet ő mutatott be, akik azóta már híressé váltak. Ez volt a munkája; meglátni a tehetséget ott, ahol még senki más nem keresett, aztán kiállítani azt, hogy végül mások is megláthassák. Amíg odakint állt, csak arra tudott gondolni, hogy Tom művészetének kéne most ott bent, kiállítva lennie, ahelyett hogy a jelenlegi értelmetlen állapotában álljon itt kint.

Tomnak elállt a lélegzete, komolyan, tátva maradt a szája, meg minden. Igazából, nem volt túl vonzó, hogy a nyelve majdnem kiesett a tátott száján át, de Billt nem zavarta, és Tomot sem. Túlságosan le volt sokkolva, és természetesen megtiszteltetve, attól, amit Bill mondott. Semmi sem tudta volna lehúzni a felhőből, ahol most éppen lebegett.

Illetve, majdnem semmi.

- Sajnálom, hogy túl sokat beszéltem. – mondta Bill szendén, azt gondolva, hogy talán feldühítette Tomot. Elvégre, nem mondott semmit, Bill pedig arra számított, hogy a dicséret után legalább egy köszönömöt hallani fog. Bill pedig, saját véleménye szerint, a lehető legkedvesebb dicséretét mondta el. Az pedig, hogy Tom semmit sem reagált, kicsit sértő volt.

Ahogy visszarántotta a valóságba a kis felhőjéről, Tom becsukta a száját, majd megpróbálta ismét működésbe hozni.
- Nem, egyáltalán nem! Mármint… wow, köszönöm, ez tényleg… valami. Nem is tudom mit mondjak. Köszönöm!

Nem számított a reakcióra, amit a köszönetéért kapott. Bill elmosolyodott, szószerint kiütve őt. Vakító volt. Tom visszamosolygott, ugyanis képtelen volt megállítani magát.

Szóval ott voltak, mindketten idiótán vigyorogva, és elégedetten egymás társaságával. Természetesen valakinek jönnie kellett, hogy elrontsa a pillanatot.

- Bill, ott vagy?

Bill arcáról egyből eltűnt a mosoly, és halkan felsóhajtott. Georg nem figyelt rá egész este, túlságosan lefoglalta, hogy Gustav figyelmét vonja valahogy magára, így Billel abszolút nem is foglalkozott. De pont most akart vele foglalkozni? Természetesen!

Bill számára egyértelmű volt, hogy odafent valaki nem akarta, hogy boldog legyen, és ezért küldte Georgot, hogy a kis pillanatukat elrontsa.

Boldog? A pillanatukat? Wow, mi a szar ütött belé, komolyan?

- Itt vagyok! – válaszolta akaratlanul is, Tomra pedig bocsánatkérően mosolygott. Tom persze nem értette miért, de hamarosan ő is rájött.
- Á, itt vagy, te kis szarházi. El sem hiszem, hogy csak úgy ott hagytál egyedül azokkal az uncsi emberekkel. Mármint… - törtetett felé Georg dühösen rikácsolva, majd hirtelen megtorpant. – Oh, hello. És te ki lennél?
Georg csábos mosollyal bámult Tomra, aki pedig össze volt zavarodva az ismeretlen barna hirtelen hangulatváltása miatt, és csak nézett rá, nem tudván, hogy most válaszoljon-e vagy sem. Bill a szemeit forgatta, és gonosz pillantásokkal felé fordult.

- Georg, ez itt Tom, ő festi újra a falat. – mondta, majd Tom felé fordult. – És ez itt Georg, első osztályú szajha és, sajnálatos módon, egy régi barátom.

A barna felé mutatva, Bill Tomra kacsintott, aki ettől kicsit fel is kacagott. Ki gondolta volna, hogy van humorérzéke is?
Georg kíváncsiságában el is felejtett reagálni Bill sértésére.
- Mire gondolsz azalatt, hogy újrafesti a falat? Azt hittem most lett újrafestve az egész épület.
Ez új hír volt Tom számára, és hirtelen kicsit rosszul is érezte magát emiatt, de egyből elhessegette a gondolatot, amikor elképzelte mennyivel jobban fog kinéznie a fal, ha elkészül.

Bill nem válaszolt, helyette hátrafordult, és Georg tekintetét is a falra irányította.
- Erre gondolok!

Georgnak elakadt a lélegzete. Jó neveltetést kapott, és az ő gondolatkörében a graffiti az nem volt más, mint rongálás. És itt volt erre Bill, aki büszkén mutatott valami befejezetlennek tűnő képre. Biztos volt benne, hogy a barátja megbolondult.

Billre nézett, aki vigyorgott; majd Tomra, akinek az arcán önelégült mosoly volt; aztán újra vissza Billre, aki továbbra is úgy vigyorgott, mint valami idióta. Georg úgy érezte, valamiről lemaradt. Miért engedné Bill, hogy ez a férfi, aki úgy öltözködött, mint egy fekete, ezt csinálja? És ahelyett, hogy rács mögé juttatná, miért mutogatja büszkén? A kerekek forogtak ezerrel az agyában, de csak belefájdult a feje, ezért feladta. Tudta, hogy előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni.

- Oké. – mondta a hosszú szünet után. – Én visszamegyek. Ti is jöttök?
Nem tudta, hogy Tom valóban jönne-e vagy sem, és bár az utóbbit preferálta volna, nem akart udvariatlannak tűnni. Azért néha tudott viselkedni.

Bill kérdőn nézett Tomra, Tom pedig kényelmetlenül nézett Billre. Ez egyértelműen nem az ő területe volt.

- Azt hiszem mennem kell. – kezdett bele, de megállt, amikor észrevette Bill elszomorodott arckifejezését. Egy pillanatról a másikra el is tűnt, de Tom akkor is látta. Majd elolvadt tőle a szíve, de nem gondolta meg magát. – De majd visszajövök. – mondta, és Billre kacsintott, akinek egyből felragyogott az arca. – Be kell fejeznem a munkám, tudod.
- Mikor? – kérdezte Bill izgatottan, hogy újra láthatja majd a férfit.
- Holnap? – mondta Tom, illetve inkább kérdezte. Biztos akart benne lenni, hogy Bill is ott lesz, amikor visszajön. Bill átgondolta egy pillanatra, majd bólintott.
- A nap nagy részében itt leszek. Szólj be, ha megjössz.
Tudta, hogy ez merész próbálkozás, és hogy Tom valószínűleg csak éjjel fog jönni, de azért reménykedhetett, nem?
- Korábban jövök. – mondta Tom, mintha csak olvasott volna a gondolataiban.

Ismét idiótán mosolyogtak, Georg pedig érdeklődve nézte őket. Mi a szar folyik itt? Úgy hangzott, mintha valami randit beszélnének meg, nem pedig… Egy képzeletbeli villanykörte megjelent a feje fölött, és gonoszan elvigyorodott. Oh, ez érdekes lehet.

- Szóval akkor holnap találkozunk. – mondta Bill, és Georg mellé lépett, a karjába kapaszkodva, majd elkezdte az épület felé rángatva.

- Ja. – válaszolta Tom, a nyakát nyújtogatva csodálkozásában. Mi a szar volt ez? Mintha… nem is találta a szavakat, ezért tovább nyújtózkodott, erősen gondolkozva. Olyan volt, mintha flörtöltek volna? Már a gondolatba is belepirult, és örült, hogy Bill ezt már nem látta. Komolyan flörtölt egy másik sráccal? Tom teljesen el veszett a gondolataiban. Sosem csinált még ilyet.

- Höh… - mondta hangosan a döbbenetében. – Ki gondolta volna?
Hát, ő semmiképp.

Elindult hát haza, az épület előtt azonban még megállt, kicsit belesve, hátha megpillantja Billt. Ha túl sok ember van túl kis területen, akkor elég nehéz ez, majdnem fel is adta, de egy kisebb csoport ember hirtelen arrébb ment, és meglátta Bill fekete alakját közöttük. A fényben még lenyűgözőbbnek tűnt, Tomnak pedig koncentrálnia kellett, hogy a levegő ne akadjon ismét a torkában. Kevesebb, mint fél órán belül, már másodszorra történt ez, Tom pedig elkezdett a jelentőségén morfondírozni. Miért volt rá Bill ilyen hatással?

Bill megfordult, ahogy megérezte, hogy valaki bámulja. Az emberek között, egy kis hézagon át, látta Tomot, ahogy kint állt a sötétben, őt bámulva. A mellkasa remegni kezdett, és meglepettségében visszatartotta a levegőt. Ezt a hatást váltotta ki belőle Tom, és Bill nem tudta visszafogni magát, túl bonyolult volt az érzés. Furcsa volt, sosem tapasztalt előtte ilyet.

A gondolaton mosolyogva, gyorsan el is hessegette, és megpróbált nem gondolni rá. Még túlságosan új, és túlságosan ismeretlen volt ez neki, de Bill biztos volt benne, hogy bármi is legyen ez, tetszett neki.

Látva, hogy Bill rámosolygott a tömegen át, Tom elfordította a fejét, és az utat nézte. Hosszú volt a séta hazáig, de valahogy tudta, hogy hamarabb vége lesz, mint gondolná. Annyi mindenen kellett gondolkoznia, visszajátszania a pillanatokat a fejében – a világ összes perce sem lenne rá elég. Bill jelenlétét még mindig érezte maga körül, és tudta, hogy még egy darabig nem fog jó éjszakát kívánni.