Tom úgy gondolta, a legjobb az lesz, ha pár napig távol marad Billtől. Rájött, hogy minden egyes alkalommal, amikor a közelében töltött valamennyi időt, akkor valami megváltozott benne, mintha Bill valahogy irányította volna, és ezért pár napig önmaga akart lenni.

Természetesen, tudta, hogy nem lehetséges, hogy Bill igazából irányítsa, és ettől még jobban megijedt, mert ez akkor azt jelentette, hogy ő maga hagyta Billnek; hogy ő maga engedte, hogy Bill erőteljes és ijesztő jelenléte bábként játsszon vele.

A legutóbbi alkalommal mondjuk Tom végre visszavet valamit ebből az irányításból, és jó volt nézni, ahogy Bill végül beletörődött. Olyan erősnek érezte magát, ahogy látta, hogy Bill feladja a küzdelmet, hogy az már őrületes volt, de ugyanakkor egy kicsit ijesztő is.

Néha úgy érezte, hogy minden, amit Bill csinál, előre ki van számolva, el van tervezve, az utolsó részletekig, és amikor erre gondolt, folyamatosan azt érezte, hogy csak játszanak vele.
Ennek ellenére, Tom csillapíthatatlan volt.

- Mi van veled?

Tom felnézett a papírjából, amivel úgy tett, mintha olvasná, és Gustavot pillantotta meg.

Már három napja nem látogatta meg Billt. Az étkezőtől is távol maradt, és a negyedik emelettől is, ahol a 32-es szoba volt. Szóval már három napja nem látta, és ez annyira zavarta, hogy már bűntudata volt.

- Nagyon ugrálsz. – folytatta Gustav.

Tom az egyik kezét a táncoló térdére tette, hogy megállítsa. Fel akart menni Billhez, csak hogy benézzen a rácsokon át, és lássa mit csinál, hogy rendben van-e.

- Csak próbálok ébren maradni. – mondta Tom, ami félig igaz is volt. Hajnali 6 volt, még csak most kezdődött a műszakjuk, és még csak egy kávét sem ivott.
- Georg azt mondta, hogy az utóbbi időben sokszor tűntél el ebédszünetben, meg néha munkaidőben is. – mondta Gustav, bár nem vádaskodóan, inkább csak kíváncsian.
- Öm, igen, hát… - felelte Tom, idegesen a nyakát dörzsölve, ahogy próbált valami jó kifogással előállni.
- Eleged van a képünkből vagy mi? – kérdezte Gustav, nevetséges biggyesztve az ajkát, Tom pedig nevetni kezdett.
- Igen, ez az. Nézni sem bírom, ezért inkább egy cellában eszem.
- Hah! – kiáltott fel Gustav, és rámutatott. – Tudtuk, hogy valakit meglátogatsz! Csak nem Laura?
- Laura? – kérdezte Tom felvont szemöldökkel.
- Ismered Laurát? Az egyetlen szexi rabot itt? Aki mindig ittas vezetésért van bent?
- Oh, igen, ő. – mondta Tom a szemeit forgatva. – Ki?
Ha ő volt az egyetlen rab, aki jól nézett ki, akkor még senki nem látta Billt közelről.
Várj csak, mi?
- Tudom, hogy újak vagyunk, meg minden, de Laurát azért már láthattad volna. – sóhajtott Gustav drámaian.
- Hát, még nem. Szégyen rám.
- Akkor kivel találkoztál?
- Senkivel. – mondta Tom, oldalról a szoba másik végében lévő Andreasra pillantva, aki végig hallgatta a beszélgetést. Tom remélte, hogy nem fog semmit mondani, amitől lebukik. Andreas látszólag papírmunkával volt elfoglalta, de ha jobban megnézted, könnyű volt észrevenni, hogy csak firkálgatott, és inkább hallgatózott.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Gustav, felvont szemöldökkel, Tom pedig a szemét forgatta, remélve, hogy ebből lejön a válasz: igen, te idióta. Gustav vállat vont, és visszatért a saját munkájához. Tom ezt kedvelte meg leginkább benne. Kérdezett, de amikor nem kapott választ, hagyta az egészet, és nem foglalkozott vele.

Bár Tom is ilyen lett volna.

Egyre nyugtalanabb lett Bill miatt, és érezte, hogy valami odavonzza, húzza a negyedik emeletre vezető lépcső felé. Nem tudta mi volt ez, de pár perc múlva nem bírt tovább megmaradni, és felállt.
- Megyek, kinyújtóztatom a lábaim. – mondta. – Vagy el fogok aludni.
- Rendben. – mondta Gustav, mintha már most elfelejtette volna a beszélgetésüket, mert nem tűnt gyanakvónak.

Ezzel szemben Andreas felnézett a papírjaiból, tágra nyílt szemekkel. Tom nem figyelt rá, egyszerűen mert fáradt volt ehhez a paranoiához, ami a szőke férfiból áradt. Bill nem egy kísértet volt, hanem egy teljesen emberi lény. Semmi ilyesmi nem volt vele; csak rejtélyes volt, sok titokkal és problémával. Nem érdemelte meg ezt a felfordultást maga körül; nem érdemelte meg, hogy az emberek így menjenek el mellette, és hogy ne is merjenek hozzászólni. Tom nagyon is értette, hogy Bill fejében miért nem volt minden rendben, ha soha senki nem beszélt vele. Megértette, mert tudta, hogy így ő is hamar beleőrülne.

Gyorsan felszaladt a lépcsőkön, majd a 32-es cellának a rácsain átnézett. A függönyök most nem voltak behúzva, és be volt világítva a szoba. Bill nem volt bent, de hallatszott a fürdőszobából, hogy a zuhany folyik. Tom az ajkába harapott, azon vacillálva, hogy most jöjjön-e vissza később, de a zuhany egyből megállt, és pár másodperc múlva már meg is jelent Bill, egy törölközővel a derekán.

Tom szemei végigfutottak a vékony testén, a csípőjén lévő tetoválásra koncentrálva, amit Bill már mutatott neki korábban. El is kapta a tekintetét, és észrevette, hogy a bordái ijesztően kilátszottak a tejfehér bőre alól, és még egyszer emlékeztette magát, hogy beszéljen az étkezdével arról a szarról, amivel a rabokat etették.

Bill látszólag nem vette észre, hogy ott áll, és odament a kis szekrényéhez, ahonnan elővette azokat a csúnya narancs ruhákat. Most Tom azt is láthatta, hogy más ruhák is voltak ott.

A raboknak igazából csak akkor kellett a narancs ruhákat viselniük, amikor kimentek, de a cellákon belül azt vettek fel, amit csak akartak, már ha azt a személyzet először jóváhagyta. De úgy tűnt, Bill nem foglalkozott ezzel.

Bill háttal volt Tomnak, és kicsavart valamennyi vizet a hosszú, fekete hajából.
- Nyugodtan állj csak ott. – mondta Bill hirtelen, majd átnézett a válla felett, Tom pedig annyira meglepődött, hogy hátrébb is lépett. Hogy csinálta? – Mármint, ha nézni akarod, amíg öltözök, engem nem zavar.
Levette a törölközőt, Tom pedig gyorsan megfordult, mielőtt bármit is láthatott volna.

Égett az arca.

Igen, jobb lett volna, ha később visszajön.

- Csak meg akartalak nézni, nem, mármint, azt akartam megnézni, hogy… jól vagy-e. – dadogta ügyetlenül, és megütötte magát a tenyerével. Nagyszerű, dadogj csak mint egy tinédzser, miért is ne.
Bill felnevetett.
- Ez édes. Aranyos vagy.
Tom a nyakát vakargatta.
- Szóval… hogy vagy? Minden rendben? Ettél már ma?
Bill odament az ajtóhoz.
- Kész vagyok. Bejöhetsz, ha akarsz.
Tom megfogta a kilincset az ajtón, és a előkereste a kulcsokat. Bill hátrébb ment, és hagyta, hogy Tom bezárja maga mögött az ajtót.
- Milyen rég találkoztunk. – mondta Bill, és tovább csavarta ki a vizet a hajából.
- Miért ez van rajtad? – kérdezte Tom, a narancs egyenruhára mutatva. Nem volt kedve elmagyarázni Billnek, hogy miért nem jött három napig. – Amikor felvehetnéd a saját ruháid is?
- Minek? – legyintett Bill elutasítóan.
Tom már nyitotta volna ki a száját, hogy megszólaljon, de Bill megelőzte.
- Emellett, - simította végig a saját mellkasát – Jól áll nekem a narancs.
- Persze. – mondta Tom. Rájött, hogy könnyebb részt venni a kis játékaiban, ahelyett, hogy kimutatná, hogy hatással van rá amit csinál. A tekintete ismét a derekára vándorolt, mintha csak a csillagot nézné a ruháin át, de még időben magához tért, mielőtt Bill észrevette volna. Illetve, valószínűleg észrevette amúgy is. Mintha lett volna egy ilyen különleges képessége, hogy mindig tudta mi zajlik körülötte. Egy nap mindenképp ellenőriznie kell, hogy van-e szeme hátul is.
- Annyira szexi vagy, nem is tudom mit csináljak magammal. – folytatta Tom.

Ez csak félig volt hazugság. Bill nem nézett ki rosszul, szemrevaló volt, és Tom be is vallotta, hogy vonzónak látta. Őt. Egy férfit. Annyira nem is zavarta.

Ami zavarta, az tulajdonképp nem is az a tény, hogy Bill férfi volt.

Ami zavarta, az inkább az, hogy Bill börtönben volt.

Bill egy rab volt. Tom egy rendőrtiszt.

Ez úgy hangzott, mint valami olcsó pornó, de bárki is volt az a rendőr, aki már belekeveredett ebbe, Tom semmiképp nem hagyta volna addig fajulni a dolgokat. De tudta azt is, hogy amennyi időt Billel töltött, az már nem volt szabályszerű.

Főleg nem az, ahogy Bill nézett rá. Nem volt jó.

- Hmm, igen. – felelte Bill, és megnyalta az ajkát, szégyentelenül végigmérve Tom testét. – Mindig imádtam az egyenruhás férfiakat. – vallotta be, mintha valami nagy titokról lenne szó, a vékony ujjait Tom bicepsze köré futtatva. – És az izmosakat is.
- Arra még nem gondoltál, hogy magadra is felszedj egy keveset? – kérdezte Tom, és megbökte Bill karját. Ha volt is ott izom, jó mélyen elbújt.
- Az enyémek finomat. – mondta Bill, és végig simította a saját bicepszét. – Le tudnálak nyomni. – jelentette be.
- Aha… - mondta Tom kuncogva. – Szeretném azt látni.
Bill szeme felcsillant.
- Ezt vegyem felhívásnak? – kérdezte, ahogy az ajkai felfelé kezdtek görbülni, és valami félmosolyfélét produkált, amit igazából nem is lehet mosolynak nevezni.
- Ne. – mondta Tom egyszerűen. Lassan kezdte megtanulni hogyan kell bánni azzal a tűzzel, ami a fekete szemeiben lángolt. Kihúzott egy széket az asztal mellett, és leült.

- Tudod… - mondta Bill, és leült az asztal tetejére. A lábait lóbálta, szorosan Tom lába mellett. A kezét felemelte, Tom pedig felkapta a fejét, de Bill biztatóan mosolygott, kicsit hátrébb húzódott, aztán ismét felemelte a kezét, hogy végigsimítsa Tom orrát.

Oké…

Tom összeszűkített szemekkel nézett rá, készen állva, hogy felugorjon és bármelyik percben földre kényszerítse. Tudta, hogy nem szabad megbíznia a rabban, még akkor sem, ha szerette volna barátjának nevezni.

Nem bízhatott benne, ezért készen állt támadni.

- Van benned valami, Tom. – folytatta Bill végül. Az ujja az orrától az állkapcsához vándorolt, az érintés pedig, inkább simogatáshoz hasonlított. Tomnak a korábbi barátnői érintették meg így az arcát, és nyugtalanította ez az érzés.
- Van benned valami, ami olyan… - mondta Bill, az ujjait pedig Tom ajakpiercingjéhez irányította, és oldalra döntötte a fejét.
- Vicces.
- Öm, hogy-hogy? – kérdezte Tom, és megint azon kapta magát, hogy elveszett a tekintetében. Mint egy nyuszi, aki épp az oroszlán szemeibe bámul.
- Más vagy. – mondta Bill, és most a másik oldalra döntötte a fejét, mintha tanulmányozta volna a rendőrt, az ujja pedig most a nyakára vándorolt. – Nem olyan vagy, mint a többiek. Te nem ítélkezel.
A kezei most a nyakától a válla felé vették az irányt, majd végighúzta a karján, egészen a könyökéig. Tom úgy ült ott, mintha megfagyott volna. Égett a bőre, ahol Bill megérintette. Mintha az ujjában is ugyanolyan tűz lett volna a szemeiben. Tom gyomra kényelmetlenül összerándult, ahogy a rabot bámulta.
- Kedvellek. – mondta végül Bill, és kicsit megsimogatta a könyökét. – Te kedvelsz engem?
Tom miért érezte úgy, hogy ez egy csapda? Miért érezte azt, hogy veszíteni fog, bármit is válaszol?

- Ne félj. – mondta Bill halkan. – Kérlek.
- Öm… nem félek… - kerülte ki a választ Tom, nem tudva, hogy mit is mondjon. Ahogy Bill a könyökét fogta, az a nyaka körül is lehetett volna.
- Bízhatsz bennem.
- Nem.
- De igen.
- Kirúghatnak, ha bíznék. – mondta Tom bocsánatkérően. – Sajnálom.
Így is volt, komolyan gondolta. Semmi mást nem akart, csak hogy bízhasson benne, és ez kölcsönös is legyen Bill részéről.
- Nem fogok semmit csinálta. – folytatta Bill, és elvette a kezét Tom könyökéről. – Hiszel nekem, ugye?
- Öm… - Tom erre sem tudta mit válaszoljon. Ezt is csapdának érezte. – Igen…?
Bill ajkai ismét felfelé görbültek.
- Akkor bízol bennem.