Tom Billt nézte, aki pedig intenzíven bámulta a képernyőt. A pólóját szorította, olyan erősen, hogy már szinte az egész teste remegett miatta. Tom azon gondolkozott, hogy a műsor talán valam önkínzásféleség lehet neki. Bill még csak nem is pislogott, mintha csak kínozni akarta vola magát. Úgy tűnt, az egészet csak erőlteti, a valóságban pedig legszívesebben betörné a képernyőt.

Tom már nem is figyelt arra, hogy mi történik a tévében. Egyre többet pillantott Billre, hogy ellenőrizze, hogy rendben van-e. Nem kérdezte meg, tudta, hogy úgy is csak valami rosszmájú megjegyzést kapna válaszként, már ha egyáltalán kapna.

Amikor vége lett a műsornak, Tom fogta meg a távirányítót, hogy lekapcsolja, mert Bill nem úgy tűnt, hogy oda fog érte nyúlni. Tom nem egy alkalommal akarta ezt már megtenni a film alatt, és most már örült, hogy végre vége lett.

Tom látta, hogy melyik részeket volt a legnehezebb Billnek végignéznie. Látszott azon, ahogy megmerevedett, ahogy kapkodta a levegőt, de mégsem fordult el. A vallatások és a halott testek boncolása váltották ki belőle ezt a reakciót, és furcsa módon, egy olyan jelenet is, ahol két szereplő csókolózott és kimutatták egymásnak a szerelmüket. Tom látta, hogy Bill végig szenved, de sosem merte lekapcsolni a tévét.

Kibaszott punci.

Rendben, ha Bill kínozni akarja magát azzal, hogy ezt nézi, Tom nem állíthatta meg. Elvégre, nem fizikailag kínozta magát.

A kérdés, hogy Bill miért kérte meg Tomot, hogy csatlakozzon? Tom eddig úgy vette észre, hogy Bill nem akarta kimutatni az érzéseit semmilyen formában. Talán azt hitte, hogy képes lesz leplezni a félelmét, talán azt hitte, Tom nem vette észre.

A tévét kikapcsolta, de Bill még mindig a pólóját szorította. A mellkasa sebesen emelkedett fel-le ahogy az orrán át szaporán vette a levegőt.

- Minden rendben? – kérdezte Tom óvatosan, a távirányítot pedig az ágyra rakta. Bill nem fordította felé a fejét, de bólintott. Még mindig nehezebben vette a levegőt. Tom utálta magát, hogy ennyire érdekelte. – Miért nézed?
- Mert szeretem. – mondta Bill, szinte suttogva. Ekkor kinyújtotta a lábait, és az ágy széléhez húzódott, a lábait leengedve a padlóra.
- Nem úgy tűnik. – mondta Tom összevont szemöldökkel. Bill kezei remegtek.
- Pedig de. Most elmennél?

Tom nagyot pislogott. Bill még sosem kérte meg, hogy menjen. Illetve, azt az egy esetet leszámítva, amikor üvöltözött, hogy tűnjön el a picsába, mert Tom említette a szüleit. De ez nem ugyanaz volt. A hangja most más volt; nem dühös, nem mérges, sem irányíthatatlan. Csak fáradt.

- Oké… - mondta Tom, mert nem tudott vitába szállni azzal kapcsolatban, amit mondott. Főleg amikor Bill így beszélt. Ha maradna, talán megint üvölteni kezdene. Felállt, és az ajtóhoz ment.
- Jól leszel? – kérdezte, ahogy kinyitotta az ajtót.
Bill hümmögött, Tom pedig igennek vette. Nem akarta ott hagyni, amikor ennyire lehangoltnak tűnt, de érezte, hogy muszáj. Nem tudta, hogy Bill hogy reagálna, ha megpróbálná megnyugtatni, ezért úgy látta a legjobbnak, ha inkább ott hagyja. Biztos jobban el tudja ezt intézni magában.
- Rendben, akkor majd még találkozunk. – zárta be maga mögött az ajtót. Furcsa érzés volt ezt csinálnia, hogy így be kell zárnia Billt. Úgy érezte kezdte már megismerni, még ha igazából semmit sem tudott róla.

Amikor bezárta az utolsó zárat is, átnézett a rácsokon. Bill már biztos azt hitte, hogy elment, mert gyorsan felállt, és a szekrényéhez sétált. Tom kíváncsian nézte, ahogy Bill kinyitotta az első fiókot, a ruhák alól pedig előhúzott valami kicsi fehér tárgyat. Egy darabig babrált vele, aztán a szájába rakta, és mélyet szippantott belőle, csukott szemmel. Ezután lerakta maga mellé, és hátrahajtptta a fejét. A légzése ismét egyenletes lett.

Tom óvatosan ment el, imádkozva, hogy Bill nem fogja észre venni, hogy megint kémkedett utána. Úgy tűnt, Billnek a hátul lévő szeme nem működött, amikor gyenge volt, ezért szerencsére nem látta és nem is hallotta, hogy Tom jóval később ment csak el a folyosóról.

Tom nem sokat tudott erről az izéról, orvosi izéról, de tudta, hogy asztma spray volt. Még iskolában volt egy osztálytársa, akinek rendszeresen kellett használnia ilyet, de Tom úgy sejtette, hogy valami más haszna is lehet.

De hogy pontosan mire is kellett, az nem is számított, mert Tom tudta, hogy Bill gyenge oldalát láthatta, ami megerősítette abban, hogy nem számított mit gondoltak az emberek, még mindig emberi lány volt. Nem volt olyan jéghideg, mint amilyennek mindenki gondolta, nem volt olyan üres, olyan érzéketlen. Voltak kísértő emlékei; emlékei, amik valószínűleg ilyenné tették.

Ha Tom tudta volna, hogy mi a fenét követett el, sokkal könnyebb lett volna összerakni a kirakóst. Kellett még a keret, aztán a többi majd könnyedén jön.

Pár órával később Tom már a kocsijában ült, és hazafelé tartott, magában pedig nagyban káromkodott. Alig egy órája, az apja írt neki, hogy holnap meg fogja látogatni, mert valamit meg kell beszélnie az itteni főkapitánnyal, és ha már itt van, akkor legyen kettő egy csapásra. Szuper.

Gordon maga is rendőr volt, egy berlini kapitányság vezetője. Tom sejtette, hogy ott mindenbizonnyal több mindent lehet csinálni, ezért irigyelte is az apját. Már majdnem meg is bánta, hogy elfogadta az itteni állást – ha csak nem lép közbe egy bizonyos sötéthajú rab, aki megfűszerezte a napjait, és sokkal érdekesebbé tette a munkáját.

Tom tudta, hogy valószínűleg Gordon pofákat fog vágni a kapitányság láttán, de remélte, hogy talán egy kicsit javít a helyzeten, hogy pár nappal korábban Tom egy fegyveres rablásnál részt vett a helyszínen – golyóálló mellényekkel, meg minden.

Tom leparkolt a lakása előtt, majd bement. Egyből rájött, hogy még ki kell takarítania is. Vagy legalábbis elpakolni a cuccait és elmosogatni az edényeket, mert tudta, hogy az apja egyből jelenteni fog az anyjának arról, hogy hogyan él. Ha nem lett volna ebben biztos, Tom soha nem is foglalkozott volna a takarítással.

Hát, talán takarított volna, egy kicsit.

Tom felegyenesedett, és letörölte a homlokát. Körülnézett, és elégedetten nyugtázta, hogy elviselhető; anyabarát.

Már délután 4 volt, az apja pedig nagyjából fél órán belül már ott is lesz. Előre-hátra nyújtogatta a karjait, keresve, hogy van-e még valami, amit el kell pakolnia.

Mindig is meg akart felelni az apjának, eleve ezért lett rendőr. Tudta, hogy Gordonnak nem tetszett volna, ha nem a családi hagyományt követné. Nem mintha annyira szörnyű lett volna rendőrnek lenni, de lettek volna más dolgok, amiket szívesebben csinált volna. Például a zene, de ezt sosem mondta el Gordonnak. Most már csak szabadidejében gitározott, és az egykori álmait már rég elhessegette.

De amennyire meg akart neki felelni, annyira utálta is. Mármint, szerette, ahogy minden gyerek szereti a szüleit, de Tom és Gordon inkább csak távolról szerették egymást.

Leült a kanapéra, a szemei pedig hamar lecsukódtak, és egyik pillanatról a másikra álomba merült, a hirtelen edzéstől, amit a takarítás jelentett. Olyan izmokat kellett megmozgatnia, amiket egyébként nem szokott használnia, a teste pedig meg volt zavarodva.

Álmodott is, miközben aludt. Fekete hajról, sötét szemekről, elbűvölő hangokról és érintésekről. Puha kezekről álmodott, ahogy végigsimítják a mellkasát, a nyakát cirógatják. Érezte az ajkait a fülénél, a piercinges nyelvének meleg, nedves érzését a sajátján. Álom Tom megragadta Álom Bill csipőjét, Bill pedig a fülébe nevetett, furcsa, csendes nevetéssel. Álom Bill elhúzódott, és megcsókolta az arcát, aztán hátranyúlt, és egy hosszú, ezüst kést rántott elő. A szája pedig őrült vigyorrá húzódott, ahogy előredöfte a kést – Tom pedig felriadt, zihálva, a nyála szétfolyt az arcán és a párnáján.

A szíve hevesen vert a mellkasában, ahogy felült, és ösztönösen odakapott a gyomrához, ahol Bill leszúrta az álmában.

Jó ideje ez volt a legelcseszettebb álma, gondolta, miközben az elfeküdt nyakát dörzsölte.

Rossz volt, annyi szempontból, hogy nem is tudta hol kezdje. Tudta, hogy nem vol jó, hogy ilyen álmai vannak a rabról. És az sem volt jó, hogy még mindig érezte az ajkait a bőrén.

Ugyanakkor nem tudta, hogy miért aggódott jobban. Azért, mert szexuális álma volt, vagy mert Bill leszúrta egy késsel. Tudta, hogy az utóbbi a paranoia miatt van, és a józan esze így könyörgött neki, hogy ne csinálja, de így is a kíváncsi része kerekedett felül. Tom a végére akart járni a 815-ös rab rejtélyének, még akkor is, ha ehhez meg kell küzdenie Bill erőteljes személyiségével.

Épp hogy sikerült kiráznia az álom képeit a fejéből, a csengő megszólalt, és Gordon az ajtóban állt, mosolyogva. Barátian megölelte Tomot, és mondta, hogy tetszett neki, amit eddig látott a városból.

- Kicsi. – jegyezte meg. – De otthonos. Az anyád biztos imádná.

Tom kezei izzadtak, ahogy becsukta mögötte az ajtót. Vajon túl kicsi volt a lakása? Talán túl egyhangú volt a tapéta? Próbálta megtalálni a hibákat, mielőtt az apja mutat rá, és így talán nem fogja annyira váratlanul érni, és remélte, hogy talán jó viszonyban maradnak az egész látogatás alatt. De persze tisztában volt vele, hogy piros hó még mindig nem esett…

Szerencsére, Gordon nem tett megjegyzést semmivel kapcsolatban, azt leszámítva, hogy miért nincs még mindig egy barátnője, és hogy elkezdhetne keresni egyet, de Tom leállította azzal, hogy egyelőre a munkájára akar koncentrálni, mert az az elsődleges.

- Szóval voltam az állomáson is hogy gyorsan körülnézzek. – mondta Gordon, a kávét szürcsölve, amit épp most adott neki Tom. – Nagyon jó hely. Kicsi, persze, de rendben van.
- Igen. – mondta Tom, a nyakát nyújtogatva. – Rendben van.
- Megkérdeztem a főnököd, hogy mi a véleményed rólad eddig. – folytatta Gordon. – Azt mondta nincs veled gondod, csak hogy az elején lázadoztál kicsit. De most már nem csinálod, ugye? – vonta fel a szemöldökét. Tom a fejét rázta.

Ha tudott volna Billről – gondolta, és lenyelt egy gyerekes, lázadó vigyort.

Tom ideges volt, hogy másnap az apja is eljön vele dolgozni. A vendégszobában aludt, és most Tom mögött jött a saját kocsijával dolgozni.

Tom remélte, hogy láthatja ma Billt, de nem tudta hogy kerülje ki az apját, anélkül, hogy észrevenné. Gordon nem tudhadta, hogy Tom rendszeresen meglátogatja az ország legrettegettebb rabját, azt pedig plána nem, hogy még sajnálta is őt.

Gordon egész nap körülötte mászkált, Tom pedig már majd’ megőrült ettől. Ott sétálgatott, és már mindenkivel beszélt. Georggal, Gustavval, Andreassal, és ki tudja még kivel. A főnökével és a Sárkánnyal is, és az összes kávéjukat megitta.

És most is ott mászkált.

Tom próbálta az adminisztrációt elvégezni, amit kiosztottak neki, de nem tudott koncentrálni, ha az apja folyamatosan ott állt mögötte, őt nézte, és a nyakába lehelt. Pár másodpercre becsukta a szemét, majd Gordonra nézett.
- Muszáj ott állnod? – kérdezte. – Elég zavaró.
- Csak nézem hogy dolgozik a fiam. – emelte fel a kezeit Gordon.
- Igen, de zavaró.
Gordon kiadott valami olyasmi hangot, hogy ’hmpf’, és összezárta a karjait, de tovább nézte a fiát, amíg Tom már nem bírt magával, félrelökte a papírmunkát, és felállt.
- Elszívok egy cigit. – mondta nyersen, mert tudta, hogy akkor Gordon nem fogja követni.
- Még mindig dohányzol? – kérdezte Gordon rosszallóan. – Tudod, hogy az anyád-
- Felnőtt vagyok. – szisszent fel Tom, ahogy felkapta a kabátját. – És anyát ne keverd ebbe bele, ő maga mondta, hogy nem érdekli, amíg nem az ő házában csinálom.
Gordon erre nem mondott semmit, és összezárta a száját. Tom két másodpercre becsukta a szemét, majd megszólalt.
- Állj arrébb.
Még mindig összeszorította az ajkait, de arrébb lépett.
- Amúgy is van egy találkozóm. – mondta végül, Tom pedig felmordult, ahogy elment mellette. De ahelyett, hogy egyenesen a kijárat felé ment volna, tett egy nagy kerülőt, és felsietett a lépcsőkön. Ha meglátogatja Billt, az majd biztos eltereli a figyelmét az idegesítő apjáról, és ha Gordon ’találkozója’ elég sokáig eltart, akkor még időben is ér vissza.

Kopogott a fémajtón, és benézett a rácsokon. Bill az ágyán feküdt, egy könyvet olvasott, de mire lerakta azt, Tom már bent is volt a cellában.

- Egyre bátrabb vagy. – állapította meg Bill. A könyvet az éjjeliszekrényének fiúkjába rakta, majd kinyújtotta a karját, a hátát pedig helyre rakta így egy hangos roppanással. – Mondd csak, nincs munkád?
- Csak papírmunka. – mondta Tom, és leült az asztalra, a kezeivel végigsimítva a haját. – Kicsi a város, más munka nem nagyon van.
- Kár. – mondta Bill, Tom pedig a fejét csóválta.
- Igen. Vagyis nem. Tudod, nem kívánhatom azt, hogy folyton szörnyűségek történjenek. Az nem lenne helyes.
- Kocsmai verekedések. – bólintott Bill. – Kocsmai verekedésekben azért reménykedhetsz. Vagy gyerekekben, hogy cukrot lopjanak.
- Akkor majd fogok. – nevetett fel Tom, és Bill is valami mosolyfélét produkált.

Tom közelebbről megnézte Billt, és most úgy tűnt, jobban, sokkal jobban van, mint előző nap, amikor feltehetően valami rohama volt. De fáradtnak tűnt; a szeme alatt lévő szén valószínűleg sötét karikákat rejtett.

- Az igazság, - mondta Tom egy kis idő után – hogy most épp bújkálok az…
Tom egyből megállt a mondat közepén. Eszébe jutott mi történt legutóbb, amikor a szülőket említette, és nem akarta azt megismételni. Bill azonban már felkapta a fejét, és a homlokát ráncolva várta a folytatást.
- Az…?
- Az apám elől. – mondta Tom félve, és Bill arckifejezését tanulmányozta. Szerencsére most nem az történt, ami legutóbb. Bill nem lett erőszakos, csak egy kicsit rándult meg az arca. Talán most jobban fel volt rá készülve.
- Oh. – csak ennyit mondott elsőre. – Miért?
- Mert idegesítő. – felelte Tom, az orrát összehúzva. – Mondjuk csak látogatóban van, valami találkozója van itt. De állandóan ott van körülöttem, és nézi ahogy dolgozom. Mindennél idegesítőbb, semmit nem tudok megcsinálni.
- Nem kedveled? – kérdezte Bill, és felállt az ágyról, hogy csatlakozzon Tomhoz. Az asztal másik végébe ült.
- Nem az, hogy nem kedvelem. – mondta Tom. – Csak néha irritál. Jobb, ha távol vagyunk. Amikor még otthon éltem, akkor mindig veszekedtünk.
- Miért?
Tom Billre nézett, és most először úgy látta, hogy tényleg érdekli a beszélgetésük témája.
- Hogy miért veszekedtünk? Hmm. – hátradőlt, és próbált kielégítő választ adni. – Nem tudom, tényleg. Talán csak a személyiségünk nem passzol.
Billt nem sikerült ezzel kielégíteni.
- De mindketten zsaruk vagytok, ugye?
- Igen. – felelte Tom.
- Akkor kell, hogy legyen valami közös bennetek.
- Ez ilyen családi dolog. – mondta Tom, és látta, hogy Bill megint összerezzen, de inkább nem tette szóvá. – Tulajdonképpen zsarunak kellett lennem, nem nagyon volt más választásom.
- Ha ennyire utálod, akkor miért érdekelt egyáltalán?
- Sosem mondtam, hogy utálom, Bill. – mondta. – És ez nem ilyen egyszerű.
- Dehogynem. – ült fel egyenesen Bill. – De ha nem akarsz itt lenni, akkor hol máshol lennél?
- Oké, ne nevess ki! – figyelmeztette Tom, Bill szemei pedig kíváncsian felcsillantak, ahogy Tom szégyenlősen a tarkóját kezdte dörzsölni. Persze tudta, hogy Bill akkor sem nevetne rajta, ha akarna. Bill nem nevetett.
- Mindig zenész akartam lenni. – vallotta be. – Gitározom.
Bill nagyokat pislogott.
- Komolyan? Wow, ezt nem tudom elképzelni, ne haragudj.
Oldalra döntötte a fejét, és összeszűkített szemekkel nézte Tomot, ahogy megpróbálta elképzelni.
- Nem, nem látom.
- Igen. – hajtotta le Tom a fejét. – Igen, most már én sem.

Egy ideig csendben ültek. Tom valami égésnyomot kapargatott az asztalon, Bill pedig a körmével dobolt a fa felszínén.

- A régi szakács visszajött. – mondta Bill hirtelen, visszahozva Tomot a rocksztár álmából, amiben elmerült a beszélgetés után. – A kaja megint ehető.
- Oh, az jó! – mondta Tom, és így is gondolta. Ez azt jelentette, hogy nem neki kellett lemennie, hogy jobb kaját követeljen.
- Igen. Te voltál…? Mármint, te mentél…? – kérdezte Bill, a sötét szemeivel Tom szemeit nézve.
- Nem, nem mentem le. – felelte Tom. – Akartam, de úgy tűnik most már nem kell.
- Miért érdekel amúgy ennyire?
Tom összefonta a karját a mellkasa felett, és az ajkába harapott.
- Mert szerintem nem vagy olyan rossz, mint amilyennek tartod magad.
Bill tekintete továbbra is az övéhez tapadt.
- Nem tudhatod.
- Lehet, hogy nem látok át rajtad. – mondta Tom, majd hozzátette – Még.
Bill válaszként felvonta a szemöldökét.
- De mindenkiben van valami jó, nem tudom te miért rejted el a sajátod.
- Nincs mit elrejteni.
- Nem veszem be.

Egy ideig ismét csendben bámultak egymásra. Megint létrejött ugyanaz a farkasszem nézés, ami már előtte is megtörtént, de most egyikük sem szakította meg a szemkontaktust. Helyette egyszerre ugrottak fel, amint hallották, hogy a folyosó végén lévő ajtó becsapódik.

- Basszus! – szaladt Tom az ajtóhoz, és kinézett a rácsokon át. Lépteket hallott, és Gustav alakját pillantotta meg. Ellenőrizni jött fel, hogy lássa, minden rendben megy-e. Minden cellánál megállt, és belesett, mielőtt tovább ment volna.
- A kurva életbe! – nézett körül Tom kétségbeesetten.
- Oh, az isten szerelmére! – szólalt meg Bill, aztán hirtelen hátrarántotta egy kicsi, sötét szobába.
- Sssh! – sziszegte Bill a fülébe. Még mindig fogta a pólóját, ahogy ott álltak csendben, megfagyva, amíg Gustav elment Bill cellája előtt, aztán vissza a folyosón végig, végül pedig nagy csattanással bevágódott mögötte a folyosó ajtaja.
Tom elengedte a nagy levegőt, amit észre sem vett, hogy bent tartott, Bill pedig a feje fölött elnyúlva felkapcsolta a villanyt. A fürdőszobában voltak.
- Szörnyű vagy stresszhelyzetben. – jelentette ki Bill, meglepetten. – Csak ott álltál volna megmerevedve és káromkodva, amíg az a srác ide nem jön, és meglát.
- Ez nem igaz.
Bill felvonta a szemöldökét.
- Nem kéne még lemenned. – mondta. – Nem találkozott veled, kíváncsiak lesznek hol voltál.
Billnek igaza volt, természetesen, Tom pedig felsóhajtott.

- Tudod, – kezdett bele Bill, és ekkor vette észre Tom, hogy még mindig nem mozdultak meg, még mindig ugyanolyan közel voltak egymáshoz, túl közel. Érezte Bill samponjának az illatát. Gyümölcsös volt, ami egyáltalán nem illett hozzá, de jó volt az illata. – Tudod, valamikor énekelni akartam.

Tom pár hosszú pillanaton át nem mondott semmit. Bill soha, és tényleg soha, soha nem beszélt magáról – a régi önmagáról. Nem tudta mit mondjon, nem akarta egyből elijeszteni. Ezért csak szimplán annyit mondott, „Oh?”

- Aham. – bólintott. A szemei valami lényegtelen pontra koncentráltak Tom feje mellett. – Énekeltem. – ismételte meg. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Tom érezte a leheletét az ajkain. – Állandóan. Mindenki a falra mászott tőle. Volt, aki azt mondta szar vagyok, volt, aki azt, hoge egész jó-

Ha Tom tudta volna, hogy mit fog csinálni, még időben megálltította volna magát, és elsétál.

De nem állt meg, mert észre sem vette, hogy megcsókolja Billt, addig a pillanatig, amíg már érezte a nyelvét, és akkor már túl késő volt. Túl közel volt; alig kellett előre hajolnia.

Vajon Bill tudta, hogy meg fogja…?

El akart húzódni, de Bill megragadta a tarkóját, és erőszakosan magához szorította, a nyelvét Tom szájába kényszerítve.

Tom fejében a vészjelző már hangosan üvöltött, végül pedig erővel lehámozta magáról Bill kezeit, a háta mögött összeszorította, és a falhoz nyomta őt.
- Ezt… - szólt rá Tom keményen, egyre szorosabban fogta Bill karját. – nem kellett volna, Bill.
- Te csókoltál meg engem. – lihegett Bill, és próbált kicsit küzdeni a falnál. – Durván szereted? – kérdezte, és a válla felett sötét pillantásokat vetett Tom felé, aki úgy engedte el ezt hallva, mintha csak égetett volna. Hátralépett, tágra nyílt szemekkel.

Bill lassan fordult meg, a csuklóját dörzsölve. A tekintete sötét volt, és veszélyes, Tom pedig azon gondolkozott, hogy mi a szart csinált most.