Tomnak az első gondolata az volt, hogy Bill milyen jól csókol, és lassan ő is beszállt. Bill ajkai felferé kunkrodtak, mintha elmosolyodott volna. Tom jól érezte magát a kezei között, már jó ideje nem csókolt meg senkit, de tudta, hogy nem helyes. Nem számított mennyire volt jó, nem volt helyes, és tudta, ha bárki rajtakapja őket, komoly következményeket fog maga után vonni.

 

Tom majdnem elvesztette az egyensúlyát, ahogy Bill elkezdett előre menni, de a karjába kapaszkodva sikerült megtartania magát. Bill mindkettejüket áttuszkolta a fürdőszoba ajtaján. Tom próbálta ellökni, de Bill úgy tapadt hozzá, mint egy pióca. Tom érezte, hogy a lábai az ágy szélének ütköznek, és egyből lemerevedett. Semmiképp, gondolta, és megfeszítette a térdét, nehogy megdőljön.

 

- Bill, - mondta a szájába, és még egyszer meglepődött, hogy az apró testben mennyi erő lakozott, olyan nehéz volt lerázni. A szíve kalapált a mellkasában; érezte, hogy Bill megpróbálja hátradönteni, le az ágyra. De nem kapta meg, mert végül Tom el tudta fordítani a fejét oldalra, ezzel megtörve a varázst. Elugrott, Bill pedig hagyta.

 

A sötét szemei lassan kinyíltak, és megnyalta a feldagadt ajkait.

- Nem lehetsz rám dühös. - mondta mély, rekedt hangon, Tom pedig majdnem újra megcsókolta. - Te kezdted.

 

Tom nem válaszolt. A szíve még mindig olyan hevesen vert, mintha most futott volna le egy maratont. Nem tudott mit kezdeni Billel. Nem volt biztonságos, és ha lebuknak, ki is rúghatják, vagy börtönbe kerülhet. El akart menekülni, de pontosan ahogy Bill is mondta, ha bepánikolt, lebénult.

 

Majdnem sikerült az ágyralöknie, és Tom csak arra tudott gondolni, hogy ha tényleg sikerült volna, akkor meg tudta-e volna állítani.

 

- Tudtad? - kérdezte Tom lágyan, a földet bámulva, mert nem tudott már a rabra nézni, amikor megint úgy nézett rá.

- Mit? - kérdezte Bill, bár úgy nézett ki, mint aki pontosan tudta miről van szó.

- Tudtad, hogy ezt fogom csinálni? Ezért mondtad azt?

Azért mondtad el azokat a személyes információkat, hogy azt higgyem változni akarsz? Hogy még jobban meg akarjalak csókolni?

Bill pár rövid pillanaton át ránézett, majd elfordította a fejét, és elment Tom mellett.
- Mégis honnan tudtam volna?
Tom nézte, ahogy a szoba másik végébe ment.
- Azt mondd meg te. - fonta össze a karját. Kényelmetlenül érezte magát.
- Van barátnőd, Tom? - fordult meg Bill.

- Nincs. - felelte, majd az asztal mellé állt, amíg Bill az ágyhoz ment. Az egész helyzet arra emlékeztette, ahogy a macskák verekedtek; a kertjükben elég sokszor látott már ilyet. Egymás körül köröztek, közben egy pillanatra sem néztek el, várva az első támadásra.

Bill leült az ágyra, keresztbe tette a lábait, és hátradőlt a karjára támaszkodva.
- Hogy-hogy? Jóképű férfi vagy. - kacsintott, Tom pedig felsóhajtott, és elfordult. Billnek abba kell ezt hagynia; abba kell hagynia a próbálkozást, hogy Tom közelébe férkőzzön, mert működött. Most már elmenni sem tudott, ez azt jelentette volna, hogy Bill nyer. Eszébe jutott, hogy Bill szeretett provokálni, szeretett mindenkit ugratni. Tom nem akarta megadni magát azzal, hogy kimutatja, hogy hatásos is volt.
- Nincs rá időm. - mondta Tom. - Sokat dolgozom.
Bill felvonta a szemöldökét, sokat mondó tekintettel.
- Keress valakit a munkahelyeden?

Tom szigorúan nézett Billre, mintha azt mondaná, hogy "viselkedj",Bill pedig az ajkába harapott, hogy elrejtse a mosolyát. Tom azt kívánta, bár ne tette volna mindig ezt, bár hagyná magát csak egyszer, igazán mosolyogni.
 

Mit tettél, ami olyan szörnyű, hogy még egy mosolyt sem engedsz meg magadnak?

Bill sóhajtott, és elfordult.
- Oké. - mondta, és úgy hangzott, mintha kikényszerítette volna a következő szavakat. - Oké, sajnálom, oké? - sóhajtott újra, kifésülve a haját az arcából. - Nem kellett volna.
Tom felvona a szemöldökét.
- Még egyszer?
Bill összeszorította a szemeit.
- Mit akarsz még, mit csináljak? - nyögött fel fájdalmasan. - Sajnálom. Rendben?

Bill tényleg bocsánatot kért? Tom összeszűkített szemekkel nézet rá, nem tudván, hogy mit is higgyen. Bill valóban úgy tűnt, hogy zavarban van, mintha nem tetszene neki a bocsánatkérés. Tom elmosolyodott.
- Megbocsátok. - mondta, és képtelen volt a vigyort levakarni a képéről, ahogy látta Billt a frufruja alól bámulni.
- Elpirultál. - jegyezte meg. - Nagyon nem szeretsz bocsánatot kérni, ugye?
Bill sértődötten befordult a fal felé. Tom még mosolygott, így ült le Bill mellé, egy kicsit talán közelebb, mint ahogy normál esetben tette volna. Valahogy Bill bocsánatkérése lenyugtata, és visszafogta attól, hogy teljesen kiakadjon. El fogják felejteni, aztán barátok is lehetnek... 
- Ugye tudod, hogy csak azért kérek bocsánatot, hogy boldog legyél? - mondta Bill. - Nem csináltam semmit. Te csókoltál meg először.

Tom tudta, persze. Tudta, de nem vallhatta be, mert törvényellenes volt. De annak ellenére is, hogy ő csókolta meg először, még mindig nem válik semmissé a tény, hogy amit utána Bill csinált, az már nagyon, nagyon túlzás volt. Nem csinálhatott semmi ilyesmit egy rabbal. Emlékezett, hogy Anne mesélt neki egy másik rendőrről, aki belekeveredett ebbe, aztán felfüggesztették. Tom nagyon meg akarta tartani a munkáját. A munkáját, és a saját hírnevét.
 

- Rendben. - mondta Bill, amikor rájött, hogy Tom nem fog válaszolni. - Akkor én leszek a hibás, ne is aggódj miatta.

Még beljebb húzódott az ágyon, és lehunyta a szemeit. Az ajkait mintha biggyesztette volna.

Aranyos vagy.

 

A szavak már Tom nyelvén voltak, mert ott, abban a pillanatban, ezt akarta volna mondani neki, ha más lett volna a felállás. Rendszeresen emlékeztetnie kellett magát, hogy Bill még mindig börtönben van. Elkövetett valamit, ami valószínűleg Tom erkölcseivel szembe ment. Nem felejthette el ezt, csak mert Bill bájos vagy érdekes volt.

- Mennem kéne. - mondta ekkor Billnek, akinek egyből kinyíltak a szemei. Ha csak egy pillanatra is, de egyértelműen csalódottság futott végig az arcán.
- Igen. - felelte, és felült. - Az apád már biztos azon gondolkozik, hogy hol vagy.
- Basszus. - bólintott Tom, ahogy eszébe jutott, hogy az apjának csak annyit mondott, hogy egy cigit megy elszívni. Ennyi idő alatt már vagy 50 szállal végezhetett volna. - Igen, biztos.
Felállt, és leporolta az egyenruháját.
- Rendben, akkor majd találkozunk. - mondta, kicsit kényelmetlenül érezve magát.
- Igen, majd... ne, várj! - pattant fel Bill, és Tom vállához nyúlt. Tom lefagyott, de Bill hamar visszahúzta a kezét, a mutató és a hüvelykujja között pedig egy hosszú, fekete hajszálat tartott. - Erről nem akarsz szerintem kérdéseket. - mondta, majd a földre hullajtotta.

Megint túl közel álltak. A szemeiről Bill ajkaira vándorolt a tekintete.

- Asztmás vagy, Bill? - szaladt ki Tom száján. Nem mintha nem lett volna már így is elég megbánnivalója aznapra. Bill teljesen lefagyott.
- Parancsolsz? - vonta össze a szemöldökét, Tom pedig nem tudta eldönteni, hogy ez most azt jelenti, hogy tévedett, vagy hogy igaza volt-e.
- Láttalak az inhalálóval. - vallotta be, és egy kicsit megkönnyebbült, amikor Bill hátrébb lépett.
- Kémkedtél utánam?
- Nem. - mondta Tom gyorsan. - Én csak... Szóval igen?
- Ez... nem rád tartozik. - mondta Bill, de még mindig le volt sokkolva. Úgy tűnt, eddig először, most ő érzi magát kényelmetlenül.
- Nincs benne semmi szégyellnivaló. - mondta Tom, Bill pedig összeszűkített szemekkel nézte. - Ez csak-
- Azt mondtam nem rád tartozik. - mondta Bill ismét, ezúttal határozottabban. Felhorkant. - Bassza meg, nagyon kíváncsi vagy.
Tom vállat vont.
- Mire számítottál? Semmit nem mondasz el.
Bill a hajába túrt.
- Miért kell tudnod? - kérdezte, Tomnak pedig támadt egy olyan érzése, hogy most már nem csak az asztma sprayről van szó. - Mi van, ha én nem akarom, hogy tudd? Mi van, ha azt akarom, hogy saját véleményed legyen rólam?

Tom eddig még nem igazán gondolkozott ezen, de be kellett vallania, hogy Billnek igaza volt. Érhető, hogy ha azt szerette volna, hogy saját véleményt alakítson ki, és ne az alapján ítélje, amit mások pletykálnak róla vagy arról, amit elkövetett. 

De még mindig nagyon akarta tudni, hogy mit is követett el. Ez volt ő, a kíváncsi természete, és mindig olyasmibe dugta bele az orrát, amibe nem kellett volna. De...

- Azt hiszem igazad van. - sóhajtott. - Sajnálom, én csak...
- Kíváncsi . -fejezte be Bill. - Mindenki az. Rendben van.

Tom bólintott, és ezzel befejeződött a beszélgetés. Megértette, hogy mire gondolt Bill, tényleg, de ez még mindig nem állított meg attól, hogy ne akarja továbbra is kideríteni. Arra viszont rájött, hogy Billtől már nem fog kérdezősködni; neki sem tetszett, amikor Bill ideges.

Megfordult, kinyitotta az ajtót, a zár pedig hangos, klikkelő hanggal visszhangzott a folyosón.
- Nem rossz.

- Hm? - fordult meg Tom, félig az ajtóban állva. - Mi nem?
- Az, ömm.... - kapkodta ide-oda a tekintetét Bill, a kezét pedig úgy legyezte, mintha nem jutott volna eszébe a szó, de elég egyértelmű volt, hogy csak nem akarta kimondani. - Volt, amikor kicsi voltam, de aztán jobb lett. Most már csak akkor kell, amikor... tudod.

Tom nem válaszolt, csak elmosolyodott, mintha azt mondta volna, hogy "rendben van", aztán kiment a cellából, és bezárta maga mögött.

---

- Hol a faszban voltál?
Tom megtorpant az ajtóban, ahogy a szobában mindenki felé fordult. Idegesen vakarta a nyakát.
- Kint. Kellett egy kis szünet.
- Kellet egy kis... - Georg az óráját nézte. - 45 perces szünet? A papírmunkából?
- Igen. - nevetett Tom, de még az ő füleinek is erőltetettnek hangzott. - Igen, én... Hol az apám?
- Fél órája ment el. - mondta Gustav. Az asztalánál ült, és egy telefon volt az arca és a válla közé préselve. - Nem volt hangulata megvárni, amíg visszavonszolod a segged.
- Bocs. - vont vállat Tom. - Csak tényleg kellett egy kis szünet, és elfeledkeztem az időről.
- Akkor jobb lesz, ha belehúzol. - mondta Georg. - Még mielőtt a főnök visszajön, és észreveszi, hogy még mindig nem vagy kész. Még mindig nem értem, hogy mi van kint olyan izgalmas, amibe 45 percen át bele tudtál feledkezni.

- Madárlesés.

Nem tudta miért mondta ezt, de amikor tudatosult benne, hogy a világ egyik legbénább hobbiját hozta kifogásnak, elvörösödött, de nem moccant meg.

Gustav a telefonba röfögött, Georgnak pedig az orrán jött ki a kávéja, és köhögni kezdett, levegőért kapkodva. Sophia, az egyetlen lány a csapatban, a sarokból nevetett.
- Madárles? - nevetett, és erősen hátba vágta Georgot, amiért egyszerre nevetett és köhögött.
- Szeretem a madarakat, oké?
Ettől Georg újra "rohamot" kapott, Tom pedig a szemeit forgatva ült le az asztalánál. Rengeteg munkája volt még vissza.
- Ne nevessetek rajta. - mondta Sophia Gustavnak és Georgnak. - Szerintm szép hobbi.
A szavai ellenére nála is úgy tűnt, hogy erősen bele kell harapnia az ajkába, nehogy röhögőgörcsöt kapjon.
- Aha. - bólintott Gustav, még mindig telefonnal a füle alatt.
Georg még mindig röhögött.

---

Három órával később, Tom végül befejezte a munkáját, és magának dudorászott, miközben kezet mosott a mosdóban. Pont abban a pillanatban fejezte be, amikor a főnöke, a nő, alias a sárkány, visszaért az állomásra.

Tom elzárta a vizet, felnézett a tükörbe, és fel is ugrott. Valaki ott állt mögötte, őt nézte.

- Bassza meg! - kiáltott fel, miközben megfordult. A szíve őrülten kalapálni kezdett. - Mi a fasz?

Andreas állt ott, a falnak tőlve, karba tett kézzel. A jégkék szemei egyenesen Tomra meredtek.
- Nem vagy madárleső.
Tom érezte, hogy elkezd izzadni, de továbbra is játszotta a hülyét.
- Ami azt illeti, de.
- Nem fogom ezt a szart bevenni. - mondta Andreas. Dühösnek tűnt. - Tudom hol voltál.
- És mégis hol?
- Vele voltál. - jelentette ki. - Mit mondtam róla? Hm? Nem figyelmeztettelek? Mondj valamit, hülye vagy?
Tomnak kellett pár pillanat, hogy felfogja. Lebukott, bár nem gondolta, hogy Andreas valóban felnyomná.

- Én... én... mi.... Nem vagyok hülye. - szólt vissza végül. - De milyen alapon mondod meg, hogy mit csináljak?
- Először is, rendőrtiszt vagyok, másodszor pedig, amit csinálsz, az illegális.
- Mit csinálok? Miből gondolod, hogy bármit is csinálok?
Tom gyorsan letépett egy csíkot a falon lévő papírtörlőből, és megtörölte a kaezét. Andreas felkiáltott.
- Mondtam már, hogy ne próbálj átbaszni. Manipulál téged, akár hiszed, akár nem.
- Aha. - dobta Tom a papírt a kukába. El is indult kifelé, de Andreas megragadta a karját.
- Mindent kitervel. - mondta. - Mindent amit mond, a legutolsó mozdulata is előre meg van tervezve. Bármit is akar veled, pont azt csinálod, amit ő akar.
- Nem. - mordult rá Tom. Andreas már nagyon kezdte feldühíteni. - Csak meglátogatom néha, hogy legyen társasága.
- Én szóltam. - mondta Andreas, egyenesen Tom szemébe nézve. - Ne csináld.
- Miért vagy olyan paranoiás? - kérdezte Tom, és kitépte a karját Andreas szorításából. - Egyáltalán hol van ehhez bármi közöd?
- Nincs... Csak.... csak ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Amit csinálsz, nagyon veszélyes.
- Ja, nem hiszem.
Pár pillanaton át bámultak egymásra, majd végül Andreas megszólalt.
- Jó.
Ezzel megfordult, és el is indult kifelé a mosdóból, de mielőtt bezárhatta volna az ajtót, Tom kinyitotta a száját.

- Ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy te vagy az a rendőr, akit tavaly felfüggesztettek.

Mosolyogva nézte a reakciót, ahogy Andreas megfagyott hosszú másodpercekre, majd elment.

Bár nagyon magabiztosnak érezte magát, amiért el tudta üldözni Andreast, de még így sem tudta letagadni, hogy már ő maga is gondolt arra, amit mondott; hogy Bill pontosan tudta mit is csinál.