Hirtelen beugrottak neki a tegnap éjjel eseményei, és az egész arca elvörösödött. Mitől volt ennyire rámenős? Soha, soha nem viselkedett így, soha, nem volt még ennyire nyílt. Még akkor sem, amikor fiatalabb volt, és csak úgy futottak utána a lányok. Lehet, hogy maga volt a megtestesült önbizalom, de csak ha munkáról volt szó. Az emberekkel nem boldogult olyan jól, mindig bizonytalanul bánt velük.

 

Sosem ő tette meg az első lépést. A kevés alkalommal, amikor együtt volt valakivel, mindig ők vezettek, Bill pedig követte őket. Néha azt sem értette hogy tudott bárkit is ágyba vinni, de aztán megint eszébe jutott, hogy kibaszott jól néz ki. Természetes, hogy van aki össze tud annyi erőt gyűjteni, hogy ágyba csábítsa. Ő legalábbis így látta.

 

Ezt a helyzet viszont nem igazán tetszett neki. Egy ágyban ébredni valakivel, akit alig ismer, úgy, hogy nem is tudja mit mondjon, hogy viselkedjen; mit illik, mi az elvárás. És még csak nem is csináltak semmit! Képzeld csak el, ha tényleg lefeküdtek volna – na, akkor aztán ki lenne most borulva.

 

Oké, már így is ki volt, egy kicsit. De még mindig lehetett volna rosszabb – mondogatta magának, és ezzel egy kicsit meg is tudta magát nyugtatni. Végülis csak csókolóztak, és az nem olyan nagy ügy. Egy ágyban aludtak, még mindig nem nagy ügy; alig volt rajtuk ruha – Bill erre gondolva még jobban elpirult, és kényelmetlenebbül érezte magát.

 

Aztán ott volt a tény, hogy amikor felkelt, és megérezte Tom meleg kezét a sajátján, azonnal merevedése volt. Várjunk, mi? Ahogy tudatosult Billben, hogy milyen állapotban is van, megfagyott. Most mit csináljon?

 

Összegyűjtötte minden erejét, és kihúzta a kezét Tom szorításából. Olyan óvatosan húzódott el a férfitól, amennyire csak tudott. Nem akarta felébreszteni. Te jó ég, képzeld csak el, ha Tom felébredne, és így látná Billt. A legkínosabb pillanat lenne az egész életében! Ezt minden áron el akarta kerülni, ezért egy kicsit talán túl sok időt töltve azzal, hogy a lehető legkisebb zajt csapjon, lassan kimászott az ágyból, és a fürdőszobába osont. Megkönnyebbülten zárta be maga mögött az ajtót.

 

Szüksége volt egy zuhanyra, egy jó hideg zuhanyra, és talán, de csak talán, hogy kidobja a taccsot. Amint ki kelt az ágyból, a másnaposság hatalmas erővel találta fejen, és ha eddig nem gyűlölte magát eléggé, amiért ilyen sokat ivott, most már mindenképp elkezdte.

 

---

 

Víz csobogására ébredt Tom álmából. Nagyokat pislogva nézett körül, és kellett neki egy pillanat, hogy felfogja hol is van. Amint eszébe jutott az előző éjszaka, ahogy Bill puha ajkai az övéhez értek, elmosolyodott, és elégedetten nyújtózkodott, jobban betemetve magát a takaró alá.

 

Már majdnem visszaaludt, amikor kinyílt a fürdő ajtaja, és Bill belépett a szobába. Nem számított arra, hogy Tom ébren lesz, ezért amikor egymásra néztek, Bill megtorpant, és ismét halvány rózsaszín szín terjedt el az arcán.

 

- Jó reggelt, napsugár. – mosolygott rá Tom, hogy kicsit javítsa a hangulatot, ahogy észrevette Bill bizonytalan arckifejezését.

 

Bill pislogott, és őt bámulta. Napsugár? Biztos volt benne, hogy ennél még sosem nézett ki rosszabbul; a maradék sminkje végigfolyt az arcán a zuhanytól, a vizes haja össze-vissza tapadt az arcához, a bőre pedig szürke és nyúzott volt a piálástól. Csak a ruháiért jött be a szobába, utána akart megtörölközni. Aztán végül ott maradt az ajtóban, és úgy állt, mint valami idióta.

 

- Öm… jó reggelt? – nyögte ki végül. A tekintete Tomról a szekrénye felé vándorolt, és gyorsan odaszaladt hozzá. Gyorsan előszedett valamit, majd szó szerint vissza szaladt a fürdőbe, gondosan bezárva maga mögött az ajtót.

 

Ahogy az ajtónak dőlt, levegőért kapkodva, hallotta ahogy Tom felnevet a másik szobában, emiatt pedig ő is elmosolyodott, majd a vécéhez rohant, ahogy felfordult a gyomra. Te jó ég, komplett idiótát csinált magából.

 

Tom tényleg nem tudta visszatartani a nevetését Bill egyértelmű zavartságán. Aranyos volt, ahogy olyan bizonytalanul, szétesve kapkodta a fejét, nyilvánvalóan miatta. Tom eddig úgy ismerte meg, hogy Bill általában a nyugalom és összeszedettség szinonimája volt, aki mindent tökéletesen kézben tartott. Szinte komikus volt nézni, ahogy önmaga teljes ellentéteként viselkedett.

 

Mire Bill úgy döntött muszáj lesz kiemelkednie a nyomorúságos zavarának gödréből, Tom addigra már felöltözött, és az ágy szélén ülve várt. Bill csak egy egyszerű farmert és pólót vett fel, és arra a következtetésre jutott, hogy ha Tom továbbra is az élete része marad, akkor előbb-utóbb amúgy is látni fogja smink nélkül, ezért jobb minél előbb.

 

Tom felemelkedett az ágyról, és a most már jóval nyugodtabb férfire mosolygott. Örült, hogy így láthatta Billt, teljesen természetesen. Azt gondolta, hogy Bill ennél sosem nézett ki jobban, smink nélkül, a haja pedig csak hátra volt fésülve, a természetes hullámok nem voltak kiegyenesítve.

 

Bátor akart lenni, vagy csak szerette volna, ha Bill emlékezne, gyorsan odalépkedett hozzá, átölelte a derekát, és lágyan megcsókolta. Imádkozott, hogy ne pofont kapjon cserébe, de a másik oldalról, még úgy is megérte volna, szóval a pokolba is! Nem sokkal később hátrébb húzódott, és Bill szemébe nézett.

 

Tomra bámult, csodálkozó szemekkel, majd végül elmosolyodott.

- Hey. – mondta, nagyon jól tudva, hogy ennél nagyobb közhellyel elő sem tudott volna állni, de nem érdekelte.

- Hey. – válaszolta Tom, ő is mosolyogva, majd újra odahajolt, hogy megcsókolja, ezúttal jóval határozottabban, de még mindig visszafogottan.

- Szóval, öm… reggeli? – kérdezte kis idő után Bill. Égett az arca.

- Te vezetsz. – válaszolta Tom mosolyogva, és elengedte a derekát. Abban a pillanatban már hiányzott is mindkettejüknek egymás közelsége.

 

---

 

- Hé, én… - kezdett bele Tom, de megállt. Felemelte a kávés csészét, belekortyolt, majd visszarakta az asztalra. Bill óvatosan nézte az asztal másik oldaláról, kérdőn felvonva a szemöldökét.

- Igen? – kérdezte teli szájjal.

- Kérdezni akartam, - folytatta Tom, azon tűnődve, hogy illik-e egyáltalán ilyet kérdezni. – a festményről, a hálószobádban. – fejezte be végül, idegesen végignyalva a piercingjét. – Ki csinálta?

Bill nem válaszolt egy darabig, csak lassan rágta az ételt. Lenyelte, majd újra beleharapott. Nem számított erre a kérdésre. Hol is kezdje?

- Egy fiatal művész, akit fogjuk rá, hogy felfedeztem. – felelte végül.

- Fogjuk rá? - vonta össze Tom a szemöldökét. - Azt hogy? Vagy felfedezel valakit, vagy nem, nem?

- Hát, felfedeztem, de amikor felajánlottam, hogy kiállítanám a munkáját, nemet mondott. Szóval, hivatalosan nem.

 

Letette az ételt, helyette a poharát emelte a szájához. Gyönyörű nap volt, ahogy a nap besütött az ablakon, és az egész lakást bevilágította. A hangulat nyugodt volt, Bill pedig elmosolyodott a helyzeten. Sosem reggelizett otthon, mindig munkába menet kapott csak be valamit. Jó volt a változás.

 

Tomot összezavarta, amit Bill mondott. Miért utasítana vissza bármelyik művész egy ilyen ajánlatot? Hatalmas lehetőség volt, hogy olyasvalaki mutassa be a munkád, mint Bill, és a lehető legostobább ötlet volt ezt elengedni.

 

- Miért utasította vissza?

Bill elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az emlék. Tisztán látta még a szemei előtt.

- Mert azt mondta, hogy nincs szüksége a hírnévre, és hogy az emberek emlékezzenek rá, anélkül, hogy tényleg ismerték volna. Csak az számított neki, hogy a szerettei, a barátai és a családja emlékezzen rá, és a művészete nekik szólt, hogy arról emlékezzen rá, és ezzel mutassa ki mennyire szereti őket. Ez volt neki a legfontosabb dolog, az egyetlen fontos dolog.

Bill lassan beszélt, mintha szó szerint mondta volna vissza a lány szavait, pontosan úgy, ahogy annak idején ő is mondta. Ahogy végigmondta, szomorúság jelent meg a mosolyában, Tom pedig alig bírt megszólalni. Csak arra tudott gondolni, hogy mennyire igaz amit mondott, és ennél tökéletesebben meg sem tudta volna fogalmazni, hogy miért érdemes alkotni. Neki is ugyanez volt a filozófiája, bár nem volt kinek alkotnia. Az ő művészete az átlag embereknek szólt, de nem volt olyan közönsége, aki tényleg számított volna neki. Egyedül az apjával és Andreassal törődött, de egyikük sem tudta megérteni Tom szenvedélyét. És akkor ott volt Bill… Ő hogy jött a képbe? Ő megértette.

 

- És mi történt vele? – kérdezte végül, amint visszatért a gondolataiból.

- Meghalt. – hangzott az egyszerű válasz, mégis rengeteg érzelem kapcsolódott hozzá. Bill üresen bámult, a város felé, de nem igazán látta. Rá gondolt, az ő szeretteire, akiket maga mögött hagyott.

- Mi? – kérdezte Tom csodálkozva. Nem számított erre a szomorú tényre.

- Amikor találkoztam vele, addigra már diagnosztizálták leukémiával, és pár hónappal később meg is halt. 21 éves volt.

Tom nem találta a szavakat a szomorú történet után. Tom a saját kezeire nézett, mélyen a gondolataiba mélyedve. Mit lehet mondani valami ilyesmi után?

Bill nem tűnt megrázva a történettől, biztos nem először mondta már el, ezért szimplán folytatta.

- Akkor adta nekem a festményt, amikor utoljára láttam, pár héttel a halála előtt. Nem engedte, hogy fizessek érte. – mosolygott. – Aztán azt mondta, hogy ne felejtsem el mi az igazán fontos az életben…

Bill itt megállt. Látszólag máshol járt a feje, Tom pedig nem merte megzavarni ebben. Nem sokkal később azonban folytatta.

- Akkor határoztam el, hogy itt az idő keresni valakit, akivel megoszthatom az életem és a szenvedélyem, és nem fogok elzárkózni a világtól. Helyette viszont még jobban belefojtottam magam a munkámba, és még távolabb löktem mindenkit, aki kicsit is közelebb jött. Azt hiszem ez a fordított pszichológia, vagy mi. – felnevetett ezen a ponton, de ezt hamar homlokráncolás váltotta fel. Tom szemébe nézett. – Azóta csak egy szomorú emlékeztető arra, hogy milyen rövid az élet, és milyen nagy pocsékolás, ha nem osztod meg senkivel. Emlékeztet a saját hibáimra, és hogy én vagyok az oka, amiért magányosan élek.

 

Még sosem volt ennyire nyílt senkivel, és maga Bill sem értette, hogy miért pont Tomot választotta, akivel ezt megoszthatja. Valahogy jó érzés volt, beengedni valakit, csak hogy egy pillanatra is a fal mögé pillanthasson.

 

Tom fulladozott a nehézkes légkörtől, ami megjelent. Nem tudta mit mondjon Billnek, aki egyértelműen össze volt törve, és hanyagul volt csak összeragasztva, hogy a hamis teljesség érzetét keltse.

 

- Szerencsére, mindig éjszaka érek haza, ezért ritkán nézek csak rá. – vont vállat Bill, és felnevetett, hogy kicsit javítson a hangulaton, nem figyelve Tom aggódó arckifejezésére. Nem akarta teljesen elrontani a hangulatot, de tartott attól, hogy már sikerült is. Csak annyit tudott tenni, hogy megpróbál nevetni.

 

- Elégedett vagyok az életemmel, tudod. Miért is lenne szükségem bárki másra? Nem támaszkodhatok más emberekre a saját boldogságomért, nem? Ez nem úgy működik, hogy valaki varázslatos módon képes lesz kiegészíteni, vagy mellette kevésbé fogom… üresnek érezni magam. Nem? – kicsit viccelődő hangnemben próbálta mondani, de elég rosszul jött ki.

 

Tom ekkor döntött úgy, hogy inkább cselekedni fog, beszéd helyett. Gyorsan felugrott a székéből, ezzel megijesztve Billt, majd megkerülte az asztalt, és felemelte a férfit a helyéről. Aztán kinyújtotta a karját Bill köré, és hatalmas ölelésbe vonta, remélve, hogy ez mindent elárul, amit mondani szeretne. Azt akarta, hogy Bill tudja, hogy nincs egyedül, hogy valaki törődik vele, és hogy nem kell magányosnak éreznie magát, szomorúnak, vagy üresnek, ha nem akarja. El akarta mondani, hogy ha Bill is akarja, akkor ő ott van neki. Nem volt sok ez a gesztus, de Tom őszintén adta.

 

Billt lesokkolta, hogy Tom váratlanul felpattant, durván magához rántotta, majd szorosan magához ölelte. Nem is tudta hogy reagáljon, elállt a lélegzete, a döbbenet fojtogatni kezdte, és könnyeket csalt a szemébe.

 

A szavakra, amiket egyikük sem mondott ki, nem is volt szükség. Bill mindent érzett abból, ahogy Tom körülölelte. Mintha összetartotta volna, félve, hogy Bill bármelyik pillanatban összeeshet, ha elengedi. Talán így is lenne, gondolta viccesen, ahogy átkarolta Tom határozott alakját. Talán végig széthullóban volt, csak senki sem vette észre. Csak annyit tudott, hogy az emberek eltaszítása egyfajta védekezési mechanizmus volt nála, talán mert félt, hogy ha bárkit is közel enged magához, észreveszik mennyire törékeny is valójában.

 

Bill engedte, hogy Tom gyengének lássa, és nem futott el. Megnyílt valakinek, és ahelyett, hogy ott hagyta volna a darabkákat, Tom megpróbálta összerakni a szétesett részeket. Bill azon tűnődött, hogy talán mégsem volt olyan rossz ötlet beengedni valakit az életébe, és elmosolyodott, ahogy Tom nyakába temette az arcát, hagyva, hogy minden érzékét ő töltse be.

 

Talán jó ötlet volt, állapította meg végül, kilépni a kényelmi zónából, és hagyni, hogy valaki végre áttörhessen. Talán más emberektől függni nem is volt feltétlenül rossz dolog.

 

Ez egy teljesen új gondolkodásmód volt, Bill pedig kifejezetten izgatott volt, hogy valami újba kezdjen. Bill Kaulitz, a munka- és irányítás mániás, most olyan útra lépett, ami teljesen szokatlan volt tőle. És ha Tom akarta, csatlakozhatott is hozzá. Őszintén szólva, mással nem is akarta volna ezt megtenni.

---

 

A nap többi részét azzal töltötték, hogy Bill lakásában lustálkodtak. Tomnak sehova sem kellett mennie, Bill pedig nem akart sehova menni Tom nélkül. A munka várhat.

 

Órákat töltöttek a kanapén fekve. Beszélgettek, filmeket néztek, újra és újra megismerték egymást. Amikor a telefon megcsörrent, és a galéria recepciósa kérdezte, hogy be fog-e menni aznap, Bill azt mondta, hogy nem érezte jól magát, ezért úgy döntött, ezt a napot otthon tölti.

 

A nőnek elállt a lélegzete, annyira lesokkolta a hír. Bill Kaulitz sosem jelentett beteget. Akár a halál is ott kopogtathatott volna az ajtajában, Bill durván arrébb lökte volna, hogy ne álljon az útjába, amikor munkába indul.

 

Őszintén szólva, Billnek elég nehéz is volt lehangoltnak és betegnek hallatszania, amikor Tom az ujjaival az oldalát csikizte. És a lány egyértelmű döbbenete ellenére, biztos volt benne, hogy ő is levágta. Tom felnevetett, és azt mondta, hogy Bill akkor sem tudna jól hazudni, ha az élete múlna rajta.

 

Amikor Tom telefonja csengett késő délután, akaratlanul is felvette, aztán gyorsan eltartotta a fülétől, ahogy a magas hang kiabálni kezdett vele. Megpróbálta elmondani, hogy minden rendben van, és később ér haza, és ne aggódjon, de Andreas ebből semmit nem értett meg. Válaszokat akart!

 

Végül, Tom kinyomta, és lekapcsolta a mobilját. Bill nem értett semmit, de amikor Tom megcsókolta magyarázat helyett, hamar el is felejtette.

 

---

 

- Amúgy hány éves vagy?

Eddig még nem fordult meg a kérdés Bill fejében, mert azt gondolta, hogy egyidősek, de amikor Tom azt mondta, hogy nem sokkal középiskola után költözött ide, összevonta a szemöldökét. És mikor is volt az, pontosan?

- Most lettem 24. Miért?

Bill nem tudta hogy reagáljon, ezért nevetni kezdett. Egy fiatalabb férfival járt. Várjunk csak, tényleg jártak?

- És mióta vagy itt?

Tom erősen gondolkozva számolta az éveket.

- 3 és fél éve.

- És végig azon a… öm, helyen laktál?

Bill nem volt benne biztos, hogy Tom átmeneti lakását otthonnak lehet nevezni, vagy egyáltalán bárminek. Igazából nem sokat tudott róla.

- Nem, oda alig egy éve költöztem be. – felelte Tom, de nem igazán akart erről beszélni. Teljesen ellentéte volt annak, ahol éppen volt. Bill nem értette volna meg.

- És előtte? – kérdezte Bill. Mindent tudni akart.

- Én, öm… Csak, tudod, itt-ott.

Gyakorlatilag hajléktalan volt, amíg nem találkozott Andreassal, de ezt Billnek nem akarta mondta. Nem az, hogy annyira szégyellte, tényleg, önként választotta, hogy így éljen, de sejtette, hogy egy olyan embernek, mint Bill, nehéz lenne megértenie, miért választana bárki is ilyen életet. Nem tudott volna olyan választ adni, ami értelmesnek hangzott volna a kiváltságos férfi szemében.

- Értem. – felelte Bill. Észrevette, hogy Tom kényelmetlenül érzi magát, ezért úgy döntött nem erőlteti. De azért remélt, hogy Tom majd később elmeséli.

 

- Szóval, mióta van meg a galériád? – próbált Tom témát váltani, Bill pedig egyből ki is szúrta ezt, és hagyta a váltást.

- 3 éve nyitottam. Előtte apám egyik galériáját vezettem, Münchenben.

- Miért nyitottál sajátot?

Ez jó kérdés volt, nem? Bill maradhatott volna az apjával is, akinek az előző mondat alapján több galériája is volt, és biztos jól jött volna neki Bill segítsége.

- Azt hiszem egyedül akartam csinálni valamit, tökéletessé tenni.

Bill is szeretett volna valami nagyot alkotni, de nem volt meg az a tehetsége, ami például Tomnak igen. Tom is észrevette ezt, ezért valamiféle tisztelet is kialakult benne.

 

Végigcsúsztatta az ujjait a Bill karján lévő tetováláson, és eltűnődött, hogy mit jelent. Billt kirázta a hideg, ahogy hozzáért, és elmosolyodva lehunyta a szemét. Tudta, hogy a kérdezgetésnek most már vége van, és elmerültek a kényelmes csendbe, ami annyira jellemzővé kezdett válni köztük. Nem volt szükségük szavakra.

 

Amikor Bill elaludt a kanapén, a fejét Tom mellkasára döntve, Tom lágyan simogatta a hullámos fekete haját. Ez volt számára a világ legtermészetesebb dolga. Nem is gondolt arra, hogy otthon Andreastól mit fog kapni ezért. Bill közelségét érezve, az ő szemei is lassan lecsukódtak, és álomba merült, csendben mosolyogva.