Nem tudom mikor aludtam el, nem tudom hogyan, de amikor felébredtem, már világos volt az egész lakásban, és Bill még mindig ott ült mellettem a földön. Amint magamhoz tértem, és eszembe jutottak az éjszaka eseményei, egyből szánalmas bocsánatkérést rebegtem, és már számítottam arra, hogy Bill kérdésekkel fog bombázni. Lélekben felkészítettem már magam, hogy mindjárt válaszolnom kell, hogy mit csinált Tom, mit mondott Tom, mi történt, ami miatt sírva omlottam össze - de ezek nem hangzottak el. Helyette csak elmosolyodott, felállt, és felém nyújtotta a kezét.
- Gyere, - segített fel a földről, és kedvesen végigsimította a vállam. - Menjünk, együnk valamit reggelire.
Még amikor megérkeztünk abba a kis kávézóba, ami nem messze a hotel épületétől volt - még akkor sem tette fel azokat a kérdéseket, és még csak nem is említette a pár órával korábbi eseményeket.
A menüt lapozgatva, vidáman dúdolgatott egy számomra ismeretlen dallamot, a hatalmas napszemüvege mögül. A pólója felett egy cipzáros pulcsit is viselt, aminek a kapucniját a kávézóban sem vette le, ezzel eltakarva a hajának és az arcának nagyrészét.
- Csak nem félsz, hogy meglátnak velem? - vontam fel a szemöldököm, és elmosolyodtam. Bill csak a fejét rázta, még mindig dúdolgatva.
- Zavar a napfény. - mosolyodott el félénken. - Tudod, nem égethetem meg a tökéletes bőrömet.
Zavartan néztem ki azz ablakon át az utcákra.
- De hát felhős az ég-
- Szerintem banános palacsintát fogok enni. - vágott közbe határozott bólintással, majd félrerakta a menüt, az én megjegyzésemre pedig nem is reagált. Előre hajolt, és a könyökére támaszkodva nézett rám. - Te mit szeretnél?
Összevontam a szemöldököm, amíg az arcát tanulmányoztam. Kicsit összezavart, hogy miért ejtette ilyen hamar a témát, de végül úgy döntöttem, nem fontos, és visszafordultam a saját étlapomhoz.
- Nem tudom. - vontam válla. - Nem is igazán vagyok éhes.
- Enned kéne valamit. - javasolta kedvesen, majd a hosszú ujjaival az étlapra mutatott. - A mogyorós gofrijuk egész jó például.
- Allergiás vagyok a mogyoróra.
- Tényleg? Hm. - harapott az ajkába, és erősen koncentrálva nézte tovább a menüt. - Hát... mihez lenne kedved? Valami édeshez, vagy valami gyümölcsöhöz?
A saját menümre néztem.
- A csokis palacsinta jónak tűnik.
Bill grimaszolt. Felsóhajtottam.
- Ne mondd, hogy te is utálod a csokit.
- Gyűlölöm. - fintorgott. - Túl édes, fáj tőle a fogam.
Játékosan felvontam a szemöldököm, és a könyökömre támaszkodtam.
- És a Skittlestől nem?
Erre elvigyorodott, megvillantva azt a brilliáns mosolyát. Már épp válszolni készült volna, amikor a pincérnő megjelent, hogy felvegye a rendelést. Nem voltam meglepve, hogy tátott szájjal figyelte Billt - elvégre is gyönyörű volt, közel maga a tökély a hibátlan bőrével és a szabályos, szimmetrikus vonásaival. De a lenéző pillantás, amit felém vetett, eléggé zavart, és a sóvárgó nézésétől, amit a velem szemben lévő fiú felé vetett, láttam, hogy Bill is kényelmetlenül érzi magát. Mindenesetre, hamar felvette a rendelést és már el is ment, egy utolsó pillantást vetve Bill felé a válla fölött.
Bill nem mondott ennek ellenére semmit, csak az asztalon lévő kosárhoz nyúlt. Kivett belőle egy szelet kenyeret, amit megkent egy kevés vajjal. Csendben figyeltem, és abban a pillanatban, egy napsugár tört át a felhőkön, és át a mi ablakunkon. Ahogy rávilágított Bill alakjára, szinte angyali alakot kapott. Akkor és ott, tudatosult benne, hogy Bill olyan volt számomra, mint egy mentőmellény - valaki, akire számíthattam, egy megbízható barát, és nehezen, de meghoztam a döntést, hogy elmondom neki.
Megköszörültem a torkom, és nagyot nyeltem.
- Szerelmes vagyok belé.
Egy pillanatig csendben volt, ami meglepett. Egy kicsit arra számítottam, hogy felkapja majd a fejét amitől a napszemüvege lejjebb csúszik az elegáns formájú orrán, a száját pedig eltátja. De ami még inkább zavart, hogy ugyanúgy folytatta a kenyerének kenegetését, mintha amit mondtam, annak semmi hatása nem lett volna. Pár hosszú, idegtépő másodperc után végül finoman elmosolyodott.
- Tudom.
A szemeim elkerekedtek, és végül az én szám maradt tátva, amint kimondta ezt az egyszerű szót. Nagyokat pislogtam, hogy felfogjam mit is mondott. Ő addig beleharapott a kenyérbe, és hangosan csámcsogva nézett fel rám.
- Úgy mondod, mintha ez meglepetés lenne. - folytatta. - Én ezt eddig is tudtam, Anna.
Nagyot nyeltem. Éreztem, hogy az arcom elvörösödik zavaromban. Az asztal sima felszínét bámultam.
- Ennyire egyértelmű volt?
Hátrahajolt a székében.
- Láttam, ahogy egymásra néztetek.
Egy pillanatig csendben maradtam, amíg leülepedtek a szavak, de a pulzusom ugrásszerű növekedése gyorsan felébresztett.
- Mi... mi?!
Ekkor ő sóhajtott nagyot, az utolsó falat kenyeret pedig a szájába vette.
- Annyi mindent el akarok mondani. - felelte halk, lány hangon. - De nem az én dolgom, hogy kimondjam őket.
- Ezt hogy... hogy érted?
- Szerintem neked és a bátyámnak szükségetek van egy jó hosszú beszélgetésre. - mondta egy pillanattal később. - Én nem... egyszerűen csak, nem az én dolgom.
A mellkasomban megjelent az az ismerős nehéz érzés, és nagyot nyeltem a torkomban formálódó gombóc ellen. A fejemet ráztam, és a szavaim szinte suttogás-szerűen hagyták el a számat.
- Nem akarok vele beszélni.
Bill nem kérdezte miért. Továbbra sem kezdett el kérdéseket dobálni felém, hogy Tom mit csinált. Csak ült, és türelmesen várt, a hatalmas sötét napszemüveg mögött pedig el tudtam képzelni, hogy a tekintete ugyanolyan kedves és lágy, mint mindig.
- Amikor tegnap éjjel hazaértem, - kezdtem bele halkan, kerülve a tekintetét. - Tom ott állt a nappalimban, félmeztelenül. - remegve fújtam ki a levegőt, ahogy újra visszatértek az előző este előtörő érzelmek. - Lefeküdt a szobatársammal.
- Mit csinált?
- Nem értem... - folytattam. A hangom remegett, a szemembe pedig újra megjelent az az égető érzés. - Pár órával azelőtt ott volt, hogy elmentem volna... és-és... ő... én csak... egyszerűen nem értem.
Abbahagytam, mert nehéz volt kimondani a szavakat. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg el kéne-e mondanom, hogy a testvére tulajdonképp a falhoz vágott, és megcsókolt, vagy hogy inkább tartsam meg magamnak.
- Elmentél tegnap este. - ismételte meg Bill halkan, amikor észrevette, hogy nem fogom folytatni. - Hova?
Először lemerevedtem a kérdés hallatán. Nate arca ugrott be. Aztán a reménytelen érzéseim közepette egy kis megnyugvással töltött el, így csak vállat vontam.
- Az a srác, akivel múltkor ittam a klubban, randira hívott.
Bill egy pillanatig meredten bámult rám. Kinyitotta a száját, majd becsukta - a pincérnő ismét megzavarta a beszélgetésünket. Két tálat tett le elénk, mindegyiken gőzölgő palacsintával. Vágyakozva nézett Billre, aki még mindig engem nézett, a nő pedig megkérdezte, hogy Billnek segíthet-e még valamit. Megrázta a fejét lassan, és egyszerűen intett neki, hogy mehet. Látszott rajta, hogy kicsit csalódott, de végül ott hagyott minket, egy darabig még Bill mozdulatlan formáját nézve.
A csokis palacsintámat néztem, kényelmetlenül érezve magam. Bill nem mondott semmit, amióta említettem a randimat Nate-tel, és bár nem láttam a szemeit, éreztem, hogy a tekintete a testem mélyén is éget. Végül láttam, hogy megmozdul. A késért és a villáért nyúlt, a tányérnak támasztotta őket, és nagy adag szirupot nyomott a saját palacsintájára.
- Amikor Tom és én még általános iskolában voltunk, - szólalt meg végül, furcsán nyugodt hangon. - Nagyjából 9-10 éves korunkban, volt egy lány, aki érdekelte.
Érdeklődve néztem fel, és láttam, ahogy belevág az ételbe. A falatot lassan emelte a szájához, és ugyanolyan tempóban rágta.
- Szerelmes volt belé, legalábbis ezt mondta. - rágta tovább, a gondolataiba mélyedbe, és megállt, hogy belekortyoljon a kávéjába. - Nem tudom mit látott benne. Azokat a ronda virágos ruhákat vette fel, és gagyi masnik voltak a hajában, szörnyen nézett ki. De mindenesetre, Tomnak tetszett. Tom is neki, aszt hiszem flörtöltek.
- Oh. - nevettem fel halkan. - Játszótéri flört?
- Igen. - bólintott. - Igen, pontosan. Meghúzta a copfját, rúgdosták egymást az asztal alatt az osztályban, megcsípték egymást, lelökték egymást a hintáról, ilyesmik.
Ahogy elképzeltem a tíz éves Tomot egy kislány után kajtatni a játszótéren, még a jelenleg iránta táplált negatív érzéseim ellenére is mosolyt csalt az arcomra.
- Egyik nap, amikor suliba mentünk, látta azt a lányt, ahogy egy másik fiúval böködték egymást. - folytatta. - Azt hiszem ez összetörte.
Nagyokat pislogtam, és figyelmesen hallgattam tovább Billt. Előre hajoltam, nem is törődve a reggelimmel.
- Másnap, amikor ő is látta, Tom odament egy másik lányhoz, és az ő copfját húzta meg.
Nagyot kortyolt a kávéjából, és visszarakta az asztalra a bögrét. Rám mosolyott. A zavartság hatalmas hullámokban söpört végig rajtam, és ez az arcomra is kiült. Kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem miért mesélte el nekem Tom és az alsós szerelmének történetét, aztán hirtelen egy kis fájdalmat éreztem a lábamban, ami megtörte a gondolataimat. Az asztal alá néztem, és ekkor láttam, hogy Bill kajájából volt egy darab a lábamon, és amikor felnéztem hogy megkérdezzem mi a francot képzel, láttam, hogy játékos mosolyra húzódott a szája.
Ekkor leesett.
Én voltam a lány.
Ahogy elképedve bámultam rá, a pincér lány megint megjelent. Ahogy számíthattam is, természetesen Billhez közeledett, egy darab papírral a kezében, és óvatosan felé nyújtotta. A tekintetében idegességet láttam.
- Lehetne...? - hullámzott a hangja, Bill pedig kivette a kezéből a papírt, mielőtt láthattam volna, hogy mi van rajta. Ekkor egy kék tollat adott neki a lány, Bill pedig gyorsan ráfirkantott valamit, és a papírt és a tollat is visszaadta neki. Még mindig nem láttam mi volt rajta.
A lány szemei izgatottan csillogtak, ahogy ránézett.
- Kö-köszönöm.
Ahogy a lány elment az asztaltól, Bill kényelmetlenül köszörülte meg a torkát, és egy nagy falat palacsintát nyomott a szájába, gyorsan rágva azt. Mindenhova nézett, csak az arcomra nem.
- Bill... - szólaltam meg halkan, és bizonytalanul néztem rá. - Miért kellett aláírnod valamit?
Zavart félmosoly jelent meg az arcán.
- A számla volt.
- Aláírtad a számlát?
- Természetesen. - mondta. - Biztonsági okokból; azonosítás, meg ilyenek.
Nagyokat pislogtam.
- Nem is tudtam, hoyg már fizettél... - kezdtem bele, de meg is álltam a mondatban. Összevont szemöldökkel tanulmányoztam az arckifejezését. - Mi a franc folyik itt? Miért titkolóztok előttem Tommal?
Bill letette a villáját, és bólintott, ahogy a száját összeszorította. Aztán felnézett rám, a napszemüvegét pedig végre feltolta a hajába, a szemeit megmutatva nekem. Lágyak voltak, szinte bocsánatkérően néztek rám, de képtelen voltam olvasni a tekintetében, ahogy rám nézett. A szavak, amire már korábban is utalt a reggelink során, mintha bűntudatot hordoztak volna magukban.
- Annyi mindent szeretnék elmondani.
Amikor hazaértem a Billel való reggelim után, sokkal jobban éreztem magam, még a furcsaságok, a rejtőzködő öltözéke és a fura pincérnővel való történtek ellenére is. Az édes reggeli jót tett az üres gyomromnak, és Bill meg tudott nevettetni, a beszélgetést is élveztem vele, ez pedig emlékeztetett arra, hogy annyira nem vagyok reménytelen és nyomorúságos helyzetben, mint ahogy azt gondoltam. Kicsit csalódott voltam, amikor bejelentette, hogy mennie kéne, de megértettem, hogy neki is dolga van.
Nagy öleléssel búcsúzott el tőlem, és megígértette, hogy majd hamarosan összefutunk vagy megnézünk egy filmet vagy valami, aztán egészen a házunkig vitt kocsival.
Ahogy felszaladtam a lépcsőkön, éreztem, hogy fokozatosan egyre kényelmetlenebb érzésekkel telítődök a lakásunk felé közelegve. Féltem kinyitni - mi van, ha Tom sé Paige épp a kanapén csinálját? Mi van, ha együtt főznek, vagy filmet néznek, vagy nem néznek filmet és helyette egymás szájában vannak? Vagy ami még rosszabb - mi van, ha összebújva fekszenek a kanapén, egymás társaságát élvezve, egyenesen az orrom előtt?
Remegve fújtam ki a levegőt, és kinyitottam az ajtót, felkészítve a szemeim a legrosszabbra.
Kellemes meglepetés volt, hogy a legrosszabb nem történt meg.
Láttam, hogy Paige a konyhaasztalnál ül, magában énekelget, mellette pedig egy üveg körömlakk van. Az egyik kezét az asztalra terítette ki, a másikkal pedig az ecsetet fogta, és határozott vonásokkal festette ki a körmeit. Felnézett, amikor megérkeztem, és a szemei tágra nyíltak a meglepetéstől.
- Anna! - kapta a kezét a mellkasához, a hangjában megkönnyebbülést hordozva. - Hol a francban voltál? Aggódtam miattad.
- Victornál.
Bűntudatom volt, hogy megint Victort használtam kifogásnak, de nem mondhattam el, hogy annak a férfinak az ikertestvérével voltam, akivel tegnap szexelt. Égni kezdett a torkom, ahogy eszembe jutott Tom félmeztelen teste, ahogy mellettem, és a magát takaróval takargató Paige mellett állt. Ahogy a tekintete az enyémbe égett, amíg tudatosult bennem, hogy mi is történt. Mély levegőt vettem, és a szobám felé indultam. Egyből a hatalmas táskát láttam meg, amiben az ő ruhái voltak. Ki kellett mennem onnan - nem bírtam még a saját szobámban sem lenni. Éreztem a táskából áradó parfümjének az illatát, és biztos voltam benne, hogy ha ott maradok, akkor bele fogok őrülni, hogy még a sarokban is van valami, ami Tomra emlékeztet.
- Anna?
Összeszorítottam a szemeim és az állkapcsom. A falnak támaszkodtam, és nagyot nyeltem.
Fogd be, fogd be, fogd be.
- Ide tudnál jönni?
Közeljártam ahhoz, hogy felrobbanjak. Legszívesebben kirohantam volna a konyhába, hogy a képébe üvöltsem, hogy nem akarok vele se beszélni, se látni őt, se bármit csinálni vele - hogy a lehető legmélyebb szinten árult el engem. De pár mély, terapeutikus lélegzet vétel után, emlékeztettem magam, hogy neki fogalma sem volt a Tom és köztem folyó bonyolult szálakról, ezért lassan végül kimentem hozzá a konyhába.
Még mindig a körmét lakkozta, az undorító rágórózsaszín szín csak úgy virított az ujjain. Gyorsan el is kaptam a tkeintetem, képtelen voltam az ujjaira nézni, amikor eszembe jutott, hogy azok az ujjak vajon mit is csináltak tegnap éjjel - vajot mit fogtak meg. Összeszorítottam a szemeim, és éreztem azt a beteg, szorító érzést megjelenni a gyomromban. Paige szó nélkül a vele szembe lévő szék felé mutatott, én pedig leültem rá lassan; mély, nyugott lélegzetvételeket erőltetve magamra.
- Szükségem van a tanácsodra. - szólalt meg, a körmeire fókuszálva. - A tegnap estével kapcsolatban.
Magamban felnyögtem.
- Miről?
- Hát... - sóhajtott, majd felemelte a kezét az arca elé, hogy megvizsgálja a munkáját. Elégedetten elmosolyodott, visszarakta az asztalra, majd végül rám nézett. - Az egész... csodálatos volt, természetesen..
Lélegezz lélegezz lélegezz...
- De... én.. nem is tudom. - fejezte be az akadozó mondatot egy mély, drámai sóhajjal. - Szükségem van a véleményedre valamivel kapcsolatban.
- Szerintem nem pont velem kéne ezt megbeszélned. - válaszoltam bizonytalanul, nagyot nyelve. Tényleg nem velem kellett volna. Inkább temettek volna el élve, mint hogy a vad éjszakájáról hallgassak beszámolót azzal az undorító férfival, aki iránt szánalmas érzelmeket tápláltam. - Nem vagyok nagy szakértő ebben a témában.
- Nem azért kérdezlek téged, mert tapasztalt vagy. - felelte, majd elkezdte fújni a körmeit. - Hanem mert okos vagy. Van logikád.
Egy pillanatra csukva hagytam a szememet. Lassan nyitottam ki, vele együtt ellazítva a megfeszült állkapcsomat, és kifújtam a levegőt az orromon át.
- Miről van szó?
- Hát, amikor mi.. amikor... - megköszörülte a torkát, és vállat vont. - Tudod. Jó volt nagyon. De volt valami nagyon furcsa az egészben.
Nagyot nyeltem, és azt kívántam, bár megjelenne most valaki mögöttem, és ott helyben fejbelőne, hogy megszüntesse ezt a nyomorult helyzetet. Ennek ellenére, újabb mély lélegzet, és megpróbáltam úgy tenni, mintha érdekelne.
- Mi volt az?
- Nem csókolt meg. - sóhajtott, a homlokát ráncolva. - Legalábbis nem a számon.
Ez kiütött.
Nagyokat pislogtam, és zavartan néztem rá.
- Mi?
- Fura, nem? Akárhányszor megpróbáltam, elfordította a fejét. És nem csak véletlen voltam, mert sokat próbáltam.
Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de nem találtam a szavakat. A szívem hatalmas erővel kezdett kalapálni a mellkasomban, és biztos voltam benne, hogy ezt még Paige is hallja.
- Nem tudom. - motyogtam végül, homályosan bámulva ki a fejemből, miközben próbáltam megfejteni, hogy mi a fene történik a fejemben, a szívemben, a testemben.
Paige felsóhajtott.
- Én se tudom.
Nem mondtam semmit, a vállam fölött átnéztem a szobám ajtajára. Meg kellett szabadulnom attól a szennyestől. Ott helyben legszívesebben fogtam volna az egészet, és kivágtam volna az ablakon az értékes ruházatát, de biztos voltam benne, hogy az a zsák ruha többet ér, mint az egész lakásom. Gondoltam arra is, hogy koszosan viszem vissza őket, de az csak újabb konfliktusokat szülne.
Ki kellett mosnom őket.
Felemelkedtem a székemből, és elindultam a szobámba.
- Hova mész? Még mindig szükségem van tanácsra.
Megfordultam, kemény tekintettel bámultam rá.
- Dolgom van. - mondtam végül. - És nincs mit mondanom a külföldi pasidról aki amúgy is csak meg akart dugni.
A hideg szavaim hallatán elkerekedtek a szemei. Büszkén fordultam be a szobámba, Tom táskáját pedig átvetettem a vállam felett. A ruhákra néztem, majd eltökélten emeltem fel a fejem.
Elég volt, többet nem leszek kedves.
Az út a hotel folyosóján sosem tűnt még ennyire hosszúnak, ahogy közeledtem Tom ajtaja felé. A táska a ruháival a vállamon volt, és hirtelen egy tonnával nehezebbnek éreztem, fájdalmasan húzta le a vállam a föld irányába. A félelem érzése kezdett lassan eluralkodni rajtam, és szörnyű beteg érzés áradt szét a gyomromban, a mellkasomban, és a koponyámban. Úgy éreztem nem kapok levegőt, és mire elértem az ajtó elé, a tüdőm már össze is omlott a mellkasomban.
Remegő ujjakkal kopogtam, majd bénán az oldalamra vetettem a karomat.
Amikor az ajtó kinyílt előttem, csak egy pillanatra láttam az arcát. Az első érzelem, amit felfedeztem rajta, az az egyértelmű meglepettség volt, de gyorsan a földre irányítottam a tekintetem, hogy nehogy egyéb érzelmek eluralkodhassanak. Tudtam, hogy meg fog lepődni - a tiszta ruháit úgy hoztam el, hogy nem is kérte. De olyan hamar vissza akartam hozni neki, amennyire csak lehetséges; ha még tovább kellett volna néznem a táskát a szobámban, túl sok fájdalmas emlék jött volna elő, és folyamatosan emlékeztetett volna a tulajdonosára.
- A ruháid. - mondtam halkan.
- Tiszták? - kérdezte szkeptikusan. Nagyon le volt döbbenve, hogy az előző este beteg eseményei után magamtól engedelmeskedtem az undorító szerződésünk értelmében.
- Igen.
Nem válaszolt, de a szemem sarkából láttam, hogy a lábai elmozdultak. Arrébb lépett, és beengedett. Semmi másra nem vágytam, csak hogy a pofájába vághassam a táskát, és olyan messze futhassak, amennyire csak lehet. Kár hogy olan rohadt nehéz volt a táska.
Habozva, de végül beljebb léptem az ismerős környezetbe, a táska még mindig stabilan állt a már fájó vállaimon. Csendben bezárta mögöttem az ajtót, és megkerült, tartva a tisztes távolságot. Ránéztem, de kerültem a tekintetét. Szerencsére fel volt öltözve; fekete nadrágot és fehér pólót viselt. A karja az oldalánál volt, az állkapcsa megfeszült, az arckifejezése szigorú volt, amíg engem tanulmányozott.
- El tudnád rakni őket?
A szemeim meglepetten néztek az övéibe, mert amit mondott, az most nem a szokásos parancsolgató stílusban volt. Lágy, szinte kedves kérés volt. Gyorsan pislogni kezdtem, összeszedtem a gondolataimat. A vérem sebesen száguldott az ereimben, de végül lassan bólintottam.
- A fiókba, vagy a szekrénybe? - kérdeztem halkan.
A válla felett átnézett a hálószobája felé, majd visszarám. A tekintetében még mindig meg volt az a lágyság.
- Mindkettő. - felelte. - Öm.. az, öm.. a nadrágokat a szekrénybe, a pólókat a fiókba.
Bólintottam, inkább csak magamnak, és megkerülve őt, bementem a szobájába. Ott hagytam, hogy a táska lecsússzon a vállamról, és a földre érkezzen, nagy huppanással. Mély levegőt vettem, és körbenéztem a szobában egy pillanatra, aztán leguggoltam, hogy kicipzározzam a táskát. Kivettem az első ruhadarabot - egy mélyvörös, hosszú ujjú pólót, és remegő lábakkal emelkedtem fel. Kihúztam az egyik fiókot, és a legjobb tudásom szerint összehajtva beraktam. Ahogy visszamentem a táskához, éreztem, hogy a tekintete átégeti a bőrömet.
- Hova mentél tegnap éjjel? - visszhangzott a mély hangja a szobában, az ujjaim pedig maguktól megfeszültek. A tény, hogy volt pofája felemlegetni az előző éjszaka pokoli eseményeit, nagyon feldühített.
Összeszorított fogakkal fogtam meg egy nadrágját, és a szekrényhez mentem. Kivettem egy vállfát, ráhajtottam a farmert, és becsúsztattam a többi ruha közé. Kifújtam a levegőt, és nyugodtan válaszoltam.
- Egy barátnál.
- Oh.
Visszamentem a tskához, kivettem egy szürke pólót, és újra a nyitott fiókhoz léptem. Még mindig éreztem a tekintetét.
- Szóval, - szólalt meg ismét, - mostantól akkor játszani fogod a hűvöset?
Nem válaszoltam. Folytattam a feladatomat: kivettem, összehajtottam, elraktam. Kivesz, összehajt, elrak. Kivesz, összehajt, elrak.
Kivettem egy pólót, és elhatároztam, hogy az egyik felső fiókba fogom bevágni, Tom előző kis kalandjainak emlékei közé. Hallottam magam mögül, hogy élesen levegőt vesz, mintha épp azt akarná mondani, hogy "ne", de direkt fel akartam idegesíteni, ezért nem akadályozott meg, hogy nagy erővel szinte kitépjem a fiúkot - de a gonosz mosolyom egyből lefagyott. Arra számítottam, hogy apró, rózsaszín, illatos kis cetliket fogok látni a belsejében - és félig már arra is felkészültem, hogy Paige jellegzetes szivecskés papírja is ott lesz a tetején, de a szemeim elkerekedtek, ahogy teljesen kihúztam a fiókot.
A szemeim nem papírfecnik képével találkozott, nem. Helyettük a szekrény sima, fa alját látta meg.
A fiók üres volt.
Nagyokat pislogtam, a gondolatok ezerrel cikáztak a fejemben, és próbáltam felfogni mi történik.
Tom fiókja üres.
Megőrültem?!
Remegve kinyitottam a másik fiókot is, ahol azok a lányok szerepeltek, akik "kiérdemelték a helyüket", és talán lesznek olyan szerencsések, hogy fel is lesznek hívva - de a teljes nyelőcsövem kiszáradt, ahogy ugyanazt az ürességet láttam ott is.
Hátrébb léptem, a tekintetem ide-oda ugrált a két fiók között.
Éreztem, hogy léptek közelednek felém, és éreztem, hogy a testéből áradó hő is megjelenik mögöttem. Mindketten mozdulatlanok maradtunk pár hosszú pillanaton át, majd hallottam, mélyen kifújta a levegőt.
- Eldobtam őket. - motyogta halkan, a hangjában egyfajta szokatlan lágysággal.
Összeszorítottam a szemeim.
Istenem, könyörögtem magamban. Istenem, kérlek segíts. Nem tudom mit csináljak.
Ahogy újra kinyitottam a szemem, Tom képe ugrott be, ahogy a nappalimban állt, és Paige hangos nyögései csengtek a fülemben. Újra eszembe jutott, hogy mit csinált tegnap éjjel. Hogy min mentem keresztül miatta.
Gyorsan megfordultam, és merev, közönyös arckifejezéssel mentem el mellette, ügyelve arra, hogy ne érjek hozzá közben. A táskából kivettem egy újabb nadrágot, és a szekrényhez mentem, hogy a többi közé akasszam.
- Nem fogsz semmit mondani?
- Mit akarsz, mit mondjak? - feleltem hidegen, ahogy eltúlzott erővel akasztottam fel a nadrágját. - Veregesselek hátba, amiért kidobtad a telefonszámokat? Adjak kitüntetést? - nyeltem nagyot. - Ennek jelentenie kéne valamit?
Egy pillanatig csendben állt. Erősen megfeszítette az állkapcsát, és az eddig lágy tekintete ismét kezdett megkeményedni, ahogy azt már megszokhattam tőle. Összeszűkítette a szemeit, és a fejét csóválta.
- A tegnap éjjel miatt hisztizel, ugye?
Nem válaszoltam. Gyorsan a szekrény felé fordultam, és éreztem, hogy a torkom megint kezd elzáródni. Nem tudtam elhinni, hogy ezt tényleg felhozza, nem tudtam elhinni-
- Még mindig azon vagy fennakadva, hogy megbasztam a szobatársad.
Mert ez tényleg olyan dolog, amin kevesebb, mint 24 óra alatt szimplán túllépsz - akartam neki kiabálni, üvölteni.
Lélegezz, lélegezz, lélegezz.
- Kibaszott álszent vagy, ha emiatt kiakadsz. - mondta hidegen és keményen mögülem. - Tekintve, hogy te mit csináltál tegnap este.
- Mi? - fordultam felé, eleresztve egy keserű nevetést. - Mit csináltam, Tom? Mondd el.
- Oh, kérlek, ne játszd a hülyét. - nézett rám undorodva. - Tudom, hogy dugtál tegnap azzal a buzival.
Egy hosszú másodpercen át néztem rá. A tekintete sötét volt, de szinte olvashatatlan, mintha provokálni akart volna, és abban a pillanatban vettem észre, hogy milyen merev a testtartása.
- Te tényleg azt hiszed, hogy én-
- Tudom, hogy megtetted. - vágott közbe, de nem emelte meg a hangját, ahogy számítottam rá, hanem pont hogy halk maradt, szinte már ijesztően halk. Az arca alig mozdult meg, a teste ugyanolyan merev volt. Kifújta a levegőt az orrán, aztán rosszallóan csóválni kezdte a fejét, ahogy végigmért. - És én még azt hittem te más vagy.
Ezen felnevettem, és a fejemet csóváltam, az egész helyzet iróniáján. Elmentem mellette, hogy folytassam a feladatom.
Velem mozgott, éreztem, hogy velem együtt lépett mögöttem, ahogy még egy ruhadarabért hajoltam le. Minél hamarabb be kellett fejeznem. Ki kellett jutnom onnan. A tüdőm mintha elzáródott volna, a szívem fájt, a gyomrom forgott, a fejem lüktetett. Nyomorultan éreztem magam mellette.
- Szóval, nála történt? - cukkolt továbbra is a hátam mögül. - Vagy még a kocsiban?
Nem figyeltem rá.
Befejezni, befejezni, befejezni.
- Durva volt? - folytatta a provokálást, és még közelebb lépett hozzám. - Vagy kedves volt és édes és lágy? pont olyan, mint amilyennek elképzelted az első-
- Fogd be! - robbantam ki végül. Megfordultam, és kegyetlenül hideg tekintettel néztem rá. - Te megőrültél. - sziszegtem. - Semmit nem tudsz.
Megálltam, és nehézkesen véve a levegőt, éreztem, hogy a düh már megállíthatatlanul eluralkodott a legutolsó kis idegvégződésemen is. Mély levegőt vettem, a szemébe néztem, és lassan folytattam.
- Nem feküdtem le vele.
A szemei elkerekedtek, a száját pedig egy kicsit el is tátotta.
- Igen. - bólintottam, továbbra is megtartva a hűvös tekintetem, miközben a szemébe néztem. - Igen, Tom. Nem "dugtam" a buzival. Csak megcsókolt, aztán amikor felmentem, te és Paige... - remegve vettem levegőt, a szavaim ezen a ponton megtörtek egy pillanatra. - Én... én hallottalak titeket tegnap éjjel.
Csendben volt.
Eleresztettem egy apró, száraz nevetést, amiből egyedül csak a keserűség sugárzott.
- Tudod mi volt a legelcseszettebb része az egész estének? - nyeltem nagyot, a szemeim pedig lehunytam. - Végig... végig, amíg vele voltam, nem tudtam... én... én nem tudtam másra gondolni...
Hullámzott a hangom, és egyre halkabban beszéltem. Tudtam, hogy egy pillanat alatt elgyengültem.
- Mindegy. - nyeltem nagyot, majd gyorsan megfordultam, hogy elkerüljem a tekintetét. - Mindegy, már úgy se számít.
Hallottam, hogy mély levegőt vesz mögöttem. Tudtam, hogy a hír, hogy nem feküdtem le Nate-tel valószínűleg megdöbbentette őt - de tényleg ilyennek gondolt engem? Voltak erkölcseim, és undorodtam volna magamtól, hogy ha azokat csak úgy kidobtam volna az ablakon egyetlen randi miatt.
- Majdnem kész vagyok. - jelentettem be, a hangom még mindig remegett kicsit. - Már csak pár dolog van vissza. - nyúltam az egyik pólójáért, és amikor felálltam, éreztem, hogy a keze a karomhoz ért.
- Anna..
Elhúzódtam az érintéstől, és sebesen megfordultam, ahogy a düh megint elöntötte a józan eszem.
- Ne! - szisszentem fel, hátrahúzva a karomat. Úgy fogtam, mintha csak megégette volna a bőrömet. - Ne érj hozzám!
- Hívhatsz undorító ribancnak... mondd, mondd azt, hogy nem érek semmit... - suttogtam, még jobban eltávolodva tőle, ahogy engem nézett. - De... de ne merészelj.. ne merészelj hozzám érni.
Valamit morgott az orra alatt, de nem értettem. Még ha perfektül beszéltem volna németül, akkor sem tudtam volna kivenni a szavait. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy megpróbáljam leállítani a gondolatokat, amik elárasztották az elmém. Tom arca szinte fájdalmasnak tűnt, de ezen a ponton már képtelen voltam bármit is felismerni rajta. Elfordultam. Éreztem, hogy a szemeim megtelnek azzal a bizonyos forró folyadékkal, és nem engedhettem, hogy a saját szobájában lásson szétesni.
- Van elképzelésed... - kezdtem bele remegő hangon, majd ismét feléfordultam, nem foglalkozva azzal, hogy a könnyeim bármelyik pillanatban végigfolyhatnak a felforrósodott arcomon. - hogy mit éreztem, amikor láttalak.. téged.. vele.. tegnap este?
Ekkor éreztem, hogy az első könnycsepp kiszökött a szememből. Előrébb léptem, és bár remegett a hangom, mégis egyfajta bátorság söpört végig rajtam. A hangom megtört, de hangosabb volt, szinte kiabálás.
- Tudod te milyen volt?
- És szerinted én mit éreztem?
Az ő hangja hangosabb volt, mint az enyém, ahogy közelebb lépett. Hatalmas vihart láttam a dühös tekintetében dúlni, ahogy rám nézett, és úgy éreztem, hogy egyenesen kitépi a levegőt a mellkasomból.
Nehezen vette a levegőt ő is, ahogy még közelebb lépett hozzám.
- Mi a faszt képzelsz, szerinted én hogy éreztem magam, amikor megláttak? - nyelt nagyot, levegőért kapkodva. - Látni téged.. kiöltözve.. és úgy néztél ki... neki?
Mindketten szinte ziháltunk, ahogy a szobán eluralkodott a kényelmetlen csend. Farkasszemet néztünk, és egyikünk sem tört meg. Nagyot nyeltem, az ajkaim remegtek, a nyelvemet pedig nehéznek éreztem a száraz szám börtönében. A hangom halk suttogásként jött elő.
- Miért érdekelt?
A tekintete kegyetlenül kemény volt, ahogy engem nézett, és láttam, ahogy kitágulnak az orrlyukai.
- Mart miattam kellett volna.
Nagyokat pislogtam, a szememben pedig még több szörnyű könny gyűlt össze. Félő volt, hogy bármelyik pillanatban kitörhettek.
Tom mély levegőt vett.
- Téged miért érdekelt?
Tudtam hogy a Paige incidensre utal.
Remegve fújtam ki a levegőt, a szemkontaktust pedig végig tartottam. Visszanyeltem egy hatalmas zokogást, ahogy újra eszembejutott Tom, ahogy a nappalimban állt.
- Mi... - kezdtem bele, de elcsuklott a hangom. - Miattam kellett volna
Csendben álltunk, mozdulatlanul, végig egymás szemébe nézve.
Aztán talán ő volt, talán én, talán mindkettőnk egyszerre; aki végül megtette a lépést - de pár pillanattal később már egymásra borultunk. A karommal átöleltem a testét, ő a vállaim karolta át. Az arcát a hajamba temette, az én arcom pedig pontosan úgy tapadt a mellkasához, ahogy előző este a testvéréhez, amikor olyan kegyetlenül éreztem magam.
Nem tudom mennyi ideig álltunk ott, egymáshoz tapadva, egymást ölelve, de tudtam, hogy a könnyeim eláztatták már teljesen a pólóját. És olyan jó volt érezni az illatát, és a karjaiban azt a biztonságot - és olyan tökéletes volt, hogy azt kívántam, bár sose lenne vége.
Éreztem, hogy a nyakamba sóhajt. Remegő, megtört hang fonta át a meleg leheletét.
- Mit csinálsz velem...?
Nagyot nyeltem, az arcomat még közelebb szorítva hozzá, és még erősebben öleltem át. Ő is ezt tette, határozottabban szorította a vállamat.
És abban a pillanatban, tudtam, hogy a dolgok megváltoztak köztünk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
