- Nincsen már vége a munkaidődnek?

Tom lenézett az órájára, és igen, a munkaideje már 20 perce lejárt.
- De, igen. - mondta, meglepetten tudomásul véve a tényt, hogy az idő ilyen gyorsan elszállt, amikor nem is beszéltek. Az utóbbi fél órában nem csináltak semmit. Tom csak ült ott, hogy legyen Billnek társasága, Bill pedig nem panaszkodott.

- Menned kéne.
- Igen, muszáj lesz. - felelte Tom, és Billre nézett. Hiába próbálkozott, még mindig nem tudott úgy viselkedni, ahogy általában szokott. Tomnak nem állt szándékában elmenni, amíg nem volt benne biztos, hogy rendben lesz. - De nem akarok.
- Kéne.

Tom visszatartotta a levegőt, ahogy odanyúlt Bill arcához, és az ujjainak hátuljával végigsimította Bill éles állkapcsának vonalát. Bill összerezzent.
- Vigyázz magadra.
Tom visszahúzta a kezét, és felállt. Érezte, hogy Bill szemei átégetik a hátát.

- Tom, várj! - szólalt meg Bill halkan, és ő is felállt. - Én...
Nagyot nyelt, idegesnek tűnt. Vagy talán csak színlelete - Tom nem kezdhetett el csak azért megbízni benne, mert sajnálta. Ettől túl könnyű prédává vált.

- Tom, csókolj meg.
Tomnak elkerekedtek a szemei.
- Bill...
- Kérlek. Csókolj meg. 

Ahogy ezt mondta, Tom szinte akaratlanul bólintott. De egyszer belefér, nem? Egyszer megcsókolhatja Billt, ha attól jobban fogja érezni magát. Abban a pillanatban jött rá, hogy tulajdonképp bármit megtenne, hogy Bill jobban érezze magát. Mikor ért el vajon erre a pontra? Mikor kezdett el ennyire törődni vele?

A válasz egyszerű: már a legeleje óta. Tom törődött az emberekkel, benne volt a természetében, és Bill sem volt kivétel. Talán inkább orvosnak kellett volna mennie zsaru helyett. A rabokhoz nem szabadott ennyire közel kerülni.

Tom mégis egyre közelebb került Billhez.

- Csókolj meg. - suttogta Bill ismét, végignyalva a telt ajkait, ahogy közelebb lépett.

És akkor Tom megcsókolta. Oldalra döntötte a fejét, előrehajolt, és találkozott Billel. Bill egy apró hangot adott csak ki, és Tomba csimpaszkodott, a kezeit fel-le csúsztatva Tom oldalán, ahogy beszívta az ajakpiercingjét.

Bill nyelve Tom ajkaihoz simult, kérés helyett inkább követelve a belépést, és amikor a nyelvük találkozott, Tom nem bírt visszafojtani egy nyögést. A csók gyorsan átváltott lassúból sietőssé. Bill mintha elszívta volna az energiát Tomtól, szinte belőle táplálkozott, és egyre erősebbé, magabiztosabbá vált.

Tom érezte, hogy Bill megpróbálja hátrébb lökni, hogy az ajtóhoz préselje, de Tom ebbe nem ment bele. Mindketten az irányításért küzdöttek; finoman próbálták előre lépni, egészen addig, amíg az egyikük hozzá nem csapódott a falhoz. Ahogy mindketten irányítani akarták a csókot, Tom lassan kezdte elveszteni a fejét.

Talán ha nem hónapokkal ezelőtt lett volna utoljára barátnője, jobban tudta volna magát kontrollálni, de sajnos, Tom is férfi volt, csak ember, Bill pedig pontosan tudta hogyan érje el a kívánt hatást. Tudta mit csináljon a nyelvével - a nyelvpiercingjével -, tudta hova tegye a kezét, és tudta hogyan fordítsa a fejét, hogy az orruk ne ütközzön, és a foguk se koccanjon össze. Tom ismét felnyögött, a kezét pedig Bill nyaka köré fonta, azt a helyet simogatva, ahol tudta, hogy Bill tetoválása volt.

De Tom tudta, hogy le kell állnia, mielőtt a testük reakcióba lépne. Tudta, hogy ha olyan messze mennének, főleg ha Bill olyan messze ment volna, a végén az ágyban kötnek ki. Tom tudta, hogy ez történne.

Ahogy ebbe belegondolt, érezte, hogy forróság árad szét a testében, és megszakította a csókot, levegőért kapkodva.

- Jó éjt. - mondta, nyersen, Bill pedig bólintott.
- Jó éjt. És köszönöm.

Tom bólintott, és kibogozta magát Bill karjaiból. Melegséget érzett a hasában körözni, és örült, hogy még időben leállt. Baszki, szexre volt szüksége.

- Vedd be az altatód, oké?
Ettől Bill felnevetett.
- Igen is, biztos úr.

Oh, bassza meg.

Tom lehunyta a szemét, és mély levegőt vett az orrán át. Bill szavai egyenesen az ágyékáig hatoltak, és érezte, hogy a már félmerev férfiassága megmozdul.

- Komolyan mondtam. - válaszolta, és próbált nem figyelni Bill önelégült arckifejezésére. Titokban persze örült, hogy visszatért "régi önmagához". - Vedd be a gyógyszered.
- Nem akartam eldugni és összegyűjteni, ugye tudod? - kérdezte Bill. - De ha ettól jobban érzed magad... - sóhajtott, majd odament a szekrényéhez, a tetejéről felvette a pirulát, és feltartotta, hogy Tom jól láthassa, ahogy beveszi és szárazon lenyeli. - Boldog vagy?
Tom csak rámosolygott.
- Aludj jól.
- Ja.

Tom megfordult, hogy kinyissa az ajtót, de amikor a zsebébe nyúlt, észrevette, hogy üres. A másik zsebében még mindig ott voltak a pótkulcsai, de hol a faszba...?

Visszafordult Billhez, odament hozzá, és megragadta a jobb csuklóját, szigorú tekintettel. Bill összeszorította az öklét.

- Nyisd ki a kezed. - utasította Tom, a kelleténél talán kicsit erősebben szorítva Bill csuklóját. - Azt mondtam nyisd ki a kibaszott kezed.

Bill ujjai lassan ellazultak, Tom pedig kitépte közülük a kulcsait.
- Mit csinálsz? - szisszent fel.
- Azt mondtam bízhatsz bennem. - mondta Bill, a csuklóját dörzsölve. - És ez így is van. De látod milyen könnyen el tudtam venni, és észre sem vetted?
- Ezzel mire célzol? - kérdezte Tom, félig kiabálva, de Billnek egy arcizma sem rezzent. - Komolyan, Bill, elegem van már a kibaszott játékaidból.

Úgy tűnt, Billnek tetszett Tom kirohanása, mert a szemei úgy csillogtak, mint addig soha. Ismét olyan volt, mint szokott lenni, de most Tomot ez nagyon idegesítette.

- Arra célzok, hogy könnyebb volt elvenni a kulcsaidat, mint egy cukrot egy gyerektől. Csinálnod kéne valamit ezzel kapcsolatban, kezdesz figyelmetlen lenni.
- És mi lett volna, ha nem veszem észre, és a pótkulcsom használom, hogy bezárjalak? - kérdezte Tom. - Akkor mit csináltál volna?
- Semmit.
Tom felnevetett.
- Ja. Persze. Szép estét. - förmedt rá, majd gyorsan átvágott a szobán, sietősen kinyitotta, majd a fogát csikorgatva bezárta maga mögött a cella ajtaját.

El sem tudta hinni Bill kis műsorát. Nagyon felhúzta, hogy így manipulálta, ráadásul ilyen könnyen.

A léptei visszhangzottak a folyosón, ahogy az ajtóhoz indult.

Azt kívánta, bár tudta volna, hogy Bill mit akar ezzel mondani. Alapvetően ezzel azt üzente, hogy Tomnak nem szabadott volna megvíznia benne, de ez teljesen ellentétben állt mindennel, amit az előtt mondott.

Tom a homlokát dörzsölte. Jobban össze volt zavarodva, mint valaha.

- Miért nézel úgy, mintha épp citromot nyeltél volna?

Tom felnézett az ebédjéből.
- Nincs oka.
Gustav felvonta az egyik szemöldökét.
- Rendben.
- Igaza van. - mondta Georg, a könyökével az asztalra támaszkodva. - Már reggel óta idegesnek tűnsz. Van valami köze ahhoz, hogy tegnap miért voltál olyan sokat a felső emeleten?
Tom köhögni kezdett, ahogy egy darab alma a torkán akardt. Észrevették?
- Tessék?
- Igen. - helyeselt Gustav. - Mi történt ott?
- Mondott valamit az egyik rab? - kérdezte Georg. - Néhánynak elég nagy a pofája. Ha az egyikük beszólt, akkor ne is foglalkozz vele, szándékosan próbálnak provokálni.
- Nem, nem, semmi ilyesmi. - mondta Tom gyorsan, a szíve pedig őrült módjára dobogott a mellkasában. Se Georg, se Gustav nem tudhatta, hogy Tom rendszeresen látogatta Billt. Semmiképp nem tudhatták meg. - Nem munkáról van szó, ne aggódjatok miatta.

Egyikük sem tűnt úgy, mintha sikerült volna meggyőzni őket, és kételkedő pillantásokat vetettek egymás felé. Azt hitték, hogy Tom nem vette észre, Tom ugyanis úgy döntött, nem figyel rájuk. Nem volt szüksége arra, hogy még a kollégái miatt is aggódjon.

Az előző este eseményein tűnődött, egész éjszaka, és még mindig dühös volt, de még annál is zavarodottabb. Az aggodalom ki is ült a homlokára.

- Mi lett volna, ha nem veszem észre, és a pótkulcsom használom, hogy bezárjalak? Akkor mit csináltál volna?
- Semmit.

Tényleg nem csinált volna semmit?

Egy rab, akit épp most ítéltek életfogytiglanra, tényleg elszalasztotta volna ezt az alkalmat, hogy elszökhessen? Szószerint ott volt a kezében a kulcs a szabadsághoz; könnyedén kisurranhatott volna, ha akar - erre ő azt mondja, hogy nem tette volna.

Aztán ott volt az is, amikor fegyver volt a kezében, amit Tom torkához tartott, és akkor sem csinált semmit.

- Mi a baj veled? - sziszegte Tom alig hallhatóan, frusztráltan dörzsölve a homlokát.

A nap során Tom szerencsés volt, mert olyan feladatokat kapott, amik elterelték a gondolatait Billről. Georggal együtt küldték őket ki terepre, mert az utcán volt valami gond egy rakás tinédzser fiúval. Nem volt nagy feladat, mégis jó érzés volt, hogy tényleg csinált is valamit, nem csak a papírok közé volt bezárva egész nap egy irodába.

Aznap este amikor hazament, egyáltalán nem is gondolt már Billre.

A következő nap Bill- és aggodalommentesen kezdődött. Ez persze nem maradt így.

Tomnak a folyosókon kellett végigmennie, a cellák között, hogy ellenőrizze minden rendben van-e. A második, harmadik emeleten, ahogy várható is volt, semmi változás nem volt, és épp a negyedikre tartott.

Amint felért a lépcsőn, már tudta, hogy valami nem stimmel. Kiabálásokat, törések hangját hallotta, aztán még több kiabalását, és az egész folyosó atmoszférájában volt valami furcsa.

"Tedd az ágyra!" - üvöltötte valaki, amit egy éles "Ne érj hozzám!" követett, és még több puffanás.

- Mi a fasz... - gondolkodott Tom hangosan, ahogy a hang forrása felé közeledett. Látta, hogy a rabok többsége is próbált kikucsukálni, kíváncsiak voltak, hogy mi történik.

Talán egyből sejthette volna mi folyik itt, de egészen addig nem is gondolt rá, amíg ott nem állt már a 32-es cella előtt. Bill cellája előtt.

Elkerekedtek a szemei, ahogy meglátott két rendőrt (egyikük Braun, a másikuk pedig a szakállas férfi még az első napjáról), és két nővért, ahogy Billt próbálták lenyugtatni. Vadnak tűnt, vagy rémültnek, vagy mindkettőnek. Tom látta már, amikor ideges volt, látta kijönni a sodrából, de ilyennek még soha.

Látta, hogy Bill egy széket vág a falhoz, és megvadult tekintettel próbál hátrálni a bent lévő emberektől. Tom észrevette, hogy az egyik nővér háta mögött egy fecskendő volt, ahogy lassan próbálta megközelíteni a rabot.

Tom az ajtó előtt állt, de látszólag egyikük sem vette észre, még Bill sem, aki egyenesen felé nézett.

- Csak nyugodj meg, oké? - mondta az egyik férfi, furcsán nyugodt és mély hangon. Az egyik nővérhez fordult. - Kutassátok át a szobáját, megint eldugja a gyógyszereit.

A nővér bólintott, és azonnal bement a fürdőszobába, valószínűleg az elrejtett gyógyszereket keresni. Bill háttal nekiment a falnak, és a tekintete olyan intenzív volt, mintha tüzet okádott volna; olyan sötét volt.
- Ne merészelj hozzám érni! - figyelmeztette a férfit, aki egyre csak közeledett felé. - Ne-
Nem tudta végigmondani, mert a férfi a következő pillanatban előre ugrott, és Bill karját a hát mögé csavarta, a falhoz nyomva, hogy egy helyben maradjon. Bill üvöltött; kétségbeesetten, fülsüketítően sikított, Tomot kirázta a hideg ezt hallván. Bill próbált kitörni a férfi erős szorításából.
- Engedj el! - ordította. - Engedj el a picsába, te kibaszott...
Többször belerúgott a férfiba, de nem volt hatása.

Tomnak földbe gyökerezett a lába, ahogy végignézte, ahogy Billt az ágyához kötözi a két rendőr, és csak az járt a fejében, hogy hagyjátok abba, fáj neki, nem látjátok mennyir fél?

Ahogy Bill a szíjak ellen próbált közdeni, a nővér, aki a fürdőszobába ment az előbb, visszajött.
- Megtaláltam. - mondta, és kinyújtotta a tenyerét, megmutatva több különböző színű tablettát. - A vécé mögött voltak. Ez a tegnapi és a mai adag.
- Ki hozta őket? - ugatott Braun. - Bárki is volt, nem maradt itt elég ideig, hogy nézze, hogy tényleg bevette-e őket. Rohadt amatőrök. - futtatta végig a kezét az arcán, végig az ezüstös szakállán, és a fejét csóválta.
A nővér vállat vont.

Tom sejtette, hogy ki hozhatta őket. Valószínűleg ugyanaz a félős nő, aki akkor is jött, amikor Tom ott volt, csak ezúttal biztos nem volt bátorsága, hogy tovább maradjon.

Bill még mindig visított, és dobálta magátt, a csuklóját és a bokáját szorító szíjakat rángatva.
- Engedjetek el! - üvöltötte, de senki nem csinált semmit. Bill ekkor arra a nővérre nézett, akinek a háta mögött ott volt a tő.
- Te! - szólította meg, zihálva. - Engedj el?

Tom meglepetten vette észre a változást a hangjában. Mélyebb volt, nyugodtabb, szinte csábító. Tom felismerte a hangot - ezt használta, hogy manipuláljon, hogy hipnotizáljon. Hirtelen már nem is sajnálta. Bill még így is tudta hogyan manipuláljon.

- Gyerünk, baby, nem foglak bántani.

- Ne hallgas rá, Lucy! - mondta az egyik rendőr a nővérnek, aki kitágult szemekkel bámult Billre. - Nem szedte a gyógyszereit; nem tudja mit beszél.

- Lucy, ugye? - folytatta Bill, továbbra is lihegve. - Kikötözöl, Lucy?
- N-nem. - suttogta Lucy, remegő hangon. - S-sajnálom.
Bill felhorkant, és a tekintete ismét vaddá változott, Lucy gyorsan hátrébb is ugrott.
- Biztos nagyon sajnálod. - vetette oda Bill. - Nagyon, nagyon sajnálod!
Erősen megrántotta a szíjakat, a fejét az ágyhoz szorítva, és újra felüvöltött.
- Kaulitz! - szólt rá Braun szigorúan. - Viselkedj!

- Meg foglak ölni. - mondta ekkor Bill, az ijedt nővérre nézve. - Kibaszottul meg foglak ÖLNI!
Újra megrántotta a szíjakat, a hátával felemelkedve. Olyan volt, mintha démon szállta volna meg. Filmekben már látott ördögűzéseket Tom, és pontosan így nézett ki. Ilyen volt Bill a gyógyszerei nélkül. Erre gondolt, amikor azt mondta, hogy minden kiszabadul?

- Most! - mondta az egyik férfi. - Szedáld le, Lucy.

- NE! - üvöltötte Bill, és annyira erősen rántotta meg a szíjakat, hogy Tom attól félt, hogy összetörik az ágy. - Ne merészeld!
Lucy még mindig Billt bámulta, lesápadt arccal, tágra nyílt szemekkel.
- Most, Lucy! 

Összerezzent, de hamar tette is, amit mondtak neki, és sietősen Bill karjába nyomta a tűt, aztán rögtön vissza is ugrott, ahogy a fecskendőt beleürítette.

- Baszd meg! - szólt utána Bill, de pillanatokon belül már le is lassultak a mozdulatai, a szemei pedig kezdtek lecsukódni. Még káromkodott valamennyit a nővér felé, aztán lassan abbahagyta a küzdelmet, és lenyugodott. A szemei teljesen lecsukódtak, a fejét pedig bénán oldalra ejtette.

Tom fel-alá mászkált az irodában, ezzel a kollégái zavart pillantásait magára vonva.

- Ember, mi a bajod?
- Semmi. - felelte Tom, felsóhajtott, és a székére esett. Agódott Bill miatt, aki 2 órával ezelőtt még mindig leszedálva feküdt, az ágyhoz szíjazva.

Az aggodalma nem azt jelentette, hogy már nem volt rá mérges, de ilyen állapotban látni Billt azért csökkentett a dühén. Miért nem vette a gyógyszereit? Megint Tomnak próbált vajon valamit bizonyítani?

- Talán haza kéne menned? - javasolta Georg. - Kicsit sápadtnak tűnsz.

- Nem beteg.

Tom felemelte a fejét, és Andreast látta az ajtóban állni, kemény arckifejezésssel.
- Nem beteg. - ismételte meg, a kék szemeivel szinte Tomba vájva. Tom megpróbálta észrevétlenül megrázni a fejét; Andreas nem mondhatott semmit, amikor Georg és Gustav is ott volt. - Látta az egyik rab mentális jelenetét.

Mentális jelenet.

- Nem? - nézett Tomra Andreas.
- Igen? - fordult felé Georg, tágra nyílt szemekkel. - Ez olyan cool!
- Melyik volt az? - húzta közelebb a székét Gustav is.
Úgy néztek rá, mintha valami izgalmas rémtörténetet vártak volna, vagy valami.
- Nem cool. - válaszolta Tom idegesen. - Istenem, mi bajotok van? - állt fel. - Semmi tisztelet nincs bennetek, és te, - fordult Andreashoz, - te maradj ki az én dolgomból, oké?

Andreas vállat vont, közönyös arccal. Tom felhorkan.
- Basszátok meg.

Aztán kiviharzott az irodából, és elindult fel a lépcsőn. Billhez indult.

- Megsértődött. - hallotta Georg hangját még utoljára, de a következő pillanatban már hallótávolságon kívül volt.

Tom benézett a rácsokon, hogy lássa Bill ébren van-e. Még mindig a plafont bámulta, a végtagjai ugyanúgy az ágyhoz voltak szíjazva, mint előtte. Tom kopogott, és megköszörülte a torkát.
- Bejöhetek?

Bill kicsit megemelte a fejét.
- Persze, gyere.
Visszaejtette a fejét a párnára. Tom kinyitotta az ajtót, és bement.

- Bocs, ha egy kicsit szét vagyok csúszva. - mondta Bill, ahogy Tom közeledett. Még mindig a plafont nézte. - Telenyomtak minden gyógyszerrel, amit kapni lehet.
Bill kicsit elmosolyodott, látszott rajta, hogy be van drogozva. Próbált koncentrálni Tom arcára, de képtelen volt egy helyre irányítani a tekintetét.

Tom fogott egy széket, és leült az ágy mellett.
- Miért?
Billnek elsötétült a tekintete.
- Láttalak, tudod. Mielőtt az a kurva belém nyomta a tűt. - sóhajtott. - Én csak... nem tudom. Nem mintha olyan sokra emlékeznék.
Tom a homlokát ráncolta.
- Nem emlékszel?
Bill a fejét rázta, Tomnak pedig az az érzése támadt, hogy hazudik. Talán bedrogozva nem tudott olyan jól hazudni.
- Csak bekattantam, és utána nem emlékszem.
- Most már jól vagy?
Bill felsóhajtott.
- Azt hiszem. Mármint, leszámítva, hogy a számnak műanyag íze van, neked meg 3 szemed, és nem érzek semmit; kiválóan érzem magam. - mosolygott, ezúttal nagyon erőltetetten.

- Gyakran kell ezt csinálniuk? - kérdezte Tom, a szíjakra nézve, amik az ágyhoz kötözték Billt. A csuklója ki volt pirosodva és sebesedve, miután olyan erősen húzta őket. Tom oda akart nyúlni, hogy megnézhesse.

Bill vállat vont.

- Miért nem vetted be a gógyszereid?
Bill ezt hallva elfordult, és a falat nézte. Az ökle megfeszült a szíjak alatt.
- Nem szeretem azt az érzést, miután beszedem őket. Nem akarom, hogy semmit sem érezzek. - mondta halkan. - A gyógyszerek lenyugtatnak.

Úgy tűnt, hogy Bill tényleg az igazat mondja. Tom arra gondolt, hogy talán ez volt az első igaz dolog, amit eddig mondott. Valószínűleg meert be volt drogozva. Tom tudta, hogy talán nem helyes, de ha már volt rá lehetősége, akkor megpróbált valamit kihozni a helyzetből.

- Bill, az jó dolog. - mondta lágyan. - És most sem érzel semmit, nem?
- Nem, ez nem ugyanaz.
- Jobb hogy így elveszted az irányítást?
Bill nagyot sóhajtott.
- Nem. De nem kell nyugodtnak lennem.
- Akkor szenvedned kell? - mondta Tom szarkasztikusan, de Bill arckifejezése ismét megváltozott, és a tekintete furcsán üressé vált.
- Olyan vagy, mint a volt pszichiáterem. - förmedt rá Bill, de Tom látta azt az érzést a szemeiben, amit mindig egy vastag fal mögött tartott. Az említett falat pedig nem volt könnyű fenntartania gyógyszerekkel a szervezetében.
- Ez rossz dolog?
- Oh, mindenképp. - nevetett fel Bill halkan, ami inkább egy kis szánalmas kuncogásnak hangzott.
Tom a homlokát ráncolta.
- Mindig olyan volt, mintha megerőszakolta volna az agyam. - magyarázta Bill. - Pszichoanalizálni akart, próbált megérteni.
- Anne-ről beszélsz? - kérdezte Tom, Bill pedig összeszűkítette a szemeit.
- Mit mondott még el neked? - kérdezte.
- Nem sokat. - mondta Tom gyorsan. - Egyáltalán nem sokat.
Bill nem úgy tűnt, mintha hinne neki.
- Az orvosi titoktartás, értem. De most komolyan, - keményedett meg az arckifejezése, vele együtt a tekintete. - Mit mondott?
- Semmit. - mondta Tom, és idegesen a nyakát kezdte vakargatni, elkerülve a szemkontaktust. Rosszul hazudott. 
- Mit mond-ott? - ismételte meg Bill szótagolva, összeszorított fogakkal. - Tom. Mondd el!
- Semmit. Semmit, esküszöm! - mondta, és ahelyett, hogy a szemébe nézett volna, a csuklóján lévő sebre nézett. - Valamit kéne azzal kezdeni. Biztos fáj.
Bill összeszűkített szemekkel nézte, és bár egy kicsit homályosnak tűnt a gyógyszerektől, még így is égető volt a tekintete.
- Hazugság. - mondta. - Hazudsz. Valamit mondott neked.
- Csak a neved. - hazudott Tom. - De ezt már tudod. Semmi mást.
Bill felhorkant, de nem mondott semmi mást. Tom nem tudta eldönteni, hogy most elhitte-e vagy sem.
- Kilépett, tudod. - mondta egy kis idő múlva. - Anne.
- Igen, tudom.
- Persze, hogy sokat tudsz. - förmedt rá Bill ismét.
- Közel sem eleget. - vitatkozott Tom.
- Többet tudsz, mint a többség.
- Igen?

Bill csak bólintott, és csöndben maradt. Tom nem értette mit tudott, amit más emberek nem. Tom semmit sem tudott.

- Bill, azért nem vetted be a gyógyszereid, hogy valamit bizonyíts nekem? - kérdezte Tom egy kis idő után. - Hogy bebizonyítsd, hogy veszélyes vagy, vagy akármit is akarsz velem elhitetni?
Bill nem válaszolt egyből, és Tom már azon gondolkozott, hogy talán elaludt, de végül újra kinyitotta a szemeit.
- Tényleg veszélyes vagyok. - mondta. - Ha lenne egy kis eszed, most nem ülnél itt.
- Le vagy kötözve. - mutatott rá Tom.
Bill szájának sarka felfelé húzódott egy kicsit.
- Igen, hát... ott a pont.

- Amit nem értek, - mondta Tom, és hátradőlt a székében, karba tett kézzel. - hogy úgy tűnik be akarsz vonni, de ugyanakkor arról akarsz meggyőzni, hogy nem kéne veled lennem. Nem tudom, hogy ez most valami stratégia, vagy mi; hogy szándékosan akarsz baszakodni a fejemmel, vagy csak össze vagy zavarodva, és nem tudod mi a fenét akarsz.

- Én tudom mit akarok. - mondta Bill. - Azt akarom, hogy tudd mibe ártod magad.

Tom felvonta a szemöldökét.

- Hogy akarj jönni.