A nagy csöndben, valahogy elszakadtunk egymástól, és mozdulatlanul álltunk egymássak szemben. A légzése gyors volt, a homlokomon éreztem, ahogy a levegő egyenletes időközönként megérint, beterítve az arcomat lágy fahéjillattal. Túl jól ismertem azt az illatot - ugyanaz a fűszer, amit pár pillanattal az előtt éreztem, amikor előző nap a számhoz nyomta az ajkait. Ugyanaz az édes íz, amit akkor éreztem, amikor a szája intenzíven mozgott az enyémen, miközben a hosszú ujjait a hajamba csúsztatta. A hajamba, ami miatt nem egy alkalommal szólt be nekem. A testének az illatát is éreztem, a mellkasa ugyanis annyira közel volt az arcomhoz, hogy amikor levegőt vett, szinte hozzáért az orrom a pólójának puha anyagához. A bőrének kellemes illata keveredett a dohány és a cigaretta füst szagával.

Ő mozdult meg először, a mellkasa pedig eltűnt a látószögemből. A léptei nem voltak hangosak, mégis visszhangzottak a szobában, a légzése pedig egyre távolibbnak tűnt. Én még mindig ott álltam, a szemeimmel pedig valamire - bármire fókuszáltam, a lényeg, hogy ne őt nézzem. Nem tudtam ránézni. Fel sem tudtam fogni, hogy mi a franc történt közöttünk, a félelem pedig tagadhatatlanul is kezdett erősödni bennem.

A matrac nyikorgását hallottam egy hosszú pillanat után, és a szoba másik végéből megszólalt.

- Gyere ide.

Bizonytalanul néztem fel, és lassan vittem végig a tekintetem a szőnyegtől  a hatalmas ágy keretéig. Ott feküdt, már szinte zavaróan átlagos stílusban. A lábait elnyújtotta maga előtt, és lazán tette keresztbe a bokáját. A hátát a mögötte lévő párnák támasztották. Rám nézett, várva a reakciómat, majd felemelte a kezét, és a mellette lévő üres helyet megütögette a tenyerével. Nagyot nyeltem, az ágyat bámulva, a valóság ugyanis, hogy engem - engem - hívott, hogy az ágyába menjek, hirtelen túl sok volt, hogy feldolgozzam.

Annak ellenére, hogy az agyam azt üvöltötte, hogy ne, ne, ne, a lábaimnak más terve volt, és lassan, apró léptekkel elindultak az ágy felé, közelebb hozzá. De nem engedelmeskedtem teljesen, helyette inkább lassan, és mereven az ágy szélére ültem, a másik oldalon. Távol tőle.

Hallottam, hogy felsóhajt mögülem, amíg én az ujjaimat ropogtattam az ölemben.

- Anna.

Nagyot nyeltem, a kezeim bámulva. Képtelen voltam gondolkozni vagy megmozdulni vagy levegőt venni vagy bármit is csinálni. Csak vártam. Amikor még egy nagy sóhajt hallottam, ezúttal már kevésbé türelmeset, lassan felé fordítottam a fejem, ügyelve, hogy elkerüljem a tekintetét.

- Tessék? - kérdeztem vissza halkan a vállam felett.

Hosszú csend.
Belélegez.
Kifúj.

- Gyere, feküdj mellém. - felelte végül halkan, alig hallhatóan.

Az alsóajkam a fogaim között ragadt, és idegesen rágtam. Nagyan halkan sóhajtottam, és a fejemet ráztam, teljesen elfordultam tőle. Képtelen voltam felfogni mi történik. Odamenni az ágyába... Lefeküdni az ágyába - vele. Tommal.

Itt a világ vége.

- Jól vagyok itt. - mondtam lágyan. De nem voltam jól - nem, nem, még csak a közelében sem jártam annak, hogy jól legyek. Biztos voltam benne, hogy bármelyik pillanatban a földrezuhanhatok egy hirtelen szívrohamtól. A pánik, a bizonytalanság, és a leírhatatlan zavarom ellenére, bólintottam magamnak. - Jól vagyok itt.

Az ágy nyikorgott alattam, a sötét takaró pedig megmozdult a lábaim alatt. A drága ágynemű, amit legutóbb majdnem leköptem, ahogy letéptem a matracról dühömben az egyik névtelen csaja miatt. Névtelen játékszere miatt, ahogy Bill mondaná.

Aztán majdnem felugrottam, mert megéreztem az ujjainak finom nyomását a hátamon, és még a pulcsimon keresztül is éreztem a belőle áramló hőt. Óvatosan, lágyan, figyelmesen ért hozzám - húzott, hogy feküdjek mellé, de nem voltam rá képes. Már így is túlzottan össze voltam zavarodva.

- Anna... - mondta a nevem ismét, az ágy pedig ismét nyikorogni kezdett. Éreztem, hogy közelebb kúszik hozzám, és hirtelen késztetést éreztem, hogy felugorjak, és az ajtóhoz rohanjak. Nem tudtam ott lenni, nem tudtam ezt csinálni, ennek nem szabadott volna megtörténnie, én...

- Kérlek.

A kérése megtört volt, halk, amit kétségbeesettség és remény szőtt át, meg még valami, amit nem sikerült felismernem. Tom arra kért, hogy feküdjek le mellé - kérlelt engem, kedvesen, hogy mellette legyek, hogy megossza velem a tiltott ágyát. Biztos voltam benne, hogy bármelyik pillanatban felébredhetek, mert az egész csak álom. Biztonságban leszek a meleg, olcsó, pamuttakaróim között, összegömbölyödve. Egyedül. Távol Tomtól. Távol ettől.

A kezeim az ölemből magam mellé csúsztak, és a takarón álltak meg. A hűvös anyag szinte csikizte a tenyerem. Az ő kezei nem mozdultak, még mindig azzal a tőle nem megszokott lágysággal értek hozzám, ami félelmetesen idegennek tűnt számomra. Soha, semmikor nem volt még ennyire kedves, ennyire figyelmes velem szemben. De az ujjai nem sokkal később eltávolodtak a hátamtól, és egyfajta csalódottság futott végig rajtam.

Újabb sokk ért, amikor az ujjait ismét megéreztem - ezúttal a takarókon lévő kezemen. Az ujjai, amik jóval hosszabbak voltak az enyéimnél, óvatosan fonták körbe a kezemet, és lágyan megszorította azt. A hüvelyk ujja ezután elkezdte a kisujjam alatt lévő érzékeny részt simogatni. A gesztustól akaratlanul is megremegtem, a hasamtól kezdve egészen a szívemig.

El sem tudtam képzelni hogy nézhetünk ki - ahogy én ott ülök mereven az ágy szélén, ő meg mögöttem görnyed, kinyújtott karral, az ujjainkat összekulcsolva. A kezemet simogatta, a tekintete pedig a lelkem mélyéig hatolt. Teljesen össze voltam zavarodva, és ez az arcomra is kiült.

Remegve fújtam ki a levegőt.
- Ki vagy te?

Hallottam, hogy egy kis nevetés hagyja el a száját, a levegő pedig találkozott a nyakammal. Ismét libabőrös lettem ezt megérezvén.
- Mi? - kérdezte.

- Azt mondtam... - nyeltem nagyot, a szemeim összeszorítva. - Ki vagy te?
- Nem értem mire gondolsz. - felelte lassan, zavartsággal át szőtt hangon. - Tudod ki vagyok.
- Nem. - mondtam, de a hangom még ezzel az egy szóval is hullámzott. Megfordultam, az államat a vállamra támasztva, és az ujjaira néztem, amik még mindig a kezem cirógatták. - Én... én nem tudom. Nem voltál velem őszinte.
Ekkor ismét felnevetett, ezúttal fáradz és száraz hangon. Még közelebb húzódott, a mellkasának ismerős melegét pedig megéreztem a hátamnál.
- Anna, miről-
Ekkor hátra fordultam, határozottabban, és úgy tűnt, sikerült ezzel meglepnem.
- Beszéltem Billel, azt mondta, hogy nekem-
- Beszéltél Billel? - kerekedtek el a szemei. Az ujjai megálltak a simogatásban, és mozdulatlanul maradtak az enyéim felett. A tekintete elsötétült, az állkapcsa megfeszült, és eltátotta a száját. - Mit mondott? Mondott valamit? Mondott neked valamit?
Összevont szemöldökkel bámultam az arcába. Miért indult be ennyire? Miért így reagált? Nagyot nyaltam, és a fejem ráztam.
- Nem. - mondtam óvatosan. - Nem, nem mondott semmit.. te nem akarsz mondani valamit?
Összeszorította az ajkait, és csendben bámult rám. A tekintetem fürkészte, ijedten bámult a gyanakvó szemeimbe. Egy hosszú pillanat után, a tekintete megkeményedett, és a korábbi lágyság minden nyoma eltűnt.
- Nem. - morogta, összeszorított fogak között, a kezeit pedig gyorsan el is húzta az enyémtől. - Nem, nincs mit elmondanom.
A kezemet visszahúztam az ölembe. Hirtelen hiányzott, hogy az ujjai simogassák, ami egyfajta biztonságérzetet adott.
- Tom, - suttogtam, még mindig a szemébe nézve. Kérlek mondj valamit. - Mi az? Mi az, amit nem mondasz el?

Az arcán megjelentek azok az ismerős ráncok. A szeme szinte teljesen feketének tűnt a dühtől, és teljesen elhúzódott tőlem, az ágy másik végére csúszva. Elnézett, a föld irányába, és szaporább lett a légzése.

Dühös volt.

Lassan fújtam ki a levegőt, megnyaltam az ajkaim, és óvatosan felé néztem. A hosszú, vékony teste az enyémhez hasonló pozícióban ült: mereven, hidegen, kényelmetlenül.

- Csak szeretném tudni-
- Mit tudni?

Meglepett az éles, durva közbevágása, de a legmegdöbbentőbb a helyzetben még mindig az abszolút hideg tekintete volt, ahogy rám nézett. Ugyanazok a hűvös, ijesztő pillantások, amiket az eddigi pályafutásunk alatt már nem egyszer láttam tőle, és gombóc kezdett a torkomban formálódni, ahogy tudatosult bennem, hogy több, mint dühös volt.

Megint ugyanott voltunk.

Felém fordult, hogy rám nézzen, a hajfonatai mozogtak a pólóján.
- Mit akarsz tudni, Anna? - förmedt rám. - Hogy mered?

- Parancsolsz? - szűkítettem össze a szemeim. A félénk, visszafogott természetem ami eddig megvolt, hirtelen el is tűnt. Bátorság áradt szét az ereimben, ahogy belenéztem az ugyanúgy dühtől égő szemeibe. - Hogy merek mit csinálni, Tom? Megkérdezni, erre gondoltál?
Erre felnevetett, hangosan, harsányan.
- Mégis mire kérdezel rá?
- Hazudsz nekem. - mondtam, a fejem csóválva. - Nem lennél ilyen dühös, ha ez nem így lenne.
- Azért vagyok dühös, mert megint ilyen kurvaként viselkedsz. - csattant fel. - Ez kibaszottul hihetetlen. Már most azzal vádolsz, hogy valami rosszat csináltam... kibaszottul, kibaszottul hihetetlen.

A mellkasom fájdalmasan szorult össze, a szemeim pedig elkerekedtek a kemény szavai hallatán. Ismét a régi Tom volt előttem, és leküzdhetetlen düh szaladt végig rajtam. Nehezen vette a levegőt, akár csak én, az orrlyukai kitágultak, a tekintete pedig félelmetesen jeges volt.

Egy hosszú pillanaton át bámultunk egymásra csendben, majd mély levegőt vettem, és megnyaltam a száraz ajkaim.
- Nem mutatkozol velem nyilvánosan. - mondtam halk, de stabil hangon. - Egy.. egy random pékség tulajdonosa ismer téged névszerint... és, és, említ valami új anyagot.
Amikor Tom nem válaszolt, nagyot nyeltem, és elfordultam tőle, az ölem felé nézve, ahol az ujjaim olyan erősen szorították egymást, hogy már lassan kezdetk elfehéredni.
- Bill reggel kapucniban és napszemüvegben volt egy kávézóban. Aztán.. aztán aláírt valamit. Egy pincérnőnek.
Még mindig csöndben volt. Visszafordultam felé.
- Azt mondta, hogy rengeteg dolgot akar elmondani, Tom... Mi... mire célzott? Mi az, amit el akar nekem mondani, Tom?
- Válaszokat akarsz, Anna? - förmedt rám, az állkapcsa pedig még jobban megfeszült. - Akkot itt van néhány válasz. Billen azért volt kapucni és napszemüveg, mert ő kibaszott Bill. Minden nap az a szar van rajta. A muffinok pedig.. mit nem lehet azon megérteni, hogy gyakran szoktam ott vásárolni?
Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de ő gyorsabb volt nálam.
- Az pedig, hogy aláírt valamit.. azt számlának hívják. - folytatta, szinte már kiabálva. - És hogy miért nem látnak veled? - kérdezte, és egy pillanatra megállt, hogy eleresszen egy keserű, száraz nevetést. - Azt hittem ez egyértelmű. Mert te vagy.

Leesett az állam, ahogy kimondta ezeket a szavakat, amelyek hosszú másodperceken át lógtak a levegőben, amíg ott ültünk az ágy két végében. Amint észrevette milyen hatással volt amit mondott, a tekintete mintha egy kicsit megpuhult volna. Megnyaltam az ajkam, bólintottam magamnak, és a gyomromban lévő beteg érzést félreraktam. Felálltam, és a földre néztem.

Megint ugyanott voltunk. Megint utáltuk egymást.

- Hülye voltam, hogy azt hittem bármi is változott. - mondtam halkan, és elfordultam tőle. - Elmegyek.
Tényleg el is indultam az ajtó felé, amikor egy elfojtott hang megállított.
- Ne.
Megfordultam, és láttam, hogy hátradőlt az ágyon, a kezeivel pedig az egész arcát eltakarta. Hangosan vette a levegőt az ujjai között, szinte visszhangzott a falakról.
- Mi? - csattantam vissza türelmetlenül.
Mély levegőt vett, a kezeit pedig maga mellé ejtette. Arra számítottam, hogy rám fog nézni, de ehelyett ugyanúgy felfelé, a plafonra bámult.
- Ne menj. - ismételte meg. Még mindig csak motyogás volt, de most, hogy a kezei nem voltak az arcán, már jobban értettem.
- Miért ne? - kiáltottam fel. Ökölbe szorított kézzel léptem egyet az ágy felé. Hihetetlenül, leírhatatlanul dühös voltam. - Hm? Miért ne, Tom? Jobban megsértettél, mint... mint... - megálltam, és felnevettem, aztán újra elfordultam. - Csak felejtsd el. Szólj, hogy ha megint szükséged van a szolgáltatásaimra.
- Anna! - nyögött fel nagy sóhaj közepette, és amikor ismét visszanéztem, a tekintetével találkoztam. A szemei lágyak voltak, szinte könyörgőek - pont ugyanolyanok, mint amilyenek a váratlan ölelés után voltak. Szomorúnak tűnt az arca. - Kérlek.

Ugyanaz a hangnem volt, mint amikor arra kért, hogy menjek az ágyához - ugyanolyan kétségbeesett, szinte bocsánatkérő hangnem. De ezúttal nem a kérlelő hangja miatt mentem lassan vissza az ágyhoz. Nem is az arckifejezése miatt - nem, Istenem, nem tudom mi volt az. Valahogy mégis, a lábaim remegve visszavittek az ágyához, a testem pedig mereven, de odacsúszott az övé mellé. Nem értem hozzá, ahogy elfeküdtem mellette. A plafont bámultam, közben a szívem dübörgött, a fejemben pedig gondolatok ezrei cikáztak. Nagyot nyeltem.

- Megint veszekszünk.
A mellkasából valami mély morajlás tört elő, és nem tudtam megállapítani, hogy egy kis kuncogás lehetett-e, vagy csak egyetértés. Mozdulatlanul füküdtünk ott, nem értünk egymáshoz, és akkor felsóhajtott.
- Igen. - mondta száraz, nyers hangon. A következő szavai megráztak. - De így szoktuk.
Felé fordítottam a fejem, szavak nélkül is feltéve egy kérdést. Láttam, hogy a tekitnete végigsiklik a számon, fel az orromon, majd a szemeimnél megáll.
- Veszekszünk. - kezdte magyarázni. - Cseszegetjük egymást, és.. és veszekszünk. Ez.. ezek vagyunk mi.

Ezek vagyunk mi.
Mi.

És ahogy a tekintetét próbáltam megfejteni, előre hajolt, és az egyik kezét az arcomra tette. A szemei egy pillanatra sem néztek el, ahogy az ujjaival az arcom kezdte simogatni, és éreztem, hogy nehezebben veszem a levegőt. Aztán még közelebb hajolt, és megéreztem azt a bizonyos fahéjillatot az orromban.

És akkor az ajkai az enyémen voltak. Nem volt egy agresszív, követelőző csók, mint először - ez szinte sokkolóan lágy volt. Alig ért az ajka az enyémhez, a leglágyabb csók volt, amit valaha éreztem, és hirtelen az összes korábbi csók kitörlődött az emlékezetemből. Lassan mozogtak az ajkai, annyira lágyan, hogy azzal szinte kitépte az összes levegőt a mellkasomból. És aztán elhúzódott, még mindig csukott szemmel, a fahéjas leheletét ott hagyva az ajkaimon. Mielőtt megszólalhattam, vagy egyáltalán felfoghattam volna hogy mi történt, ismét előrehajolt, hogy egy még az előzőnél is puhább csókot nyomjon az ajkaimra, közben az arcomat simogatva.

- Utállak. - suttogta az ajkaimba a csók közben, majd elhúzódott. Kinyitottam a szemeim, és alig pár centire az arcomtól, láttam a szabályos szempilláit, ahogy a gyönyürű, barna szemeit fonták körbe. Az ujjai megfeszültek az arcomon, az ajkai, azok a telt, rózsaszín ajkak a piercinggel pedig emlékeztettek arra, hogy mi is történt éppen. Remegve vette a levegőt.
- Utállak. - ismételte meg, elcsukló hangon.

Nagyot nyeltem. Mindenki más felállt volna, és elhúzott volna a francba, az ágyon fekvő németet átkozva, és dühösen, hogy volt bátorsága ilyesmit mondani. De én ennél jobban ismertem már. Megértettem. Mert ahogy őt néztem, a keze még mindig az arcomon volt, és folyamatosan éreztem a leheletét - és akkor beugrott.

Utállak.
Ezek vagyunk mi.
Tom és én - ezek vagyunk mi.

Az állkapcsom megfeszült, ahogy közelebb húzódtam hozzá, neki pedig elkerekedtek a szemei. Oldalrafordultam, az ő teste pedig megfeszült, de ahogy elmosolyodtam, és átkaroltam, ismét ellazult, és biztos voltam benne, hogy még egy megkönnyebbült sóhajt is eleresztett. 

- Én is utállak. - suttogtam, mosolyogva, aztán közelebb emeltem az arcomat, és az előzőhöz hasonló finomsággal az ajkaim az övéhez nyomtam. Éreztem, hogy a teste teljesen ellatul. Kiadott valami hangot, talán egy halk nyögést, és közelebb húzódott, a testem szorítva a sajátját. És akkor csókolóztunk - olyan lassan, olyan lágyan, hogy teljesen beleremegtem. Semmit sem lehet ehhez hasonlítani.

Egy pillanattal később megszakadt a csók, de nem húzódott el, a forró leheletét még mindig éreztem az ajkaimon. Átkarolt, magához ölelt, és kényelmes csendben feküdünk egymás mellett. Ahogy a nyakába temettem az arcom, elmosolyodtam magamnak. Éreztem, ahogy a szíve kalapál, szinte egyszerre az enyémmel.

Ezek voltunk mi.

Órákkal később mentünk vissza a lakásomba. Tom mindenképp velem akart jönni, azért, hogy ellenőrizze nem maradt-e valamije nálam, de tudtam, hogy még ha nem is vallja be, csak a lakásomat akarta látni. Szóval ott mentünk a szűk lépcsőházunkban, együtt, cinikus beszólásokat dobálva egymás között, alkalmanként összeérintve az ujjaink.

Boldog voltam.

Ám a boldogságom hamar eltűnt, ahogy a lakásból kilépve megjelent a szőke szobatársam. Bezárta maga mögött az ajtót, és megfordult, hogy elinduljon, de hamar megállt Tomot és engem meglátva. Felvonta a szemöldökét, ahogy a kék szemeivel végigmérte Tomot, aztán engem.

- Anna? - szűkítette össze a szemeit. - Tom? Mit... mit csináltok itt ketten?
Kiszáradt a torkom. Az egész olyan kibszott tökéletes.
- Tom hozzád jött. - hazudtam hűvösen. - Odalent futottunk össze.
A gyanakvás még egy darabig ott maradt a tekintetében, de végül teljesen eltűnt, és lassan elmosolyodott, megmutatva a tökéletesen fehér fogait, ahogy intenzíven bámulta Tomot.
- Tényleg? - kérdezte, előrébb lépve. - Épp hívni akartalak. Meg akartam kérdezni, hogy lenne-e kedved enni valamit.
Tom kinyitotta a száját, hogy beszéljen, közben idegesen kapkodva a tekintetét köztem és Paige között, de a lány megelőzte.
- El kéne mennünk innen. - vigyorgott, rám nézve. - Annának szüksége van egy kis magányra.
Felsóhajtottam, fáradtan a homlokomat dörzsölve.
- Miért van szükségem magányra?
Összeszorította az ajkait, ahogy mindig szokta, amikor izgatott volt, aztán az ajtóra nézett.
- Jött hozzád valaki. - suttogta.
Nagyot pislogtam.
- Mi?
- A nappaliban. - folytatta halkan, az ajtóra mutatva az egyik rózsaszín körmével. - Oh, annyira izgulok most!
- Ki az?
- Menj, nézd meg! - mondta lelkesen. Megragadta a karomat, és elkezdett az ajtó felé húzni, ahol pedig kcisit előrébb is lökött. Megfordultam, hogy ránézzek, addigra már a karjával körbefonta Tom karját, és annak ellenére, hogy a férfi mozdulatlan maradt, egy kicsit féltékeny voltam. A tekintete nem Paige-re koncentrált, hanem rám, és aza ajtónkra.

Nagyot nyeltem, és vállat vontam, kinyitva az ajtót. Megpróbáltam nem figyelni Paige halk hangjára, ahogy Tomot arról győzködte, hogy menjen vele, és hagyjanak magamra. Elképzelésem sem volt, hogy ki lehet az, amikor beléptem a nappaliba. Talán Nate - ami nem épp a legjobb időzítés lett volna. Talán Victor, egy nagy doboz pizzával. Akár még az anyám is lehetett volna, aki már nem egyszer állított be bejelentés nélkül. Ahogy lassan bementem a nappaliba, hihetetlen idegesség uralkodott el rajtam.

Lépteket hallottam magam mögül, valószínűleg Tomtól, és tudtam, hogy követ, mert ugyanannyira kíváncsi arra, hogy ki lehet a rejtélyes idegen, mint amennyire én.

A fotelben ülő alakra bámultam, aki háttal ült nekem. megköszörültem a torkom, ezt meghallván pedig felállt, és velem szembe fordult. A torkomban akadt a levegő, ahogy megláttam azokat az ismerős, sötétkék szemeket. A rövid, világosbarna hajat, a helyes arcot, a gyűrött inget. Ugyanazt az arcot, amit pár hete szét akartam verni egy étteremben. Ugyanazt az embert, aki miatt a legdrágább baseball jegyeket a levegőbe hajítottam - ugyanazt a fiút, aki miatt összefutottam Tommal.

Éreztem, hogy a szám kiszárad, az állkapcsom megfeszül.
- Cole?

Lágyan rám mosolygott, és megvonta a vállát, miközben egy csokor sárga virágért nyúlt, ami az asztalon volt, a kanapé előtt. Nagyot sóhajtott, magam mögül pedig hallottam, hogy Paige valami olyasmit mond, hogy "mit csinálsz? Menjünk, Tom..."

Mély levegőt vett, és felém nyújtotta a virágokat.

- Szia, Anna.