- Mit akarsz, mit csináljak? - nézett Tom Billre, felvont szemöldökkel. Nem igazán értette mire gondol Bill.
- Akarj jönni. - ismételte meg Bill, és pislogni kezdett, mintha küzdenie kéne, hogy ébren maradjon. - Azt akarom, hogy tudd mibe mész bele.
- Miért? Hogy érted azt, hogy belemenni?

Arra célzott, hogy Tom, mint ahogy Andreas, végül megadja majd magát? Majdnem biztos volt benne, hogy Bill erre gondol. Abban is biztos volt, hogy Bill tényleg azt gondolta, hogy a végén megadja magát.

Tom félt, hogy Billnek igaza van.

Nem, tudta, hogy Billnek igaza ven, mert valamilyen szinten, már most megadta magát.

Bill elmosolyodott.
- Szeretnéd, ha kint lennék, a valódi világban, Tom?
Tom hezitált, hogy válaszoljon-e, de mi értelme lett volna hazudni? Biztos volt benne, hogy Bill már amúgy is tudja. A szemébe nézett.
- Igen.
Bill felsóhajtott, és elfordította a fejét, így újra a plafont bámulta.
- Csak úgy fair, ha tudod mit tudnék csinálni, még ha nem is fogok.
- Jó. De szerintem még mindig csak játszol velm. Mit is mondtál, milyen vagyok, szórakoztató?
- Igen. - kuncogott Bill. - Az is.

Bill elcsendesült, és Tom szinte biztos volt, hogy elaludt, a gyógyszerek miatt. De pár perccel később, ismét kinyitotta a száját, a hangja viszont gyenge volt, és furcsa.
- A bíróságon ott volt az anyja.
- Anyja? - próbált Tom a szemébe nézve, de Bill szemei csak ide-oda mozogtak, mintha egy REM fázis közepén lett volna, csak nyitott szemmel. Elég ijesztő volt.
- Igen, az ő anyja.
Úgy tűnt, hogy a drogok beszélnek belőle, és Tom közelebb húzta a székét.
- Kinek az anyja, Bill?
- Az övé. - mondta Bill, mintha ennek jelentenie kellett volna valamit, mintha Tomnak tudnia kellett volna mire gondol.

A nő végignézte, ahogy két nagydarav rendőr vezette be a fiút. Hidegnek tűnt, mint mindig, a nő pedig érezte, hogy a düh ismét szétárad benne.

Ránézett, ahogy elment mellette, és a fiú ekkor vette észre. Egymás szemébe néztek, és egyszer sem pislogott. Nem volt a tekintetében megbánás, nem volt benne semmi. Ha a nő tudta volna pár évvel korábban, hogy ilyen szöryeteggé fog válni, sosem engedte volna be a házába.

Gyűlölte a fiút, teljes szívéből, és már csak a látványától is legszívesebben puszta kézzel fojtotta volna meg.

Ő volt a leghidegebb ember, akivel valaha találkozott. Úgy tűnt, egy percre sem bánta meg, amit tett, és erre gondolva ismét könnyek gyűltek össze a nő szemeiben, a kezei pedig remegni kezdtek.

A fiú a terem másik végében ült le, a megbilincselt kezei az ölében voltak.

A nő kezei még mindig remegtek, ahogy helyet foglalt.

Végre vége lesz ennek a rémálomnak.

- De ki az az ő?
- Huh? - nézett fel Bill Tomra, és nagyokat pislogott. - Ki?

Tom a fejét rázta, és feladta, mert látszott, hogy Bill pár másodperc alatt már el is felejtette miről beszélt. Hihetetlenül frusztráló.
- Senki, mindegy.

Bill összevonta a szemöldökét, és lehunyta a szemeit, de nem mondott mást.

Pár percen át csendben ültek még, és amikor Tom Billre nézett, már aludt. Talán így a legjobb, gondolta. Inkább aludjon, mint hogy ébren legyen és a szíjak miatt mozogni se tudjon.

Elmosolyodott, Bill arcát csodálva a kintről beszűrődő holdfényben. Még sosem látta aludni, és most volt ideje tényleg megnézni. Bill olyan fiatal volt, csak 20 éves, talán már 21, bár Tom nem tudta mikor van a születésnapja. Már így is sok időt töltött börtönben, és fájdalmas volt tudni, hogy az egész hátra lévő életében itt lesz.

Fiatal volt, de az arca nem egy fiatal fiú arca volt. Az arca beesett volt, sötét karikák voltak a szemei alatt, és folyton ráncolta a homlokát, még álmában is. Komoly volt, és komor, igazán sosem mosolygott.

Mégis ott volt benne ez a furcsa, szinte természetfeletti szépség. Tom nem tudta megfogalmatni mi tette ilyenné, de volt benne valami. Valami, amit nem látott mindenki.

- Jó éjt. - suttogta, végigsimítva az arcát a homlokától az álláig. - Sajnálom, hogy ez az életed.

Amikor Bill felébredt, már nem volt lekötözve. Felnyögött, miközben felült. Fájt a feje, és a háta. Már nem érezte a gyógyszereket a testében, és ettől egy kicsit megkönnyebbült. Utálta, ha nem ő irányított, és tudta, hogy előző este túl nyílt volt Tommal, de képtelen volt megállítani. Azon tűnődött, hogy vajon mondott-e valamit, amit Tomnak nem kéne tudnia. Nem akarta, hogy Tom tudja.

A homlokát dörzsölte, és ekkor vette észre, hogya  csuklóján és a bokáján furcsán hűvöset érez, és nem fájtak annyira, mint amennyire szoktak, ilyen küzdelem után. Megérintette őket, és észrevette, hogy a sebei hideg aloe géllel voltak lekezelve. Összevonta a szemöldökét, ilyesmi csak akkor történt, amikor az a nő, Anne volt a pszichiátere. Megvolt az a szokása, hogy folyton anyáskodott, vagy mit, csak hogy beszéljen.

- Jó reggelt.

Bill felkapta a fejét, ijedt szemekkel, aztán meglátta a hang forrását. Jost volt az, és nem vette észre. Basszus. A szíve dübörgött a mellkasában, és mindent megpróbált, hogy ne tűnjön ijedtnek. Tudta, hogy szüksége van a gyógyszerére, és észre is vette a kis fehér műanyag poharat az éjjeli szekrényén. Óvatosan odanyúlt értük, és lenyelte a tablettákat. Próbálta nem észrevenni Jost elégedett arckifejezését.

- Végül felkeltél, hm.
- Igen. - mondta Bill halkan, és visszatette az üres poharat. Nagyon kiakadt a tényen, hogy az új pszichiátere rakta rá ezt a szart. Utálta, ha úgy értek hozzá emberek, hogy ő azt nem akarta.
- Nem kérsz hozzá vizet?
- Nem.
Jost csak bólintott.
- Szóval nem szetted be a gyógyszereid. Megint.

Bill nem mondott semmit. Ki nem állhatta a férfit. Ki nem állhatta az összes pszichiáterét. Nem volt rá szüksége. Nem volt szüksége arra, hogy beszéljen bárkivel is. Semmi mondanivalója nem volt, ami kielégítette volna őket. Pláne nem Jostot. Ő volt talán a legidegesítőbb pszichiátere egész életében.

Jost csak beszélt tovább, mintha Bill válaszolt volna.
- Miért?
- Nem volt kedvem. - felelte Bill hidegen. Közben végig a szemébe nézett, és megpróbálta kiborítani azzal, hogy nem pislogott.
- Hm. - bólintott Jost, és valamit írt a füzetébe. Abban a füzetben volt minden, amit Billről tudott. Jost szart sem tudott. - Miért nem volt hozzá kedved? Nagyon jól tudod mi fog történni, ha nem veszed be.
Jost már hozzászokott, hogy Bill nem válaszolt, ezért folytatta.
- Paranoiás leszel. - mondta. - Őrjöngsz. Elveszted az irányítást.

Fogd be.

- Nem akarsz beszélni a dolgokról, amiket hallasz?

Fogd be!

- Hallod még őket?

- Fogd be. - mondta Bill mélyen, összeszűkített szemekkel. Tudta, hogy már remeg a dühtől, és ökölbe szorította a kezét. Tudta, hogy ha nem most nyelt volna le egy tonna gyógyszer, már rég elindult volna kitépni Jost torkát.

Jost nem figyelt rá.

- Akarsz beszélni arról, ami a bíróságon történt? Mit érzel vele kapcsolatban?

Bill üvölteni akart, és szétverni valamit. Ez volt a legrosszabb kérdés az összes közül. Gyűlölte. Minden pszichiáter ezzel nyaggatta. Mindenki, kivéve Anne. Anne mindenről szeretett beszélni, ami nem Bill volt, alkalmanként kérdezte csak a véleményét. Bill nem nagyon tudta mit gondoljon erről, de tudta, hogy Anne ezzel akart a fejébe jutni, lassan próbálta rávenni, hogy megnyíljon. Folyton úgy érezte, mintha megerőszakolta volna az agyát.

- Jó érzés volt. - felelte Bill, szélesen mosolyogva. Széles volt, és mű. - Fantasztikus.

- Szerintem szarkasztikus vagy.

Bill fel akart kiáltani, hogy "nem, basszus", amiért Jost komolyan kérdezte.

De annyira azért nem volt szarkasztikus.

Tom ma nem kezdett dolgozni egészen délután 3-ig, és kicsivel 2 után indult munkába.

Azon tűnődött, hogy vajon Bill jobban érezte-e magát, és hogy kioldották-e már a szíjait.

Egész éjjel kísértette a kép Billről, ahogy megvadultan és rémülten küzdött a férfi ellen, aki lekötözte. Zihálva és izzadtan riadt fel, Bill sikítása pedig úgy visszhangzott a fejében, mintha tényleg ott lett volna.

Mi történhetett vele, amikor nem vette be a gyógyszereit? Látott dolgokat? Hallott dolgokat? Tényleg annyira beteg volt?

Annyi kérdése volt, és nagyon úgy tűnt, hogy a többségükre sosem fog választ kapni.

Megérkezett a munkahelyére, és felvette az egyenruháját. Georg is ugyanakkor érkezett, és üdvözölték egymást. Georg egyből elkezdett menőzni arról, hogy tegnap egy lány (aki nagyon jól nézett ki) bejelentette, hogy elveszett a kutyája, és ő mentette meg a világot amikor megtalálta, hogy az épület mögött épp egy oszlopot pisilt le.

Tom csak fél füllel figyelt rá, a jó helyeken felnevetett és bólintott, de igazából sokkal jobban érdekelte, hogy mikor tud felmenni Billhez, hogy megnézze jobban van-e.

Amikor Georgot behívták a főnök irodájába, Tom azonnal ki is használta a helyzetet, és felszaladt a lépcsőkön.

A 4. emelet viszonylag csendes volt. Néhány TV ment csak, és valahonnan lehetett hallani, hogy egy vécét lehúznak. Tom benézett a cellákba, ahogy végigment a folyosón. A legtöbb rab az ágyon feküdt, és tévét nézett. Az egyik srác az asztalnál ült, és újságot olvasott, egy kövér férfi pedig könyvet, és a hasát vakargatta.

Olyan normálisnak tűnt, mintha csak otthon lettek volna, nem pedig börtönben. A celláik melegek voltak, otthonosak, szönyeggel a padlón, és színes takarókkal az ágyon. Volt, ahol még képek is voltak a falon.

Bill szobája egyáltalán nem ilyen volt. Az övé hideg volt, és személytelen. Nem voltak se képek, se szőnyegek, és sima, fehér ágyneműje volt. Még csak a saját ruháit sem vette fel.

Amikor odaért Bill cellájához, meg volt döbbenve, nem; le volt sokkolva, hogy hangokat hallott odabentről. Bill hetente csak egyszer nézett tévét, szóval biztos nem az volt. Közelett ment Tom, és hallotta, hogy valaki azt mondja, "vigyázz magadra", aztán kinyílt az ajtó, és egy sötéthajú férfi lépett ki. Nem vette észre Tomot, ahogy bezárta az ajtót, de amikor megfordult, hirtelen megtorpant.

- Jónapot, biztos úr. - mondta meglepetten. A férfi nem viselt egyenruhát, szóval nem rendőr volt, de kórházi ruhát sem, szóval orvos és ápoló sem lehetett. De az ingén volt egy névtábla, amin David Jost felirat állt. Tom már hallotta ezt a nevet, de nem emlékezett rá honnan. - Mit keres itt ilyenkor?
- Oh, csak... - vakarta meg Tom a fülét. - Csak körbenézek, tudja. Nincs mit csinálnom.
David bólintott, a kulcsát visszarakta a zsebébe.
- Kis város, nincs sok tennivaló. - helyeselt.
- Igen. És maga mit keresett B-, márint, a rab cellájában?
David úgy tűnt nem vette észre Tom kis bakiját.
- Oh, a börtön egyik pszichiátere vagyok, csak beszélgettünk.

Igen, most már eszébe jutott. Anne mondta, hogy valami David Jost vette át Billt. Tom szkeptikusan nézett rajta végig. Bill megpróbálja elcsábítani ezt az embert is, mint az előtte lévőket?

- Hát, akkor jó munkát. - bólintott végül David, és elsétált Tom mellett, végig a folyosón. Tom megvárta, amíg hallotta David mögött az ajtót becsukódni, aztán odament Bill cellájához, kinyitotta, és belépett.

- Reggelt. - mondta Bill az ágyról, és kinyújtotta a lábait maga alól. - Hallom találkoztál Josttal. Fantasztikus ember, ugye?
Tom vállat vont, és leült a szokásos helyére az asztalnál.
- Nem láttam semmi rosszat benne.
- Hah! - kiáltott fel Bill, összefont karokkal. Úgy tűnt nincs jó hangulatban. - Mindegyikben van valami rossz. Volt már pszivhiátered?
Tom a fejét rázta.
- Nem mondhatnám.
- Utálnád.
Tom elmosolyodott.
- Hogy vagy ma? Bevetted a gyógyszereid?
Bill a szemeit forgatta.
- Ne legyél olyan, mint ők.
- Bevetted?
Bill újra a szemeit forgatta, Tom pedig örült, hogy annyira nem dühös.
- Igen.

- Emlékszel bármire, abból, amiket tegnap mondtál? - érdeklődött Tom, Bill reakcióját nézve.
Bill először meglepettnek tűnt, aztán mintha felvidult volna.
- Részekre.

Tom biztos volt benne, hogy Bill nem azokra a részekre emlékezett, amikor valakinek az anyjáról beszélt, aki ott volt a bíróságon. Olyan személyesnek hangzott, amit Bill egyáltalán nem tartott viccesnek.

- Ugyanolyan imádnivaló voltam, mint amilyen szoktam lenni? - kérdezte Bill, csillogó szemekkel. Tom szerette, amikor ilyen. Ez volt a kedven Bill-hangulata, amikor képes volt viccelődni, és tényleg beszélgetni, anélkül, hogy rejtélyeskedett volna.
- Ha nem jobban.
- Áúcs.

Tom elmosolyodott, és biztos volt benne, hogy ha hunyorított, akkor egy kis mosolyt észrevehetett Bill ajkain is.

- Hogy vana csuklód? - tette fel a kérdést, mielőtt észrevette volna magát.
- Az a kibaszott idióta pszicho-
Bill megállította magát a mondat közepén, ahogy leesett neki.
- Te csináltad.
Tom elmosolyodott, és megpróbálta visszafogni, hogy felforrósodjon az arca. Vállat vont.
- Bűnös.

Bill tekintete lassan a térde felé irányult, és összevonta a szemöldökét. Tom visszatartotta a lélegzetét. Ettől nem fog felrobbanni, ugye? Tom csak bekente a csuklóján és a bokáján lévő sebeket, hogy lehűtse. Fájdalmasnak tűnt, ezért úgy gondolta, hogy valami hűsítő jót tenne neki.

Tom vigyázva nézte Billt, de kis idő után, kisimult az arca. Felnézett, mintha rájött volna, hogy annyira nem szörnyű ez. A szemeiben ismét megjelent az a jellegzetes csillogás, amiről sosem tudta eldönteni, hogy valódi-e.
- Gyere ide. - ütögette meg az ágyat maga mellett.

Kicsit habozva, de Tom felállt, és leült Bill mellé. A levegő szikrázott körülöttük, ahogy Bill azt suttogta, hogy "Köszönöm", egyenesen Tom fülébe, amit meg is érintett az orrával. Tom nagyon jól tudta, hogy Bill keze a combján van, és hogy lassan, de biztosan egyre feljebb csúszik.

"Azt akarom, hogy tudd mibe mész bele."
Rájött, hogy Bill tesztelni próbálja. Teszteli meddig mehet el.

Bill orra Tom állkapcsához, állához ütközött. A lélegzete forró volt a bőréhez érve, a fésületlen hajának pedig olcsó sampon illata volt, de nem volt kellemetlen.
- Nagyon jó ember vagy. - mondta Bill a nyakába, az ajkai pedig kicsit hozzá is értek a bőréhez. - Szinte túl jó, frusztrálóan jó. Hagyod, hogy ezt csináljam, hagyod, hogy ilyen közel legyek hozzád, és meg sem próbálsz ellökni. Én vagyok itt a legveszélyesebb. Te vagy a legrosszabb zsaru, akivel valaha találkoztam.
Tom ezen felnevetett.
- Igazad van, tényleg az vagyok.
- Lökj el. - suttogta Bill, a keze pedig majdnem hozzáért Tom férfiasságához. Szinte az ölében ült, az arcát a nyakába préselve.

Bill felé fordította a fejét, aki felnézett rá a nyakából. Az orruk összeért, egymáshoz simult, és Tom sosem érezte még, hogy ennyire meg akart csókolni valakit.

Tom Trümper, tényleg ezt akarid. Hülye.

- Lökj el. - ismételte meg Bill, az ajkaira pillantva, mielőtt újra felnézett volna.
- Nem akarod. - felelte Tom, Bill tekintetében valami igazat, valami őszintét keresve. - Csak azt hiszed, hogy akarod.
- Ne próbálj megérteni. - mondta Bill, valószínűleg már vagy századik alkalommal, de nem tűnt idegesnek.
- Egy nap majd elmondod. - mosolygott Tom, és látta Billen, hogy megpróbálja elrejteni a meglepettségét, amikor Tom megfogta a nyakát, a tetoválás körül körözve az ujjaival.
- Oh, el fogom? - fogta meg Tom csuklóját, és lejjebb irányította a kezét, el a tetoválástól.
Tom bólintott.
- Remélem.
- Ne remélj túl sokat.

Ezúttal, amikor Bill megcsókolta, Tom fel volt rá készülve, és azonnal vissza is csókolt. Nem tudta tovább tagadni a vágyait, és amíg nem ment tovább egy csóknál, addig egy csók oké volt. Illetve, törvényesen nem volt oké, de Tom számára igen. Billnek vigasztalásra volt szüksége, még ha nem is vette észre, és Tom ott volt, hogy megadja neki. Mindenkinek szüksége van valakire, akármilyen keményen is próbálják elhitetni, hogy nem.

Amikor Bill az egyik lábát átvetette felette, hogy leszorítsa őt. Tom kezei a derekához szálltak egyből.
- Tartsd magad. - mondta a csók közben. - Hé, hé, nyugodj le.
A száját elszakította Bill ajkaitól. Bill sötét tekintettel nézett rá pár rövid pillanatig, majd oldalra döntötte a fejjét, és az ajkaival Tom nyakát támadta meg, finoman szívogatva és harapdálva a bőrét. Tom felnyögött, a feje pedig magától oldalra dőlt. A teste reagálni kezdett arra, ahogy Bill az ölében vonaglott, és egyre szűkebbnek érezte a nadrágját. Az utolsó alkalom, hogy valaki így tekergett az ölében, 2 éve volt, egy egyéjszakás lánnyal, akit egy klubban szedett fel.

Amikor Bill ismét a szájához hajolt, Tom egyből búcsút intett az erkölcseinek, és mindennek, amire nem egészen 3 perccel korábban gondolt, hogy ennél nem fog tovább menni. A gondolatait félresöpörte.

Bill hátsója hozzáért a merevedéséhez, és hangosan felnyögött a csók közben. A kezei ügyetlenül ott voltak Bill csípőjén, mivel ötlete sem volt, hogy hova tegye, de Bill megragadta az egyiket, és az inge alá vezette.

- Tudod mi van ma, Tom? - kérdezte Bill, alig pár miliméterre az ajkaitól, Tom pedig megrázta a fejét. Még azt se tudta, hogy milyen nap van.
- 1000 strigula van az ágyon. - mondta. - Azt mondtad ünnepelnél velem.
Tom a kezeit Bill válára tette, és kicsit eltolta magától. Az arcát fürkészte.
- Jól vagy?
- Persze.
- Bill, nem kell ezt csinálnod. - mondta Tom lágyan, a karját cirógatva. Olyan hideg volt a bőre. A gondolatai, amikor pár pillanattal korábban eltűntek, ismét visszajöttek. - Ha el akarod terelni a figyelmed-
- Nem akarom elterelni a figyelmem. - csattant Bill egyből, és hitetlenkedve nézte Tomot.
Tom csak felvonta a szemöldökét, aztán óvatosan arrébb tolta Billt az öléből. Billnek lehet, hogy vigasztalásra van szüksége, de Tom nem akarta elterelni a figyelmét. Billnek nem erre volt szüksége, hanem hogy szembe nézzen a problémáival, nem pedig hogy ignorálja őket.
- Miért csábítottad el a pszichiátereid? Miért csábítottad el tavaly a rendőrt?
Bill csúnyán nézett rá.
- Mert akartam.
- Tudod, a pszichiátereket még nagyjából értem. - foytatta Tom, egyenesen Bill szemébe nézve, hátha megtörik ettől. Sosem működött, de tovább próbálkozott. - Azt akarod, hogy elmenjenek, ugye? És nem ijednek meg olyan könnyen, szóval miért ne vennéd rá őket, hogy törvényt szegjenek, és elküldjék őket?
Bill nem kapta el a tekintetét, de a szemei jelentősen összeszűkültek, az állkapcsa pedig megfeszült. Tom úgy érezte sínen van, és ettől büszke volt magára.
- De mi értelme volt a rendőrrel?
Mi értelme van velem?
- Nem volt értelme. - szisszent fel Bill. - Nincs értelme.

Tom bólintott, egyelőre elfogadva a választ, de nem hitte el, hogy tényleg csak ennyi van benne. Egy ideig még tartotta a szemkontaktust, majd felállt. Sikeresen egölte Bill átmeneti jó hangulatét, és egy kicsit rosszul érezte magát emiatt, de legalább valami jót is mondott neki.
- Tudom mikor nem akarnak, szóval most megyek.

Bill nem válaszolt, de Tom érezte a negatív energiákat, amik szinte áradtak Billből. Nagyon utálta, amikor Tom kérdezett, de ha Tom valaha is válaszokat akart, akkor csak így lehetett.

- Tudod, - mondta, amikor az ajtóhoz ért. - Tényleg szeretnék a barátod lenni. Ha szeretnéd. Ha el akarsz valamit mondani, én nem mondanám el senkinek. Közted és köztem maradna, ígérem.

Bill csak sötéten nézett rá, Tom pedig értette a célzást.