- Ember, nagyon durva volt ma vacsoránál! Ott kellett volna lennetek!

Tom éppen egy jelentést olvasott át, de ezt hallván egyből felnézett Georgra.

- 815, tudjátok. - mondta, amikor észre vette Gustav és Tom kérdő pillantásait. - Nagyon ijesztő volt ma. - rázta meg a fejét drámaian, mintha beleremegett volna, Tomnak pedig nagyon küzdenie kellett, hogy ne kezdje el a szemeit forgatni. - Dühösnek tűnt, és végig engem bámult. Nagyon bizarr volt, fogalmam sincs miért engem nézett. Kíváncsi vagyok mi mászott a seggébe, általában csak a saját dolgával foglalkozik, a tányérját basztatja, meg ilyenek, de most mindenkit eléggé kiakasztott. - mesélte Georg, izgatottan.
- Őrült, nem kell, hogy oka legyen furán viselkedni. - jegyezte meg Gustav, a csuklóját ropogtatva, mint akit nem is érdekel.
- Tudom, de hallottátok a múltkori kirohanását?
- Igen, az nagyon őrült volt! - kapta fel a fejét Gustav. Úgy tűnt, ez már jobban érdekli, Tom pedig csak legyintett. - Szívesen megnéztem volna!
- Lucy azt mondta, hogy 815 megfenyegette, hogy megöli. Azóta fel sem mer menni a 4.-re!
- Szegény lány. - bólintott Gustav együttérzően.
- Azt hallottam, hogy megragadta a nyakát, és megpróbálta megfojtani.
- Én azt hallottam, hogy...

Tomnak itt elege lett. Felállt, és az asztalra csapott.

- Istenem, fogjátok már be!

Georg és Gustav tágra nyílt szemekkel bámult rá. 

- Ne beszéljetek olyan dolgokról, amiről semmit sem tudtok. - sziszegte Tom, a két férfira bámulva. - Így kezdődnek a hülye pletykák is.
- Honnan tudod, hogy mi pletyka és mi nem? - kérdezte Georg vádaskodóan. - Érdekes, ezért beszélgetünk róla.
- Ő is egy ember. - folytatta Tom. - Nem érdemli meg, hogy így beszéljenek róla.
- Egy őrült ember. - helyesbített Georg, karba tett kézzel. - És ismétlem, honnan tudod, hogy mi pletyka és mi nem? Nem rég még azt se tudtad, hogy ki az a 815-ös.
- Eleget tudok ahhoz, hogy elmondjam, a fogai nincsenek lecsiszolva, nem próbálta meg felakasztani magát, és egyáltalán nem próbálta megfojtani azt a lányt.

Gustav és Georg döbbenten nézett rá.
- Honnan...? - kezdett bele Georg, de Gustav közbevágott.
- Tom, te... te beszéltél vele?
Georg felhorkant, de az arca furcsán üressé vált pár másodpercre.
- Mindig, amikor eltűntél... - mondta lassan. - Mindig, amikor láttuk, hogy az emeletről jöttél le...

Oh, basszus. Tom szíve ezerrel dübörgött a mellkasában, a tenyere pedig izzadni tetszett. Körülnézett a szobában, kétségbeesetten keresve valami megoldást a problémára.
- Öm.. - kezdett dadogni. - Nem, én.. én csak...
Végül felsóhajtott. Nem tudott elég jól hazudni, hogy ebből kihúzza magát, ezért végül felsóhajtott újra. Talán így hamarabb megússza. Georg és Gustav rosszabbak voltak, mint két pletykás vénasszony. Amúgy is, jobb, ha megtudják az igazságot, mintha tovább terjesztenék a baromságokat.
- Billnek hívják. - mondta, de nem mert a kollégái szemébe nézni. - Bill Kaulitznak.

- Bassz meg... - mondta Georg, alig hallhatóan.
- Elmentem hozzá, a híre pedig eléggé el van túlozva. - nézett fel végül Tom. Georg és Gustav szemei olyan nagyok voltak, mint 4 tányér.
- Hogyan... mármint, miért...? - dadogta Georg. Kétpelen volt egy normális mondatot megfogalmazni.
- Én, veletek szemben, kíváncsi voltam, hogy mi az, ami igaz, és mi az, ami csak pletyka. Szóval, elmentem, és megnéztem magam.

Tom nem tudta eldönteni, hogy a kollégái le vannak nyűgözve, sokkolva, esetleg ijedtek. Gustav inkább úgy tűnt, hogy elismerően néz rá; Georg arcára ezzel szemben rá volt írva, hogy szerinte Tomnak elment az esze.

- És most mik vagytok, haverok? - kérdezte hitetlenkedve. Vajon volt benne egy kis féltékenység is? Georg talán azt kívánta bár neki lett volna elég bátorsága, hogy beszéljen Billel? Tomnak hirtelen hatalmas késztetése volt arra, hogy elvigyorodjon és menőzni kezdjen a Billel növekvő barátságával, csak hogy Georg pletykás képébe vághassa.

- Szeretnék az lenni. - mondta Tom, szimplán vállat vonva, mintha ez egyáltalán nem lenne nagy dolog. Rájött, hogy túlságosan tetszik neki a többiek döbbent arca. - Nincs olyan szabály, hogy nem beszélhetünk a rabokkal.

- Nem, de... - bámult rá Georg, Tom pedig biztos volt benne, hogy azóta nem pislogott, amióta kinyögte. - Ez... te... ez a 815-ös! - vetette a levegőbe a karját drámaian. - Neked nem szabadna-
- Mit nem szabadna?
- Hát, tudod, beszélni vele. Nem beszélhetsz vele.
Tom itt már kicsit kezdett dühös lenni.
- Mi a faszért nem? Semmit nem csinált velem.

Leszámítva, hogy pisztolyt nyomott a nyakamhoz. És megcsókolt. És ellopta a kulcsaim. És...

- Szóval akkor mi, ott ültök, és beszélgettek? - kérdezte Gustav, aki már egyértelműen le volt nyűgözve a hírtől. A szemöldöke majdnem eltűnt a haja alatt.
- Nagyjából.
- Őrült vagy. - csak ennyit mondott Georg, a fejét csóválva. - Ő veszélyes.
- Szerintem nem az.
- Nem is tudod mit követett el, te-
- Te sem tudod! - kiáltott fel Tom. Legszívesebben behúzott volna annak az idiótának, hogy gondolkozzon már ésszel. - Semmit nem tudsz róla; csak azokat a hülye pletykákat, amik még csak nem is igazak.

Georg összeszorította az ajkait, és Tom biztosan tudta, hogy már nem is az zavarja, hogy néha meglátogatja Billt, hanem hogy a tökéletes kis rémtörténeteit lerombolta.

- Akkor valószínűleg azt is tudod, hogy a bíróság mit adott neki. - förmedt rá Georg, és amikor Tom csak sóhajtott, hogy igen, tudta, Georg szemei ismét kitágultak.
- Mi? Te tudod? Elmondta?
- Igen, életfogytiglant kapott.
Tom nem tudta a dühöt visszafojtani a hangjából,ahogy ezt kimondta. Úgy érezte, lassan már füst fog kijönni a fülén.
- Úgy tűnik nem örülsz ennek. - állapította meg Gustav.
- Hát nem. Nem fair, nem ezt érdemelte.
- Nem tudod mit érdemelt. - mondta Georg. - Nem tudod mit követett el, szóval nem tudhatod, hogy mit érdemelt. Ha életfogytiglant kapott, akkor életfogytiglant érdemelt.
- Nem minden fekete-fehér, Georg. - mondta Tom, összeszűkített szemekkel. - Bármit is csinált, szerintem megbánta.

Georg nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőzni, se Gustav, de Tomnak már semmi kedve nem volt ahhoz, hogy velük vitatkozzon.

- Igazad van; azt akartam, hogy elmenjenek.

Tom felkapta a fejét. Bill egyenesen ránézett. A frufrujának egy tincse eltakarta a balszemét, de félresöpörte.

- A pszichiáterek. - magyarázta. - Azt akartam, hogy elmenjenek, ezért elcsábítottam őket. Vicces is volt, szóval jó volt.
- De mindig újat küldtek, akkor meg mi értelme volt? - kérdezte Tom, próbálva elrejteni az izgatottságát, amiért Bill elmondja ezt.
- A végén muszáj feladniuk, nem?
- Nem fogják. - mosolyodott el Tom, Bill pedig a szemeit forgatta.
- Észrevettem, köszönöm. - tette a kezét az asztalra, az ujjait pedig összefonta.
- Anne-t nem csábítottad el. - mutatott rá Tom, Billnek pedig kicsit mintha kitágultak volna a szemei. A tenyerét kiegyenesítette az asztalon.
- Ő öreg.
- Ez a férfiaknál megállított? - kérdezte Tom, Bill pedig fura arcot vágott. Tehát nem. - Kedvelted őt, nem?
Bill a száját rágta, a kezeit pedig visszavette az ölébe. Furcsán nyugtalannak tűnt ma.
- Idegesítő volt. - mondta, de kerülte Tom tekintetét. - Nagyon is, de... nem úgy beszélt velem, mintha őrült lennék. Ő... kicsit olyan volt, mint te. - nézett fel a frufrujából, majd újra elfordult. - Volt egy sz... - megállította magát, mégsem mondta ki, és becsukta a száját.
- Mid volt?
- Semmi. Mindegy.
Tom mély levegőt vett, hogy visszafogja magát, és ne erőltesse.
- Oké. - bólintott. - Szóval, szeretnéd, ha visszajönne? - kérdezte óvatosan.
Bill vállat vont, képtelen volt teljesen bevallani, még ha így is volt.
- Nem számít, kilépett.

Szeretted őt, akarta Tom mondani. Vigyorogni akart, de nem tette. Bill senkivel és semmivel nem törődött, már amennyire Tom megismerte. Bill, aki állandóan olyan hidegen viselkedett, tényleg szeretett valakit.

Nem lett volna jobb, ha Billnek olyan pszichiátere van, akit el bír viselni?

Úgy tűnt, Anne őszintén törődött Billel, szóval, talán újragondolná a dolgot, és visszajönne, ha hallaná, hogy Bill is szeretné.

- Bármit is tervezel, - mondta ekkor Bill, szigorúan nézve Tomot. - Ne.
 

- Kedvel téged.
Anne hátradőlt a székében, és meglepetten vonta fel a szemöldökét.
- Ezt ő mondta?
- Nem konkrétan, természetesen, - felelte Tom. - De azt mondta, hogy te idegesítetted a legkevésbé.
- Ez a legjobb nem-dicséret, amit valaha kaptam. - nevetett Anne.
- Nem tudsz visszamenni? - kérdezte Tom. A hangjából a könyörgést nem tudta kiszorítani. - Nem lenne jobb, ha olyan pszichiátere lenne, akit kedvel?
- Az biztosan sokat segítene, igen. - vonta össze Anne a szemöldökét miközben gondolkozott. - Hogy viselkedik veled? - kérdezte végül. - Szokott veled beszélni?
- Nem azokról a dolgokról, amiket tudni szeretnék. - felelte Tom nagy sóhajjal. - Amikor kérdeztem, sosem válaszolt, szóval abbahagytam a próbálkozást.
- De azért óvatos vagy, ugye? - kérdezte Anne, és figyelmesen nézte a reakcióit. Pont, mint ahogy egy anyuka szokta, amikor azon tűnődik, a gyerek vajon ellopott-e egy sütit. - Ahogy mondtam, látogasd meg, beszélgess vele, de légy óvatos, hogy ne hálózzon úgy be, mint azt a másik rendőrt.
Tom nagyot nyelt. Sosem tudott hazudni, de muszáj volt egyenes arcot vágnia. Biztos volt benne, hogy Billnek már sikerült behálóznia.
- Óvatos vagyok. -mondta, bár nem egészen volt benne biztos, hogy ez tényleg így van. Talán nem volt olyan óvatos, mint kellett volna, de nem tehetett róla, hogy már nem félt annyira a rabtól, mint mindenki más.
- Helyes. - bólintott Anna. - Igazad van. Végiggondolom, lehet, hogy visszamegyek.

Tom nagyon hálás volt.

A következő nap elég mozgalmas volt. Fegyveres rablás volt a városban, egy bankban, a tulajdonost pedig túszul is ejtették; és Tom is tagja volt azoknak a rendőröknek, akiket kiküldtek a helyszínre. Golyóálló mellényt kapott ő, Gustav, Andreas, és egy idősebb rendőr, akit nem ismert, és ők mentek be a bankba.

Ahogy beléptek az épületbe, nagy adag adrenalin futott át az ereiben. A túszejtő felé haladtak, kész fegyverekkel, folyamatosan koncentrálva minden gyanús zajra vagy mozgásra.

Vérpezsdítő élmény volt, Tom pedig még mindig az egekben érezte magát, amikor visszaért a kapitányságra. Minden rendben ment, csak egy alig 19 éves fiú amatőr rablása volt, már a rendőrők láttán megadta magát.

Az első gondolata, amikor visszaért, az volt, hogy ezt el kell mesélnie Billnek is. El kellett neki mondania, hogy mit csinált, és hogy milyen fantasztikus érzés volt végre tényleg csinálni valamit.

Bill nem volt annyira lenyűhözve.
- Ennyi? - kérdezte, amikor Tom befejezte a sztorit. Az érdektelen hangnemével egyből visszarántotta a földre. - Tom, ez béna. Alig volt valami akció. Ez olyan volt, mint, 3 óra előjáték, és nuku orgazmus. Még csak nem is lőttetek a fegyverekkel?
- Nem volt rá szükség. - horkant föl Tom. - Bill, elrontottad a sztorim. - mondta, illetve szinte rinyálta, Bill pedig a szemeit forgatta.
- Béna.
- Mindegy. - morogta Tom, karba tett kézzel.
- Mondd csak, lőttél már valaha?
- Hát persze! - csattant fel Tom. - Gyakorlaton.
- De nem munka közben.
Tom a fejét rázta. Nem volt rá szükség.
- Nem, én-
- Béna. - mondta Bill ismét, a fejét csóválva.
- Miért, te igen?
Csak akkor vette észre, hogy talán nem a legjobb kérdést tette fel, de addigra már kimondta. Bill arca azonnal eltorzult.
- Igen.
Tom nem hitte volna, hogy tényleg válaszol, és ettől egészen a padlóig esett az álla. Talán...?
- Miért? - kérdezte végül, minden bátorságát összeszedve. Nem tudta, hogy nézzen-e Bill szemébe, vagy sem. Egy dühös kutyának nem nézel a szemébe, de ijedtnek sem akarsz tűnni.
- Nem rád tartozik. - mondta Bill.
- El fogod valamikor mondani?
- Nem.

A szó olyan végleges volt, hogy Tom nem merte tovább erőltetni. Mégis, még ha Bill soha nem mondott valódi kielégítő válaszokat, minden apró igen vagy nem közelebb vezette a valósághoz. 

A csend, ami közéjük telepedett, olyan fájdalmas volt, hogy mindketten az asztalt kezdték bámulni.

- Oh. - szólalt meg Tom egy kis idő után. Meg kellett törnie a csendet. - Georg azt mondta.. tudod ki Georg, ugye?
- Az alacsony, hosszú hajú? - kérdezte Bill. Még mindig úgy hangzott, hogy máshol jár; a hangja mély volt és sötét, de a szája sarka felfelé kanyarodott. - Láttam már.
Tom felnevetett.
- Igen, ő. Hát, azt mondta tegnap furán viselkedtél. Vacsoránál.
Bill a homlokát ráncolta, még mindig az asztalt bámulta.
- Nem?
- Talán rossz hangulatban voltam. - mondta Bill, és gyorsan felnézett. - Miért, a kávészünetetekben rólam beszélgettek? - nevetett, félmosollyal. A gondolat egyértelműen felvidította. - Semmi gond, ha így van, tudod. - tette hozzá. - Tudom, hogy megesik.
- Próbálom leállítani őket.
Tomnak bűntudata volt, de nem tudta miért. Néha úgy érezte, hogy ismét általános iskolában van, ahol a lányok sugdolóztak és nevetgéltek egymás háta mögött, és neki kell végighallgatnia az egészet.
Bill felhorkant.
- Szerinted zavar? Hadd szórakozzanak.
- Tudod te miket mondanak rólad? - kiáltott fel Tom. - Ez-
- Rendben van. - nyugtatta Bill. - Hadd csinálják. Te is ugyanúgy tudod, mint én, hogy ezen az istenverte helyen semmi sem történik. Mi másról beszéljenek, ha nem rlam? - hátradőlt a székében, az ujjait pedig összefonta a hasán. - Amit viszont tehetnél... - kezdett bele, mint akinek épp eszébe jutott valami. - Igen, amit megtehetnél, hogy elmondod, ha valami érdekessel álltak elő. Szeretném hallani.
Tom felvonta a szemöldökét.
- Tényleg? Nagy baromság.
- Tom, mi mást csinálhatnék itt, hogy elüssem az időt?
Jó érv. Tom felsóhajtott.
- Hát, azt mondták, hogy megpróbáltad megfojtani azt a nővért, de láttam, hogy nem, szóval ez csak...
Abbahagyta, amikor látta Bill arckifejezését. A homlokán a ráncok még mélyebbé válltak. Oh, te jó ég, csak nem megint felidegesítette?
- A fejemben megtettem. - mondta Bill, egyenesen Tom szemébe nézve. - A fejemben, - folytatta, és nagyot nyelt. - Megöltem.