Bill csendben vezetett, mellette a zene csak nagyon halkan szólt a kocsi hangszóróiból. Próbált Tomnak egy kis nyugalmat adni. A szeme sarkából látta, hogy Tom egy újabb üveg vizet kortyolgat.

Újabb 30 perc szünet után Bill úgy döntött megtöri a csendet.
- Jól vagy? – kérdezte.

Amikor nem érkezett válasz, Tom felé fordult, és látta, hogy már alszik, ezért nem is zavarta tovább. Visszanézett az útra, és követte tovább a GPS utasításait.
 

Másfél órával később hallotta először, hogy Tom mocorogni kezd az ülésen. Látta, ahogy az arcát kezdte dörzsölni, majd a karját nyújtogatja maga előtt. Ebből már biztosan tudta, hogy felébredt.

- Hey. – mondta Bill, Tom felé pillantva, majd újra vissza az útra.
- Hey… - felelte Tom, majd hagyta, hogy a csönd folytatódjon.
- Jobban vagy most, hogy aludtál kicsit?
- Ja. Túl sok volt a vezetés, tudod?
- Tom, tudom, hogy nem a túl sok vezetés volt. Ha akarsz, nyugodtan beszélhetünk róla. Nem foglak elítélni.
- Nincs miről beszélni. Megállhatnánk a következő pihenőnél?
- Egyértelműen van valami.
- Felejtsd el, Bill. – szólt rá Tom. Gyorsan kezdte elveszteni a türelmét Bill kíváncsisága miatt.
- Hát, ha beszélni akarsz róla, szívesen meghallgatlak.
- Ne üsd bele az orrod, és felejtsd el, oké Bill? Nincs miről beszélni, és ha lenne, akkor sem veled akarnál megbeszélni, szóval ne hozd fel újra.
Bill az orra alatt kezdett morogni.
- Rendben, akkor csak hagyd, hadd emésszen, amíg bele nem őrülsz. Nagyképű seggfej.
- Mit mondtál? – vonta fel a szemöldökét Tom.
- A következő pihenő 5 mérföldre van. – felelte Bill egy olyan mosollyal, ami titokban csak annyit üzent, hogy ’baszd meg’.

Tom elfordult, és az ablakon bámult ki, hagyva, hogy Bill tovább vezessen. A kocsiban tapintható volt a feszültség.

Bill még 2 óán át vezetett, mire újra cseréltek Tommal, úton a Grand Canyon felé. Bill és Tom alig váltott két szót egymással az egész idő alatt.

A nap magasan volt az égen, ahogy megérkeztek a Canyonhoz. Több kocsi is volt a parkolóban, Bill pedig remélte, hogy ez azt jelenti, hogy sok család van ott, akiket le tudnak fotózni, és akikkel beszélgethetnek a további nyári terveikről. Az egész út lényege az volt ugyebár, hogy a mindennapi emberek szemén át ismerhessék meg a nyarat, erre pedig nem is volt jobb módszer, ha az amerikai emberekkel beszélgettek.

- Elég nagy a terület, szóval 2 óra szerintem mehet a fényképezésre, aztán ehetünk valamit? – javasolta Tom. Ezek voltak az első szavai, a veszekedésük óta.

Bill csak bólintott. A hátsó ülésről előre vette a kameratáskáját, és elindult a szurdok bejárata felé.

Szinte kibírhatatlan volt a hőség, ahogy Bill körülnézett a területen. A korlát mentén, egy kisebb csoport gyereket látott, ahogy próbálnak előrébb hajolni, hogy jobban lássanak. Gyorsan készített róluk pár képet, ahogy háttal álltak, hallgatva a tanárukat és az idegenvezetőjüket.

Körbement, több képet is készített, és nem egy emberrel beszélt is a terveikről. Látta, hogy Tom több képet is készített a tájról, majd egy idős hölgyet és 3 középkorú embert is lefotózott, akik egy urnát vittek. Közelebb ment, és hallotta, ahogy Tom a nénivel beszél.
- Bert és én minden évben elhoztuk ide a gyerekeinket. A legjobb családi pillanatok mind itt történtek. Ez a legtökéletesebb hely, hogy elszórjuk a hamvait.

Tom jó 20 percen át beszélt a nővel és a családjával, mielőtt visszament volna. Ekkor látta, hogy Bill a kormánynak támaszkodik, és a Canyont bámulja. Tom felemelte a gépét, és csinált pár képet, először Bill profiljára fókuszálva. A táj elmosódott a háttérben, a haja pedig az arca körül lobogott a szélben. Aztán hátrébb ment, és a háttérben lévő tájat helyezte fókuszba, Bill pedig csak elmosódott sziluettként látszódott.

Tomot nagyon is érdekelte Bill, de még nem állt készen arra, hogy a történekről bárkivel is beszéljen. Látta a sajnálatot Bill szemeiben, és ez volt az utolsó dolog, amit látni akart. Sokkal inkább a gyűlölet és a megvetés, mint a szánalom, amit mindenkitől kapott, aki tudta mi történt.
 

Tom a gép előtt állva az instrukciókat olvasta, amik az üveg mögött egy lapra voltak felírva. Ezután a zsebébe nyúlt, és elővette az apróját. Utálta az aprót, és alapból a pénzt is, de miután megvette azt a gyömbért a pihenőhelyen, muszáj volt elraknia.

Két pennyt és két 25 centest rakott a gépbe. Kivett egy zsebkendőt a zsebéből, a gépből kiálló karra tette, majd meghúzta azt. Végignézte, ahogy korábban Bill is, ahogy a gépben a két penny összenyomódott, és a Grand Canyon képe rajzolódott ki rajta. Az alsó nyílásból kivette az érmét, majd újabbakat dobott be, hogy Billnek is csináljon egyet.

Tom a kocsinak támaszkodva várta, hogy Bill visszajöjjön. Nagyon éhes volt, mert a strand utáni első pihenőhely óta még csak nem is tudott kajára gondolni. Bill vele szemben viszont két hamburgert is megevett indulás előtt. Tom nem értette hova tűntette el azt a rengeteg kaját.

Amikor Bill visszaért, csendben rakta be a kocsiba a táskáját, majd bemászott az anyós ülésre. Még csak rá sem nézett Tomra.

- Valahol kell itt lennie egy pizzériának. Jó lesz az vacsorázni?
- Nekem jó lesz. – felelte Bill csendben.

Nem tartott sokáig, amíg megtalálták az Avenue Pizzeria nevű kis éttermet. Tom leparkolta a kocsit, majd kimászott a kocsiból. Mindketten vitték magukkal a kameratáskájukat is.

Az étterem tiszta volt, és jól bevilágított. Nem volt bent túl sok ember, de üresnek sem volt mondható. Egy tinédzserkorú lány ment oda hozzájuk, hogy leültesse őket. Felvette az italrendelésüket, majd egyedül hagyta őket, síri csendben.

- Szeretnél egy vega pizzát felezni, vagy a zöldségek nem tartoznak nálad a repertoárba? – kérdezte Tom, próbálva kicsit fellazítani a hangulatot.
Bill csak a szemeit forgatta, majd a saját étlapját nézte. Csak pár másodperccel később válaszolt.
- Azt hittem megegyeztünk, hogy nem teszel megjegyzéseket az étkezési szokásaimra.
- Sajnálom! – mondta Tom, kicsit elnyújtva a szó, ahogy felemelte a kezeit védekezésképpen.

Amikor a pincérnő visszajött, Tom vegetáriánus pizzát rendelt, salátával, és teával citrom és jég nélkül. Bill lasagnát választott, szintén salátával.

Amikor ismét magukra maradtak, minden felé néztek, csak egymásra nem. Tom ekkor a zsebébe nyúlt a préselt érméért, amit Billnek hozott. Elővette, és az asztalra rakta, majd az egyik ujjával odacsúsztatta hozzá.

- Köszi. – suttogta.
- Szívesen. Remélem nincs már sajátod.
- Nem, nem vettem észre a gépet.

A beszélgetés ismét befulladt, egyikük sem tudta mit mondjon. A levegő ugyanúgy szikrázott, mint előtte; egy érme nem fogja eltűntetni a feszültséget.

- Bill, - mondta Tom, várva, hogy Bill felnézzen rá. Amikor megtette, és a tekintetük találkozott, folytatta. – Sajnálom, hogy úgy neked ugrottam. Tényleg nem csak a vezetésről volt szó, de nem szeretnék róla beszélni, és értékelném, ha nem hoznád fel újra.
Tom próbálta tartani a szemkontaktust, de nem bírta megakadályozni, hogy a tekintete az ölében összezárt ujjai felé zuhanjon.
- Megértem, és bocsi, hogy erőltettem. – mosolyodott el Bill bocsánatkérően.

A pincérnő visszaért az asztalhoz, egy hatalmas tálcával, és a rendeléseikkel. Amikor mindent lerakott az asztalra, Tom felállt a székéből.
- Megyek, kezet mosok, mindjárt jövök.

Bill bólintott, és nézte, ahogy Tom a mosdó felé indul. Látta, hogy vonakodva ért hozzá az ajtóhoz, hogy kinyissa.

- Mi a fasz történt vele? – gondolkozott Bill hangosan, várva, hogy a másik férfi visszajöjjön.