- Gyere be.
- Mi? Nem.
- De, gyere be. Ne ácsorogj ott, hülyén nézel ki.
- Öm… oké…
 

- A fejemben láttam meghalni. – magyarázta Bill, és Tom csak hallgatta. Ki se merte nyitni a száját, még csak pislogni sem mert, nehogy Bill abbahagyja. Ez újabb lépés volt előre.
- Ez megijeszt téged? – kérdezte Tom óvatosan, amikor úgy tűnt, nem fog többet mondani.
- Nem. – mondta Bill, Tomnak pedig el kellett rejtenie a meglepettségét. Nem erre a válaszra számított. – Nem abban a pillanatban, amikor megtörtént. Abban a pillanatban csak azt akartam, hogy az a lány soha többet ne tudjon levegőt venni, én… - megállt a mondatban, mély levegőt vett, az ökle pedig megfeszült.
- Amikor megláttalak az ajtóban, - kezdett új mondatba, ekkor pedig egyenesen Tom szemébe nézett. Tomnak nehéz volt ilyenkor nem elfordulni, annyira intenzív volt a tekintete. – Veled is azt akartam. Az ijesztett meg.

Bill felállt, és az ablakhoz ment.
- Ha nem lett volna ott senki, hogy lekötözzön, és te jöttél volna be… - kezdett bele, majd megrázta a fejét. – Ígérd meg, hogy ha megint olyan leszek, azonnal elmész.

Akkora erő volt a hangjában, hogy Tom csak bólintani tudott, még akkor is, ha Bill háttal állt neki, és nem láthatta.

Bill frusztráltan végigfuttatta az ujjait a hajában. Azon gondolkozott, hogy most meg miért mondta el Tomnak ezt a sok szart? És akkor mi van, ha nekiugrott volna? Tavaly annál a szőke idiótánál egyáltalán nem zavarta a gondolat.

Azért mert Tom jó volt; tudatosult Billben a válasz, amíg az ablakot bámulta. Jól manipulálta Billt, hogy olyan dolgokról kezdjen beszélni, amiket eredetileg soha senkinek nem tervezett elmondani. Hogy miért csinálta, azt már nem értette; és hogy miért törődött vele, azt még annyira sem értette, mégis ez történt.

Bill persze tudta, hogy nem foghatja kizárólag Tom manipulálási képességeire a lepcses száját. Miután ott volt a bíróságon, egyszerűen csak nem érdekelte már az ügy. Nem látta értelmét. Ha Tomot ennyire érdekelte ez a kis rejtély körülötte, akkor oké, Bill szívesen boldoggá teszi egy-egy célzással.

Tudta, hogy ha Tom rájön mit tett, akkor már nem fog ugyanolyan lágy tekintettel nézni rá.

Pár nappal korábban, az agyában megszületett egy olyan kép, ahogy kipréseli az életet Tomból, ez a kép pedig a fejébe égett. Legszívesebben összegömbölyödött volna és üvöltött volna; a puszta kezével kaparta volna ki a saját szemeit. A képek ellen egyedül a gyógyszerei segítettek. A kibaszott gyógyszerek.

Jost megduplázta az adagját azóta, így könnyebben tudta irányítani magát, amikor Tom támadásba lendült. Bill úgy sejtette, hogy ez jó, de utálta, hogy a gyógyszerek rabszolgájává vált.

Bár ne vált volna szörnyeteggé nélkülük.
 

- Igazak a pletykák?
- Nem.
- Mutasd meg!
- Látod? Mindegyik fog hegyes.
 

- Tudod, hogy nem hagytam volna, hogy bánts. – mondta Tom, felkelt, és odament Billhez. Kinézett az ablakon. A kilátás nem volt éppen fantasztikus, de akkor is kilátás volt. Többnyire csak fák voltak odakint, és a főút, ami a belvárosba vezetett, ami nagyjából 4 percre volt az épülettől. Tom Bill profilját nézte. Az ajkait összeszorította, egy komoly vonalat formálva, a homlokát pedig mélyen ráncolta.
- Ja. – mondta, bár nem úgy hangzott, mint akit sikerült meggyőzni. - Néha eltűnődök, hogy milyen lehet a szelet érezni. – mondta hirtelen, a kezeit az üveghez nyomva, a rácsokon át, amiken lehetetlen volt átmászni, még ha az üveget sikerült is kitörni. – Nem emlékszem rá.
- Kimehetsz. – mondta Tom, beleremegve a gondolatba, hogy milyen lehet az egész életed egy ilyen szobában letölteni. – Voltál már kint, Bill.
- Nem ugyanaz. – mondta Bill, a fejét rázva. – Egyáltalán nem ugyanaz.
Tom szomorúan elmosolyodott, és egy kis levegőt fújt a rab arcába. Bill ekkor leejtette a fejét, nevetve, és a szeme sarkából Tomra pillantott.
- Nagyon édes. – mondta szarkasztikusan. De Tom megfagyott. Bill összevonta a szemöldökét.
- Mi van?
- Te most… te… te most nevettél?
Bill bizonytalanul nézett, és visszafordult az ablak felé.
- Nem tudom.
- De, igen! – mondta Tom, ahogy egy mosoly jelent meg az ajkain. Most először, nem sötét kuncogást, vagy erőltetett nevetést hallott. Tom tudta, hogy ez most igazi volt.
Bill vállat vont.
- El sem hiszem, hogy zavarban vagy amiért nevettél. – csóválta Tom a fejét.
- Azért vagyok zavarban, mert ekkora ügyet csinálsz belőle. – förmedt rá Bill, a szemeivel a fákat bámulva, ahogy mozgatta őket a szél. Tom azt kívánta bár fújhatott volna rá valódi szelet a lehelete helyett.
- Akkor mostantól csináld többször. – mondta, és játékosan megütötte Bill vállát a sajátjával, nagyon is jól tudván, hogy flörtöl; de egyáltalán nem tudta érdekelni.
- Talán. – nézett rá Bill a szeme sarkából, majd visszaütött, egy kicsit erősebben.
 

- Miért vagy börtönben?
- Nagyon sokat kérdezel.
- Mert tudni akarom.
- Bajba fogsz miattuk keveredni.
- Igen? Miféle bajba?
- Olyanba, amilyet nem akarsz.
 

Tom kinyitotta a kocsiját, a fekete, csillogó Cadillac ajtaját. A parkolóban lévő kocsikhoz hasonlítva, egy kis büszkeség töltötte el. Gondosan végigsimította rajta a tenyerét. Lehet, hogy csak ajándék volt; lehet, hogy csak le akarta vele fizetni az apja, de akkor is szerette.

Beszállt, és felnézett az épületre, kiszámolva merre lehet Bill ablaka. A sötét függönyök be voltak húzva, minden napfényt kizártak. Tom sóhajtott, és a kormánynak döntötte az állát.

Miért zárod el magad annyira?

Az összes többi rab olyan jó barátsűgban volt egymással. Beszélgettek, cseverésztek evés közben, pont mint a normális emberek a kávézókban. A szünetekben is együtt voltak kint, nevettek és viccelődtek, próbálták felszedni azt a kevés nőt, akik ott voltak. Bill csak a sarokban ült, nem szólt senkihez, mert mindenki félt tőle. De Tom arra tippelt, hogy pontosan azért rettegtek tőle, mert nem beszéltek vele, és nem ismertél. Tom biztos volt benne, hogy ha Bill egy kicsit szocializálódott volna a körülötte lévő emberekkel, nem lett volna olyan nyomorúságos.
 

- Persze, hogy dühös vagyok, elvetted a kibaszott pisztolyom.
- Figyelmeztettelek, nem?
- Pff.
- Nem csináltam semmit.
- Miért nem?
- Egy halottban mi a szórakoztató?
 

Amíg Tom az ablakát bámulta, Billnek látogatója érkezett. Meglepetten pislogott, ahogy felismerte a cellája előtt álló férfit, de hamar összeszedte magát.
- Rég láttuk egymást. – mondta, és egy pillanat alatt felpattant.
- Nem, maradj ahol vagy. – vágta rá a férfi, Bill pedig meg is állt, azzal a jól ismert félmosollyal az arcán. – Ne mozdulj.
- Nem mozdulok. – felelte Bill ártatlanul, felemelve a kezeit. – Mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt a megtiszteltetést?
A férfi rosszallóan nézett rá.
- Maradj távol az új rendőrtől, maradj távol Tomtól.
Bill gonosz vigyora még szélesebb lett, ahogy a rácsokon át nézte a férfit. Csak az arcának felső részét látta, de még így is könnyű volt megállapítani, hogy mérges.
- Miért?
- Mert látom, hogy mit csinálsz. – hangzott a válasz.
- És mit csinálok? – kérdezte tovább Bill. Nagyon is jól tudta, hogy a másik férfi mire gondol, de hallani akarta, ahogy kimondja.
- Tudod te azt. – förmedt rá a szőke férfi, a tenyerét a rácsokhoz ütve. Az egész folyosón visszhangzott a hangja. – Maradj távol tőle.
Bill csak mosolygott, sötéten bámulva a férfit.
- Féltékeny vagy.
- Baszd meg. – vágta rá. – Te… nem, felejtsd el; nem is tudom miért foglalkozok ezzel.

Ezzel Andreas elment, hangosan végigtrappolva a folyosón.

Bill felnevetett, a szemeit forgatta, és odament egy újabb vonalat, egy újabb napot karcolni az ágyra.
 

- Tudom hogy hívnak.
Villanás.
- Nem tudod.
- Bill.
 

Amint hazaért, Tom eltűnődött, hogy vajon Bill mit csinálhat. Sokat gondolkozott ezen, de főleg akkor, amikor nem munkában volt, amikor nem volt alkalma megnézni. Amikor Tom otthon volt, a normális, unalmas, otthoni dolgokat csinálva; akkor Bill mit csinált?

Tom felsóhajtott, a kulcsát az ajtó mellett lévő tálba dobta, és levette a cipőjét. Azon gondolkozott, hogy az egész nagyon kezdett kicsúszni a kezeiből. A terv az volt, hogy szimplán kiderítse, miért félt mindenki annyira Billtől, és hogy miért csukták le, de valahogy út közben, Tomot annyira mélyen beszippantotta az ügy, hogy fogalma sem volt hogy tudna kikeveredni belőle. Bill vasököllel tartotta.

Állandóan a rabra gondolt; semmihez nem hasonlítható rajongás volt ez. Talán megszállottság. Vajon ez volt Bill terve az elejétől fogva?

Ismét felsóhajtott, és végigsimította a rasztáit. Kényelembe helyezte magát a kanapén egy kólával és a távirányítóval, hogy kipihenhesse a hosszú nap fáradalmait, amikor a telefon váratlanul megcsörrent. Nagyot nyögött, a fejét pedig hátraejtette a párnára, majd csak másodpercekkel később állt fel, és ment oda a telefonhoz.

Amikor meglátta a kijelzőn az „Anya” szócskát villogni, ismét felnyögött, bár számított rá, hogy ma mindenképp hívni fogja, ezért hát felvette.
- Anya?
- Boldog szülinapot! – kezdte énekelni, Tom pedig felnevetett.
- Köszi, anya.
- Elmész megünnepelni?

- Nem tudom. – felelte Tom őszintén. – Talán.
Eszébe jutott, hogy esetleg felhívhatná Georgot és Gustavot és még pár kollégáját, hogy menjenek el inni egyet, vagy valami, de nem volt túl csábító számára. Ha Tom régi barátai itt lettek volna, valószínűleg már rég bulizna, de túl messze laktak. Georg és Gustav túl idegesítő volt most számára. Főleg Georg.
- El kéne menned! – győzködte az anyja. – Élj egy kicsit. És akkor már találhatnál magadnak egy csinos hölgyet is.
Tom visszament a kanapéhoz, és leült, felkészülve egy legalább egy órán át tartó beszélgetésre, amiből legalább 30 perc abból fog állni, hogy miért nincsen barátnője.
- Most nincs időm egy barátnőre. – mondta. – Ezt te is tudod.
- Hülyeség. – förmedt rá az anyja, de még mindig nevetett. – Olyan kicsi városban élsz, nem is tudom hogy egyáltalán megérdemli-e, hogy városnak hívjuk. Nem hiszem el, hogy olyan sok akció van ott.
Nagyon is igaza volt.
- Akkor is sok a munkám. – vakarta meg a nyakát, egyre kényelmetlenebbül érezve magát. Az anyja már azóta nyaggatta a barátnő-témával, amióta csak szakított az előzővel. Alapvetően nagyon kíváncsi természete volt, ezért szörnyű is volt vele élni. Tom otthon élt, mielőtt ebbe a városba költözött volna, és hihetetlenül boldogan hagyta hátra a szüleit. Már épp ideje volt; nem akart azok közé a felnőtt férfiak közé tartozni, akik egész életükben az anyjukkal éltek.

Az anyja drámaian felsóhajtott. Tom a szemeit forgatta.
- Szóval, ha unokákra vársz-
Az unokákat meghallva, az anyja egyből félbeszakította.
- Amit meg fogok kapni, ugye? Ugye?
- Anya, ne… - nyögött fel Tom, frusztráltan dörzsölve a homlokát. – Túl fiatal vagyok még ahhoz. És tudod, először találnom kell valakit, aki elég hülye ahhoz, hogy gyereket akarjon tőlem.
Az anyja ismét felsóhajtott.
- Nem leszek már fiatalabb, Tom. – nyaggatta tovább, Tom pedig arra gondolt, hogy talán ő lehet a legtürelmetlenebb nő a világon. – Amikor annyi idős voltam, mint te-
- Már 8 hónapos terhes voltál, blablabla. – nevetett Tom. – De amúgy meg, nem vagy öreg. Minimum 99 éves korodig élni fogsz, mint dédnagyi, ami azt jelenti, hogy még 56 éved vissza van. Mire 99 leszel, addigra már 7 unokád és 4 déd unokád lesz.

Tom nagyon remélte, hogy ez nem így lesz, mert egyke volt, de ettől legalább befogta az anyja.

- Nem félek tőled, nem is tudom miért próbálkozol.
- Félned kéne.
- Nem félek. Kedvellek.
Vigyor.
- Nem kéne.
 

- Milyen lehangoló lehet 99 évesen meghalni?

Bill pár másodpercig csak bámult rá, aztán lehajtotta a fejét, a vállai pedig ugrálni kezdtek a csendes nevetéstől.
- Mi van? – nézett fel a frufruja alól; Tom pedig látta, hogy az ajkába harap, hogy visszafogja a röhögést.
- A dédnagymamám 99 évesen halt meg. Már majdnem 100 volt, és aztán pár hónappal korábban meghalt. Lehangoló.
- Hát tőled se hallottam még ilyen random kérdést. Megismétlem: mi van?
- Semmi, csak gondolkoztam. – mondta Tom. Billt nézte, ahogy erősen próbál nem nevetni, és hirtelen késztetést érzett, hogy megcsikizze. Valószínűleg Billnél ez nem jönne le olyan jól. Nem akarta elrontani a napját. A mai nap jó nap volt neki, ezt azonnal észrevette, amint belépett. – Hé, nem vagy éhes? Mindjárt ebédidő lesz, nem?
- Lehetséges. – bólintott Bill, és felállt. – Menned kéne, mielőtt jön valaki összeszedni minket.
- És ha ma én viszlek le? – javasolta Tom.
Bill felvonta a szemöldökét.
- Erre nincs valami rendszeretek? Nem cserélgettek, hogy ki csinálja az uncsi melót?
- Higgy nekem, ez nem unalmasabb a papírmunkánál. Ma átveszem Gustavtól.
Bill elmosolyodott, és bólintott. Tom pedig előhalászta a walkie-talkieját az övéből. Georgot hívta segítségért, mert ketten kellett ott lenniük, amikor a rabokat levezették az étkezőbe – egy rendőrnek elől, és egynek hátul.
- Először megyek a 30-as és a 31-es cellához, aztán jövök hozzád.
- Igen, tudom a sorrendet. – mondta Bill, majd odaugrott az asztalhoz, és felült rá. – Itt várok.

Tom ekkor kiment a cellából, és bezárta maga mögött az ajtót. Tudta, hogy nagyjából 10 másodperc múlva már újra nyithatja is ki, de akkor már mások is lesznek ott, akiknek nem szabadott észrevennie, hogy Tom nem zárta be Bill celláját.

- Van benned valami, ami tetszik.
- Tényleg? Mi?
- Igen. Más vagy. Van benned valami, ami olyan… vicces.

- Hé, ebédidő. – kopogott Tom a 30-as cella ajtaján. Egy férfi dugta ki a fejét a mosdóból. Bólintott, Tom pedig kinyitotta neki az ajtót, épp amikor Georg megérkezett.
- Nem Gustavnak kéne itt lennie? – kérdezte, ahogy közeledett. – Nem mintha panaszkodnék, de-
Tom vállat vont, és kiengedte a 31-est is.
- Már itt voltam.
- Miért voltál… - kezdte Georg, de amikor észrevette, hogy Tom melyik ajtót nyitja ki halál nyugodtan, abbahagyta. – Őrült vagy. – sziszegte, majd hátat is fordított, hogy a 33-as ajtót kinyissa.

Tom látta a szeme sarkából, hogy a 31-esből kiengedett férfi idegesen hátrébb húzódik. Amikor kinyílt az ajtó, Bill leugrott az asztalról, és odament hozzá.
- Hello. – mondta a 3 rabnak, akik már ott voltak. Ketten úgy tettek, mintha meg sem hallották volna, a kisebb termetű srác pedig fel is sikított, elkapta a tekintetét, és elbújt a nagydarab rab mellett, akit Georg engedett ki.

Tom hátul követte őket, amíg Georg kiengedte a maradék 6 rabot az emeleten. Bill mellette ment végig a folyosón, közben a kezük és a válluk többször összeért. Túl közel mentek egymáshoz, de Tom nagyon jól tudta, hogy ha rászólna, hogy menjen arrébb, akkor Bill pont az ellenkezőjét tenné, és még közelebb jönne. A közelségre kifogásként Tom erősen megragadta Bill felkarját, mintha félne, hogy elszökik. A rabra pillantott, és látta, hogy elmosolyodott.
- Szeretem, amikor durva vagy velem. – suttogta Bill a fülébe, a lépcsőn lefelé menet, miközben Tom még mindig a bicepszét szorította.
- Kuss. – morogta válaszként, de nem bírta visszatartani a mosolyát. Borzongató volt az egész helyzet.

Ahogy mentek tovább a lépcsőkön, egy jó méterrel a többi rab és Georg mögött voltak. Amikor már majdnem az első emeleten voltak, Bill megszólalt.
- Nem lehangolóbb 21 évesen meghalni?
 

- Bízol bennem?
- Bízok benned.
- Akkor csókolj meg.
 

Tom nem tudta mit mondjon erre, mert nem tudta mire gondol Bill.
- Azt hiszem de.
- Ja.
Tom ránézett, és megállt.
- Mire-
- Semmi. – vágta rá Bill, és megismételte, amit korábban Tom mondott. – Csak gondolkoztam.
- Oké.

Tom akkor sem lazított a szorításán, amikor beléptek az étkezőbe. Érezte, hogy minden szem rájuk szegeződik. Georg tátott szájjal bámulta őket, a többi rab sugdolózni kezdett, és valószínűleg azon gondolkoztak, hogy Bill mit próbálhatott csinálni, hogy így kell vezetnie egy rendőrnek. A teremben ott volt még Gustav és Andreas is. Andreas arckifejezése sötét volt, az ajkait összeszorította, Tom pedig elfordult.

- Ez olyan, mint a „meztelenül az iskolában” álom. – súgta Bill a szája sarkából, de úgy tűnt, jobban le van nyűgözve, mint valaha.

A terem ijesztően csöndes volt; egyedül Bill és Tom lépteit lehetett hallani, ahogy Tom a pulthoz vezette, hogy kikérje az ebédjét. Szinte el is felejtette elengedni.

De végül muszáj volt. Elég kínos volt, legalábbis Tom számára. Még egy gombostű koppanását is lehetett volna hallani. Mégis, valamiért büszkeség töltötte el, még akkor is, ha az emberek többsége őrültnek hitte.

Anne rámosolygott, ahogy megérkezett Billel a pulthoz. Lágy mosoly volt, ami azt árulta el Tomnak, hogy ő legalább nem ítélte el őket. Próbált a rabbal is szemkontaktust felvenni, de ő elfordult, erősen szorítva a tányért, amíg Anne ételt rakott bele.
- Szép napot, Bill. – mondta, a rab pedig elfordult.

Semmit nem válaszolt.
 

- Mi a francnak nézed a CSI-t?
- Mert szeretem.
- Hát, akkor megnézhetem veled?
- Nem.
 

- Hogy van ma? – kérdezte Anne Tomot, miközben Bill megfejthetetlen arckifejezését nézte.
- Jól. – mondta Tom. – Úgy tűnik hogy, nem is tudom, ha nem is éppen boldog, de boldogabb, mint általában.
- Hm. – vonta fel a szemöldökét meglepetten, majd nézte tovább, ahogy a rab evett.
- Mi az?
- Csak, oh, valószínűleg dühös lesz rám, amiért elmondom ezt, de… ma van a szülinapja.
- Mi? – nézett rá Tom tágra nyílt szemekkel. Valamiért sokk-ként érte, mintha nem is számított volna rá, hogy egy Billhez hasonló embernek születésnapja is lehet. Hülyeség, persze. – Tényleg?
Anne bólintott.
- Szóval, az jutott eszembe, hogy talán ettől egy kicsit feldobottabb, de valószínűleg nem.
Ha Tom előre tudta volna, hogy Billnek szülinapja van, akkor pont hogy arra számított volna, hogy ma még kibírhatatlanabb lesz.
- Ez fura. – mondta, majd nevetett egy kicsit a helyzet abszurditásán. – Az én szülinapom tegnap volt.
- Tényleg? – nézett Anne meglepetten. – Hát, akkor boldog szülinapot utólag is.
Tom bólintott.
- Köszönöm.

Nem ment el ünnepelni; csak a kanapéján pihengetett, egy zacskó csipsszel és egy üveg kólával, és filmeket nézett. Lehet, hogy nem ez volt a legjellemzőbb születésnapi elfoglaltság egy fiatal férfinak, de Tomnak nem volt vele gondja.

- Szóval akkor most Bill mennyi idős is?
- 21.

- Hé, boldog szülinapot.
- Mit mondtál?
- Boldog szülinapot. Ma van a szülinapod, nem?
- Nem szoktam szülinapozni.
- Nem muszáj ilyen stílusban mondani, én csak-
- Ez a nap nem különleges nekem. Csak egy sima nap.
- Akkor nem is kérsz tortát? Hoztam tortát.
- Tartsd meg.
 

Tom odasétált Bill asztalához, és úgy tett, mintha csak szimpla őrként állna ott. Boldog szülinapot akart kívánni Billnek, de nem volt annyira biztos, hogy jól reagálna. Többször is ki akarta mondani, a nyelve hegyén voltak a szavak, de végül az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát.

- Csatlakozol? – kérdezte Bill, a vele szemben lévő üres szék felé biccentve.
Tom a fejét rázta.
- Már így is eléggé bámulnak az emberek.
- Hadd csinálják. – vont vállat Bill. A villájának a fejét a szájába vette, és rágni kezdett.
Tom végiggondolta, de amikor meglátta Andreas jeges tekintetét, inkább úgy döntött, állva marad. Kirázta a hideg, és elfordult.
- Oké. – mondta Bill, ismét megvonva a vállát.

Tom egy helyben maradt, és próbálta nem bámulni Billt, nehogy észrevegyék a többiek, de valószínűleg már megtörtént. Georg, Gustav, és Andreas is összeszűkített szemekkel néztek rá, bár Gustav inkább kíváncsibbnak tűnt, mint a másik kettő.

Ne foglalkozz velük, semmit nem tudnak, mondogatta magának, és kihúzta a vállát.

Elég nagy hülyeség volt. Csak annyit csinált, hogy néha meglátogatta Billt, és ez nem volt illegális.

- Tudod… kedvellek.
- Tényleg?
- Mhm.
Közelebb.
- Te olyan…
Közelebb.
- Valamilyen vagy.
Érintés.
 

Ebéd után Georg és Tom vezette vissza ugyanazokat a rabokat, és Bill ugyanolyan közel ment hozzá, mintha nem is számítana, mintha az emberek nem is kezdenének kíváncsiak lenni.

Tom összeszorította a fogait, amikor a kezük már sokadszorra is egymáshoz ért, de nem foglalkozott vele. Nem akart még több figyelmet magukra vonni. Tudta, hogy Georg és a többi kilenc rab is mind őket bámulta, és hiába próbáltak úgy tenni, mintha nem így lenne, de nem igazán sikerült nekik.

Mivel Bill szobája volt az utolsó a folyosó végén, ő volt az utolsó, aki visszakerült a cellájába. Georg a háttérben maradt, ahogy Tom kinyitotta neki az ajtót.
- Hé. – suttogta halkan, hogy Georg ne hallja. Bill megfordult. Tom mély levegőt vett.
- Boldog szülinapot. – suttogta a rácsokon át, és gyorsan rámosolygott, mielőtt elsétált volna a savanyú képű Georggal. Nem várta meg Bill reakcióját, de sejtette milyen lehet.
 

- Mi bajod van az apáddal, Bill?
- Fogd be.
- Nem, tudni akarom mi bajod van az apáddal.
- Fogd be a kibaszott pofádat.
- Én csak-
Ütés.
 

Bill hangulata úgy zuhant le, mint egy kő a vízbe; olyan gyorsan, hogy szinte fizikailag is érezte a zuhanást. Az ajtót bámulta.

Honnan a picsából tudta Tom?

Ha a szülinapját tudta, akkor még mi mást?

Az ökle megfeszült az oldalánál.

Nem szerette a szülinapját. Sosem ünnepelte, és soha nem is fogja. Csak egy sima nap volt, nem számított. Egyáltalán mi volt az öregedésben olyan nagyszerű? Miért ünnepelnéd, hogy egyre közelebb kerülsz a halálodhoz?

Elfordult, és őrülten nézett körül. Csinálnia kellett valamit; valamit, ami eltereli a figyelmét; valamit, amibe beleöntheti az energiáit – de nem volt semmi, és frusztráltan felüvöltött.

Miért kellett Tomnak ezt mondania?

A düh kezdett forrni benne; érezte, ahogy méregként árad szét az ereiben, elködösítve a látását. A nővér csak órákkal később fogja hozni a gyógyszereit. Túl sok.

Kitépte az egyik fiókját, amiben a ruhái voltak, és átrepítette a szobán, hogy a falhoz vágódjon.
Lihegett.

- Bocsánat.
- Még soha nem hallottalak bocsánatot kérni.
- Nem szeretek bocsánatot kérni.
- Sejtettem.
- Hát, most viszont bocsánat. Nem akartalak megütni.
 

Bill lecsúszott a padlóra; remegett, mint a nyárfalevél. A felgyülemlett energia még mindig ott volt, és nem tudta levezetni. A térdét a mellkasához ölelte, és próbált nem sikítani, vagy bármi olyasmit tenni, amivel bántja magát. Nem akarta, hogy megint lekötözzék. És mi van, ha jön Tom?

Egyedül kellett lenyugodnia.

Mélyen vette a levegőt, és vadul próbált visszaemlékezni arra, amit még Anne tanított neki erről, hogy hogyan irányítsa magát. Miért nem figyelt rá?

Lehunyta a szemét, és a fejét a falnak döntötte. Erősen összeszorította a fogait. Be az orron, ki a szájon, be az orron, ki a szájon. Várj, nem lehet túl mélyen lélegezni, az se jó.

Remegve vette a levegőt, és minden egyes lélegzetvételnél az ujjai majdnem átszúrták a nadrágjának vékony anyagát; de minél jobban koncentrált a légzésére és hogy kiürítse a fejét, a szíve annál jobban lelassult, végül pedig a térdét is el tudta engedni, a lábait pedig hagyta végigcsúszni a földön.

Most először, Bill megelőzött egy kiborulást, teljesen egyedül.

- Ne hidd azt, hogy nem vettem észre, hogy elvetted a kulcsaim.
Vigyor.
- Jó vagy.
- Te is. Miért csináltad?
- Hogy bebizonyítsam, hogy veszélyes vagyok.
- Ezzel egyedül azt bizonyítottad be, hogy jó zsebtolvaj vagy.

A biztonság kedvéért, Bill még perceken át teljesen mozdulatlan maradt miután visszanyerte az irányítást. Próbált nem gondolni Tomra, és hogy tudta, hogy ma van a születésnapja; attól csak újra kiborult volna.

Amikor már biztosan nyugodt volt, remegve állt fel. Fáradtabbnak érezte magát, mint valaha. Nem vallotta volna be, de egyfajta büszkeség töltötte el, amiért magától sikerült győznie; hogy segítség nélkül képes volt irányítani az elméjét, és le tudott nyugodni.

Amikor kopogást hallott az ajtón, majdnem felugrott ijedtében. Egy ideje már nem sűrűn csinálta ezt, de most teljesen biztos volt benne, hogy egyedül van, és szinte lesokkolta, amikor megpillantotta Tomot a cellája előtt állni.

- Sajnálom. – mondta Tom gyorsan. – Megijesztettelek. Én csak… bocs, ha az előbb megleptelek. Bejöhetek?

Bill bénán bólintott, és azon tűnődött, hogy mi a fasz történhetett vele, hogy nem vette észre Tomot. Ezeket a dolgokat mindig tudta.

Tom belépett, és bezárta az ajtót maga mögött. Észrevette a fiókot a földön, és Billnek úgy tűnt, hogy a szemében némi megbánás jelent meg.
- Ez miattam?
Bill csak bólintott, és megpróbált dühösen nézni rá, ahogy leült az ágyra. A térdei még mindig remegtek a megmaradt adrenalintól.
- Nem fogom többet említeni. – mondta Tom, és azt az ügyetlen nyakdörzsölést csinálta, amit akkor szokott, amikor nem tudta mit mondjon.  –Én csak, jó napod volt, és…
- Elrontottad. – mondta Bill könnyedén, de ugyanakkor komolyan.
- Sajnálom.

- Bassza meg.
- Igen. Istenem, erősebben.
- Te… öh… oké.

- Semmi gond. – mondta Bill, és intett Tomnak, hogy üljön mellé. Tom elmosolyodott, és leült, Bill pedig közelebb húzódott hozzá. Tom úgy tett, mintha észre sem vette volna, de Bill sem tegnap született.
- Egész jól kezelted. – mondta Tom, Bill pedig tudta, hogy ha szokása lett volna elpirulni, akkor most azt tette volna. De szerencsére nem volt semmi ilyen zavarba ejtő dologgal megátkozva. Tom látta mi történt? Gyorsan magára erőltetett egy vigyort.
- Büszke vagy rám?
Tom csak mosolygott és bólintott.
- Látod, nem vagy veszélyes. Ha akarod, tudod irányítani magad.
Bill a szemébe nézett, hogy biztosan megértse.
- Csak mert egyszer sikerült, az nem azt jelenti, hogy még egyszer meg tudom csinálni. – mondta. – Ez nem is volt nagy dolog, és még a gyógyszereim is bevettem ma, ez-

Félbe lett szakítva, a szemei pedig elkerekedtek. Tom a mutató ujját a szájához tette, és egy kis nevetéssel elcsendesítette.
- Jó voltál, Bill.

Billt teljesen ledöbbentette a váratlan érintés. Még csak nem is próbálta Tomot rávenni, hogy megérintse. Komolyan gondolt mindent, amit mondott; ez nem csak egy trükk volt, hogy Tom végül hozzáérjen. Nagyokat pislogott, nem tudta mit csináljon. Tom ujja még mindig az ajkain volt, és tudta, hogy ha ez lett volna a terve, akkor már rég a szájába vette volna.

Mielőtt megkérdezhette volna Tomot, hogy mit csinál, Tom odahajolt hozzá, ésaz ajkait az övéhez tapasztotta.

Bill lemerevedett, a gondolatai pedig egy millió darabra robbantak. Mi van?

A csók nem volt hosszú, de pont elég volt, hogy Bill szeme lecsukódjon. Úgy döntött, hogy le van szarva, beszáll a játékba, bármit is akart most Tom. Akár be volt tervezve, akár nem, végülis az ő előnyére ment. Hagyta, hogy Tom a kezét a tarkójához emelje, és közelebb szorítsa az ajkaikat. Hagyta, hogy az ujjait a hajába csúsztassa, és frusztráltan felnyögött, amiért Tom ilyen lassúra vette a tempót. Megpróbálta erősebben, gyorsabban, mélyebben csókolni, de Tom nem engedte neki. Helyette megragadtak, egy lassú táncban, ahol mindketten az irányításért küzdöttek.

Amikor elszakadtak, Bill ajkai égtek.

Tom nevetve állt fel, és leporolta a nadrágját.
- Nem minden a terveid szerint halad, hm?

- Kiviszlek innen.
- Mi?
- Ma este. Kijuttatlak.