A klausztrofóbia érzése viszonylag idegen volt még számomra, egészen eddig a pillanatig. A liftben álltam, a mellkasom pedig elviselhetetlenül szűk volt, amíg próbáltam fenntartani az egyenletes légzésemet, és még a felülről jövő szörnyű zene sem tudta elnyomni a fülemben és a koponyámban áramló vérem lüktető dübörgését. Kényelmetlenül emelgettem a lábaimat, a szemeim pedig ide-oda ugráltak, néha-néha a villogó számokra pillantva. Minden újabb emeletnél elhaladva csilingelő hangot adott ki a gép, én pedig minden egyes alkalommal, amikor meghallottam, összerezzentem. Ideges voltam. Nem akartam itt lenni, ebben a liftben, ami az ő emeletéhez, az ő lakásához visz – hozzá.

Dühös volt rám, tudtam. A hideg, egyszavas üzenet, amit félórával ébredés után kaptam, erről árulkodott. Nagyképű megjegyzés, szellemes kis beszólás, vagy obszcén sértegetés helyett, a telefonom kijelzőjén egyetlen szó jelent meg:

Tíz

Zavart. Elég egyszerű volt, tényleg – nagyon egyenes és lényegre törő. De nem a mi stílusunk, ő nem így szokott kommunikálni velem. Ez nem mi voltunk. Más körülmények között – ahol az ex-barátom nem lett volna a képben a törött orrát ápolgatva – Tom valami száraz és szarkasztikus üzenetet küldött volna, ami még ha kiakasztó is lett volna, akkor is csak kiléptem volna, és mosolyogva forgattam volna a szemeim. Mert mindig volt valami furcsa személyes kapcsolat az üzeneteiben – akár bunkó volt, akár nem. Az egyszavas sms-e viszont emlékeztetett az előző nap szerencsétlen eseményeire Cole-lal, és egyszerűen rettegtem a találkozásunktól.

Ding.

Felugrottam a hang hallatán, ami a fülemben visszhangzott, és gyorsan a számokra néztem. Az ő emelete. Kibaszottul csodálatos. Mély levegőt vettem, és vártam, hogy szétcsússzanak az ajtók, és oh, én istenem, lehettek volna ennél is lassabbak? Miután szinte egy örökkévalóság zajlott le ez idő alatt, végig a tompán bevilágított folyosót néztem; a bonyolult mintájú padlószőnyeget, és a falak mélyvörös színét. Finoman emlékeztetett a társadalmi osztályaink közti különbségekre.

Remegve kifújtam a levegőt, kiléptem a liftből, és még jobban kihúztam magam. Nem engedhettem neki, hogy lássa mennyire szét vagyok esve belül – főleg érzelmileg. Féltem attól, hogy látni fogom. De miért? Semmi rosszat nem csináltam. Milyen alapon volt rám dühös? Mert az exem kitalálta, hogy spontán meglátogat és konfliktust kavar? Nem volt joga ahhoz, hogy rám legyen mérges. Semmi rosszat nem csináltam…

- Lélegezz. – suttogtam magamnak, minden egyes léptem közben nagyot nyelve. – Lélegezz, lélegezz, lélegezz.

Ahogy közelebb értem az ajtajához, láttam, hogy már kicsit ki volt nyitva. Megtorpantam, és a homlokomat ráncoltam, de mielőtt felfoghattam volna mi van, az ajtó nyikorogva kinyílt, és halk nevetést hallottam mögüle visszhangzani. Női nevetést.

Pár pillanat múlva meg is jelent, én pedig teljesen lemerevedtem amint megláttam – különösen mert úgy tűnt, minimum a 30-as éveiben van. Hirtelen megtorpant, ahogy észrevette, hogy megrökönyödve állok ott, mint egy kibaszott idióta. Halványan elmosolyodott, és egy gyors elnézést motyogott, majd elment mellettem. A tekintetem követte őt, ahogy végigment a folyosón, és az első dolog, amit megállapítottam, hogy a legfurcsább benne az volt, hogy egyáltalán nem tűnt szétcsúszottnak. Minden egyes hajszála a helyén volt, a ruháján pedig egyetlen gyűrődést sem találtam. Nem tűnt leharcoltnak, mint amilyenek a korábbiak voltak. Ennek ellenére, a gyomromtól kezdve a mellkasomig, mégis megjelent az az égető érzés, amiről azóta már tudom, hogy féltékenység volt.

Beléptem a lakásába, óvatosan, és láttam, hogy egy porcelántálat rak a mosogatóba, háttal nekem, majd a víz csobogását hallottam megindulni. Ahogy hangosabbak lettek a lépteim, megállt, és megfordult, és egymásra néztünk. Az arca olvashatatlan volt, a tekintete pedig hűvös és közönyös. Sötét melegítő volt rajta, és egy hatalmas póló volt becsomagolva egy még annál is hatalmasabb cipzáros pulcsi alá. Felém biccentett, undorítóan hasonlóan ahhoz, ahogy kint az idősebb nő is tette, aztán visszafordult a mosogatóhoz.

- Szóval, - szólaltam meg óvatosan, és összefontam a karjaim. – Mit szeretném, mit-
- Ülj le. – vágott közbe, a fejével pedig egy kisszék felé biccentett, ami a márvány pult alá volt betolva. – Mindjárt végzek.
Engedelmeskedtem, és óvatosan kihúztam a széket, a táskámat pedig a pultra dobtam. Egy pillanatig néztem, ahogy a tálat mossa egy szivaccsal.
- Nem nekem kéne azt csinálnom.
Semmi válasz. Felsóhajtottam.
- Nézd, Tom, sok dolgom van holnap, nem pazarolhatom minden időmet arra, hogy itt üljek és téged nézzelek-
- Befognád végre? – fordult felém, kemény tekintettel. – Mondtam, hogy mindjárt végzek.

Gyorsan becsuktam a szám, és a tekintetem visszavándorolt a pult felszínére. A kényelmetlen csend alatt végigfuttattam a szemeim a drága márvány szabálytalan mintázatán. Hamarosan, pillanatokon belül hallottam, hogy a csapot leállította, és amikor felnéztem, láttam, hogy Tom megtörli a kezét. A törölközőt hanyagul félredobta, aztán felsóhajtott, egy pillanatra rám nézett, majd elment mellettem. Óvatosan figyeltem a mozdulatait, ahogy az erkély felé vezető hatalmas üvegajtókhoz közeledett. Kinyitotta őket, majd felém fordította a fejét, és ismét csak a fejével intett.

Azt akarta, hogy kövessem?

Remegve álltam fel, kényelmetlenül, és lassú, bizonytalan lépteket tettem felé. Amikor elértem az üvegajtókhoz, átléptem a küszöb felett, és grimaszoltam megérezvén a hideg levegőt a bőrömön. Tom egy kipárnázott széken ült, a fémkorlát mellett. A zsebéből épp egy doboz cigit halászott elő. Halkan bezártam magam mögött az ajtót.

A kilátás lenyűgöző volt. A várost sosem láttam még olyan gyönyörűnek, mint akkor – a fények fantasztikusan ragyogtak a zsúfolt, sötét utcák felett. Az ég csodálatos, mélykék színben pompázott, és egybemosódott a város fényeivel, itt-ott pedig pár csillagot is lehetett látni. Csodálattal néztem egy pillanatig, amíg meg nem éreztem a cigifüst szagát. Tom felé fordultam, aki könnyedén fújta ki a füstöt, ugyanolyan kifejezéstelen arccal.

A karomat dörzsöltem, amit csak egy vékony póló fedett, és megköszörültem a torkom.
- Szóval?
Hosszan beleszívott a cigijébe, és a karjával a mellette lévő székre mutatott. A homlokom ráncoltam.
- Nem értem… - mondtam lassan, a szemeimet közte és a szék között jártatva. – Azt akarod, hogy üljek ide?
Kifújta a füstöt, aztán a szemeit forgatta.
- Nem, azt akarom, hogy bámuld… ülj le!
Úgy tettem hát, lassan leültem a székre. Kirázott a hideg, ahogy megéreztem a hideg párnákat magam alatt. Tovább dörzsöltem a karomat, és a korlát felett a várost néztem.
- Szóval ez lesz ma a feladatom, hogy kiugorjak az erkélyedről?
- Azért nem utállak annyira. – horkant fel, és egy kis mosolyt is megpillantottam az arcán. – Arra gondoltam, hogy ez az este szabad lesz.
- Szabad. – ismételtem meg, közben pedig hitetlenül felvontam a szemöldököm. – Hol van benne a trükk? Ilyet még sosem csináltál.
Vállat vont.
- Arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk.
Mi a fasz?!
Felnevettem, és megráztam a fejem.
- Össze vagyok zavarodva. – mondtam, és a cigijének aranybarnán égő végére néztem. – Te… te beszélgetni akarsz?
- Pontosan.
- De miért?

A szemei nagyon sötétnek tűntek az éjszakai levegőben – sokkal mélyebbnek, és sokkal titokzatosabbnak, mint a nap fényében –, és azon kaptam magam, hogy egy pillanatra sem tudom elemelni róluk a tekintetem. A cigijét egy drágának tűnő tálka fölé emelte, ami a köztünk lévő asztalon volt, az ujjával ráütött a csikkre, majd vállat vont.
- Miért ne?

Összeszorítottam az ajkaim, a tekintetem pedig vissza visszavándorolt a tájra. Tovább dörzsöltem a karom, ahogy egy újabb hideg széllökés érte a bőrömet. Tom beszélgetni akart. Velem. Beszélgetni akart? Talán berúgott? Zavart a hűvös magatartása. Túl csendes volt, alig válaszolt valamire – ez egyáltalán nem volt rá jellemző. Sosem láttam még ilyennek, és bár nyugodtnak tűnt, tudtam, hogy valami nyomasztja. Ennek ellenére, egyfajta izgatottság lett rajtam úrrá, és majdnem – csak majdnem sikerült leküzdenem a féltékenységet, amit a nő iránt éreztem, akivel nem rég találkoztam. Magamban szinte sikítottam, hogy tartsam magamban, hogy ne is említsem, de a gondolataim hamar felülkerekedtek, és irányíthatatlan szómenés indult meg.

- Nem beszélgettél eleget a kis kalandoddal?
Az elszívott csikket a hamutálba nyomta, és összevont szemöldökkel nézett rám.
- A mimmel?
Vállat vontam. Az ujjaimmal a hosszú-ujjú pólóm végével játszottam, a lábaimat pedig fel-le ugráltattam, hogy egy kis meleget nyerjek a fagyos levegőben.
- Belefutottam abba a nőbe a folyosón. – magyaráztam, olyan hétköznapi hangnemmel, amennyire csak tudtam. – Csak azon lepődtem meg, hogy ennyivel idősebbel… - mondtam, de egy rövid, keserű nevetést megállított a mondatomban. – Mármint, azt hiszem annyira azért nem lepődtem meg, de akkor is.
- Istenem, Anna. – kiáltott fel válaszként. A fejét hátrahajtotta, és csukott szemmel nézett az ég felé. – Csak fogd be, nem tudod miről beszélsz.
- Nem, nem. – legyeztem a kezeimet, mintha nem is érdekelne. Muszáj volt hűvösre vennem. Hogy úgy tűnjön, nem öl meg, hogy tovább lépett. Nem mutatok semmit, nem érzek semmit. – Rendben van, csak arra gondoltam, hogy hamar visszaálltál-
- Mondtam, hogy fogd be. – szólt rám hangosan, és dühösen összeszűkítette a szemét, az ujjaival pedig egy újabb cigiért nyúlt. – Jézusom.
Megkeményedett tekintettel bámultam rá, a torkomban a gombóc egyre nőtt, a mellkasom szorítása pedig csak rosszabbodott.
- Te mondtad, hogy beszélgetni akarsz. Azt csinálom, Tom, beszélek.
- Hát, nem erről akarok beszélni. – vágta rá. – Emellett pedig, mint mindig, most se tudsz semmit. Ő nem olyasvalaki volt.
A lábaimról felé irányítottam a tekintetem. Az arckifejezése látványosan meglágyult, ahogy az ajkai közé rakott egy szál cigit. Az öngyújtóját a végéhez emelte, és gyorsan meggyújtotta, pár pillanattal később pedig a szája sarkából füst áradt ki egyenletesen. Rám nézett.
- Ő olyan… nem is tudom… mint egy anya, vagy valami. Mármint Billnek és nekem, úgy értem.

Éreztem, hogy az arcomat forróság lepi el, és hirtelen hálás is voltam a hideg levegőért, amitől már amúgy is rózsaszín volt az arcom. Nem akartam, hogy lássa azt a megalázó érzést, ami valószínűleg az arcomon is megjelent, ahogy leülepedett bennem a hallott információ. Biztos azt hitte, hogy valami őrült vagyok, vagy valami, amiért egyből ilyen nevetséges következtetéseket szűrtem le. De hát, nem is voltak annyira nevetségesek – elvégre Tomról volt szó. Mindig ezt csinálta.

Csak egy halk ’oh’ hanggal tudtam válaszolni, és még erősebben dörzsöltem a karomat, ahogy ismét visszanéztem a cipőmre. Ekkor hallottam, ahogy felnyög, a szemem sarkából pedig láttam, hogy gyorsan feláll.

- Fárasztó nézni, ahogy halálra fagysz. – morogta, és kicipzározta a pulcsiját, majd nekem dobta. Szótlanul elkaptam, és az ölemben lévő, vastag ruhadarabot néztem. Kellett egy pillanat, amíg felfogtam, hogy odaadta a saját pulcsiját. – Vedd fel, neked jobban kell, mint nekem.

Továbbra is ledöbbenve, lassan felhúztam. A hatalmas mérete szinte az egész testem beszippantotta, a fűszeres parfümjének illata pedig minden érzékszervem betöltötte. Még mindig meleg volt a testhőmérsékletétől, és még mindig le voltam sokkolva, hogy tényleg odaadta a saját ruháját, csak mert fáztam. Még sosem tett értem semmit. Leszámítva Cole orrának betörését.

Visszasüppedt a székébe. Láttam, hogy az egész fedetlen karja libabőrös, és tudtam, hogy kellett volna neki a pulcsi. De nem mondtam semmit, helyette inkább úgy döntöttem, bocsánatot kérek.
- Sajnálom. – mondtam halkan, kerülve a tekintetét. – Amiért, tudod, azt hittem, hogy-
- Mindegy, nem számít. – vágta rá mérgesen. – Csak szerintem kibaszott nagy őrültség volt, tekintve hogy te kivel maradtál ott tegnap este.

Nagyszerű.
- Ez mit jelentsen?

- Tudod te azt. – nevetett fel gúnyosan. – Elmentem, és te kibaszottul ott maradtál azzal a seggfejjel.
- Ott vérzett a padlómon, Tom. – sóhajtottam. – Persze, hogy vele maradtam.
Egy keserű nevetés tört elő a torkából, és láttam a fogait is megcsillanni, ami alapján sejtettem, hogy erőltetetten vigyorog.
- Ápolgattad, ugye? Milyen édes.
- Két helyen is eltörted az orrát, Tom.
- Szerencséje volt, hogy csak annyit csináltam… el sem tudom-
Megállt, a hangja megtört, a légzése pedig sokkal nehézkesebbnek hangzott a levegőben. Aztán rám nézett, még mindig hideg rosszindulattal a tekintetében. – Vele akartad elveszteni?
Éreztem, hogy az arcom még jobban égni kezd, és az ölembe néztem. Az ujjaimmal kényelmetlenül kapaszkodtam a pulcsija belsejébe.
- Igen. – nyaltam meg a száraz ajkaim, és vállat vontam. – Hosszú ideje ismertem, és… azt hittem szeretem.
- Az egy kibaszott buzi. – horkant fel Tom, a félig elszívott csikket pedig dühösen a hamutartóba nyomta. – És te visszamentél hozzá.
Erre felkaptam a fejem.
- Mit csináltam?
- Hallottál. – morogta. – Az a segg megbaszta az idióta lakótársad és még ki tudja kit, és te még így is visszavetted.
Egy pillanatig csendben voltam, és lesokkolva bámultam az arckifejezését, amin valami dühhöz hasonló jelent meg. Remegve vettem a levegőt, és a fejemet ráztam, mélyebben belesüppedve a párnákba.
- Mi alapján feltételezel egyáltalán ilyet?
Ekkor újra nevetni kezdett, és a korláton át bámul ki, amíg a karját dörzsölte.
- Nem feltételezés, hanem tény. – nézett rám felvont szemöldökkel. – Vele maradtál, nem.
- Igen, mert te eltörted az orrát. – mondtam lassan. – Arra számítottál, hogy ott hagyom elvérezni a földön?
- Hát nem arra, hogy ápolgatni kezded mint valami kibaszott csecsemőt!

A hangját megemelte, szinte kiabált, és tudtam, hogy tényleg dühös. És most már azt is tudtam miért. Azt hitte visszafogadtam Colet – azt hitte nem is érdekelt a tény, hogy a hátam mögött ő és Paige lefeküdtek, és hogy a hónapfordulónkon dobott egy zsúfolt étteremben. Tom… féltékeny volt.

- Tom. – szólaltam meg egy pillanattal később, nagyon halkan, és nagyon óvatosan. – Bevittem a kórházba… és… és beszéltünk ott, és-
Ekkor felpattant, és a fejét rázta.
- Nem akarom hallani, tartsd meg.

Elviharzott mellettem, erős lökéssel kinyitotta az üvegajtót, és már készült volna bemenni, amikor utána nyúltam, és megragadtam a kihűlt karját. A feje visszafordult, és láttam, hogy a szemei sötéten és gyilkos tekintettel bámulnak az enyémbe. Lassan megráztam a fejem, szótlanul könyörögve, hogy nyugodjon le.

- Nem hagytad, hogy befejezzem-
- Nem kell befejezned. Tudom mi lesz a vége. – vágta rá, és kitépte a karját az ujjaim közül. – Te és ő beszéltetek, aztán rájöttetek mennyire hiányoztatok egymásnak, és minden jobb lett, és most a kibaszott barátnője leszel, és baszni fogtok és-
- Hadd fejezzem be!
Nem számítottam arra, hogy üvölteni fogok az éjszakában, de végül megtettem, a lélegzetem pedig nehézkes és egyenletlen volt. Az ujjaim megint a karján voltak, ezúttal erősebben. Nagyot nyeltem, és a szemébe néztem.
- Azt akartam mondani, hogy beszéltünk, és… - lazítottam a szorításomon. – És megmondtam neki, hogy kopjon le.

Mindketten csendben voltunk egy pillanatra. Szótlanul bámult rám, a szemei pedig ide-oda ugráltak, amiből azt szűrtem le, hogy valószínűleg azt mérlegeli, hogy az igazat mondom-e. Miután nem törtem meg a szemkontaktust, a tekintete meglágyult, és esküszöm egy kis mosoly is megjelent a szája sarkában. Szó nélkül elhúzta a karját a szorításomból – ezúttal finoman – és a lakásába ment. Megfordultam, és átkaroltam a még mindig vacogó testem, és az előttem lévő űrbe sóhajtottam, zavartan végiggondolva a történteket. De amikor hallottam visszajönni, a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Megjelent előttem, aztán valamit az ölembe dobott. Lenéztem rá.
- Mi ez?
Visszament a székébe, lassan leült, és ahogy a lábaimon fekvő sötét dobozt nézte, egyfajta csillogás jelent meg a szemeiben.
- Nyisd ki.

Nagyokat pislogtam, és egy hosszú pillanaton át bámultam, mielőtt lassan kinyitottam volna. Az ujjaim láthatóan remegtek, ahogy óvatosan nyúltam felé, a levegő pedig a torkomban akadt, amikor megpillantottam mi volt a dobozban.

A benne lévő sötét bársony ágyban egy karkötő volt, ráadásul olyan lélegzetelállítóan gyönyörű, hogy biztos voltam benne, hogy ott helyben el fogok ájulni. Képtelen voltam elhinni, hogy Tom ezt nekem akarja adni itt és most. Egyszerű darab volt – fehérarany, apró kis gyémántokkal a pántján -, a kövek pedig gyönyörűen csillogtak a minket körülvevő sötét éjszakában. Ledöbbenve néztem rá, tátott szájjal. A szívem dübörgött a mellkasomban, a kezeim pedig úgy remegtek, hogy úgy éreztem, hogy az egész lényem bármelyik pillanatban széteshet.

- Tegnap este akartam odaadni, de… - vont vállat, kényelmetlenül megköszörülte a torkát, és elfordult. – Tudod, a… úgy terveztem…
- Tom. – suttogtam, a gyönyörű ékszerre nézve, majd fel rá. – Ezt nem fogadhatom el… egyáltalán miért-
- Tudod milyen nap volt tegnap? – vágott közbe, egy kis mosollyal. Amikor nem válaszoltam, a mosoly szélesebb lett, és a fogait is láttam. – Letelt a szerződésünk első fele. – vigyorgott rám, és felvonta a szemöldökét. – Boldog „szerződésfordulót”.

Olyan szürreális volt – olyan kibaszott szürreális, hogy ott ültem, ezzel a gyönyörű ékszerrel az ölemben, amit ajándékba adott nekem, miután betörte az exem orrát, és nekem adta a pulcsiját, és… és… és…

LÉLEGEZZ. Kibaszottul kell, hogy LÉLEGEZZ.

Ezután felállt, és hozzám sétált, hogy a karkötőt segítsen felcsatolni az ő hatalmas kezeihez képest vékony csuklómra. Az ujjai egy darabig még elidőztek a kezemen, majd visszament a saját székébe, és ismét leült.

És akkor beszélni kezdtünk. Beszélgettünk. Elmondtam neki mindent – inkább egy szófosó projekt volt számomra – de tényleg figyelt is rám.

Elmondtam neki, hogy újságíró akarok lenni, és hogy hogyan ismertem meg Victort középiskolában. Meséltem az otthoni kutyámról, Pepperről, és hogy ő volt az egyetlen normális személy az egész nevetségesen idegesítő családomban. Beszéltem az előítéletes anyámról, aki sokkal jobban szerette a bátyámat és a nővéremet, amiért a jogi karra és az orvosira mentek. Annyi mindent elmondtam neki, és ő végighallgatott, és reagált is mindenre, és a fellegekben jártam.

Amikor elmentem, a pulcsija még mindig rajtam volt, mert nem engedte, hogy visszaadjam. Útközben végig a csuklómon lévő ékszert simogattam.

Ha a szerelem hiba volt, én nyakig benne voltam.

- Szerződésforduló?

A kezemet meglegyeztem a legjobb barátom előtt. A gyémántok belekaptak a nap sugaraiba, és apró kis szivárványokat tükröztek az ujjaimra. Victor gyorsan megnézte, odahajolt, majd ismét felegyenesedett, és hangosan füttyentett.

- Édes istenem, ez gyönyörű! – bólintott elismerően. – Kicsit bizarr alkalomból, de a pasinak tényleg van ízlése.
- Tudom, én sem tudom elhinni. – ráztam a fejem, végigsimítva a karkötőt az ujjaimmal. – Csak szimplán… odaadta. Miután elmondtam, hogy lekoptattam Cole-t.
- A rabszolgalány jutalmat kapott az urától. – dalolta Victor. – Milyen édes.
- Oh, fogd be. – mosolyogtam, az öklömmel pedig finoman megütöttem az oldalát, és folytattuk a sétánkat a lakásának sarkában lévő kávézóból, ahol a már hagyománnyá vált ebédünket fogyasztottuk el. Victor felém hajolt, és odanyújtotta a karját, én pedig belekaroltam.
- De komolyan, Anna. – folytatta. – Biztos többnek tart, mint egy kis rabszolgát, ha ilyen cuccokat ad neked. Ez minimum egy ezresbe kerülhetett.
Felsóhajtottam, és az utcakövek repedéseit bámultam.
- Most már nem tudom.
- Én viszont igen. – felelte Victor élesen. – Bármelyik férfi, aki betöri egy másik orrát és gyémántokat vesz egy nőnek, az én könyvemben már oké. Csak szeretnék végre találkozni a sráccal.
A szemeimet forgattam, és közelebb húzódtam hozzá, ahogy megéreztem egy erősebb, hideg szélfuvallatot.
- De annyira összezavar, Vic. Annyira titkolózik velem, de… mi… nem is tudom, valahogy összeillünk. Van, amikor legszívesebben kitörném a nyakát, aztán meg…
- Dugni akarsz vele. – vigyorgott, és oldalba bökött. Amikor visszaböktem, jóval erősebben, felsóhajtott. – De komolyan, ismered a mondást… nem sok választja el a gyűlöletet és a szerelmet egymástól.

Ahogy elmentünk egy nagy áruház ablaka előtt, Vic hirtelen megállt, és a próbababát bámulta.
- Oh, nézd! – mutatott a babára izgatottan. Egy pár élénk vörös magassarkú volt a vékony fehér lábakra csúsztatva, és elég vonzóan ragyogott a bolt fényei alatt. – Az a cipő gyilkosan nézne ki rajtad!
A szemeim forgattam.
- Tudod, hogy nem veszek fel magassarkút, Vic.
- De muszáj lesz felvenned, ha elkezded a gyakorlatot. – nézett rám szigorúan. – Tényleg, tudsz arról valamit?
- Ja. – bólintottam. – Mehetek gyakorlatra; csak még nem tudják hol fogok dolgozni. Vagy itt leszek, vagy valami kisvárosban Wisconsinban, vagy pedig Los Angelesben.
- LA? – kiáltott fel, és felém fordult. – Oh, Jézusom, te viccelsz velem! Ha LA-ben fogsz dolgozni, én összeszarom magam!
Elvigyorodtam, és kicsit ellöktem, a következő pillanatban pedig vissza is húztam a karját, és folytattuk a sétát.
- Még nem is biztos. A nő azt mondta, hogy pár napon belül hív… Lehet, hogy Wisconsinban kötök ki, sose tudni.
Victor a homlokát ráncolta.
- Isten ments.

Folytattuk a sétát. A fejemben továbbra is a csuklómon lévő ajándék, Tom parfümillatú pulcsija, és a gyakorlat forgott. Ha elfogadom a Los Angelesi állást, akkor el kell költöznöm New Yorkból, és egy évig ott kéne élnem – távól Victől, Paigetől, és Coletól. Távol Tomtól.

Victor izgatott kiáltása szakította meg a gondolatmenetem, ahogy a karja hirtelen eltűnt az enyém körül. Felnéztem, és láttam, hogy szó szerint odarohant egy újságoshoz, ami nem messze volt tőlünk. Rögtön a fényes, színes magazinok felé nyúlt. Azok a tipikus, hatalmas képekkel telenyomott pletykalapok voltak azon a részen, amiben csak a celebek magánéleti válságaikkal tudtak foglalkozni.

- Vic. – kiáltottam utána, és dühösen forgattam a szemeim. – Haza akarok menni, még aludni akartam egyet a következő órám előtt.

Nem figyelt rám, bár ez várható is volt, és megragadta az egyik magazint. Csendben állt, mozdulatlanul bámulta a borítóját, én pedig hangosan felnyögtem, és sebes léptekkel elindultam felé.

- Victor. – szólítottam meg ismét, tudva, hogy a teljes nevére mindig felfigyel. De ezúttal nem így történt, én pedig kicsit zavartan ráncoltam a homlokom, ahogy közeledtem. – Hé, tudom, hogy belehalsz, ha nem olvashatsz Bradről és Angelináról, vagy Mileyról, vagy akárkiről, de most ténylek-
A mondatom megszakadt, amikor felém fordult, a magazint még mindig a kezében tartva, és megláttam, hogy az egész arca lesápadt.
- Anna. – suttogta lassan, óvatos hangon. Ez egyáltalán nem volt rá jellemző hangnem.
- Mi van? – vontam össze a szemöldököm, és megráztam a fejem. – Mi az?
Megnyalta az ajkait, és a kezében lévő magazinra pillantott, amire én is vetettem egy futó pillantást, és láttam, hogy egy Rolling Stones volt.
- Ezt meg kéne nézned.

Ahogy felém nyújtotta, nem túl nagy lelkesedéssel vettem el, és ránéztem. Megláttam ismét a nagy piros logót, aztán pár fiatal pasi volt ott, akikre nem is igazán figyeltem, és akkor megláttam a vastag, sárga betűket az oldal közepén.

Tokio Hotel – a német rocksztárok a következő turnéjukra készülnek

- Ez nem az ő neve? – suttogta Vic a hátam mögül. – Ez nem ő?

A szemem a főcím alatt lévő feliratra vándorolt.

Exkluzív interjú

Oh, istenem…

Bill és Tom Kaulitz

Oh, istenem…

Nem.

Nem.

Nem.

Tom Kaulitz

Visszanéztem a nagy képre, és akkor ott volt ő. Ott voltak ők – Bill drámaian pózolt, erős sminkkel, felzselézett hajjal; Tom nagyképűen mosolygott, és ott volt a piercingje, meg a hajfonatai egy fehér kendő alá tuszkolva…

Német rocksztárok

Felnéztem Vicre, és az utca forgott körülöttem. A Rolling Stones hamar kicsúszott az ujjaim közül, és a földre érkezett. A lapok szanaszét terültek. Tom arca még mindig rám meredt.