Tudván, hogy egy kicsit talán bekavart Bill tervébe, Tom nagyszerűen érezte magát. A tudat, hogy képes volt meglepni őt, büszkeséggel töltötte el.

Egyedül azt kívánta, hogy bár ne kellett volna megcsókolnia, hogy bebizonyítsa, hogy az ő tarsolyában is van pár trükk.

Tom nem akarta megcsókolni Billt. Nem akarta, mert illegális volt bármi olyasmit kezdeményezni egy rabbal, ami egy romantikus kapcsolat felé vezethetett a munkahelyén. Az orvosok nem feküdhettek le a pácienseikkel, a zsaruk pedig a rabokkal, ez a szabály.

Nem mintha Tomnak megfordult volna a fejében, hogy lefeküdjön Billel…

- Szóval az meg mi a fene volt?
Tom felemelte a fejét, miután ilyen erőszakosan kirángatták a gondolataiból.
- Mi volt mi?
- Az! – repítette a levegőbe Georg a karjait. – Az előbb, 815-tel!
- Billnek hívják.
- Tök mindegy! – vágta rá Georg. A szemei elkerekedtek, mintha már az is veszélyes lenne, hogy Billt a keresztnevén nevezte. – Nem fogtál fel semmit abból, amit megpróbáltunk a fejedbe préselni? Az a srác ve-szé-lyes!
- Börtönben van, Georg! – csattant fel Tom. – Zsarukkal körbevéve. Fegyverem van. Mit tudna csinálni?
Lassan kezdett már belefáradni, hogy folyamat ezt kell bizonygatni másoknak és magának is. Georg pár pillanatig dadogott, majd végül megszólalt.
- Nagyon sok mindent!
Tom gúnyosan felnevetett, és bevágta az öltözőszekrény ajtaját. Elege volt ebből. Nem akarta senkitől hallani.
- Lelkileg nem ép, Tom. – folytatta Georg. – Fel sem tudom fogni, hogy ezt te miért nem látod, de nem kéne vele lenned. Nem biztonságos.
- Én is látom. – mondta Tom összeszorított fogakkal. – Bízz bennem, én is látom. – nézett Georgra, összeszűkített szemekkel. – Csak azért, mert nem olyan, mint mi, az még nem azt jelenti, hogy nincs szükségekre barátokra, és valakire, aki foglalkozik vele.
Georg látszólag arra várt, hogy folytassa, ezért Tom kis szünet után így is tett.
- És mi van, ha az őrjíti meg, hogy itt van? Mi van, ha attól lett ilyen, hogy folyton egyedül van, és nem tud senkivel beszélgetni?
- És akkor most mit akarsz, megmenteni?
- Nem! – mondta Tom hitetlenkedve. – Csak szerintem nem kéne egyedül lennie, ennyi. Soha senki nem jön meglátogatni.
- És ennek talán oka is van! – felelte Georg, de látszólag már feladta. Végigsimította a hosszú haját. – Nézd, nem tilthatom meg, hogy meglátogasd. – mondta. – De te egy rendőr vagy. Nem az a munkád, hogy a barátja legyél, Tom. Ha bármi mást csinálsz, és észre veszem, jelentenem kell. Ne vedd személyesen.
- Nem tervezek semmi mást csinálni. – horkant fel Tom.
- Te talán nem. – felelte Georg. – De ő biztosan. Csak mondom, hogy légy óvatos.

Tom összeszorította az ajkait, megfordult, és elment, még mielőtt valami olyasmit csinálna, amit később megbánt volna; vagy mielőtt Georg bármi mást mondhatott volna.

- A történelem megismétli önmagát.
Georg felugrott, és megfordult. Meglepetten vette észre, hogy Andreas az öltöző végében, egy padon ült. Az arcán olyan sötét kifejezés jelent meg, amit Georg még sosem látott rajta.
- Mi?
- A történelem megismétli önmagát. – mondta újra, az arca pedig még jobban elsötétült, amitől Georgot kirázta a hideg. – Pontosan ugyanabban a mintában.

- Foglalkozz a saját dolgoddal. – morogta Tom az orra alatt, ahogy bevágta maga mögött az ajtót. Nagyon dühös volt, és belefáradt, hogy folyamatosan ugyanazt a dalt hallja, és ugyanazt a táncot járja, amikor Bill előjött egy beszélgetésben.

Az asztala felé sietett, amikor belefutott valakibe.
- Wow, óvatosabban, Tom. – nevetett Anne, Tom pedig meglepetten nézett rá. – Mi történt, hogy ilyen rossz a kedved?
Tom felsóhajtott, és a szemeit dörzsölte.
- Semmi. Hova mész? – nézett a kezeiben lévő papírokra, és a kicsit különböző névtáblára a mellkasán. – Ez új? Mintha… fényesebb lenne.
Arról nem is beszélve, hogy nem az ebédlős egyenruhájában volt. Anne elmosolyodott.
- Jó, hogy összefutottunk, meg akartam köszönni. Visszakaptam a régi munkám. Nagyon izgatott vagyok, észre sem vettem, hogy mennyire hiányzott.
Tomnak a szemei elkerekedtek.
- Ez most azt jelenti, hogy…?
- Billhez megyek éppen, igen.
Tom legszívesebben megölelte volna, majdnem meg is tette, de aztán úgy döntött, hogy inkább csak verbálisan köszöni meg.
- Köszönöm. – mondta, hatalmas megkönynebbüléssel. – Nagyon. Mitől gondoltad meg magad?
- Beszéltem David Josttal. – magyarázta Anne. – És a módszerei rosszak voltak. Billnek egy tapasztalt szakemberre van szüksége, aki tudja mit tegyen. David fiatal, a többi pszichiátere is elég fiatal volt, és nem volt annyi tapasztalatuk a Billhez hasonló emberekkel, mint nekem. Nem nézhetem tovább tétlenül, hogy sehova nem haladnak vele.
- Volt már más Billhez hasonló páciensed? – kérdezte Tom kíváncsian.
- Igen, egy pás. – bólintott. – De most már tényleg mennem kéne. – tette hozzá.
- Mi történt velük? Jobban lettek?
- Bill soha nem lesz olyan mint te és én, Tom. – mondta Anne, bocsánatkérő hangon. – Az esély, hogy ez megtörténjen-
- De van esély, ugye?
- Csak nem akarom, hogy túl nagy dolgokban reménykedj.
- De javulhat?
- Igen. – válaszolta Anne. – Teljes mértékig lehetséges, hogy nagyjából normálisan működjön, de Tom-
- Igen, tudom. – mondta gyorsan. – Nem reménykedek túl nagy dolgokban.

Anne rámosolygott, de a mosolya valahogy más volt; szomorú volt, talán kicsit sajnálattal telített. Meg akarta kérdezni, hogy mi volt ez, de valami visszatartotta. Anne vállonveregette, és indult tovább a lépcsők felé.

- Köszönöm! – kiáltott utána Tom. Anne kétszet bólintott, de nem fordult meg, és tovább ment.

Tom nézett még utána egy darabig. Nem igazán tudta mit gondoljon. Az egyik oldalról, jobban érezte magát, tudván hogy Billnek ismét olyan pszichiátere van, akit kedvel, és aki segíteni tud neki a gyógyulás felé. A másik oldalról viszont, az a nézés Anne szemeiben nyugtalanította. Vajon hazudott? Billnek semmi esélye nem volt a javulásra?

Hirtelen eluralkodott rajta a hatalmas vágy, hogy felszaladjon hallgatózni, de gyorsan elhessegette ezt. Nem volt seggfej, nem tudta ezt tenni.

De jézus, hogy mennyire akarta!

Hogy elterelje a figyelmét, elindult az asztalához, hogy folytassa a papírmunkáját, amivel egyébként eléggé le volt maradva. Rengeteg jelentés volt ittasan vezető tinédzserekről, amik múlt éjjel érkeztek be, és muszáj volt kitöltenie őket, mielőtt a szüleik kivihették őket.

Szuper.

Tom műszakja 10 perce ért véget, és készülődött elmenni. Elpakolta az asztalán heverő papírokat, a tollakat pedig összegyűjtötte, és visszatette egy pohárba.

Amikor Georg asztalára nézett, halkan kuncogni kezdett. Még mindig rengeteg munkája volt mára, annak a rendetlen idiótának. Tom az ajkába harapott, és körbenézett van-e még ott valaki, majd amikor megállapította, hogy nincs, odament Georg asztalához, és kicsit megkeverte a papírokat, néhány lapot átrakott egy másik kupacba, egyet pedig hagyott, hogy a földre essen.

Elvigyorodott, és csak arra gondolt, hogy megérdemelte.

Az öltözőbe indult, hogy levegye az egyenruháját, amikor megpillantotta Anne-t, ahogy az ajtó felé igyekezett; hosszú, zöld kabátot, és hozzá illő sapkát viselve.

- Hey! – kiáltott utána, a nő pedig megfordult.
- Oh, szia, Tom. – mondta, és megigazította a spakáját. – Te is hazafelé mész?
- Igen. Kell egy fuvar? – kérdezte, amint észrevette, hogy a kezében egy esernyő volt, mintha gyalog tervezett volna hazamenni az esőben.
- Oh. – mosolyodott el. – Az jó lenne, köszönöm, Tom. Szörnyű az idő, nem?
- Az. – bólintott Tom. Hallani lehetett az esőcseppek kopogását, a széltől pedig az öreg épület ablakai és ajtajai szörnyen nyikorogtak. – Csak megyek, átöltözök.
Anne bólintott, és leült egy székre, hogy megvárja, amíg Tom sietve levette az egyenruháját, helyette pedig felvette a hétköznapi ruháit. Látta, hogy Anne-nek nehezére esik visszafognia a nevetést, amikor előjött.
- Milyen másnak tűnsz! – mondta Anne lenyűgözve.
- Fogd be. – szólt rá Tom, de nem bunkó stílusban, és kinyitotta előtte az ajtót, ahogy kisétáltak.

Szó szerint futniuk kellett a kocsiig, és az ajtókat is nehezebb volt kinyitni a szél miatt. Mire beültek, addigra már sikerült bőrig ázniuk a jéghideg esőben. Hogy ne kelljen sokáig vacogniuk, Tom azonnal be is kapcsolta a fűtést.
- Szóval, hova?
- Itt lakok nem messze, csak menj a város felé, és majd mondom hol állj meg. – felelte, és levette a kesztyűjét, majd az ölébe rakta. Tom bólintott, és kihajtott a parkolóból, a főút felé.
- Látom van piercinged. – fordult felé Anne.
Tom a szájába szívta, és bólintott.
- Munka közben ki kell vennem. – mondta. – A szabályzat, meg minden.
Anne bólintott.
- Tudod, amikor még dolgozni kezdtem, kék hajam volt.
Tom alig bírta visszafogni a nevetést.
- Mi?
- Vissza kellett festenem az eredeti színre. – nevetett ő is. – Azok a régi szép idők. De a hatalmas, rózsaszín napszemüvegem nem vehették el.
Tom tovább kuncogott, ahogy elképzelte a fiatal Anne-t kék hajjal és rózsaszín napszemüveggel. Egy darabig nem is bírta kiverni a képet a fejéből, de végül nagyjából egy percnyi csönd után megszólalt.
- Szóval, hogy ment Billel?
- Én azt mondanám, hogy jól ment, de ő valószínűleg nem így látja. – mondta egy kis mosollyal az arcán.
- Miért nem?
- Tudod, - kezdte magyarázni Anne. – Bill terápiája szellemileg elég fárasztó, és nem fogok hazudni, nagyon kimerült lesz utána. Talán egy kicsit túl keményen kezdtem, ezt belátom, de összességében fejlődés van.
Tom bólintott. A fejlődés jó.
- Csak azt kívánom bár sírna. – mondta Anne hirtelen, Tom pedig meglepetten pislogott.
- Miért? Miért akarod, hogy sírjon? – nézett rá a szeme sarkából. Figyelnie kellett az útra, de az alatt a pár másodperc alatt, amíg Annere pillantott, látta, hogy összevonta a szemöldökét.
Bill tudott egyáltalán sírni? Lehetetlennek tűnt.
- Jót tenne neki. Van benne egy fal, egy mentális fal, amitől nehezen tudja kimutatni, és talán megérteni is a saját, és a többi ember érzelmeit. Engem ez a fal aggaszt leginkább.

- Aggódom miatta. Úgy értem, láttad valaha sírni?
A nő, aki megszólalt, felemelte a fejét, hogy a férjére nézzen, aggodalmasan ráncolva a homlokát. A kezeit összekulcsolta az ölében, már jó ideje gondolkozott ezen.
- Sírni? Bill egy férfi, a férfiak nem sírnak.
A nő számított rá, hogy valami ilyesmit fog mondani.
- De még a nagyanyja temetésén sem? – kérdezte kétségbeesetten. A férfi vállat vont.
- Mindenki máshogy kezeli a dolgokat. – felelte, félre is söpörve a témát, de a nő nem nyugodott meg ettől.
- Ő egyáltalán nem kezeli a dolgokat. – mondta, majd megállt egy pillanatra, hogy óvatosan végiggondolja hogy is közölje a következőt. – Szerintem… szerintem el kéne vinni valakihez. – mondta végül. – Nem gondolod, hogy talán-
- Nem. Az én fiam nem fog agyturkászhoz menni. – nézett a nőre keményen. – Jól van.
- Verekszik. – mondta a nő. – Az a fiú… az a fiú kórházban van, Jörg.
- Ráhajtott a nőjére, azért kapta. Bill nagyon is jól tette.
A nő sóhajtott, de tudta, hogy nincs értelme tovább erőltetni, így hagyta a témát.
- Rendben…

- Kedveled őt, Tom?

Tom kezei megfeszültek a kormány körül. Próbálta az arckifejezését ugyanúgy, normálisnak megtartani.
- Persze. – mondta egy kicsit talán túl nehézkesen, mert Anne hümmögve tanulmányozni kezdte, amitől Tom kicsit kényelmetlenül érezte magát. Forgolódni akart, de inkább visszafogta magát. Elvégre is, egy pszichiáter volt, biztos átlátott a hazugságokon. Tom kedvelte Billt.
- Csak tudd mit csinálsz. – mondta Anne kis idő után. – Tudd hol vannak a határok.
- Tudom hol a határ. – felelte Tom, szinte már sértődötten, hogy senki sem hitt benne, amikor Billről volt szó, még akkor is, ha egy kicsit talán tényleg átlépte a határt. Ami zavarta, hogy mindenki várta, hogy mikor lépi át. Mit gondoltak róla, mi ő? Valami hormonbajos tinédzser, aki képtelen irányítani magát?
- Hiszek neked. – mondta Anne. – Amid Billel van, szerintem az jó. Szerintem a barátságotoktól kezd kicsit fellazulni, már most érzem a változást a beszélgetésünkben. A találkozó alatt nagyon kellemes megleptés ért.

Tom ráharapott az ajka belsejébe, hogy ne vigyorodjon el.

Tom tudta, ahogy a kőlépcsőkön ment fel a negyedik emeletre, hogy Anne épp most volt Billnél. Nem tudta mire számítson tőle. Dühös lesz? Kiállhatatlan? Fáradt?

Talán nem ez volt a legjobb időpont.

Tom a folyosó végén állva azt fontolgatta, hogy forduljon-e meg, és jöjjön vissza később, vagy menjen-e be hozzá. Végül úgy döntött, hogy tök mindegy, és lindult a cellája felé. Ha Billnek nincs hozzá hangulata, akkor majd eljön. Elért a 32-es ajtóhoz, és benézett a rácsokon.

Bill az asztalnál ült, a fejét az összezárt öklének támasztva. A sötét haja eltakarta az arca nagyrészét, de Tom látta, hogy csukva van a szeme. Már épp kopogni akart, amikor Bill megszólalt.

- Hallom ahogy levegőt veszel. – mondta, kinyitotta a szemeit, és az ajtó felé nézett, mintha azt akarta volna ellenőrizni, hogy valóban az van-e ott, akire gondolt. – Bejöhetsz, vagy elmehetsz, nem érdekel.
- Akkor bemegyek. – mondta Tom, és kinyitotta az ajtót, hogy becsússzon. – Hey.
- Hey. – felelte Bill, és felállt. Tom észrevette, hogy jelentősen másnak tűnt. Vagy talán csak olyan régen látta már, hogy el is felejtette, hogy mindig ilyen fáradtnak tűnt, mindig ilyen… A szörnyű kifejezés, már a nyelve hegyén volt.
- Hogy vagy? – tette fel Tom a költői kérdést. – Mit csinálsz?
- Őszintén? – nevetett Bill szárazon. – A váliumomra várok.
Tom szemöldöke egyből felugrott, és kihúzott egy széket a rabbal szemben, ahogy szokott ülni.
- Tényleg?
- Ahamm.
- Elmehetek, ha fáradt vagy. – mondta Tom, remélve, hogy Bill nem ezt akarja, és megörült, amikor a rab megrázta a fejét.
- Maradj, amíg megérkezik. – felelte. – Amúgy sem alszok, amíg nem veszem be.
- Miért nem?
- Nem tudok. – mondta Bill, és úgy kerülte a tekintetét, hogy ez Tomnak is furcsa volt.
- Nem tudsz vagy nem akarsz?
- Azt hiszem mindkettő.
- Várj, azt hittem eddig rendszeresen altatót szedtél lefekvés előtt?
Bill bólintott, de még mindig nem nézett rá egyenesen.
- Jó megfigyelő vagy.
- Azzal mi történt?

- Anne történt.
- Oh. – felelte, de nem tudta mit mondjon. – Mi, váltanod kellett?
Bill megrázta a fejét.
- Nem éppen. Eddig csak azért kellett segítség, hogy elaludjak, de most már az egész kibaszott fejemet ki kell kapcsolniuk, amiatt a nő miatt és amiért megerőszakolja a kibaszott agyamat. – ütött az oklével az asztalra, Tom pedig felugrott. – Baszakszik a fejemmel. Túl mélyre űs, és nem áll le, és-
- Hé! – tette Tom a kezét Bill összeszorított öklére. Bill szemei egyből a kezük felé irányult, majd gyorsan visszanézett Tom arcára. – Rémálmaid vannak?
- Rosszabb. – vallotta be Bill, és Tom érezte, hogy el akarja húzni a kezét, de nem engedte.
- Mi?
- Miért nem kérdezel meg valakit? – kérdezte Bill, és erősen kirántotta az öklét Tom keze alól. – Valószínűleg már tudnád, ha itt lettél volna az utóbbi pár napban.
- Volt pár szabadnapom.
- Rájöttem.
- Szóval mi történt?
Bill megrázta a fejét.
- Kérdezz valaki mást.
- Zavarban vagy?
Bill orrlyukai figyelmeztetően tágultak ki.
- Te direkt akarsz idegesíteni? Azt akarod, hogy kidobjalak? Ez valami mániád? – kérdezte, majd megállt egy pillanatra, az arckifejezése pedig megváltozott. – Dühös szexet akarsz?
Tomnak tátva maradt a szája.
- Te… én… ez illetlen. – dadogta, Bill pedig elégedettnek tűnt, ahogy hátradőlt a székében.
- Szerintem az alvási szokásaimról kérdezősködni ugyanolyan illetlen. – mondta Bill. – Nem vagy a pszichiáterem.
Tom megértette, és bólintott.
- Sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni.
- Semmi gond. – mondta Bill. – Csak kérdezz valaki mást, szívesen el fogják mondani. Igazából meg is vagyok lepődve, hogy még mindig nem hallottad.

Tom már tudta kit kérdezzen.

- Oh, persze, te nem voltál itt!

Georg nagyon is izgatottnak tűnt, hogy beszámoljon a történetkről, Tom pedig csupa fül volt. Csak abban reménykedett, hogy Georg tényleg az igazat fogja mondani, és nem fog túlozni, hogy menőbbnek tűnjön, vagy valami.

- Szóval éjszakai műszakom volt, ugye, - kezdett bele, izgalomtól tágra nyílt szemmel, mintha a legcsodálatosabb dolgot készülne elmondani, ami csak a szeletelt kenyér feltalálása óta történt. – És épp a negyedik emelet felé tartottam, tudod, ellenőrizni.
Vadul gesztikulált, örülve, hogy végre van hallgatósága a történetének. Éppen akkor lépett be Gustav és a vöröshajú rendőrnő, Sophia is.
- Miről beszélünk? – kérdezte Sophia, a haját pedig kiengedte a copfjából. Georg úgy tűnt egy pillanatra teljesen le volt nyűgözve tőle, de gyorsan megrázta a fejét, és nagyot pislogott.
- 815. – mondta, Tom pedig felnyögött.
- Bill, nem 815. A srácnak van neve, az isten szerelmére.
Georg eleresztette a füle mellett.
- Szóval éjszakai műszakom volt, és épp a negyedik emeletre tartottam, és épp nyitottam ki az ajtót a folyosóhoz, amikor hallottam ezt a sikítást, mintha ölnének valakit. Ezért természetesen odarohantam, hogy megnézzem mi az, a sikítás pedig csak rosszabb lett; hangosabb, és még pánikszerűbb. – ezen a ponton megállt a drámai hatás kedvéért. – Hát persze, hogy 815 cellájából jött.
- Már megint ez a sztori. – forgatta a szemeit Gustav.
- Tom 3 napja nem volt itt, még nem tudja, ne rontsd el a történetet! – szólt rá Georg, és a kezével leintette, nehogy lelője a lényeget.
- Na, szóval, az a kiáltás, tőle jött. – folytatta, a szemei pedig még tágabbra nyíltak. – Ott ült az ágyán, torka szakadtából üvöltött, és úgy tűnt ébren van, de… nem volt.
- És mit csináltál? – kérdezte Tom, félve, hogy Georg valami olyasmit tett, amivel csak rontott a helyzeten.
- Be kellett mennem, meg volt vadulva! – mondta Georg. – Rászóltam, hogy nyugodjon le, de ez nem segített, úgy tűnt fél tőlem. Ezért hívtam a pszichiáterét, valami Annie-t, vagy kit.
- Anne.
- Honnan…? Nem, várj, még nem fejeztem be a sztorit.

Anne rohant az épületbe, amint megkapta a sürgősségi hívást. Még fel sem ért a negyedik emeletre, már meghallotta a legfülsüketítőbb kiáltást amit valaha hallott. Egyenesen Bill cellájához szaladt, és amikor megérkezett, meglátta a rabot, ahogy a falnak tapadva, a térdeit átkarolva üvöltött, közben úgy remegett mint a nyárfalevél, nem messze tőle pedig egy rendőr állt ott, és csak bénán bámulta.

- Mit csinált? – kiáltott Anne a férfira, és lassan az ágy felé közeledett, vigyázva, nehogy még jobban megijessze Billt.
- Semmit! – mondta a Georg nevű rendőr. – Csak hallottam, hogy kiabál, és-
- Elég! – csattant fel Anne. – Ki innen, csak ront a helyzeten!
 

- Szóval nem tudod mi történt utána? – kérdezte Tom kiábrándultan.
- Kirúgott, nem? – kezdet Georg védekezni. – Nem tudom mit csinált, de biztos segített, mert utána abbahagyta. Egészen a következő éjszakáig. Aztán az azt követő éjszakáig. Szóval most azt hiszem valami erős Váliumot, vagy mit adnak neki lefekvés előtt. Nagyon durva pszicho szarság volt.

- Bill? – ült le az ágyra Anne, Bill pedig elhúzódott tőle. – Bill, nyugodj le. – simogatta a karját lágyan, majd a hátára tette a kezét, és körkörös mozdulatokkal próbálta nyugtatni. – Nincs semmi veszély, csak az éjszakai rémület. – magyarázta nyugodtan, és észrevette, hogy a lágy hangjától már is elkezdett lenyugodni. – Nincs mitől félni. Visszafekhetsz aludni.

Bill szemei lassan visszacsukódtak, Anne pedig a hátára fektetette.
- Úgy-úgy! Most aludj.
Bill ekkor már aludt, de Anne ott maradt vele, amíg a nap fel nem jött egy órával később.

- Nem rémálmok. – magyarázta Anne. – Nem feltétlenül. – dőlt hátra a székében. – Tudod, az éjszakai rémület jelensége az, amikor ijedten kelsz fel, általában sikítva. Aki átéli az éjszakai rémületet, általában nem is tudja mi történik, amíg le nem nyugszik, de legtöbbször egyszerűen csak visszafekszenek aludni, ha vége. Gyerekeknél gyakori, és néha az olyan felnőtteknél, akiket sok stressz ér, vagy valami traumán mentek át. Fontos minél hamarabb lenyugtatni őket, mert kárt is tehetnek maguknak.
- Szóval Billnek miért van ilyen… éjszakai rémülete most hirtelen? – kérdezte Tom összevont szemöldökkel. Bill nem épp gyógyulófélben volt? Tomnak ez inkább egy hátrafelé lépésnek tűnt, de hát mit is tudhatott ő?
- Mert próbálom rávenni, hogy visszaemlékezzen arra, ami a múltjában történt, ő pedig nem akarja. – mondta Anne halvány mosollyal. – Ami teljesen érthető, de muszáj lesz neki.
Tom bólintott, de még mindig aggódott.
- El fog múlni?
- Dolgozok rajta. – mondta Anne újabb apró mosollyal. – Ebben nagyon együttműködő, ő is azt akarja, hogy eltűnjön.
- Oh, ez-
Tomnak nem volt alkalma befejezni a mondatot, mert hirtelen Georg rontott be Anne új irodájának ajtaján.

- Tom! – kiáltott zihálva, szinte megvadultan. – Kellesz, hatalmas káosz van a városban, a főnök azt mondja mindenki kell. Gyere!
Georg már rohant is el, Tom pedig hallotta, hogy az emberek odakint kiabálnak, rohangásznak, és sietősen öltöznek.
- Basszus, jobb ha megyek. – mondta, és bocsánatkérően a nőre mosolygott, Anne pedig csak nevetve bólintott.
- Menj dolgozni, Tom.
Tom nevetett, és elrohant.

Káosz az tényleg volt rendesen.

A bevűsűrlóközpontban mindenhol emberek rohangásztak. A gyerekek sírtak, a nők sikítoztak, és vér… rengeteg vér volt a padlón.

- Mindenki földre! – kiáltotta A Sárkány néven futó nő, a pisztolyát pedig maga elé tartotta. Tom és a többi rendőr követte a példáját.

Mindenki rögtön a földre vetette magát, és úgy tűnt mind meg vannak rémülve. Tom szíve dübörgött a mellkasában. Egy mészárlás? Itt, ebben a kisvárosban?

- Szétválni! – mondta Bäcker halkan, a rendőrök pedig követték az utasítást és különböző irányba indultak el, Tom egyenesen előre. Maga előtt tartotta a fegyverét, de érezte, hogy a karja remeg, a tenyere pedig izzad.

Basszus, basszus, basszus. – mondogatta Tom a fejében, ahogy elindult a földön fekvő emberek között, akik mind ijedten és könyörögve néztek rá. Próbálta nem kimutatni mennyire rettegett.

Tom remélte, hogy nem ő fogja megtalálni a lövöldözőt – de hát mikor volt neki ekkora szerencséje?

Ott, egyenesen előtte, egy sötét ruhás férfi állt, teljesen megvadult tekintettel, és egy nő fejéhez nyomta a fegyverét.
- Állj! – üvöltötte Tomnak. – Állj meg ott, különben lelövöm!
Tom megállt, de a fegyverét nem engedte le.
- Kérem! – sírta a nő. A férfi erős szorítása ellen próbált küzdeni, és hatalmas, könnyes szemekkel nézett Tomra. – Segítsen!
- Tegye le a pisztolyt! – mondta Tom a férfinak, és egy picit előrébb lépett, de gyorsan meg is állt, amikor látta, hogy a férfi vicsorog, és erősebben a nő homlokához szorítja a fegyvert. Tom tudta, hogy ez a férfi már megölt 4 embert, kettőt pedig csúnyán megsebesített. A férfi szimplán besétált, és elkezdet lövöldözni; biztos, hogy nem gondolkozott volna sokat, hogy lelője-e a nőt.

Tom sosem hallott még arról, hogy bármi hasonló történt volna itt, és próbálta nem kimutatni, hogy kibaszottul félt.

Te, Trümper, nem vagy erre képes.

- Nem kell ezt csinálnia. – folytatta Tom, és próbálta elkapni a férfi tekintetét, de az össze-vissza kapkodta a szemeit, valószínűleg kiutat keresve. – Engedje el a nőt, és rakja le a pisztolyt!
- Nem hiszem! – mondta a férfi. A nőt durván nekilökte a polcoknak, és megindult Tom felé, aki nem reagált elég gyorsan, és hirtelen a földön találta magát, a férfi pedig fölötte volt.
- Szállj le! – üvöltötte, és sikerült homlokon találnia a férfit a fegyverével, majd gyorsan talpra is ugrott. A férfi őrülten vicsorgott, a tenyerét pedig a fején vérző sebhez emelte.
- Egy kis segítséget ide! – kiabálta Tom, a férfi pedig abban a pillanatban ismét felé ugrott, ezúttal pedig, Tom meghúzta a ravaszt.