Mozdulatlan maradtam, ahogy a betonon szanaszét terülő lapokról felemeltem a tekintetem, hogy ránézzek valamire – akármire – ami eltereli a figyelmem a hihetetlen felismerésről, ami pár másodperccel korábban ért. A szemem sarkából láttam, hogy Victor lehajol felvenni a szétesett magazint, és hallottam, hogy hangosan kifújja a levegőt.

- Biztos vagy benne… - szólalt meg halkan, óvatosan mellőlem. – Biztos vagy benne, hogy ő az? Mármint… lehet… bárki lehet-

- Ő az. – mondtam. A hangomban már nem volt érzelem; lapos volt, monoton, halott. Remegve vettem levegőt, a hideg ujjaim pedig az arcomhoz emeltem, meleg levegőt fújva a tenyerembe. Bólintottam. – Ő az.

- Lehet, hogy nincs igazam, talán csak tévedés-
- Nem tévedés. – csattantam egyből, hideg pillantásokat vetve a legjobb barátom felé. Az állkapcsom megfeszült, ahogy Victort néztem, de még mindig vissza-vissza pillantottam a címlapra, ahogy ő állt, olyan kibaszott arrogáns stílusban, a rohadt gitárjával. – Ez ő. Nincs itt semmi kibaszott tévedés, Victor.
A szemei elkerekedtek, és ő is a képre pillantott. Egy darabig csendben volt, majd bólintott.
- Igen. Igen, igazad van. Ez nem tévedés.
Összeszorítottam a szemeim, és nagyot nyeltem.
- Hazudott nekem. – mondtam halkan. – Hazudott nekem, Vic.

- Ami azt illeti, gyakorlatilag nem hazudott, ha belegondolsz. – válaszolta. – Rákérdeztél, hogy miből él?
- Igen. – mondtam összeszorított fogakkal. – Azt mondta, hogy zenész.
- Na tessék! – kiáltott fel, kicsit vicceskedően, amit most nem igazán tudtam értékelni. – Mármint, elmondta, hogy zenész, az már majdnem ugyanaz.
- Te most viccelsz? – kiáltottam fel élesen, a könnyekkel megtelt szemeimmel pedig hitetlenkedve néztem rá. – Hogy majdnem ugyanaz? Te most kibaszottul viccelsz, Vic? Eltitkolta, hogy ő… ő… Elmondhatta volna, hogy ő egy… ő egy…
- Rocksztár. – segített ki halkan. – Igen, elmondhatta volna.
Egy pillanatig csönd volt köztünk, és ahogy a szemeimhez nyúltam, hogy letöröljem az összegyűlt könnyeket, láttam, hogy Vic maga elé tartja a magazint, és tovább nézi a képet.
- Tudtam, hogy valahol már hallottam a nevét. – motyogta, kicsit oldalra döntve a fejét. – Azt hiszem Sara ágya felett van is egy poszter ezekről a srácokról.
- Mi? – kaptam fel a fejem, és egyből felé fordultam. – Victor, mi? Azt mondod, hogy a húgodnak van egy posztere arról férfiról, aki pokollá tette az életem az utóbbi hónapban, és csak most jut eszedbe a neve?
- Ne merészeld Anna! – szólt rám sötéten – Ne merészeld rajtam levezetni a dühödet. Én semmi rosszat nem követtem el, nem én hazudtam, és tartottam titokban a foglalkozásom. Ne is próbáld!
Felsóhajtottam, a tenyerem pedig ismét az arcomba nyomtam.
- Sajnálom. – suttogtam összetörten a hideg kezeimbe. – Tudom, hogy szörnyen viselkedem, és nem érdemled ezt, én csak…
A hangom elcsuklott, és még több könny árasztotta el a szemeim. Amikor észrevette, hogy nem fogom befejezni a mondatot, Victor közelebb jött hozzám, és átölelt. A gesztus kedves volt, és jóleső érzéssel töltött el még ebben az elcseszett helyzetben is, és nagyot sóhajtottam a kabátjának drága anyagába.
- Tudom. – suttogta halkan, a kezével pedig végigsimította a hajam. – Tudom, hogy nehéz.
Egy pillanatra elhúzódott, és amikor kinyitottam a szemeim, láttam, hogy kedvesen rám mosolyog. A kezeit az arcomhoz emelte.
- Hé, hé, nézz rám, oké? Végig tudod csinálni. Jobb vagy mint ő, édesem, felette állsz. Te őszinte voltál, ő nem. Végig tudod csinálni.
Szipogtam, és bólintottam, amíg ő letörölt pár ragadós könnycseppet az arcomról, a mosolya pedig elszélesedett.
- Helyes. – mondta, a kezét pedig elvette a fejemtől, és lehajolt felvenni a magazint, ami akkor került ismét a földre, amikor megölelt.
- Most pedig - köszörülte meg a torkát -, mi a terved? Mit fogsz csinálni?
Megráztam a fejem, és a szemeim forgatva fontam össze a karom a mellkasom felett.
- Fogalmam sincs. – vallottam be, a magazinra pillantva. – Én csak… azt se tudom hol kezdjem.
- Szerintem kezdetnek mondjuk jó ötlet lenne beszélni vele. – javasolta Vic. – Tudod, hogy megtudd mi is a helyzet… vagy mindegy.
- Nem, nem hiszem, hogy képes lennék most a szemébe nézni. – motyogtam, a földet bámulva. Megvontam a vállam, és egy megtört nevetés hagyta el az ajkaim. – Nem bízok magamban eléggé, hogy biztos legyek, hogy nem fogom megölni.
- Na, azt nem akarjuk. – nevetett válaszként. – Mi lenne, ha először a tesójával beszélnél? Azt mondtad elég közel kerültetek, nem?
És akkor tudatosult bennem. Felnyögtem amikor ismét az újságra néztem, mert a seggfej mellett ott állt az a srác is, aki egy kis fényt tudott hozni az egész szituációba. Ott volt ő, csillogó hajjal, vastagon kihúzott szemmel, és szűk, fekete ruhákkal, amik a vékony alakjára tapadtak. Ott volt az a személy, akiben megbíztam, akit megkedveltem, ott volt-
- Bill a neve, ugye? – szólalt meg Victor ismét, érdeklődve. Hosszú pillanaton át tanulmányozta a képet, majd mosolyra húzódott a szája. – Nem is mondtad, hogy Mr. Arrogánsnak ilyen édes az ikra, Anna. – nézett rám, ekkor már vigyorogva. – Talán jobb lenne, ha veled mennék, tudod, felügyelni a dolgokat-
- Nem. – sóhajtottam, nem is figyelve arra, hogy épp most kísérelt meg rávenni, hogy mutassam be Tom jobbik felének. Megráztam a fejem. – Nem, ezt egyedül kell megoldanom.
A mosolya eltűnt, és sóhajtott, felém nyújtva a magazint. Amikor felvont szemöldökkel néztem rá, Vic a szemét forgatta.
- Rakd el. Lehet, hogy jobb lenne, ha elolvasnád, mielőtt bombákat dobnál arra a két idiótára.

Igaza volt. Elraktam a magazint, és megköszöntem, az újságárusnak (akinek pedig már jól láthatóan elege volt belőlünk)  pedig adtam egy ötöst. Morogtam neki, hogy a visszajárót tartsa meg, és elindultam az ellenkező irányba, ahol az ő lakásuk volt. A visszajáró most nem számított. Az se, hogy a hideg levegő lassan lebénította a kezeim és az arcom. Basszus, semmi sem számított ezen a ponton, mert hirtelen tudatosult bennem, hogy egy olyan férfit szolgáltam, aki híres volt Európában, és még itt, az Egyesült Államokban is. Hogy a fenében lehettem ilyen idióta? Google nem létezik?! Miért nem sikerült összerakni a darabokat?

Minden felsorolt kellemetlenség ellenére, a hosszú séta alatt végiglapoztam az újságot, és megtanultam, hogy a két testvér 11 vagy 12 éves koruk óta már zenével foglalkoztak. Hogy Németországból jöttek, és már nem egy albumot kiadtak angolul és németül is. És akkor ott voltam én. A kis hülye Annácska. Aki elvitte az ő muffinjait, elmosta az edényeit, kicserélte a ragadós, gecis ágyneműit.

Idióta voltam.

Nem kellett sokáig várnom kopogás után, szinte abban a pillanatban hallottam is Bill lépteit a nehéz ajtó mögül, ami hamar ki is nyílt. Amikor megpillantott, felragyogott az arca. Nem volt kisminkelve, mint legutóbb, amikor reggeliztünk, vagy mint a magazin címlapján (amit egyébként a zsebembe gyűrtem), a haja pedig ki volt engedve, és egészen a válláig leért. Csendben eltűnődtem, hogy a tény, hogy a drága kozmetikumok nélkül is ilyen lazán tud előttem viselkedni, vajon annak a jele-e, hogy már annyira jó barátnak tekintett.

- Anna! – vigyorgott rám, és kitárta a karját, hogy szorosan átöleljen. Merev maradtam, és nem viszonoztam a gesztust. Visszahúzódott, és láttam rajta, hogy nem tetszik neki a magatartásom, de ahelyett, hogy szóvá tette volna, arrébb lépett, és lelkesen legyezett a kezével. – Gyere, gyere!

A cipőmet lerúgtam a lábamról, és szó nélkül követtem a nappaliba és a konyharészre. Megfordul, és újra rám vigyorgott.
- Hívni is akartalak! – mondta izgatottan, az erős, német akcentusával. – Reggel akartalak áthívni, de… oh, kit érdekel! – vigyorgott rám. – Hihetetlen dolog történt!
Nagyot nyeltem, és hidegen bámultam rá.
- Igen, valami hihetetlen tényleg történt.
- Gyere, nézd! – intett ismét, és a konyhába vitt. Láttam, hogy valamit mutatni akar. A pulton egy tálra mutogatott nagyban, hatalmas mosollyal az arcán, és tiszta izgatottsággal a szemeiben. – Látod? Látod őket?
A tányérra néztem. Nagyjából egy tucat muffin hevert rajta, ügyetlen pozícióban, szinte egymásra borulva, a kicsit megfeketedett tetejükön pedig mélykék pontok villogtak. Más körülmények között már röhögtem volna, és poénkodni kezdtem volna. De nem most.
- Muffinok! – kiáltott fel, a tálat pedig felém tolta. Ekkor vettem észre, hogy valami nevetséges, rózsaszín kötény volt a dereka körül, pont olyan, amilyet Paige is felszokott venni sütéshez. – És én csináltam őket!
Nagyokat pislogtam, és az egyértelműen túlsütött süteményekre bámultam, aztán lassan leültem egy székre, ami a pult előtt volt.
- Hol van Tom?
Bill a homlokát ráncolta.
- Nem tudom. Végzi a dolgát, gondolom? – tolta még közelebb a tálat, annyira, hogy a hideg porcelán már hozzá is ért az ujjamhoz. – De kit érdekel? Tessék, kóstold meg. El sem hiszem, hogy sikerült valamit megsütnöm, mármint, nézz rájuk, olyan-
A mosolya lehervadt, ahogy végre egyenesen a szemembe nézett. Biztos voltam benne, hogy az arcomon nem pont az a lelkesedés volt jelent, amit várt volna, a szemei pedig elkerekedtek.
- Anna, mi az? Mi a baj?
Nagyot nyeltem, a tál szélét bámulva. Nem akartam ránézni. Nem, amikor hazudott nekem. Amikor nem volt velem pszinte.
- Bill. – szólaltam meg halkan, továbbra is a tányért nézve. – Beszélnünk kell.
- Mi? Miről?
- El kell mondanod, bármi is az, amit úgy érzel, hogy el kell mondanod nekem. – motyogtam. Észrevettem, hogy milyen nevetségesen hangzott ez a mondat, de kétségbeesetten hallani akartam tőle a vallomást, még mielőtt megmutattam volna a bizonyítékot. – Ha van valami, bármi, amit el akarsz mondani… akkor… akkor csak mondd el most.
Hallottam, hogy egy széket végighúz a padlón, és amikor felnéztem, ott ült velem szemben, a pult másik oldalán.
- Anna. – mondta halkan. – Ötletem sincs miről beszélsz.
- Hagyd abba! – csattantam fel hirtelen, és könnyes szemmel néztem rá. – Hagyd abba a hazudozást, és mondd el az igazat, Bill!
A szemei ismét elkerekedtek, és akkor láttam, hogy az állkapcsának éles vonala megfeszül. A torkán láttam, hogy nagyot nyel, és hallottam, hogy élesen veszi a levegőt, ahogy egymásra néztünk.
- Hogy jöttél rá? – motyogta halkan, még mindig kitágult pupillákkal, merev állkapoccsal.
A szemeimben fellobbant a düh, és a zsebembe nyúltam. Gyorsan kihalásztam a már igencsak gyűrött újságot, és a köztünk lévő pultra dobtam. A címlapra nézett, és leesett az álla.
- Így – sziszegtem, a képre mutatva. – Jöttem rá.
Csendben volt egy pillanatra, a csillogó oldalt nézve, lesokkolt arccal. Kicsit megemelte a fejét, és rám nézett.
- Anna, én-
- Mi történt volna? – néztem rá gyilkos tekintettel. – Mi történt volna, ha ma nem megyek el ebédelni? Ha a legjobb barátom nem akar megállni az újságosnál? Hm? Megtudtam volna valaha, hogy te… hogy ti…
- Sajnálom. – suttogta, és a fejét rázta, ahogy kétségbeesetten próbált a szemembe nézni. – El akartam mondani, Anna, nem is tudod mennyire-
- Akkor miért nem csináltad? – emeltem meg a hangom. – Hogy a francba tudtál ilyesmit eltitkolni előlem, Bill? Azt hittem barátok vagyunk!
- Azok vagyunk! – mondta. – Barátok vagyunk, ezért nem mondhattam el!
- Ennek mi értelme? – förmedtem rá, jeges tekintettel. – Barátok vagyunk, ezért hazudsz nekem, ezért olyan vagyok, mint egy kibaszott bolond, és veled töltöm az időmet meg a… sztár testvéreddel?
- Anna, kérlek! – könyörgött megtörten, és a csuklóm felé nyúlt. A szemei csillogtak, ezúttal viszont a könnyektől. – Kérlek, próbáld megérteni! El akartam mondani, és el is mondtam volna, ha Tom nem-
- Ha Tom nem? – nevettem gúnyosan, szárazan. – Oh, szóval így történt? A kettőtök kis játéka volt? Nézzük csak meddig bírjuk Annát hülyíteni?
- Nem! – mondta gyorsan, a fejét rázva, a kezét pedig a csuklómtól elvette, és az arcához nyomta. – Nem, nem erről van szó! Csak… nem akart, hogy egyből elmondjam, mármint… nagyon el akartam, de… Tom… ő…
- Tartsd meg. – fordultam meg, hogy felálljak. – Olyan idiótának érzem magam, Bill. Veletek voltam, azt hittem minden normális és
- Ezért nem mondhattam el! – vágott közbe élesen, a kezével pedig előrenyúlt, és megragadta a karom, hogy ne menjek el. A tekintete hullámzott, ahogy rám nézett, a szája tátva volt, az arca pedig ki volt pirulva. – Nem mondhattam el, mert a dolgok normálisak voltak… úgy kezeltél, mint egy emberi lényt, Anna. Tudod milyen régen volt, hogy valaki önmagamért szeretett?
Nagyot nyeltem, ahogy őt bámultam. A szemeiből potyogtak a könnyek, végiggördültek az arcán, és ezt látva hirtelen az enyéim is megindultak. Visszaültem a székemre, a kezeimbe temettem az arcom, és felsóhajtottam.
- Istenem, Bill! – motyogtam elfojtott hangon a tenyerembe. – El sem hiszem, hogy ilyen hülye voltam, hogy nem tudtam.
- Nem vagy hülye. – simogatta meg a kezem. – Egyáltalán nem vagy hülye, Anna…
- De, igen. – szipogtam, és éreztem, hogy az arcom olyan piros lehet, mint egy paradicsom, a szemeim pedig már minden bizonnyal fel voltak dagadva. – Két híres emberrel lógtam együtt, és kibaszottul nem is tudtam róla.
- Emberi lényként kezeltél. – mondta Bill halkan. – Te voltál az első ember hosszú idő óta, aki a társaságom miatt akart velem lenni.
Remegve vettem levegőt.
Istenem.
Ez olyan elcseszett.
- Jobb lett volna, ha te mondod el. – mondtam lágyan. – Ahelyett, hogy egy szar címlapfotóról kellett volna megtudnom.
- Én is. – motyogta, aztán eleresztett egy halk nevetést, ahogy ismét a magazinra pillantott. – Főleg azért, mert nem is ez a legjobb kép rólam.
Ezen én is felnevettem, hitetlenkedve, hogy Bill Kaulitz konyhájában ültem – és ő poénkodott, egy olyasvalakivel, mint én. A képre néztem, és megrántottam a vállam. – Akkor se tudnál rosszul kinézni, ha próbálnád, Bill. Ezt már megmondtam.
Felsóhajtott, vállat vont, és félrelökte az újságot.
- A megvilágításban nem túl vonzó az arcom.
- Kuss. – szipogtam, megtörölve a nedves arcomat. Apró, meleg mosollyal pillantottam rá, és a tál felé biccentettem. – És adj egyet azokból a muffinokból.
Elvigyorodott, és a tekintete ismét felvirult, ahogy egy szétcsúszott, félig fekete muffinnak nevezett sütemény felé nyúlt, és felém tartotta.
- Na most, egy jó három órába telt, mire tökéletes-
- Három órába, Bill? – nevettem. – A muffin lényege, hogy egy óránál nem tart tovább elkészíteni!
- Légy elnéző! – szólt rám, és felállt, hogy elővegyen egy poharat a szekrényből. – Énekes vagyok, nem szakács.

Ahogy a muffinba haraptam, grimaszoltam megérezve az égett ízét, és akkor hirtelen megpillantottam egy kupac levelet a pult szélén tornyosulni. Volt ott több boríték, meg szórólap, reklámújság, kupon is, de az én szemem azon a bizonyos kinyitott levélen ragadt meg, amiből egy összehajtott papír kandikált ki. Kíváncsian néztem – egy autó képe volt az oldal tetejére nyomtatva, JIM AUTÓSZERVÍZ felirattal mellette, amik nagy, fekete betűkkel voltak kiemelve.

- Bill! – szólítottam meg, amíg egy pohárba narancslevet öntött. A papír felé biccentettem. – Ez mi?
Felém fordította a fejét, hogy megnézze mi az, majd egész testével felém fordul, és két pohár narancslevet rakott a pultra. – Oh, az? Semmi, csak egy fizetési elismervény Tomnak.
- Fizetési elismervény? – ismételtem meg, amíg feldolgoztam az információt. – Mire?
Beleharapott az egyik remekművébe, és megvonta a vállát.
- Volt egy kis karcolás a kocsiján még múlt hónapban, semmi különös.

Karcolás.
A kocsiján.

Tovább olvastam a szavakat a papíron. Tom hangja visszhangzott mindvégig a fejemben, ahogy a szívem fokozatosan begyorsult. Lehetséges? A dátumot néztem, és észrevettem, hogy arról a napról van szó, amikor is olyan szörnyen megrongáltam az autóját az étterem előtt.

”Elsőre úgy becsülném, hogy 3000 dollárba fog kerülni.”

A szemeim a vastagon szedett betűkön akadtak meg – FIZETÉS ÖSSZEGE.

És akkor megállt a szívem.
Vagy legalábbis azt hittem.
Nem kaptam levegőt.
Nem tudtam megmozdulni.
Oh istenem.

- Ez nem igaz. – szólaltam fel remegve, Bill ledöbbent arcát bámulva. – Ez nem igaz, mondd, hogy ez nem igaz!
- Mi? – vonta össze a szemöldökét, és a papírra nézett. Egy pillanatig nézte, és a fejét csóválva beleharapott a muffinjába. – De, igaz. A srác jófej volt, 50 dolcsival több lett volna eredetileg, de megegyeztek.

Hánynom kellett.
Oh, kibaszott istenem.

FIZETÉS ÖSSZEGE ------------- $75.53

„… 3000 dollárba fog kerülni.”

Hetvenöt kibaszott dollár.

Oh, istenem.