Tom leejtette a pisztolyát. A többi rendőr is odagyűlt köréjük, tátott szájjal próbálták feldolgozni a jelenetet. A nőhöz szaladtak, akit a lövöldöző a polcnak lökött, és Tom hallotta, hogy valami kiugrott vállról beszélnek, de nem igazán tudott rá koncentrálni abban a pillanatban. Csak a testet látta a földön, ahogy a vér ömlött belőle. A szemei teljesen nyitva voltak, egyenesen Tom irányába meredtek.

- Wow, Tom, te…? – kérdezte Georg mögüle. Ő is a testet nézte.
Tom a férfit bámulta, a golyó okozta sebet a mellkasában. Túl sok volt a vér, átáztatta az egész pólóját.

Alig vett tudomást a körülötte rohangáló emberekről; a tekintetével csak a testet tudta követni, ahogy berakták abba a bizonyos fekete zsákba, hordágyre fektették, és kivitték.

- Hé, minden rendben?
Érezte, hogy valaki megérinti a vállát, a szem sarkából pedig tűzvörös hajtincseket pillantott meg.
- Jól vagyok, Sophia. – felelte.
- Nem, nem vagy. – mondta lágyan, az arckifejezését látva. – Sajnálom.
- Ne most, oké? – förmedt rá Tom, és félrelökte a kezét. Nem akart most ezzel foglalkozni; a többiek nézésével, az együttérzéssel.
- Hé, legalább a nő jól van. – mondta Sophia, kicsit vidámabban. – Megmentetted. Amandának hívják, üzeni, hogy nagyon hálás.
- Szuper vagyok. – vágta rá Tom közönyösen, de a cinikus hangnem érezhető volt a hangjában. Képtelen volt olyan nagy hősnek éreznie magát, mint amilyennek Sophia próbálta beállítani. Nem mentette meg a nőt; nem csinált semmit, csak megölt egy férfit. Megfordult, és szó szerint kirohant az áruházból, nem is törődve az emberekkel, akik utána kiabáltak, hogy álljon meg és menjen vissza. A vallomását majd elmondja később; most képtelen lenne ezt csinálni.

A lábai remegtek, és megállt odakint. Forgott a gyomra, két másodperccel később pedig a beleit is kihányta a járdán.

- Ha szeretnél egy szabadnapot, biztos vagyok benne, hogy-
- Nem. – rázta meg a fejét Tom. – Jól vagyok.
- Igen, de az első emberölés… - kezdett bele, de abba is hagyta a mondatát, amikor észrevette Tom mennyire összerezzent az ölés szó hallatán. – Nem könnyű, és nagyon fiatal vagy. Az enyém 5 éve volt. Az első és egyetlen, remélem. Nem gyakran történnek itt ilyesmik; jobb lenne, ha ma már nem dolgoznál, és holnap se jönnél be.
- Jól vagyok! – vágta rá Tom. – Csak hagyjon békén, hagyjon dolgozni.
Braun felsóhajtott, és ott hagyta Tomot a papírmunkájával.

Tom úgy tett pár percig, mintha írna, de végül le kellett raknia a tollat, a keze túlságosan remegett.
- Bassza meg! – hajította el a tollat, át a szobán, a fejét pedig a kezeibe temette. Nem tudta a fejéből kizárni a férfi arcát, és a képet, ahogy a földön hevert, a mellkasából pedig ömlött a vér. Karl Kappelnek hívták, felesége volt, és két gyereke. Erőszakos vadállat volt, de mégis egy ember. Valaki volt, és Tom elvette az életét, még ha az az élet, ami rá várt, valószínűleg csak a börtön lett volna.

Tudta, hogy egy szabadnap talán tényleg jobb lenne, de nem akart hazamenni. Otthon nem volt semmi, ami lefoglalta volna, hogy ne gondoljon arra, amit tett.

A papírmunka sem segített, 15 perc múlva fel is adta.

Bill szeme kipattant, amikor meghallotta a zár kattanását. Felnézett, és Tomot látta besétálni.
- Jól van, gyere csak be. – mondta.
Tom rá sem nézett.
- Mi újság veled? – ült fel Bill, és próbálta elcsípni Tom tekintetét, de ő csak a padlót bámulta. Valami furcsa volt az arcán. – Tom…?
Tom végül felnézett, a szemében pedig valami teljesen új volt jelent. Bill próbálta kiolvasni, de egyáltalán nem hasonlított a korábbiakra, és ez nyugtalanította. Nem szerette, amikor nem tudta mi történik.
- Mészárlás volt. – mondta Tom, és Bill felegyenesedett.
- Mi, itt a városban? – nézett rá tágra nyílt szemekkel. Egyre jobban érdekelte miről van szó. – Tényleg?
Tom bólintott, és megvakarta az állát.
- Volt egy srác, aki… aki elkezdett lövöldözni maga körül.
- Ez a legérdekesebb dolog, ami azóta történt, hogy… hát… - halkult el, és kicsit megvonta a vállát. Tomra nézett, és összevonta a szemöldökét. Általában, amikor ilyesmiket mondott, Tom érdeklődését mindig sikerült felkelteni, de most mintha nem is figyelt volna rá. – Föld hívja Tomot?
- Mi? Oh, igen. – rázta meg a fejét Tom, és megdörzsölte a homlokát.
- Mi történt a sráccal? Itt van bent?
- Nekem jött. – mondta Tom. – Ezért… lelőttem.
- Oh. – bólintott Bill, Tom szomorú arckifejezését tanulmányozva. – Értem. Jól van?
Tom ismét a földre nézett, és megrázta a fejét, Bill pedig megsajnálta.
- Oh, Jézus, gyere ide! – állt fel, megragadta Tom könyökét, és leültette az ágyra. – Mondj el mindent Bill bácsinak!
- Meghalt. – fújta ki a levegőt remegve.

Ez volt az első alkalom, hogy hangosan kimondta. A kezét a karjába temette, és próbált nem sírni. Bármi is legyen, nem sírhatott senki előtt, főleg nem Bill előtt. Tudta, hogy eleve fel sem kellett volna ide jönnie, de nagyon kétségbe volt esve.

Bill nem mondott semmit, Tom pedig örült is ennek. Tudta, hogy Bill nem fog semmit mondani; ez volt az egyik fő oka, hogy idejött. Hamarosan viszont egy óvatos kezet érzett a hátán, ahogy fel-le simogatta.

Soha az életben nem hitte volna Tom, hogy egy nap Bill fogja vigasztalni, de abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelte ez, se hogy helytelen volt az egész szituáció.

- Nem olyan rossz. – mondta Bill. A hangja bizonytalannak tűnt, jobban, mint valaha, mintha ötlete sem lett volna, hogy mit mondjon, vagy mit csináljon, és valószínűleg így is érzett. Anne is megmondta, az érzések és érzelmek nem pont az ő asztala voltak. De még ha nem is tudta megérteni Tomnak miért olyan nehéz a helyzet, legalább próbálkozott, Tom szíve pedig még a fájdalom alatt is meglágyult erre gondolva. A tenyerét a szemébe szorította, próbálta távoltartani magától a halott férfi üres szemeinek látványát, de bármit csinált, mindig csak őt látta.

Pontosan ezt próbálta elkerülni hetek óta; és amikor pár perccel korábban elindult a lépcsőkön, már akkor is nagyon jól tudta, hogy csak a baj lesz ebből, de ebben a pillanatban, egyetlen módszere volt csak, hogy elterelje a figyelmét. Ezért, mielőtt Bill bármit is mondhatott volna, az arca már Tom kezei között volt, Tom pedig erőteljesen az ajkaihoz vonta.

Bill meglepetten kapott levegőért; a szemei pedig elkerekedtek, majd automatikusan lecsukódtak. Gyorsan beszállt ő is a csókba, de még nagyobb meglepetésére, Tom a következő pillanatban már elfektette az ágyon. Nem panaszkodott persze, csak nem számított erre, tekintve hogy Tom egészen eddig milyen félénk volt minden ilyesmivel kapcsolatban. Bill eltűnődött, hogy vajon miért csinálja ezt, és mitől lett hirtelen oké.

De Tom nem adott neki túl sok időt, hogy ezen gondolkodjon. Megemelte Bill lábait, és a teste két oldalához tette. Bill hangosan felnyögött, és kiéhezve csókolta meg Tomot. Minden maradék önuralma elszállt, ahogy az izgalom végigfutott a testén, és minden forróvá és túl szorossá vált. Érezve Tom testét maga körül annyira jó volt, hogy akkor sem tudott volna elhúzódni, ha nem érdemelte volna meg.

Tom keze a csípőjén volt, Bill pedig megemelte, Tom hasához simítva. A nadrágjának anyaga olyan vékony volt, hogy már ez a kis érintkezés is olyan jó volt, hogy majdnem hátragördültek a szemei. Nem sokszor történt ilyesmi, de amikor igen, akkor Bill minden egyes percét kiélvezte.

Bill kezei végigszántottak Tom egész testén. Végig a hátán, le az övéig, majd újra fel a széles válláig, egyenesen a hajábaa. Oké, gondolta Bill, minél hamarabb túl kell lenni rajta, még mielőtt Tom meggondolhatná magát.

Durván csókolták egymást, mindketten az irányításért küzdve, és egyikük sem akarta feladni. Lehet, hogy Tom fölötte van, de mehet a pokolra, ha azt hiszi, hogy bármit is irányíthat. Bill ismét hozzásimult, a keze pedig végigkúszott közöttük, Tom övéig, ahol érezte, hogy ott lóg a fegyvere. Valamiért a pisztoly érintésétől még jobban beindult.

- Hmm, az ott egy pisztoly a zsebedben, vagy csak örülsz, hogy láthatsz? – simította végig még egyszer a fegyvert, majd visszatért Tom nadrágjához. Úgy döntött nem fog túl sokat beszélni, nehogy kirántsa Tomot, bármilyen állapotban is van.

Bill már várt erre. Annyira készen állt, hogy már az sem érdekelte volna, ha Tom így akarta volna megdugni, ebben a pozícióban. Nem szokta misszionáriusban, soha. Nem szerette azt érezni, hogy uralkodnak felette, és így túl gyengéd volt, túlságosan… romantikus. De Tom, rajta már jó ideje dolgozott, sokkal nehezebb volt megtörni, mint azt a tavalyi szőkét, és Bill már izgatottan túl akart rajta lenni.

Tom a nyakát csókolta, Bill torkából pedig egy mélyről jövő nyögés hangzott el. A lábait összeszorította Tom teste fölött, de még az izgalom hevében is észrevette, hogy valami nem stimmel. Pörgött az agya, hogy mi lehet az, de csak akkor értette meg, amikor megérezte azt a bizonyos nedvességet a bőrén.
- Mi… - ragadta meg Tom arcát, és kényszerítette, hogy ránézzen. Felnyögött, ezúttal nem az örömtől, ugyanis a hangulata egyből elszállt. – Oh, basszus.
Tom ismét Bill nyakába rejtette a könnyes arcát, de Bill elhúzódott.
- Mi a faszt csinálsz?
- Nyertél. – felelte Tom, és sietősen elkezdte Bill nadrágjának madzagát kikötözni. – Feladom, nyertél.
Bill csak bámult rá.
- Oké, ez nem történik meg. – mondta, és elkezdte arrébb lökni Tomot. Még ő is meg volt lepődve az akaraterején, hogy így tudta irányítani magát. Hogy a francba csinálta? – Nem így, ez szánalmas. Itt sírsz rajtam, ennél lankasztóbb élményt el sem tudok képzelni.
Tom nem figyelt rá, a nadrágján keresztül megragadta a férfiasságát. Bill felszisszent, és megragadta Tom csuklóját.
- Nem. – mondta határozottan, bár acsípője akaratlanul is megemelkedett, többet akart. Többet. Ha Tom újra ezt csinálta volna, tudta, hogy másodszorra már nem tudott volna nemet mondani. – Semmiképp.
- Akarod. – mondta Tom, egyszerre zavartan és dühösen.
Bill nagyot nyelt, hogy elhessegesse a vágyat, hogy ott helyben levetkőztesse Tomot. Összeszorította a fogait.
- Igen. – suttogta. – De te nem. Nem érdekelne, de… Nézd, nem fogom. Ez így rossz.
- Ki vagy te, hogy megítéld mi rossz és mi nem? – kérdezte Tom,jóval keményebb hangon, Bill pedig lehunyta a szemét, és mély levegőt vett, az állkapcsa megfeszült.
- Szállj le rólam.
Tom csak bénán bámult rá, Bill pedig ismét ráförmedt.
- Komolyan mondom. Szállj le rólam a picsába.
Összeszorított fogak között sziszegte a szavakat, és valami a tekintetében kirántotta Tomot abbül a transzból, amiben eddig volt, mert a szemei elkerekedtek, és ijedt arckifejezéssel ugrott le Billről. A fejét fogva megfordult, levegőért kapkodva.
- Basszus. – mondta magának, és még mielőtt Bill bármit is csinálhatott volna, már kint volt az ajtón.
Bill megfordult, és a párnájába sikított.
- Bassza meg, a picsába, a kurva életbe!

Az arcát a párnájába nyomva zihált, amíg le nem nyugodott eléggé ahhoz, hogy felüljön. Remegett, minden látszólagos ok nélkül; és érezte, hogy a légcsöve összeszűkül a torkában. Gyorsan felugrott, és a fiókjában kutatott, hogy elővegye a kis szerkezetet. Az ajkaihoz emelte, és mély levegőt vett. Jobb volt, de valami még mindig nem stimmelt.

- Miért foglalkozok vele? – mondta magának, és a falnak támaszkodva lecsúszott, egészen a padlóig. Miért nem hagyta, hogy Tom szimplán megbassza? Persze, a sírás elég kiábrándító volt, de ha megfordul, észre sem veszi.
- Miértfoglalkozokvelemiértfoglalkozokvelemiértfoglalkozokvele… - ismételgette magának halkan, a haját húva.

Tom fel-le mászkált az irodában, már szinte meg is izzadt tőle, és csak akkor állt meg, amikor egyenesen Gustavba sétált.
- Wow. – mondta Gustav. – Tényleg nem kéne ma dolgoznod.
- Miért mondja ezt mindenki? – csattant fel Tom. – Jól vagyok.
- Ami az áruházban történt… - kezdte Gustav, Tom pedig összerezzent.
- Önvédelem volt…
- Tudom. – nézett rá Gustav aggódó szemekkel. – Csak nem vagyok benne biztos, hogy ezt te is tudod-e.

Tom összeszorította a fogait, és folytatta a fel-alá járkálást. Már nem csak a boltos epizód zavarta, hanem a Billel történtek is. Azután az epizód után még jobban ki volt akadva, mint előtte. Mi a franc történt? Az, hogy Bill nemet mondott, teljesen földhöz vágta; tudta, hogy ha Bill nem ellenkezik, akkor…

Szóval akkor miért mondott Bill nemet?

Tudta, hogy Bill le akart vele feküdni. Már a legelső látogatása óta próbálta óvatosan, trükkösen elcsábítani Tomot – erre amikor végre megkaphatta volna amit akar; nemet mondott. Semmi értelmét nem látta, de lehet, hogy azért, mert Tom feje már komolyan elkezdett fájni a túl sok gondolkodástól. Amúgy is, Bill tetteinek mióta volt értelme?

- Tom, tényleg el kéne… - kezdte Gustav mondani, de Tomnak itt elege lett.
- Na akard megmondani, hogy mit csináljak! – üvöltött rá, Gustav pedig becsukta a szákát, és feltartott kezekkel hátrébb lépett, a tekintetével azt sugallva, hogy ember, te megőrültél.

Tom mély levegőt vett, és amikor Gustav elment, meglazította a gallérját, még mielőtt pánikrohama lenne.
- Bassza meg. – nyögte, és lehunyta a szemeit.

A fejében lövés hangja visszhangzott, és annyira igazinak tűnt, mintha tényleg ott lett volna; és megint meglátta a lelki szemei előtt a halott férfi képét, ahogy a hideg padlón hevert. A szemei kipattantak, és hirtelen rájött, hogy amit az agya lövésnek hallott, valójában csak az ajtó volt, ami Anne mögött csukódott be.

- Önvédelem volt. – mondta Anne legalább tizedszerre az utóbbi negyed órában, amit Tommal töltött. – neked jött, meg is ölhetett volna téged.
- Lehetett volna máshogy is. – motyogta Tom. – Nem kellett volna megölnöm. Lefoghattam volna, tudom hogy kell. Vagy a lábába is lőhettem volna, vagy…
- Nem csináltál semmi rosszat. – nyugtatta lágyan. – Tom, figyelj, talán ha egy-két napot kivennél, nem lenne olyan rossz. Mit mondasz?
Tom megrázta a fejét.
- Nem lehet…
- Miért nem?
Tom felsóhajtott, és a tenyerének támasztotta az állát.
- Nem lehetek otthon a nagy semmittevésben. De nem lehetek…
… itt sem, mert Bill itt van, és Bill pont az a figyelemelterelés, amire szükségem van. A figyelemelterelés, amit nem kaphatok meg.
- Mi?
- Semmi. – rázta meg Tom a fejét. Semmiképp nem beszélhetett Anne-nek erről, nem beszélhetett senkinek erről. De Bill pszichiáterének pláne nem. Mikor lett ez az egész ilyen elcseszett?
- Rendben. – dőlt hátra a székében a nő. – Értem. De csak mértékkel, jó? És jusson eszedbe, hogy semmi rosszat nem csináltál.
Tom bólintott.
- Eszembe fog jutni.
- Ha úgy érzed beszélni akarsz valakivel, tudod hol találsz. – mosolygott Anne kedvesen, majd ismét egydül hagyta.

- Kerülsz engem.

Tom úgy tett, mintha nem hallotta volna, és tovább nézelődött az udvaron, a rabok szabadidejére felügyelve.
Bill egy padon ült mellette, és összeszűkített szemekkel bámulta Tomot.

- Nem szeretem, amikor nem figyelnek rám. – sziszegte Bill, és megrúgta Tom vádliját.
- Aw, basszus! – szisszent fel Tom, és Billre nézett. – Ne csináld; ne beszélj hozzám itt, ahol mindenki láthat.
- Túl paranoiás vagy. – felelte Bill lágyan. – Figyelj, tudom, hogy kiakadtál amiért megölted azt a pasit, meg minden, de unatkozom, és egy hete nem jöttél már hozzám.
- Igen, hát… - kezdett bele Tom, gyorsan elkapva a tekintetét Billtől. – Nem értem rá.
- Aha. – válaszolta Bill, de ő is nagyon jól tudta, hogy igazságszerint ő sem próbált kapcsolatba lépni vele. Mindketten egyszerre voltak az étkezőben, a hét során többször is, de Bill egyszer sem nézett rá. Először Tom furcsállotta is, de később rájött, hogy így a legjobb. A távolság jó. – Mondták már neked, hogy szarul hazudsz?
Tom csak felhorkant, Bill pedig a fejét csóválta, és ezután mindketten egyenlő csendben voltak; bár Tom végig érezte Bill tekintetét. Mintha csak lézer lett volna, az égető érzéstől legszívesebben elrohant volna.

Szerencséjére a szünetnek hamar vége lett, és elkezdték a rabok visszavezetését. Bill felállt a padról, és egyenesen Tom elé állt.
- Gyere fel később. – mondta halkan, a lélegzetét pedig Tom az ajkain érezte, amíg Bill úgy nézett a szemébe, hogy lehetetlen volt elkapnia a tekintetét.
- Bill, az emberek-
- Mondd, hogy feljössz később. – mondta ugyanolyan halk, szinte suttogó hangon.
- Oké, később felmegyek.
Bill elvigyorodott, és előrehajolt, hogy az ajkait Tom füle mellé irányítsa.
- Akkor majd találkozunk. – suttogta, és Tom érezte, hogy mosolyog a füle mellett; majd el is ment a többi rabbal együtt.

Tom ott maradt, lehunyt szemmel, lemerevedett testtel. Mély levegőt vett. Most már tudta, hogy mire gondolt Bill egész héten.

Fél órával a műszakja lejárta előtt, Tom végül félénken megjelent Bill cellája előtt.
- Azt hittem már sosem jössz. – mondta Bill, amíg Tom kinyitotta az ajtót.
- Kezdesz nagyon hozzászokni ehhez. – morogta Tom, a tekintetével pedig minden felé fókuszált, csak Billre nem. – El vagy kényeztetve. – próbálta cukkolni, de elég erőltetettnek és gyengének jött le.
Bill csendben volt, és az arcát tanulmányozta, majd végül megkérdezte:

- Adtam egy hetet, még mindig nem hagytad abba ezt a depressziót? – sóhajtott, a szemeit forgatva. – Tetted amit tenned kellett, nem? – siklott végig a tekintete Tom arcán ismét, majd a szemöldökét ráncolta. – Vagy ez a másik dolog miatt van? Tudod, hogy-

- Miért mondtál nemet?
Bill becsukta a száját, és nagyokat pislogott.
- Parancsolsz?
- Miért állítottál le? Miért mondtál nemet? – nézett Tom Billre, aki látszólag nem is találta a szavakat. – Te is nagyon jól tudod, hogy ha nem mondtad volna, akkor csináltuk volna. Szóval akkor miért? Próbáltam rájönni, értelmes magyarázatot találni, de nem sikerült.
Ezúttal Bill szakította meg a szemkontaktust.
- Lehet, hogy sok mindent csinálok - mondta halkan, ahogy halvány ráncok jelentek meg a homlokán - , de nem erőszakolok meg senkit. Nem akartad. Ki voltál borulva, én pedig amúgy se tudtam volna élvezni, ha ott sírtál volna rajtam – felnézett, és az önbizalma újra visszatért. – Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy lankasztó.
Tom a fejét rázta, teljesen ledöbbenve, de elfogadta a magyarázatot; ennél jobbat úgy se fog kapni.
- Rendben.
- De ha úgy döntesz, hogy még mindig akarod… - mondta Bill sokatmondóan.
Tom csúnyán nézett rá, Bill pedig elvigyorodott. Minden visszaállt normálisba.
- Akkor most jóban vagyunk? – kérdezte Bill pár másodperc csönd után. – Ha mostantól kínos lesz, akkor jobb, ha most mondod.
Tom elmosolyodott.
- Nem, azt hiszem jóban vagyznk.
Nem lett volna fair Billel, ha pont most kezdett volna furcsán viselkedni. Igazából, pont hogy Bill volt az okos ebben a helyzetben.

- Akkor ülj ide, és ne álj ott a szoba közepén. Hülyén nézel ki.
- Ez egy elég bunkó megfogalmazása annak, hogy ’Tom, kérlek ülj mellém’.
Bill szemei szórakozottan felcsillantak, de nem hagyta magát igazán elmosolyodni. Az egyetlen alkalom, amikor őszintén nevetni hallotta, az volt, amikor Tom szélgépnek tettette magát, de azóta sem történt meg.
- Tom, kérlek ülj le mellém! – mondta szarkasztikusan, majd a szempilláit rebegtetve megütögette az ágyat.

Tom elnevette magát, és végül le is ült. A tekintetük találkozott, mélyen benne pedig valami nem stimmelt. Ott ülni, ilyen közel, érezni Bill leheletét a bőrén – lehetetlen volt letagadni, hogy volt köztük vonzalom. Nem kellett volna, mégis volt. Tom zavartan köhögött, és elkapta a tekintetét.
- Szóval, - kezdett bele, és megköszörülte a torkát. Hallotta, hogy Bill mély elvegőt vesz mellette. – Milyen volt a hét?
- Unalmas. – mondta Bill, még mindig egyenesen Tomot bámulta. – És neked? Az emberölés dologgal.
Tom lehunyta a szemét. Bill túl nyíltan kezelte a témát.
- Nem volt jó ember. – folytatta Bill. – Semmi rosszat nem csináltál.
Tom a térdeire nézett. Ő is sokat gondolkozott ezen, egész héten. Rémálmai voltak; végig Karl arcát látta.
- De, valami rosszat csináltam. – mondta. – Az, hogy rossz ember volt, nem jelenti azt, hogy meg kellett halnia. Megérdemelte, hogy-
-Börtönben rohadjon? – fejezte be Bill helyette.
- Igen, ő… - Tom megállt a mondatban, ahogy tudatosult benne mit mondott. Bill teste megfeszült mellette, és ránézett. – Nem, oh, nem, ez így rossz, én nem… bocs.
- Semmi gond. Igazad van. Ha meghalsz, könnyen megúszod.
- Nem, nézd-
- Mikor kezdett el ez a beszélgetés rólam szólni? – kérdezte Bill élesen, Tom pedig sóhajtott.
Igen, a dolgok teljesmértékig visszaálltak a megszokottba.