Ahogy a nő kisétált a kihallgató teremből, vörös szemekkel, egy zsebkendőbe zokogva, Tom is sírni akart. A nő mindent elmondott nekik a férjéről, a múltheti ámokfutóról, és nagyon egyértelmű volt, hogy nehezére esett.

A szeme körül még mindig ott voltak az utolsó verés nyomai, a testén látszottak a sebek és az ütések. Tom ettől egy kicsit jobban érezte magát, amiért megölte a férfit, de még mindig nem elég jól ahhoz, hogy leküzdhesse a minden éjjel visszatérő rémálmokat. Zihálva, leizzadva riadt fel nap mint nap, miután a zombiszemű férfiról álmodott, aki vérző mellkassal közeledett felé, vádolva, amiért megölte.

- Sajnálom szegényt. – mondta Georg halkan, ahogy Tom mellé állt. – Láttad az arcát? A férje a szart is kiverte belőle, a nő mégis összetört, amiért meghalt. Te érted ezt?
Tom vállat vont.
- Nem tehetsz arról, hogy kit szeretsz. – mondta, miközben a nő az ajtóhoz ment, zokogva, és tetőtől talpig remegve. – Nem az ő hibája, hogy szerette.
- De… - rázta a fejét Georg, és hitetlenül nézte Tomot. – Hogy lehetséges, hogy szerette azt a szörnyeteget? Gyerünk már, ez nem szerelem, csak félelem. Nem merte elhagyni.
- Biztos vagyok benne, hogy nem mindig ilyen volt. – mondta Tom. – Valószínűleg elkezdett túl sokat inni, vagy valami.
- Akkor is. – horkant fel Georg. – Már rég el kellett volna hagynia.
- Talán.
- Talán? – nézett rá Georg értetlenül. – Te most az a vadállatot véded?
Tomnak elkerekedtek a szemei.
- Nem! – mondta döbbenten, hogy Georgban egyáltalán felmerült, hogy olyasvalakit akar védeni, aki ártatlan embereket gyilkolt. – Egyáltalán nem, csak azt mondom, hogy… hogy nem tudom mit mondok. A nő szerette, tényleg, és át tudott látni a hibái felett. Szerintem ez tisztelendő.
- Nem, hanem hülye és naív. A kapcsolatukban semmi egészséges nem volt.
Tom vállat vont.
- Tudom. Talán csak azért érzek így, mert én öltem emg a férfit.
- Biztos. – bólintott Georg, és vállonveregette, hogy felvidítse. – Mit mondasz, este egy kis sörözés?

Ebédszünet volt, Tom pedig úton volt Bill felé. Nem volt túl sok étvágya az utóbbi időben, ezért úgy döntött, hogy valami értelmeset is kezd magával, ahelyett, hogy a kajájában turkál.
- Rohadt lépcsők. – átkozódott az orra alatt már legalább ezredszerre, és azt kívánta bár beszereltek volna végre egy liftet.

- Az unokahúgomnak szülinapja lesz jövő héten. – mondta Anne, az asztal felett átnézve a páciensére. – 11 éves. Azon gondolkozok, hogy kinőtt-e már a babákból, vagy vegyek-e neki egy barbit.
- Minden kislány szereti az ilyesmiket. – vont vállat Bill.
- Gondolod?
- Tuti.
- Lehet, hogy igazad van. Amikor kicsi voltam, nekem egy sem volt, de a szomszédomnak volt egy pár babája. Azok mondjuk nem voltak olyan szépek, mint a maiak. Mindenesetre, sokat játszottam a szomszédfiúval.
Bill ajkai felfelé kunkrodotak az utóbbi szó hallatán.
- Igen, fiú volt, és barbijai voltak. – mosolygott Anne az aranyos reakción. – Néha a kisfiúk jobban szeretik az ilyesmit, mint a kocsikat és a katonákat. Gondolom a színek miatt. Te sosem babáztál?
- Nem.
- Most mire gondoltál?
- Semmire.
Anne rámosolygott, amitől Billnek a szőr is felállt a hátán. Az a mosoly többet jelentett. Benne volt, hogy ’oh, tudom ám, csak azt akarom, hogy te mondd ki’. Bill el akarta küldeni a picsába, de inkább csendben maradt.
- Van nálam valami, amit meg akarok mutatni. – mondta ekkor Anne hirtelen, Bill pedig a homlokát ráncolta.
- Megmutatni?
- Először beszélnünk kell valamiről.

Tom felért a negyedik emeletre, és megállt egy pillanatra, hogy levegőhöz jusson. Ember, sok volt az a lépcső, és akárhányszor mászta meg őket, sosem tűnt könnyebbnek. A folyosó vége felé vette az irányt, de lelassult, ahogy hangokat hallott Bill szobájából kiszűrődni.

- … emlékszel egyáltalán? – hallotta, és visszatartotta a levegőt, amíg gyorsan belesett a rácsokon át. Látta, hogy az asztalnál Anne ül Billel szemben. Bill lehajtotta a fejét, és erősen szorította a felkarját. Tom arrébb lépett, hogy ne lássák meg, de hallótávolságon belül maradt. A hátát a falnak szorította, és levegőt is alig mert venni amíg a beszélgetést hallgatta.
- Persze, hogy emlékszem. – vágta rá Bill csendben.
- Mesélj róla.
Tomnak bűntudata volt, amiért hallgatózott, elvégre ez egy privát beszélgetés volt Bill és a pszichiátere között, de nem tudta rávenni magát, hogy elmenjen. Nem most. Figyelmesen hallgatta, ahogy Bill újra megszólalt.
- Szőke volt. – mondta olyan halkan, hogy Tomnak hegyeznie kellett a fülét, hogy hallja.
- Még valami?
Bill csendben volt, Tom pedig visszatartotta a légzését. Kiről beszéltek? Tom közelebb lépett, óvatosan, nehogy bármi zajt csapjon, és ismét benézett a rácsokon.
- Nem emlékszel, ugye?
Látta, hogy Bill nagyot nyel, és lehunyja a szemét. Aztán Anne egy mappából elővett valamit, és az asztalra tette. Valamit, ami messziről úgy tűnt, hogy egy fénykép lehet. Bill felé tolta.
- Szeretném, ha ezt megnéznéd. – mondta lágyan. – És szeretném, ha emlékeznél, oké? Emlékezz, és gondolkozz rajta. Megpróbálod kizárni, és értem is miért, tényleg, de egyszer akkor is szembe kell vele nézned, még ha fáj is.
Bill elvette a fényképet, remegő kezekkel.
- Mondd ki a nevét. – mondta Anne.
Bill hevesen rázta a fejét. A tekintete még mindig a fényképhez tapadt, és Tom már most látta, hogy a légzése felvette azt a mintát, amikor bepánikolt vagy dühös volt. Bár kezdte azt hinni, hogy a pánik és a düh Bill esetében kéz-a-kézben járt.
- Bill, mi volt a neve?
- K-karina. – suttogta Bill, mintha kikényszerítené a szót, és nagyot nyelt.
- Igen. – mondta Anne, és megkönnyebbültnek hangzott. – Itt hagylak ezzel a képpel. – mondta, és felállt. – Szereném, ha végiggondolnád a dolgokat, és megfontolnád, hogy elmondd nekem, oké? Egy óra múlva visszajövök.
Bill nem válaszolt.
- Oké, majd akkor találkozunk, Bill.

Még egyszer utoljára Billre pillantott, majd az ajtóhoz ment, kinyitotta, és ahogy kilépett, majdnem összeütközött Tommal. Felugrott, a kezét pedig a szívéhez kapta.
- Jézusom, megijesztettél! – mondta, és Tom csak egy szégyenlős mosollyal reagált, amiért lebukott. – Szerintem most szüksége van egy kis egyedüllétre, Tom. – sóhajtott Anne, és bezárta az ajtót. Tom örült, hogy nem cseszte le amiért hallgatózott.
- De… - kezdett bele Tom, és Billre pillantott, aki szemmel láthatóan nehezen vette a levegőt, a kép pedig még mindig ott volt a csontos kezében.
- Ott van neki az inhaláló, tudja hogy kell használna, ha rosszabb lesz. – nyugtatta Anne, és vállonveregette. – Nem lesz baja, de most el kell gondolkoznia pár dolgon. – mosolygott rá, majd szigorú hangon hozzátette – Egyedül.
- Milyen dolgokon? – kérdezte kétségbeesetten. – Ki van a képen?
- Tudod, hogy nem mondhatom el, Tom. Sajnálom. Neki kell elmondania, de kérlek ne kényszerítsd.
- Mindegy. – felelte Tom, Anne még egyszer rámosolygott, majd elsétált, kopogó léptekkel a kőpadlón.

Tom ismét benézett a rácsokon, és látta, hogy amíg beszélgettek, valamikor felállhatott, és az ágyra ült. Összegömbölyödött, a kezei a térdén voltak, a légzése pedig nehézkes, egyenletlen volt.

Valami megfájdult Tomban.

Amikor Bill már úgy zihált, hogy úgy tűnt, már nem is kap levegőt, Tom nem tudta tovább nézni. Kinyitotta az ajtót, és berontott.
- Bill! – mondta, és leült mellé. – Bill, Bill, jól vagy? Lélegezz!
Bill megrázta a fejét, a szemében pedig már könnyek futottak össze az oxigénhiánytól, ugyanis akármilyen kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, nem sikerült.
- Basszus. – kiáltott fel Tom, és ijedten nézett körbe. Ki is szúrta az asztalon lévő zöld és fehér színű inhalálót. Odaugrott, és Billnek nyújtotta, aki kétségbeesetten nyúlt érte, a szájához emelte, és mélyen beleszippantott.
Tom a hátát simogatta, ahogy Bill ismét levegőhöz jutott, és Tom hirtelen azon gondolkozott, hogy mikor foghatta meg a kezét, mert hirtelen egy kis fájdalmat érzett, Bill olyan erősen szorította az ujjait.
- Jól vagy? – kérdezte, amikor a légzése kezdett normálissá válni, Bill pedig lehajtotta a fejét, lehunyt szemmel.
- Bill? – kérdezte Tom ismét, és kicsit megrázta a vállát. – Válaszolj, jól vagy?
Bill bólintott.
- Igen. Ja. Istenem, kiskorom óta nem volt rohamom.
Tom bólintott, és habozva bár, de úgy döntött felteszi a kérdést.
- Ki van a képen?

Felemelte a fotót az ágyról, és megvizsgálta. Egy tipikus középiskolai kép volt, egy csinos lányról, akinek hosszú, szőke haja volt. Talán 14, 15 éves lehetett. Aranyos, pisze orra volt, és halvány szeplők fedték az arcát, a rózsaszín ajkai pedig félénk mosolyra húzódtak. A haját a füle mögé simította, felfedve két sárga, csillagalakú fülbevalót, a nyaka körül pedig egy yin-yang nyaklánc volt.

Hol is látta ezt a szimbólumot? Tom az ajkába harapott, amíg próbált visszaemlékezni, de nem jutott eszébe. Végighúzta az ujját a képen lévő nyakláncon. Úgy érezte valami fontos dolgot felejtett el.

Bill megrázta a fejét.
- Tedd el. – mondta, mintha fizikailag megbetegítette volna az a fénykép.
- Bill. – kezdte Tom újra. – Ő kicsoda?
- Tom, kérlek, szállj le róla. – felelte Bill, fáradt hangon. Alig lehetett hallani, és Tom akármilyen rosszul is érezte magát emiatt, nem tudott leszállni róla. Nem tudott szimplán leszállni róla.
- Ki ő? – erőltette tovább, és megfogta Bill vállát, hogy ránézzen. Most nem fogja ilyen könnyen elengedni, nem számít, hogyha Bill rongybabának érzi magát, nem számított mennyire fáradt vagy kimerült volt. Tom erre mindenképp választ fog kapni. – Ki?
Bill ide-oda kapkodta a szemeit, az arca lesápadt, mintha szellemet látott volna, és összezsorított ajkakkal rázta a fejét.
- Nem. –mondta ismét.
- Mondd el ki ő. – parancsolta Tom, összeszorított fogakkal. – Bill!
- N-
- Bill, mondd el ki, különben-
- Halott! – kiáltott fel Bill, sötét tekintettel. – Nem számít ki a fasz ő, mert halott. Oké? Halott, nincs már.

Tom egyből elcsendesült, és akkor hirtelen leesett neki. A nyaklánc. A szimbóluma  lány nyaka körül; yin és yang. Eszébe jutott hol látta nem rég – Bill nyakán, a tetoválás! Eszébe jutott, hogy nem nyúlhatott hozzá, hogy Bill félrehúzódott, amikor odatévedt az ujja.

- Bill. – mondta Tom, nyugodtabb hangon. – Ki volt ő? Kid volt ő?
- Senki. – vágta rá Bill. – Nem érdekel, soha nem is érdekelt.
Tom az arcát tanulmányozta.
- Hazudsz.
Bill orrlyukai kitágultak, Tom belépett a veszélyzónába.
- Azt hiszed, hogy annyi mindent tudsz rólam, - mondta Bill, dühtől remegő hangon. – Azt hiszed, hogy olyan hú de nagyszerű vagy, amiért idejössz, mint egy kis hős, és próbálsz megmenteni. – bámult Tomra, a méreg pedig hőhullámként áradt a bőréből, a levegő szinte vibrált körülöttük. – De tudod mit? – csattant fel Bill, alig pár centire Tom arcától. – Nincs szükségem arra, hogy megments.
Tom megrázta a fejét.
- Nem veszem be a színjátékod. – mondta, és látta, hogy Bill arcán minden izom megfeszül. Az ösztönei azt súgták, hogy most hagyja abba, de a szája autopilóta módba kapcsolt. Tudnia kellett. – Jól csinálod, jó színész vagy, de nem veszem be. Tudom, hogy törődsz Anne-nel.
Bill összerezzent.
- Tudom, hogy törődsz velem.
Bill megremegett.
- És tudom, hogy törődtél ezzel a lánnyal.
Tom feltartotta a képet, Bill rápillantott, és sokadszorra is emgrázta a fejét.
- Tűnj. El. – mondta lassan, összeszorított fogak között. – Megutnam, hogy szépen kérjem.
Tom egy centit sem mozdult.
- Miért kell elmennem? – kérdezte. – Bill, sírhatsz, ha akarsz. Nem érdekel.
Bill összeszorította a szemét.
- Ne próbálj bejutni a fejembe! – kiáltotta, szóról-szóra egyre hangosabban. Ugyanezt már korábban is mondta, de most még kétségbeesettebek tűnt. – Tűnj innen. Most.
- Mit csinálnál, ha maradnék? – próbálkozott Tom, jóval bátrabban, mint ahogy talán kellett volna.

Bill csak bámult rá pár másodpercig. A kezeit ökölbe szorította maga mellet. Az egész teste rázkódott, az orrlyukai úgy remegtek, mint egy dühös bikának. A jobb keze megremegett, mintha meg akarta volna ütni Tomot, de helyette egy dühös kiáltást engedett csak ki, felpattant, és beviharzott a fürdőszobába, bevágva maga mögött az ajtót. Tom hallotta, hogy a földre dobott odabent dolgokat, és letépte a zuhanyfüggönyt is. Tudta, hogy Bill azért ment el, hogy ne őt bántsa.

A hangok még egy darabig folyamatosan kihallatszottak, ahogy Bill valószínűleg mindent összetört odabent. Egyszer Tom még azt is hallotta, hogy valamit a tükörnek dobhatott, mert hangosan törés hallatszott ki. Kicsit aggódott is, hogy talán üvegdarabok lehetnek mindenfelé, és nem volt benne biztos, hogy Billnek ilyen állapotban biztonságos éles tárgyak közelében lenni.

A hangok hirtelen eltűntek, és pár másodperccel később hangos huppanást hallott, amitől Tom szíve ijedtében megugrott. Felállt, és lassan a fürdőhöz ment.
- Bill? – kérdezte óvatosan, és kopogott az ajtón. A csönd fülsüketítő volt, és nagyon megijesztette. – Bill? – kérdezte ismét, és csukott szemmel elrebegett egy csenes imát, majd kinyitotta az ajtót. Bepillantott.

Bill a szoba közepén ült, és amint észrevette, hogy Tom ott van, elkezdett hátra kúszni, amíg a falnak nem ütközött. A fejét lehajtotta, és láthatóan remegett, úgy zihálva, mint egy állat. A jobb kezét a gyomrához szorította, és Tom szemei elkerekedtek, amikor meglátta, hogy a narancs ingjét sötétpiros vér színezi be, és végigfolyik a karján. Elindult felé, mire Bill felszisszent, és elhúzódott.
- Ne! – mondta halkan, remegő hangon. – M-maradj távol!
- Megsérültél! – mondta Tom lágyan, és behajtotta az ajtót maga mögött. A tükör irányába nézett, és ahogy számított is rá, össze volt törve, az ott maradt üvegen pedig vér volt. Bill még jobban remegni kezdett, ahogy Tom közeledett, és végül letérdelt mellé. – Valószínűleg szilánkok vannak benne! – mondta, és megpróbálta elkani Bill tekintetét, de ő elrejtőzött a sötét hajzuhatag mögött. El akarta venni a karját, de Bill megrázta a fejét.
- Ny-nyu-nyugtató. – dadogta, a fogait pedig próbálta összeszorítani, hogy nyugodt maradjon, a remegés miatt pedig hangosan összekoccantak. Tom nagyokat pislogott, amíg tudatosult benne, hogy mit is akar közölni.
- Hol?
- F-folyosó végén.
Tom összevonta a szemöldökét, mert még mindig nem értette teljesen, hogy mire gondol, de azért felállt.
- Mindjárt jövök. – mondta, és kisietett. A cella ajtajának bezárásával nem foglalkozott, Bill ebben az állapotában amúgy sem tudott volna elszökni.

Amint odaért a folyosó végéhez, Tom rögtön tudta mire gondolt Bill, mert meglátta a fehér elsősegély szekrényt, ami lépcsőházba nyíló ajtó mellett volt a falon elhelyezve. Egyszerűen csak nem vette még észre, mert nem is volt oka észrevenni. Odament, de amikor ki akarta nyitni, rájött, hogy zárva van. Persze, hogy zárva van.
- Basszus. – suttogta magának, aztán eszébe jutott, hogy megnézze a kulcsait. Mindegyiket végignézte, aztán talált egyet, amiről nem tudta mire való. Kisebb volt, mint a többi, ezért megpróbálta, a szekrény pedig könnyedén ki is nyílt. Tom elmosolyodott.

- Oké, nyugtató, nyugtató. – mondogatta, ahogy a szekrény tartalmát vizsgálta. Voltak különböző méretű sebtapaszok, géztekercsek, és egy csomó olyan dolog is, amiről elképzelése sem volt, hogy mik lehetnek. A szeme egy kis dobozon akadt meg, ami „nyugtató” felirattal volt ellátva. Amikor kinyitotta, fecskendőket, tűket látott, és több olyan kis üvegcsét, amiben átlátszó folyadékok voltak, és olyan nyugtatók nevei voltak rajta, amikről tudta, hogy Billen már használták, de ő nem bízott magában eléggé ahhoz, hogy intravénásan adjon be neki bármit is. Először is, mert nem tudta mennyit kell adagolni, másodszor pedig, mert abban sem volt biztos, hogy be tudná neki adni. Ezért hát a gyógyszeres dobozok felé fordította a tekintetét. Igen, a pirulák mindenképp biztonságosabbak, mint egy tű.

Végignézte a címkéket, amíg végül talált egyet, amire sötét betűkkel rá volt írva, hogy nyugtató. Megragadta, és elolvasta a hátulját, hogy tudja mennyit kell ebből beszedni. Azt írták, hogy egy szem elég, ezért kihalászott egy pirulát, visszazárta a dobozt majd a szekrényt, és visszasietett Billhez.

Bill az ép kezével a gyógyszerért nyúlt, pontosan ugyanabból a pozícióból, ahol Tom hagytam majd gyorsan lenyelte, szárazon, és szinte rögtön le is nyugodott. A szemei lecsukódtak, Tomnak pedig alig volt ideje elkapni, hogya  feje ne ütődjön neki a vécének.

Tom leült a földre, Bill fejét óvatosan az ölébe vette, és megnézte a véres kezét. A szilánkok tényleg benne voltak, elég csúnyának is tűntek. Az ajkába harapott, és eltűnődött, hogy Bill mennyire alhat mélyen, de aztán úgy döntött, hogy mindegy, és megfogta a térde alatt, hogy felemelje.
- Remélem tényleg ki vagy ütve. – mondta halkan, és kicsit fel is nevetett, amikor elképzelte Bill hogy reagálni, ha tudná, hogy Tom így viszi őt.

Lefektette az ágyra, és még egyszer megnézte a kezét. A tenyerében ott csillogtak a véres szilánkok, Tom pedig nem mert hozzányúlni, mert félt, hogy csak még jobban belenyomja a bőrébe, és csak rosszabb lest. De egy vizes ruhával letötölte a vért, ami végigfolyt a karján, még akkor is, ha a vérzés nem is állt el ettől.

A karját óvatosan az ágyra tette, és úgy döntött, elmegy segítséget hívni. Még egyszer visszanézett Billre, az ajtót pedig ezúttal már bezárta maga mögött.

Tom a második emeleten találta meg Anne-t. Egy 19 éves fiúval beszélt, aki azért volt bent, mert lopott a nagyanyjától. Anne szemei elkerekedtek, amikor meglátta Tomot a cella előtt állni, ahogy azért integet, hogy jöjjön.

- Bocsáss meg Daniel, egy pillanat és jövök! – mondta a fiúnak, és Tomhoz sietett.
- Mi a gond? – kérdezte aggódva, mintha már előre tudta volna, hogy Billről lesz szó.
- Bill. – mondta Tom. – Bent van ma az ápoló?
Anne szemei még jobban elkerekedtek.
- Ma nincs, miért?
- Basszus. – szitkozódott Tom. – Csak… beleütött a tükörbe, és most egy csomó szilánk van a bőre alatt. Én nem mertem hozzányúlni.
Anne a homlokát ráncolta, majd kinyitotta Daniel celláját.
- Hogy érted, hogy beleütött a tükörbe?
Tom a földre nézett. Nagyon jól tudta, hogy pont Anne utasítása ellen tett azzal, hogy bement Bill cellájába, a vállát pedig szánalmasan megvonta.
- Nem meg mondtam, hogy hagyd egy kicsit egyedül? – mondta Anne, és most először, olyan szigorú volt a hangja, hogy Tom úgy érezte magát, mintha egy rossz kisgyerek lett volna, akit épp megszid a tanára.
- De. – motyogta. – Csak nem bírtam ilyennek látni… tudom, hogy nem kellett volna…
- Igazad van, nem kellett volna. – sóhajtott. – Remélem megtanultad a leckét. Megnézem mit tehetek a szilánkok miatt.

Végül kiderült, hogy annyira nem volt rossz a sérülés, mint ahogy Tom először hitte, mert Anne csak egy apró csipesz segítségével ki is tudta szedni a darabkákat. Tom nem bírta nézni, ahogy kihúzta a szilánkokat Bill bőréből, mert minden egyes darabnál fájni kezdett a saját tenyere. A végén inkább oda sem nézett.

- Szerintem mind megvan. – mondta Anne egy kis idő után, Bill kezét pedig a fénybe emelte. – Ha nincs ébren, nehéz megmondani, hogy fáj-e még neki valahol. – mondta, a mutató ujjával pedig végigsimította Bill tenyerét, hátha talál még üvegdarabokat. – Azt mondtad, hogy ő maga kérte a nyugtatót?
- Igen.
- Hm. – kezdett eltűnődni, és úgy hangzott, mintha kellemes meglepetés lett volna neki a hír. – Ez már valami.
- Mi?
- Utálja a nyugtatókat. – mondta, miközben egy vattapamaccsal tisztította a sebeket. – Általában minden erejével küzd ellene. Biztos nagyon kedvel téged. – nézett Tomra mosolyogva. – Szerintem tényleg jü hatással vagy rá – folytatta, és elkezdte bekötözni Bill kezét. – Na persze ezt sosem fogja bevallani.

Ezen mindketten elnevették magukat.