Bill leparkolt az útmenti kis étterem mellett, amibe véletlenszerűen botlottak csak bele. Amint meglátták, Bill már kijelentette, hogy jó kis hely lesz vacsorázni, és hogy talán pár képet is tudnak ott készíteni. Tom csak úgy egyezett bele, hogy akkor hajlandó ott enni, ha az étterem tiszta.

Kellemes meglepetés volt mindkettejük számára, hogy amikor beléptek, egy jól bevilágított, tisztának tűnő éttermet találtak, a bejárati ajtón ráadásul az ’ingyen wifi’ felirat is csábító volt.

- Ez tökéletes! Itt meg is csinálhatjuk az első blog bejegyzésünket! – lelkendezett Bill.
- Oh, igen, ezt majdnem el is felejtettem. Te már tudod mi lesz a tiéd? – kérdezte Tom, ahogy követték a hostesst egy asztalhoz.
- Még nem vagyok benne biztos. Amíg a sötétkamrában voltál, csináltam párat, ami nagyon tetszik. Megnéznéd őket hogy segíts eldönteni?
- Persze.

Gyorsan végigfutottak az étlapon, és rendeltek maguknak. Bill kinyitotta a laptopját, beüzemelte, és egyből a képeit tartalmazó mappára kattintott. Tom meglepődött, hogy Bill mennyire rendben tartotta őket. A projektnek külön mappája volt, azon belül pedig minden egyes államnak külön mappája, de még azokon belül is helyszínekre voltak bontva a képek, mindegyik dátummal ellátva. Lehet, hogy Bill egész életét rendszertelenül, rendetlenül élte, de úgy tűnt, a képeit nagyon is komolyan veszi.

Bill négy különböző képet mutatott Tomnak. Az elsőn a kislány volt, aki még az első napon a homokban fekve várta a hullámokat, a többi három pedig az iskolából kirohanó gyerekekről készült. Tom mindegyik képet figyelmesen végignézte, a fényeket és a beállítást is figyelve.

- Ezek nagyon jók, Bill. – dicsérte, amíg a fotókat tanulmányozta. – Én ezt választanám. – mondta végül, a harmadik képre mutatva. A középpontjában egy kisfiú volt, aki épp az iskola lépcsőjéről ugrott le, körülötte pedig papírok és más gyerekek repkedtek.
- Miért pont ez? – kérdezte Bill, a kólájába kortyolva.
- Mert minden mozgalmas rajta. A fiú a levegőben van, a többi gyerek is mind rohan, még a papírok is repülnek, és a nap is pont jól tükröződik vissza az arcáról. Messze ez a legjobb kép ezek közül.
Bill újra végignézett a fotókon.
- Igazad van. Köszi. Te már tudod mit fogsz használni?
- Igen, azt hiszem. – mondta Tom, ahogy a saját laptopjához fordult, és elkezdte végignézni a képeit.

Bill sebesen gépelt a billentyűzeten. Mindössze pár gondolatot írt le a képpel kapcsolatban, és a saját emlékeit az iskola utolsó napjáról, többre nem is volt szükség. Pont akkor fejezte be a bejegyzést, amikor a pincérnő megjelent a rendelésükkel. Gyorsan félrerakta a laptopot, hogy helyet csináljon, vele párhuzamosan pedig Tom is ugyanezt tette, a pincérnő pedig letette a két tálat az asztalra. Tom örömmel tudta meg, hogy Colorado nagy volt az organikus és a vegetáriánus ételek terén, még az ilyen apró éttermekben is, és nagy választék volt még számára is.

- Befejezted a posztot? – kérdezte Bill az első falat pulyka után.
- Igen, pont mielőtt megjött a kaja. Tökéletes időzítés volt.
- Én is pont akkor ellenőriztem, hogy jól posztoltam-e. Ezek a dolgok néha eléggé össze tudnak zavarni. Sosem tudom, hogy úgy fog-e kinézni, ahogy akarom, főleg amikor azokat a hülye HTML kódokat is bele kell rakni. Örülök, hogy ezen az oldalon nem kell ezzel szórakozni…

Ha vacsora közben nem is beszéltek végig, a csend már nem kínos, inkább kényelmes és laza volt köztük, ahogy kezdték megtalálni az egyensúlyt egymás között.

A következő megálló Denver volt, ahol egy kétnapos művészeti fesztivált tartottak. Kocsival még pár órás volt az út odáig. Miután kijöttek az étteremből, Tom átvette a kormányt, Bill pedig az anyós ülésen összegömbölyödött a takarója alatt, egy pohár kólával a kezében. Zenét is rakott be, és halkan dúdolgatta a dallamot, amíg Denver felé tartottak.
 

Amikor megérkeztek, még kora reggel volt, de a tömegek már ekkor összegyűltek a lezárt utcában lévő standok előtt. Az idő kellemes volt, lágy szellő fújdogált a meleg levegőben. Bill annyira izgatott volt a sok ember és az árusok láttán, hogy még ki sem szálltak a kocsiból, már fényképezni kezdett.

Bill úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha együtt maradnak, tekintve, hogy mennyien vannak, Tom pedig nem tiltakozott. Ahogy körbejártak, szinte az összes árust megörökítették. A kézműves cuccoktól kezdve a kertész felszereléseken át a lufiárusokig minden volt itt. És a kaja. Bill a mennyországban érezte magát, annyi minden közül tudott választani; szinte végtelen volt a választék. Végül egy óriási pulykacombot vett magának, amit séta közben hatalmas harapásokkal fogyasztott.
- Ugye tudod, hogy nevetségesen nézel ki? Ez nem reneszánsz vásár. – mondta Tom.
- De aaaannyira jó! Kérsz egy harit? – emelte egyenesen Tom arca elé a combot, aki pedig fintorogva eltolta a karját.
- Semmiképp. Van egy proteinszeletem, az elég lesz amíg találunk egy helyet elfogadható kajával.
- Nem tudod mit hagysz ki! – harapott bele újra Bill, de a rágást egyből abbahagyta, amikor észrevett egy standot, ahol sült hagymát, sültkrumplit, mindenféle olajban tocsogó finomságot árultak.
- Ne is gondolj rá, Bill!
- De az sültkrumpli!
- Nem, hanem szívroham-központ! Nem kapsz. – ragadta meg Tom Bill karját, és elrángatta a kajától, mintha csak valami gyerek lett volna. Helyette a figyelmét egy másik stand felé irányította.

 
Bill éppen kézzel készített nyakláncokat nézegetett az anyjának szuvenír gyanánt, amikor hirtelen megcsapta a hideg szél. A levegő egyik pillanatról a másikra, mintha több fokkal hidegebb lett volna. Gyorsan kifizette a nyakláncot, és begyorsított, remélve, hogy a mozgástól majd kicsit felmelegszik. Nem vált be. Az időjárás hamar megfordult, és az emberek szinte egyszerre kezdték elővenni a pulcsijukat és a dzsekijüket. Kirázta a hideg, aztán érezte, hogy Tom keze megragadja a karját, és megállítja.
- Tessék, itt a pulcsim, csak ne koszold össze.
Bill ledöbbenten, kicsit talán sokkoltan is nézte, ahogy Tom odaadta a pulcsiját, ami már csak megszokásból is rajta volt.
- De akkor mi lesz veled?
- Én megleszek, általában amúgy is melegem van. A nő az étteremben mondta, hogy az időjárás milyen gyorsan változik itt, és hamar lehűl. Biztos nem figyeltél.
- Lehet, hogy nem; köszi. – mondta Bill, kicsit pironkodva, és magára vette Tom pulcsiját. Még mindig meleg volt a testétől, és érezte maga körül Tom parfümjének az illatát, ahogy bedugta a karját a pulcsi ujjába. Jó illata volt, de Bill ezt nem tervezte hangosan is bevallani.

Három óra fényképezés és sétálgatás után Bill szólt Tomnak, hogy most már eleget fotóztak, és nyaggatni kezdte, hogy menjenek vissza a kocsiba. Tom ekkor vette észre egy magas templom épületét, ami nyitva is volt pont a fesztivál utcájának a végében.
- Itt megállok egy percre. Addig ha akarsz, elmehetsz a kocsihoz, és mindjárt megyek én is, jó? – kérdezte Tom, Billnek nyújtva a kulcsokat.
- Persze. Addig feltöltöm a képeimet a gépre, amíg várok rád.

Tom bement az épületbe, és felment a lépcsőkön. Az épület egy öreg templom volt, amit bálteremmé alakítottak. Amikor felért a tetejére, felülről végiglátott az egész utcán, ahogy az emberek ott mászkáltak. Fel is emelte a kameráját, hogy készítsen a fesztivál egészéről is pár képet, és picit zoomolt is, hogy látszódjon, hogy az ott lévő emberek nem csak arctalan pontok voltak.

A páros ismét elindult, és legalább egy órán át mentek, amíg nem találtak egy boltot. Megálltak, hogy Tom is vegyen magának valamit enni, és bevásároltak pár dolgot, az aznap esti campingezéshez.

- Andi! – kiáltott Bill a telefonba, ami pont akkor szólalt meg, amikor vásárlás után visszaültek a kocsiba. Bill izgatottan beszélgetett vele, megállás nélkül, közel fél órán át, mire végül sikerült letennie.
- Hiányzik Andi. – mondta utána Tomnak.
- Sejtettem.
- Andi tartja a frontot, amíg én itt vagyok. Nagyon jó asszisztens, és mindig mondom neki, hogy foglalkozzon többet a saját képeivel ahelyett, hogy nekem asszisztálna, de szeret nekem dolgozni.
- Ti ketten… együtt vagytok?
Bill szívélyesen felnevetett Tom szavain.
- Én és Andi? Nem, már gyerekkorunk óta csak barátok vagyunk. Neked van amúgy asszisztensed?
- Már nincs. – felelte gyorsan, és remélte, hogy a témát ezzel le is zárják, de nem volt szerencséje.
- Miért nem? – kérdezett vissza Bill.
- Mert nincs.
- Oké, de miért? Jobban szeretsz egyedül dolgozni, vagy mert annyit utazol?
- Volt, de most már nincs. Nem szállnál le végre erről?
- Jó, oké… - mondta Bill, és csendben is maradt egy pillanatig. Látta, hogy Tom erősebben szorítja a kormányt. – Bocs, ha felidegesítettelek.
- Nincs gond Bill, csak nem akarok beszélni róla. – válaszolta Tom, és behajtott a kis parkolóba, ami az ’Adminisztrációs Iroda’ feliratú kis faépület előtt volt. – Megyek, bejelentkezek.
- Nem, megcsinálom, múltkor is a te neveden voltunk a hotelben.

Bill nem hagyott időt tiltakozni Tomnak, már ki is ugrott a kocsiból. Pár perccel később egy térképpel jött vissza, ami alapján elnavigálta Tomot ahhoz a lakókocsihoz, ahol másnap reggelig fognak lenni.