Úgy döntöttem, hogy a Tommal és Billel történtek után nem fogok órákon át az ágyamban fetrengve bőgni. Helyette, amint hazaértem, egyből a laptopom felé vettem az irányt. Ahogy átmentem a nappalin, a kis konyhánk mellett, furcsa érzés töltött el. Annyira hozzászoktam már az állandóan ott terjengő sütiillathoz, és a lakótársam pezsgő hangjához, ami hangulatomtól függően mindig ugyanolyan lelkesen üdvözölt, hogy hirtelen az egész lakás olyan üresnek tűnt. Ma, amikor életem eddigi legszörnyűbb napja után hazaértem (és igen, ez még a Cole-lal való kínos szakítást is fölözi), sötétség fogadott. A kulcsaimat levágtam az asztalra, és felkapcsoltam a lámpát. Körülnéztem a szánalmasan bebútorozott nappaliban, és felsóhajtottam. Egyedül voltam.

Nem segített, hogy őrült módjára olvasgattam a végtelen oldalakat Tom, Bill, és az ő nem éppen középszerű bandájukról. Úgy éreztem ott helyben hányni fogok, amint megláttam, hogy a Tom Kaulitz névre közel 7 milliárd találatot adott ki a Google tizedmásodpercek alatt. Ez igaz volt – ő tényleg igazi volt, jöttem rá hamar. Ahogy végiggörgettem a látszólag soha el nem fogyó képek között Tomról és az ikertestvéréről, azon kaptam magam, hogy szomorúan mosolygok, a fiatalabb fotóik láttán. A sötét hajfonatok helyett, vastag, szőke raszták lógtak ki a kendő és a sapka elól. A piercing már akkor is ott volt az ajkán, ami ugyanolyan telt volt, mint ahogy azt már megszokhattam. Ugyanazok a telt, lágy ajkak voltak, amik annyi gyűlöletet vetettek felém, megaláztak, és ráadásul kibaszottul meg is csókoltak. Szándékosan próbáltam kizárni a fejemből Tom szájának gondolatát, ahogy az enyémhez tapadt, ahogy a nyelve az enyémhez ért… Beleborzongtam. Annyira szerettem…

És akkor ott volt Bill. Néhány képén hangosan nevetni kezdtem, mert a régi képein is megvolt ugyanaz az édes mosolya, a megjelenése mégis drasztikusan megváltozott. Vad, fekete oroszlánsörény állt mindenfelé, de Bill valahogy így is tökéletesnek tűnt, holott akármelyik másik ember komplett idiótának nézett volna ki ezzel a frizurával. Azokon a képeken is ugyanolyan vékony volt, szimpla farmert viselt kirívó pólókkal, és nehéznek tűnő nyakláncokkal. A sminkje mindenhol tökéletes volt. Sötét, dráma, és annyira ő. Mindketten olyan fiatalnak és ártatlannak tűntek, és ahogy oldalról oldalra kattintgattam különböző tényeket olvasgatva és koncertképeket nézegetve, rájöttem, hogyvalószínűleg én voltam a legeslegnagyobb idióta a földön. Hogy lehetséges, hogy nem vettem észre, hogy a férfi, akinek takarítottam és kaját vittem szupersztár volt a testvérével együtt, akivel olyan közel kerültünk egymáshoz?

Tök hülyének éreztem magam, ahogy YouTube-ra is beírtam a banda nevét, és ismét többezer találatot kaptam. Rákattintottam az egyik élő felvételre, de még el sem kezdődött, már könnyek szöktek a szemembe. Úgy éreztem magam, mint valami sírós kis picsa, ahogy az érzelmek ilyen könnyen eluralkodtak rajtam. A zenéjük nem az én stílusom volt, de ahogy előadták a dalaikat, és a többezer fős közönségüket magukkal ragadták, hát az hihetetlen volt. Ahogy Tom hosszú ujjai – az ujjak, amik a kezemben voltak – könnyedén mozogtak fel és le a gitárhúrokon; leírhatatlan volt.

Végül kiléptem az oldalakból, és felálltam, hogy az ágyamig vonszoljam magam. A felforrósodott arcomat a párnákba nyomtam, és remegve felsóhajtottam. Biztos voltam benne most már, hogy Bill és Tom is titkolózott előttem, már nem volt értelme letagadni. Ami azonban a legjobban fájt, az nem is a zeneiparban elfoglalt státuszukról való hazugság volt, nem, hanem az a kibaszottul nevetséges kocsi. Hogy tehette ezt velem? Megráztam a fejem, és könyörögtem az agyamnak, hogy törölje ki az emlékeket, de ettől csak még több kép ugrott be Tomról. A kisfiús tekintete, az a tipikus arrogáns mosoly az arcán – túl sok volt. Reménytelenül, veszettül szerelmes voltam belé. Bármit megtettem volna, hogy visszamehessek az időbe, és kitöröljem a találkozásunkat – javíthatatlanul összetört.

Az álom nem jött könnyen.

Pár órával később valaki – vagy valami – hangjára ébredtem, ahogy a szobámban mozog. Még mindig kómásan, a takaróm alatt maradtam, de egy kis pánik kezdett eluralkodni rajtam. Nagyot nyeltem, és figyelmesen próbáltam kitalálni ki – vagy mi – lehet az. Ekkor hallottam, hogy az a valaki kihúzza a székem az asztal alól, és leül. Az állkapcsom megfeszült, és visszatartottam a levegőt, várva a bizonyítékot, hogy tényleg jól hallottam-e, vagy csak a képzeletem játszik valami hülye játékot. Éles köhögést hallottam.

Oh, istenem. Valaki betört?

Megmozdulni is féltem. Aztán végül ujjabb hangot hallottam a betolakodótól – mély nevetést, nehézkes sóhajtással kombinálva. Aztán emgszólalt.
- Anna, nem muszáj halottnak tettetni magad.
Remegve fújtam ki aza ddig bent tartott levegőt, és megkönnyebbüléssel teltem el, amint felismertem a hangot. Lassan átfordultam, megdörzsöltem a szemeim, és az asztalom felé néztem, ahol ő ült, háttal nekem, sebesen az egérrel kattintgatva a gépemnél.
- Megijesztettél, Vic. – mondtam egy ásítás közepette. – És mit csinálsz a gépemen?
- Ne is érdekeljen. – felelte, még mindig valami honlapon nézelődve, amit nem tudtam messziről azonosítani. – A jobb kérdés, hogy mit csináltál volna, ha valaki betürt volna? Jó tudni, hogy csak ott feküdnél mint egy idióta, és várnád, hogy megerőszakoljanak. Mármint, ez most komoly, Anna?
Újra ásítottam, és a takarót lejjebb toltam a derekamig, ahogy összeszűkített szemmel néztem a legjobb barátomra.
- Hogyan jutottál be? Remélem nem törted fel a zárat, vagy valami-
- Oh, csönd. – legyintett felém egy kezével. – Nem mintha azt a szar zárat olyan nehéz lenne feltörni… de az ajtó amúgy is nyitva volt, te barom. – fordult felém rosszalló pillantásokkal. – Mit kezdjek most veled? Annyi józan eszed sincs, mint egy téglafalnak.
- Kuss. – morogtam, és előrehajoltam, hogy jobban lássam mit csinált a laptopomon. A szemeim elkerekedtek, amikor észrevettem, hogy az előzményeim nézegette, arról, amikor órákon át Tomról és Billről nézegettem oldalakat előző este. – Te meg mit csin-
- Hogy én mit csinálok? Inkább te mit csinálsz, Anna? Majdnem 200 oldalt néztél meg arról a seggfejről! – mondta, és az egyik oldalra kattintott. Megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett. – 20 tény, amit nem tudtál Tom Kaulitzról. Egy… nagyjából 70 sapkája van. Kettő… 10 perccel az ikertestvére, Bill előtt született. Három… a kedvenc énekese Samy Deluxe volt gyerekkorában, bárki is legyen az… Ömm… négy…
Megpróbáltam elhallgattatni, de kegyetlenül folytatta a felolvasást. A szemeimet dörzsöltem, és már a robbanás szélén álltam, amiért Victor ilyen idegesítően képes volt a képembe vágni a tényeket, amikkel olyan kínos votl szembe néznem. Mégis, folytatta.
- … Hat… utálja a szűk ruhákat-
- Hagyd már abba! – kiáltottam rá végül, villámokat lövellve a legjobb barátom felé. A szemei elkerekedtek egy pillanatra, majd csak forgatni kezdte őket, és megfordult a székben, hogy egyenesen felém nézzen.
- Hát, a hatos számút már amúgy is tudtad, remélem. Csak rá kell nézni a srácra-
- Victor! – nyögtem fel, az arcomat a tenyerembe préselve, a fejemet csóválva. – Csak hagyd abba, felfogtam. Nem akarom többet hallani.
- Oké, de ugye tudod, hogy ezt azért csinálom, mert szeretlek? – kérdezte, egy pillanattal később pedig éreuzem, hogy gyengéden megsimogatja a lábfejem. – Mármint, amit csinálsz, az nem egészséges, édesem.
Ekkor felnéztem, a könnyek ellen küzdve, és mély levegőt vettem.
- Azt hiszed, hogy nem tudom? Szerinted direkt akarom az internetről megismerni az életét? Nem, de ő nem volt képes elmondani a kibaszott igazságot, az arcomba hazudott, Victor.
- Valahogy meg tudom érteni, hogy miért nem akarta elmondani-
- Nem érdekel! – vágtam közbe, és hanyattvágódtam a mögöttem lévő párnák közé. A plafonra bámulva, nagyot nyeltem. – Nem csak erről hazudott!
Rövid csend.
- Ezt hogy érted?
Összeszorítottam a szemeim, és az a rohadt szervízszámla, és azok a betűk, azok a számok jelentek meg előttem. Sosem tudtam megbocsátani neki.
- Tom ugye azt a nevetséges szerződést aláiratta velem amiért megrongáltam az autóját. – kezdtem bele lassan és óvatosan mondva a szavakat, hogy megtartsam a formám. – Az elejétől kezdve azt mondta, hogy a javítás úgy 3000 dolcsiba fog kerülni.
- Biztos takaros autóka lehet. – füttyentett Vic.
- Az a karcolás még kisebb volt mint a körmöm hegye. – folytattam. – Tegnap, miután beszéltem a tesvérével, megtaláltam a számlát. – mély levegőt vettem. – Nem 3000 dollár volt.
- Akkor 2000?
- Meg se közelíti.
- 800?
- Kevesebb.
- Oh, basszus, ömm… 400?
- … kevesebb.
- Anna, ne akarj felbaszni, még kevese-
- Találgass tovább, Vic.
- Két… kétszáz?
- Hetvenöt.
- … kérlek mondd, hogy viccelsz. 75 dollár?
Kinyitottam a szemem, és dühösen néztem rá.
- Nem, Vic, 75 narancs, mégis mit gondoltál? Igen, dollár.

A szemei elkerekedtek, az arca megfagyott, és pár pillanaton át szótlanul bámult csak rám.
- Én… én nem tudom mit mondjak.
- Szerinted hogy érzem most magam? – szólaltam meg. – Teljesen átbaszott, minden lehetséges módon. Sosem éreztem még ennyire megalázottnak magam.
- Remélem jól kiosztottad, édesem. – felelte Vic, határozottan összefonva a karját a mellkasa felett. – Mert erre már nincs kifogás.
- Igen. – feleltem egy száraz, megtört nevetésen át. – Igen, kiosztottam.
- Válaszolt? Mármint, reagált rá?
Megvontam a vállam.
- Sírt, amikor elmentem, szerintem azt hallottam, amikor bevágtam az ajtót.
- Sírt? – ismételte Vic hitetlenkedve. – Ezt nem hiszem el. Anna!
Összevont szemöldökkel néztem rá.
- Mi az?
Vic előre hajolt, még mindig hatalmasra nyílt szemekkel. A tekintete ezúttal lágy volt, az arcáról pedig eltűnt az a keménység, ami általában ott szokott lenni.
- Anna, lehet, hogy meleg vagyok, de akkor is férfi… és figyelj most rám, oké? Egy srác nem szokott ok nélkül sírni. Akármelyik srácról is van szó, kibaszott nagy oka kell hogy legyen minden egyes könnycseppnek… egy sima lány miatt pedig pláne nem sír senki.
- Mire célzol?
- Arra, hogy ez a srác lehet, hogy a legnagyobb faszkalap lehet a világon, és lehet, hogy hazudott, és rendszeresen megalázott… de Anna, sírt miattad. – hajolt még előrébb, és körkörös mozdulatokkal a lábam simogatta a takarón át. – Törődik veled, édesem.

Éreztem, hogy könnyek lepik el a szemem, miközben Victor szavai visszhangzottak a szobámban. Mindenképp hatással voltak rám, és minden egyes részletét próbáltam megérteni. Tudtam, hogy Tom törődött velem valamilyen szinten, de mindig meggyőztem magam, hogy tisztán szexuális szempontból. Hallva, hogy a legjobb barátom is megerősíti azt, amire annyira vágytam és amitől egyszerre ugyanúgy féltem is – érzelmileg annyira nagy hatással volt rám, hogy a szemem sarkában összegyűlt könnyek hamar kiszöktek, és végigfolytak az arcomon.
- Oh, édesem! – állt fel Vic azonnal, és mellém ült, hogy átöleljen. – Nem akartam, hogy sírj, édesem. Anna, kérlek, ne sírj!
- Bocsi, tudom, hogy nem kéne sírnom… nem kéne ú-úgy éreznem i-iránta. – szipogtam, és letöröltem a pólóm ujjával a könnyeim. – Szeretem őt, Vic.
Felsóhajtott, és még jobban magához szorított.
- Tudom.

Az ezt követő csend örökkévalóságnak tűnt. Szipogtam, próbáltam visszatartani a könnyeim, Vic pedig türelmesen ült mellettem, a karomat simogatva, hogy kimutassa a támogatását. Miután a látszólag végtelen percek elmúltak, felállt, és lassan az asztalomhoz ment, és az egérrel kattintgatott.

- Kikapcsolom ez a rosszfiút. – mondta a válla felett, és láttam, hogy a honlapok ablakról-ablakra eltűnnek a képernyőről. – Nem segít semmit, ha… whoa, mi ez?
Felnéztem rá, még mindig a szemeim dörzsölve.
- Mi?
Egy pillanatig csendben volt, és egy lapot tartott a kezében. Miközben olvasta, láttam az ajkain, hogy tátogta a szöveget. Rám nézett.
- Ez az egyetemtől jött?
- Mi? Oh… igen. – bólintottam. – Küldtek egy e-mailt, és felajánlottak egy állást az egyik egyetemi újságban-
- Los Angeles?! – jött a válásza szinte sikításként, és a kezét a szájához kapva ugrott el a képernyőtől. – Kibaszott Los Angeles, oh, istenem, istenem, mindjárt elájulok…
Jó érzés volt újra mosolyogni, és amikor megtettem, kellemes melegség áradt szét bennem, ami kicsit segített felolvasztani a belémfagyott keserűséget és kényelmetlen érzéseket, ami előző nap gyülemlett fel bennem.
- Te még izgatottabb vagy, mint én. – nevettem.
Megfordult, a kezét még mindig a szája előtt tartva, és őrült módjára ugrált egyik lábáról a másikra.
- Hát persze, hogy izgatott vagyok! – kiáltott fel, bár nehezen vettem csak ki a szavakat, a keze ugyanis elnyomta a hangját. Végül leengedte a karját, és tátott szájjal bámult rám. – A legjobb barátom LA-ben fog élni! Ez azt jelenti, hogy az ő legjobb barátja a világon, aki éppenséggel meleg, bármikor meglátogathatja és kihasználhatja a vásárlási lehetőségeket és a gyönyörű férfiakat-
- Még nem is vagyok benne biztos, hogy elfogadom.
A szemei még jobban kitágultak, ekkor azonban az izgatottság helyett rémület volt jelen az arcán. Egyből csóválni kezdte a fejét.
- Nem fogadod el? Te be vagy drogozva, ember? Mi a fasznak utasítanád vissza, hogy ott élj kibaszott-
- Los Angelesben. – fejeztem be helyette egy kicsit mosolyogva. – Ott ajánlottak egy állást, vagy Mount Horeb-ben.
Vic fura arcot vágott.
- Mount mi?
- Horeb.
- Az meg hol a faszban van?
Elvigyorodtam.
- Wisconsin.
- Oh, hát ez nagyszerű. – kiáltott fel. – Eldobod a lehetőséget, hogy Californiában élj? Mégis miért? Hogy a fűben fetrenghess a tehenek között? Vagy hogy túrót egyél? Cowboy csizmában rohangálj? – fintorgott, a kezét pedig a szájához emelte. Lehunyta a szemét, és drámaian megrázta a fejét. – Oh, Istenem. Nem, ismétlem, nem nézek ki jól cowboy csizmában.
- Biztos vagyok benne, hogy nem cowboy csizmát hordanak Wisconsinban, Vic, de szép próbálkozás…
- Oh, mindegy! Megöllek, ha valami lepusztult kis falut választasz a nyugati part csillogása helyett. Én esküszöm, hogy…

Ahogy folytatta a szófosást, a végén már nem is figyeltem rá, ugyanis a telefonom megcsörrent az ágyam mellett asztalon. A homlokom ráncolva nyúltam érte, és magam elé vettem, a képernyőt bámulva. A szívem majdnem megállt.

- Anna, figyelsz te rám? – kérdezte, és felém lépett. – Oh, istenem, ez ő? Ő írt neked?
Csak bámultam a telefonom, és csendben bólintottam. Victor odanyúlt érte, és kivette a kezemből, hogy felolvassa.
- Találkozzunk a helyünkön. Este 6. – amint felolvasta, rám nézett, teljesen összezavart arckifejezéssel. – Hol a faszban van a „helyünk”? Azt hittem csak a lakásában voltatok együtt.
Nagyot nyeltem, a combomon lévő kezem pedig remegni kezdett.
- Szerintem arra a parkolóra gondolt, ahol a kocsiját megkarcoltam.
- El fogsz menni?
Nagyot sóhajtottam, és az ajkamba haraptam.
- Nem tudom.
- Szerintem elkéne. – mondta halkan. – Főleg, ha el fogsz menni New Yorkból, legalább el kéne búcsúznod tőle.
- Félek. – vallottam be halkan, a lábaim bámulva. – Nem tudom mit mondhatnék neki.
- Hát, ez egyszerű. – mosolygott Vic, és lehajolt, hogy a szemembe nézzen. – Mondd el neki az igazat.

Ha az olyan egyszerű lett volna.

Nem sokkal 6 után érkeztem meg a "helyünkre", miután egy órán át rosszul voltam a gondolattól, hogy újra lássam Tomot. De Victor meggyőzött azzal, hogy ha nem megyek el, akkor egész életemben bánni fogom, és valahol mélyen én is tudtam, hogy ez több, mint valószínűleg így is lenne. Gondoltam arra, hogy kicsit kiöltözök, és már majdnem szoknyát vettem fel, már majdnem begöndörítettem a hajam, és majdnem kisminkeltem magam - amikor eszembe jutott, hogy azzal ugyanolyan hazug lennék, amilyen ő volt. Szóval helyette úgy döntöttem, a szokásosban maradok - farmer, régi tornacipő, sima póló, pulcsi, télikabát. A hajamat viszont kiengedtem, miután lezuhanyoztam, és hagytam, hogy a levegő szárítsa meg. A természetes hullámok meg voltak benne, és így nem is voltam olyan ijesztő. Smink helyett csak a szokásos ajakbalzsam volt rajtam, a hideg miatt pedig felvettem egy pár kesztyűt és egy sálat is. Nem néztem aki annyira hajléktalannak (ahogy Tom olyan kedvesen fogalmazott nem is olyan régen), mint szoktam, és már majdnem - de csak majdnem - jól is néztem ki.

De amikor odaértem az apró, üres parkolóba, és megpillantottam őt, ahogy ugyanabban a pozícióban áll mint az első találkozásunkkor, hirtelen elbizonytalanodtam a megjelenésemet illetően. A kocsijának dőlve állt, az utcai lámpák fénye pont rávilágítottak, és láttam, hogy épp dohányzik. Rám nézett. Szó szerint megremegtem, ahogy közeledtem felé, és attól féltem, hogy a szívem bármelyik pillanatban felrobbanhat. De megpróbáltam nyugodtnak tűnni, és egy valószínűleg elég béna mosolyt magamra erőltettem.

- Eljöttél. - szólalt meg halkan, kicsit bizonytalanul. - Nem voltam benne biztos, hogy el fogsz.
- Én se. - vallottam be vállat vonva, a kezeim pedig a zsebembe nyomtam, kerülve a tekintetét. Végül nagyot sóhajtottam. - De itt vagyok. - nevettem. - És szarul nézek ki, mint mindig.
Vártam, hogy odavessen valami bunkó beszólást, amiben kifejezi mennyire egyetért ezzel, vagy rámutat a hibáimra, és kegyetlenül csesztetni kezd - de nem történt meg. Helyette viszont, a szívem kihagyott egy ütemet, amikor a válasza felhangzott.
- Gyönyörű vagy.
Annak ellenére, hogy a hangja őszintének hangzott, és semmi szarkazmus nem volt benne, mégsem akartam elhinni, hogy ilyen kedvesen válaszolt volna. Megráztam a fejem, és ismét felnevettem.
- Ne legyél bunkó, főleg ne most, Tom.
- Gyönyörű vagy. - ismételte meg, és előrébb lépett, végig a szemembe nézve. - Mindig gyönyörű vagy.

A szám magától tátva maradt, a szívem sebesen vert, az ujjaim pedig ökölbe szorultak a zsebemben. Ott álltunk, a hideg és sötét parkolóban, és csak bámultunk egymásra - esküszöm ez volt életem eddigi legijesztőbb, legfélelmetesebb pillanata. Jól nézett ki, mint mindig, a sötétszürke kabátjában és a sötét nadrágjában. A piercing az ajkában ismerősen fénylett, és amikor láttam, hogy gyorsan végignyalja, görcsbe rándult a gyomrom.

- Anna. - törte meg a csendet, én pedig gyorsan elkaptam a tekintetem a piercingről, és felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek. Olyan lágy volt a tekintete, szinte könyörgő és szomorú nézéssel benne, hogy semmi mást nem akartam, csak elrohanni, elmenekülni. Vagy megcsókolni. Vagy mindkettőt. Megrázta a fejét, a szemében pedig valami fájdalomhoz hasonló érzést láttam meg. - Tudom, hogy dühös vagy rám, de én.. én.. oka volt, hogy nem mondtam el.
Ránéztem, várva, hogy folytassa, és amikor ő is észrevette, hogy nem fogok válaszolni, felsóhajtott.
- Azért nem mondtam el a bandát, mert nem akartam, hogy másképp bánj-
- Másképp bántam volna veled. - néztem egyenesen a szemébe. - Nagyobb tisztelettel, az őszinteséged miatt.

A földre nézett, és a fejét rázta. Láttam, hogy az ádámcsutkája kidudorodik ahogy nagyot nyel.

- Ezt nem tudtam.

- És mi van az imádott kocsiddal? - szólaltam meg ismét, ezúttal hangosabban, és kicsit harapósabban. - Miért hazudtad azt a nevetségesen magas számot, amikor kibaszott jól tudtad, hogy teljes hazugság?
Egy pillanatig csendben volt, továbbra is  cipőjét bámulva. Megráztam a fejem, a szemeim pedig összeszűkültek, ahogy a düh kezdett felgyülemleni bennem.
- És miért mosattad ki velem a ruháid? Miért kellett kaját vinnem neked, hozzányúlni a kibaszott ágyadhoz? Miért kellett ott ülnöm az erkélyeden és beszélgetni azon az éjszakán, Tom?
- Azt akartam, hogy körülöttem legyél. - mondta halkan, de nem nézett a szemembe.
Eltátottam a számat; annyira meg voltam lepődve, mintha csak nyakon öntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel. Nagyot nyeltem és megköszörültem a torkom.
- Mit akartál?
Ekkor felnézett rám, és láttam, hogy a tekintetében még mindig az a furcsa szomorúság volt jelen.
- Az első este amikor találkoztunk, pont itt... ahogy hozzám beszéltél, az... az olyan furcsa volt és váratlan, nem voltam ehhez hozzá szokva. Érdekeltél.
- Érdekeltelek? - nevettem fel hangosan. - Üvöltöttem veled, ha nem emlékeznél. Minden emberrel több időt akarsz eltölteni, aki káromkodva sérteget egy parkolóban?
- Nem könnyű megmagyarázni.
- Persze. - horkantam fel, és a szemeim forgattam.

A szemembe nézett, és vállat vont, majd beleszívott a cigijébe. Nagy meglepetésemre, ahelyett, hogy a mérgező füstöt a képembe fújta volna, elfordította a fejét, és az ellenkező irányba fújta. A füstöt, amiről tudta, hogy utálom, szándékosan távol tartotta az arcomtól.

- Az eredeti terv csak annyi volt, hogy megnézem milyen vagy egy napig. - folytatta. - Aztán elmondtam volna, hogy csak egy vicc volt, és el is felejtjük. - a cigit az ajkához emelte, beleszívott, és ismét a másik irányba fújta a füstöt, majd folytatta. - De volt benned valami, nem is tudom. Talán őrült vagyok.
- Őrült vagy. - bólintottam lassan. - Őrült vagy, Tom. Beszélhettél volna velem úgy is, mint egy normális emberrel-
- Nem, nem beszélhettem volna. - vágott közbe, és egyenesen az arcom felé fordult. - Te és én, nem olyanok vagyunk, mint más emberek. Ezt te is tudod. Vitatkozunk, sértegetjük egymást. Vitázunk és olyan dolgokat mondunk, amiket nem gondolunk komolyan, és-
- És hazudozunk?
- Anna, sajnálom. - hunyta le a szemét. - Sajnálom...
- Tudod te, hogy hányszor törtél össze, Tom? Először, amikor lefeküdtél a szobatársammal-
- Azért feküdtem le vele, hogy féltékennyé tegyelek.
- ... és aztán amikor nyíltan hazudtál nekem... elérted, hogy... elérted, hogy érzéseim legyenek irántad, Tom. Olyan dolgok, amiket még nem éreztem más pasi iránt... és akkor kiderült, hogy olyasmire épültek, ami nem volt valóságos.
- Nem volt valóságos? - ismételte meg, előrébb lépve. - Te azt hiszed, hogy a többi szarság ellenére nem volt igazi? Hogy ami köztünk volt, nem volt igazi?
- Nyilvánvaló, hogy nem. - válaszoltam halkan, a szememet összeszorítva. - Ha az lett volna, akkor nem érezném magam ilyen-

Nem tudtam befejezni a mondatom, mert lágy, nedves melegség nyelte el a szavaimat, és kellett pár másodperc, hogy felfogjam, hogy Tom ajkai szakítottak félbe. Az ajkai gyengéden mozogtak az enyémhez érve, és ahogy megéreztem a nyelvét is, azt hittem ott helyben összeesek. Egy pillanattal később azon kaptam magam, hogy viszonzom a csókot, az ajkaink pedig lágy, édes, tökéletes ritmusban olvadtak össze. És amikor átkarolt, közelebb húzott a testéhez, az agyam hirtelen visszakapcsolt, és üvöltötte, hogy hagyjam abba, hogy ez nem történhet meg.

Gyengéden eltoltam magamtól, elszakítva az ajkainkat, és kinyitottam a szemem. Láttam, hogy az övé még mindig csukva van, a szája pedig még mindig nyitva. Megköszörültem a torkom, és megráztam a fejem.

- Nem. - suttogtam. - Nem tudom. Sajnálom, nem tudom ezt csinálni.
- Miért? - kérdezte élesen. A szemeit kinyitotta, és összeszűkítette. - Miért nem tudod? Azért, mert félsz? - folytatta, és megragadta a kezemet, hogy a mellkasához nyomja. - Érzed ezt? Érzed a szívem? Egy lány mellett sem volt még ilyen gyors. Te más vagy, Anna. - nagyot nyelt, és egyenesen a szemembe nézett. - Boldoggá teszel.
- Tom, én-
- Köztünk van valami. - folytatta. - Nem érzed? Amikor megcsókollak, amikor csak kibaszottul itt állok melletted! Nem érzed?
- De igen, de-
- De micsoda?

A hangjából kétségbeesettség áradt, és egyre nehezebb volt összetartanom magam. Nem hittem volna, hogy egy nap látom majd, hogy Mr. Arrogáns, ugyanaz az ember, aki hazudott nekem, a lakását takaríttatta velem, és sértegetett - most egy kapcsolatot akar majd velem kezdeni, és ő maga fog rámutatni arra a kémiára, ami mindig is ott volt köztünk. De ez ennél jóval bonyolultabb volt, és ezt neki is el kellett mondanom.

- Sosem működne. - ráztam a fejem. - Túl mások vagyunk, túl sok mindenben különbözünk egymástól.
- Miért? - kiáltott fel dühösen. Elengedte a kezem, és összefonta a karjait. - Mert gitározok egy bandában? És mert van pénzem?Ű
- Ennél többről van szó-
- Akkor miről? Mondd el, már kibaszottul belehalok hogy végre megtudjam miért nem akarsz velem lenni, miért vagy-

- Mert hazudtál, Tom! - üvöltöttem rá. A düh végül elszabadul. - Tudom, hogy bocsánatot kértél, és tudom, hogy valószínűleg azt hiszed, hogy túlreagáltam tegnap, de ha végiggondolod, úgy bántál velem, mintha egy darab szar lennék!

A hangom pár pillanatig még visszhangzott közöttünk, az arcára pedig döbbenet ült ki. Csendben volt pár másodpercig, aztán újra lehajtotta a fejét, és a földet bámulta.

- Nem tudtam hogy reagáljak rád. - szólalt meg halkan. - Én... én sosem éreztem ilyesmit egy lány iránt sem... és te.. te egyszerűen.. nem tudtam hogy kéne viselkednem.
- Nem tudtad hogy kéne viselkedned. - ismételtem, és fintorogva bólintottam. - Oké, ez mindent megmagyaráz. Nem tudod hogy bánj valakivel, ezért lehordod mindennek és kipucoltatod vele a vécéd. Oh, oké.
Felkapta a fejét, és láttam, hogy a tekintete megkeményedett a düh jeleként.
- Ne add ezt elő, te sem voltál tökéletes.
- Én csak akkor voltam veled bunkó, amikor te is az voltál.
- Ez baromság.
- Igen, igazad van. Tök nagy baromság, nem is voltál velem bunkó, igen, tudom.
- Tudod mire gondolok! - lépett felém, szinte vicsorogva. - Hagyd abba ezeket a kibaszott játékokat, Anna.
Közelebb léptem hozzá, gyilkos pillantásokat lövellve felé.
- Akkor hagyom abba, ha te is abba hagyod ezt a paraszt viselkedést.
- Baszd meg.
- Menj a picsába.

Egy pillanatra megálltunk, és csak bámultunk egymásra. Talán egy perc is eltelt így, aztán nem tudom melyikünk tört meg előbb - de pillanatokon belül mindkettőnk arcán mosoly jelent meg, elnevettük magunkat, és tökéletes harmóniában borultunk egymásra. Ahogy a fejem a mellkasán volt, a karomat pedig szorosan a nyaka köré fontam, ő pedig a derekam köré, egyszerűen tökéletesen éreztem magam. Az illata - a cigi, a drága parfüm, és a férfias illata - csodálatos érzés volt, és ahogy hallgattam a kicsit felgyorsult szívverését és az egyenletes légzését, már ettől melegség áradt szét bennem.

- Még mindig utállak. - mondtam halkan, mosolyogva. Elhúzódtam tőle, és az arcába néztem. - És tudom, hogy egy nap meg fogok bocsájtani, de az nem most lesz. És sosem fogom elfelejteni, amit csináltál.
Hosszú pillanaton át bámult rám, és hirtelen kényelmetlenül éreztem magam. Zavartan elmosolyodtam, és megböktem a mellkasát.
- Ez az a pont, amikor azt mondod, hogy én még jobban utállak, Anna.
Mély levegőt vett, és megszólalt.
- Szeretlek.
Valami megmozdult bennem. Nem igazán tudom leírni, de mintha a szívembe szúrtak volna. A torkom rögtön kiszáradt, a gyomrom összerándult, mert ebben a pillanatban nem voltam benne biztos, hogy magamnál vagyok. Álmodok? Ez tényleg megtörténik?
- M-mi?
Nagyot nyelt, és remegve fújta ki a levegőt.
- Szeretlek, Anna.
Oh, istenem.
- Tom-
- Nem várom, hogy visszamond. - mondta lágyan. - Seggfejként viselkedtem, és nem érdemelted meg. De tudnod kell mit érzek.

Mély csönd telepedett le köztünk, és lassan elemeltem a karjaim. Hátraléptem, és átöleltem magam. Nem tudtam mit csináljak. Mondjam el neki? Úgy éreztem, hogy rossz ötlet lenne kimondani, szavakba önteni mennyire hihetetlenül szeretem a férfit, aki előttem áll; és csak még mélyebb gödröt ásnék ezzel az érzelmi stabilitásomba. Helyette felnéztem, és amikor megéreztem, hogy egy hideg, lágy csepp érkezik az arcomra, megláttam, hogy több fehér pont úszik gyönyörűen a levegőben. Szomorúan elmosolyodtam.

- Az első hó. - állapítottam meg halkan. Lecsuktam a szemem, és hátrahajtottam a fejem, hogy a pelyhek nagyobb felületen érhessék az arcomat. Egy hosszú pillanat elteltével kinyitottam a szemeim, és Tomra néztem, akinek az arcára szörnyű szenvedést és bizonytalanságot láttam.

- Tom. - szólaltam meg óvatosan, egyenesen őt nézve. - Az utóbbi egy hónap a legrosszabb és egyszerre a legjobb időszak volt az életemben. A találkozásunk mindent megváltoztatott... - megálltam, amikor megláttam, hogy remény csillant fel a szemében, és felsóhajtottam. - El fogok költözni. Messze. Nyári gyakorlatra.
- Oh.
- És biztos vagyok benne, hogy ti is turnézni fogtok, vagy... vagy bármit is csinál a bandátok. Ez egyszerűen... nem működhet.

Nem válaszolt, helyette valamit kivett a zsebéből. Amikor odanéztem, összeszorult a mellkasom. Az a karkötő volt, amit a szerződésünk "ünneplésére" adott. Még mielőtt a nagy vitánk előtt kiviharzottam volna, letéptem a kezemről, és levágtam az előszoba közepére. Nagyot nyelt, és felém nyújtotta. Kerülte a tekintetem.
- Tudom, hogy nálunk akartad hagyni, de... remélem elfogadod.

Felsóhajtottam.

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e...
- Anna, kérlek.
A hangjából áradt a kétségbeesés, és azonnal beadtam a derekam. Az ujjaimmal óvatosan előre nyúltam, hogy újra elfogadjam a gyönyörű ajándékát.
- Köszönöm, Tom.
Fogta a karkötőt, ami a tenyeremben volt, és gyengéden megfordította a csuklómat, hogy feltegye rá az ékszert. Felém hajolt, az arcát az enyémhez nyomta, és remegve mély levegőt vett.
- Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem.

Ekkor muszáj volt elszakadnom tőle, még mielőtt újra sírni kezdenék. Bólintottam, az arcunk pedig összeért a mozdulat közben. A szemeim elkezdtek forró könnyekkel megtörni, és akkor elszakadtam tőle. A saját csuklómat szorítva, rámosolyogtam.
- Akkor azt hiszem majd még találkozunk.

A szívem összeszorult, ahogy ezt kimondtam, és biztosan az övé is, mert már tisztán láthatóak voltak a könnyek a szemében. Szipogtam, és elfordultam gyorsan. Az agyam üvöltötte, hogy menjek el tőle, amilyen gyorsan csak tudok, még mielőtt valami hülyeséget csinálok. Elindultam hát, ott hagyva őt a lámpa fényében. Még erősebben szorítottam a csuklómat, újra és újra azt ismételgetve a fejemben, hogy ne sírjak, és ne forduljak meg, ne rohanjak vissza a karjaiba, mint valami nyálas filmben. Mert ez a való élet volt, nem valami szar romantikus vígjáték. Ez a valóság volt; a valóság pedig az volt, hogy Tom és én nem működnénk, és nem is fogunk működni. Ahogy mentem előre, a parkoló pedig lassan eltűnt mögöttem, muszáj volt megfeszítenem a nyakam, hogy ne fordítsam hátra a fejem, és még csak meg se forduljon a fejemben, hogy újragondoljam a döntésem. Én Los Angelesben leszek. Tom valahol máshol - bárhol, talán. Ahogy a szavai, olyan lágyan, összetörten, sebezhetően eszembe jutottak, szomorúan elmosolyodtam, az ajkaim pedig szinte suttogva mozogni kezdtek.

- Én is szeretlek.

És elmentem.

- VÉGE -