Tom ott maradt az egész ebédszünet alatt, és a többiek valószínűleg el is tűnődtek, hogy hol lehetett, de azon a napon elég unalmas volt minden. Semmi sem történt, nem is volt Tomra szükség, ha viszont mégis úgy alakult volna, akkor biztos volt benne, hogy Georg és Gustav tudta volna hol keressék. És valószínűleg Andreas is.

Tom ott ült Bill mellett, egészen addig, amíg egy órával később a rab szeme remegni nem kezdett, egyértelműen jelezve, hogy kezd magához térni.

- Hé. – suttogta, ahogy Bill nagyokat pislogva körülnézett. Grimaszolt, pislogott még párat, aztán végül megpillantotta Tomot. Egy darabig bámulta, aztán lehunyta a szemét.
- Basszus. – morogta. – Mi a fasz történt?
- Te… - kezdte Tom a nyakát vakargatni, azon tűnődve, hogy Bill vajon mennyire emlékezett. – Te, öm, teljesen összetörted a tükrödet, és kérted, hogy… hát, ja, és ki kellett szedni a szilánkokat a kezedből. – nyökögte, majd hozzátette: - Undorító volt.
Bill felemelte a bekötözött kezét, és tanulmányozni kezdte. Látta, hogy egy kis vér átszivárgott a fehér vattán, óvatosan pedig az ujjait hajlítgatta.
- Hm. – hümmögte, és nagy huppanással visszaejtette a karját az ágyra, maga mellé.
- Nagyon sajnálom, hogy annyit kérdeztem. – mondta Tom, összevont szemöldökkel. – Nem hittem volna, hogy…
Bill megint grimaszolt.
- Akkor tégy egy szívességet, és ne hozd fel újra.
- Oké. – csóválta Tom a fejét, a saját hülyeségén. – Sajnálom.
Csendben maradtak egy pár pillanatig, majd Bill egy halvány mosollyal megszólalt.
- Jobban kiakasztasz, mint bárki más.
Tom már hallotta ezt korábban, és tényleg kezdte azt gondolni, hogy ez annyira nem egy jó dolog. Várta, hogy Bill folytassa.
- Mármint, - folytatta Bill, a homlokát ráncolva, a plafont bámulva. – Amikor ez legutóbb történt, nem szedtem azokat a szarokat, oké. Most viszont igen, ami azt jelenti, hogy te – pillantott Tomra – szó szerint megőrjítesz. – mondta vidáman, csillogó szemekkel, de Tom gyomra összerándult.
- Úgy érted, hogy azért kell erősebb gyógyszer, mert… miattam? Ez nem jó.
Bill felvonta a szemöldökét.
- Nem csak miattad, ne legyél ilyen beképzelt. – mondta. – Annetől is ugyanúgy a falra mászok.
Tom felsóhajtott, és végigsimította a rasztáit.
- Talán mennem kéne. – mondta halkan, Billre pillantva. Nem akart még több bajt keverni. Tom tudta, hogy túl messzire ment korábban, amiért ennyire erőltette azt a témát. Szörnyen érezte magát, nem volt joga így kényszerítenie Billt, hogy válaszoljon, elvégre nem egy kihallgatáson voltak.

Már kezdett felállni, de Bill megragadta a csuklóját. Ő maga is meglepettnek tűnt emiatt, a szemei elkerekedtek, és dadogott egy kicsit, mielőtt megszólalt volna.
- Ne, - mondta. – Ne menj… - kezdett köhögni, hogy elűzze a gyengeséget a hangjából. – Miért van az, hogy amikor azt akarom, hogy elhúzz, mindenképp maradni akarsz, amikor meg azt akarom, hogy itt legyél, akkor el akarsz menni?
Tom elmosolyodott.
- Azt akarod, hogy maradjak?
Bill összeszűkítette a szemeit, de bólintott.
- Oké.
Tom visszaült, és mosolyogva nézett Billre, amíg a rab fel nem kiáltott.
- Mi van?
- Még mindig fogod a csuklóm. – magyarázta Tom ugyanúgy mosolyogva, Bill pedig egyből elkapta a kezét, és elfordult.

Egy pillanatig nem mondtak semmit, aztán Bill erőt vett magán, és nagyot nyögve felült. A gyógyszerek hatása miatt nehezen mozgott, Tom ezért segítségképp megtámasztotta a hátát. Bill előre hajolt, a könyökével a combjára támaszkodott, és vett pár mély levegőt, mielőtt megfordult volna, hogy a falnak dőljön, lehunyt szemmel.
- El tudnád vinni a képet? – kérdezte. – Rakd el, tartsd meg, nem érdekel, csak vidd el tőlem.

- Persze, természetesen. – mondta Tom gyorsan, és a Bill mellett, az ágyon lévő képet megragadta, vetett egy pillantást a yin-yang nyakláncos lányra, és a zsebébe gyűrte. – Elraktam.
Bill kinyitotta a sötét szemeit.
- Kösz. – mondta, és felállt, elég bizonytalan mozdulatokkal. Tom megfordult a székében, amíg a rab az ablakhoz sétált. – Ha jól sejtem, ezt nem egyedül csináltad, ugye? – kérdezte, és felemelte a bekötözött kezét, az ujjait pedig behajlította. – Nem fáj. – tette hozzá. – Azt mondtad szilánkok voltak benne? Akkor biztos a gyógyszer miatt nem érzem.
Bill nagyon is nyugodtnak érezte magát. Minden lassabbnak tűnt, a látása homályos volt, és kicsit úgy érezte magát, mintha lebegne.
- Anne segített. – vallotta be Tom, Bill pedig bólintott. Egyáltalán nem volt ezen meglepődve.
- Nem most csinálta először. – mondta Bill, egy keserű nevetéssel karöltve. Megfordult, és felhúzta az ingjének az ujját, a válla alatt egy heget mutatva. – Nekivágtak a falnak. – magyarázta Tomnak, aki kérdőn nézett rá, majd visszaengedte az ing ujját.
- Mikor történt?
- Régen. – legyintett Bill. – Miután ide kerültem, a javító után.
- Voltál javító intézetben?
- Hát persze! – felelte a rab. – 16 voltam, nem? A 18. születésnapomig nem hozhattak ide.
- Én azt hittem… - kezdett bele Tom, de abba is hagyta, amikor rájött, hogy amit Georg mesélt valami zárt osztályról, az minden bizonnyal baromság volt. Az utóbbi időben, Georg szinte összes sztorijáról kiderült, hogy baromság volt.
- Javítóban voltam. – magyarázta Bill, és lekapart egy nagy rozsdadarabot az ablak előtti rácsokról. – Aztán egy kis ideig itt, aztán pár hónapra beraktak egy elmegyógyintézetbe, igen, ez a része igaz. A zárt osztályon voltam.
Oh, itt is van.
- De visszaküldtek ide.
- Hogy-hogy?
- Nem tudtak velem bánni. – vont vállat Bill.

Georg is pont ezt mondta régebben. Tomnak lett volna még kérdése, de úgy döntött, azzal most várhat. Nem akart ilyen hamar újabb kérdéseket feltenni, amikkel kiakaszthatja Billt. Ezért inkább úgy döntött, hogy hátradől, és csak nézte, ahogy Bill az ablakon át bámult ki, a kinti világot szemlélve. Tom újra azt kívánta, hogy bár ki tudna jutni innen. Életfogytiglant kapott, de talán volt rá esély, hogy jó magatartsá miatt előbb kiengedjék?

De - gondolta Tom sóhajtva, Bill hátát bámulva - de akkor tényleg el kellene kezdenie jól viselkednie, és abba kéne hagynia a játszadozást.

Bill 10 teljes percen át csak meredt ki magából, anélkül, hogy bármit is mondott volna. Tom ugyanolyan csendben volt, ahogy a rab hátát bámulta. Aztán megszólalt.
- Lágyság és keménység. – mondta, kiengedve egy hosszú, remegő lélegzetet. A hangja távolinak tűnt, és Tom el is tűnődött, hogy a szervezetében lévő drogok beszéltek-e belőle, mert amit mondott, annak semmi köze nem volt ahhoz, amit előtte mondott. Bill tovább folytatta. – Meleg és hideg. Víz és tűz, éjszaka és nappal. Férfiasság és nőiesség. Ezt jelenti.
A nyakát dörzsölte, remegő kézzel, Tom szemei pedig elkerekedtek, a szíve pedig zakatolni kezdett a mellkasában.
- Bill, nem kell…
- Két rész egy egészből. – folytatta, szorosan megfogva a nyakát. – Kiegészítik egymást, éltetik egymást. Annyira különbözőek, és mégis annyira…
- Bill, tényleg nem kell-
- Neki is volt egy. – folytatta, nem is figyelve Tomra. – Itt. – mutatott a hátára.
Tom nagyot nyelt. Kirázta a hideg, és szomorúság öntötte el, mert most már sejtette, hogy Karina ki is volt Bill számára. Két lehetőség ugrott be neki, de a külsejét tekintve, az egyiket rögtön ki is zárta.
- Bill, ő a te-
- Tetszett nekünk, hogy a szimbólum annyira jellemző volt… ránk. – mondta Bill, mintha nem is hallotta volna Tomot. – Amit viszont nem tudtunk, - folytatta, szinte suttogva. – Hogy a… a nyugati kultúrában jót és rosszat jelent. – állt meg egy pillanatra. – Yin meg akarja javítani Yangot, de Yang…
Bill megragadta a rácsokat, és Tom felállt, hogy lassan, óvatosan megközelítse Billt.

Bill nem reagált, amikor Tom átkarolta, az orrát pedig a hajába temette.
- Hé, - kezdett bele halkan. – Nem kell elmondanod. Nem kell tudnom, oké?
Bill nem mozdult, és semmilyen formában nem viszonozta az ölelést, de hogy engedte magát ölelni, már bőven elég volt Tomnak.
- Nem kell tudnom. – suttogta újra.

- Te tényleg… - kezdett bele Tom, de rögtön abba is hagyta, ahogy eszébe jutott, amit alig pár órával korábban mondott. Nem akarta, hogy Bill újra kiboruljon, főleg ilyen rövid idő után, hogy azt mondta neki, hogy nem kell tudnia. Rájött, hogy tényleg nem kellett tudnia. Még ha legszívesebben üvöltött volna a kíváncsiságtól, akkor sem számított. Nem számított, hogy Bill mit követett el, vagy hogy pontosan milyen kapcsolatban is állt Karinával, vagy hogy mi történt vele. Csak az számított, hogy Bill jól van. A múlt már elmúlt, és Tom nem akarta tovább zaklatni ezzel Billt. Elvégre is, ez Anne feladata volt, nem az övé.

Tom még mindig a cellájában volt, két órával később is. Egyáltalán nem csináltak semmit, csak csendben ültek, és cseverésztek, Tom pedig kezdte úgy érezni, hogy valamerre haladnak, mintha Bill kezdte volna abbahagyni a kis játékát. Talán túl optimista volt, de reménykedni azért lehet, nem?

- Mi az? – nézett rá Bill kíváncsian. – Én tényleg mit? Még több pletyka? Gyerünk, kérdezd csak. Még mindig van elég gyógyszer bennem, hogy ne robbanjak fel.
- Biztos? – kérdezte Tom óvatosan, és amikor Bill bólintott, akkor már nem volt más lehetősége, muszáj volt kimondania. Felsóhajtott. – Oké, szóval Georg azt mondta, hogy… hogy volt egy szobatársad. – megállt itt egy pillanatra, hogy Bill arckifejezését tanulmányozza, de semmi érzelem nem jelent meg rajta, ezért folytatta is. – Azt mondta, hogy akkor kaptál magáncellát, amikor… megpróbáltad megölni őt. – nyelt nagyot, óvatosan Bill szemébe nézve. Szerencsére, úgy tűnt, hogy nem igazán rázza meg a téma.
- Igaz. – mondta, szemrebbenés nélkül. – Ez tényleg igaz. Hallottál mást is erről?
- Azt, hogy te… - kezdte Tom, és Bill arcát elemezte még mindig. Nyugodtnak tűnt, de nem volt benne biztos, hogy jó ötlet ezt kihasználni. Kicsit önzőnek érezte magát emiatt. – Hogy volt egy rendőr…
- Akit megtámadtam, igen. – bólintott Bill. – Őt áthelyezték valahova, nem sokkal utána. Egy olyan epizód alatt történt, amilyen most is volt. – mosolyodott el. – Érted miért nem akarom, hogy itt legyél, amikor megtörténik?

- Hé, hé! Mi folyik itt? Engedd őt el!

A rab megfagyott, a kezeit pedig még mindig a szobatársának nyaka körül tartva gyorsan megfordult, hogy megnézze ki zavarta meg. Elengedte őt, a férfi, akit pedig eddig lefogott, most köhögve kapott a nyakához, és levegőért kezdett kapkodni.

A rab, akit a rendőr csak 815-ös rabként ismert, felkelt az ágyról, és oldalra döntött fejjel megindult. A rendőr azt hitte, hogy azért teszi, mert már lehiggadt, ezért megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
- Helyes. – mondta. – Most pedig mondd, miért kellett ez? Idebent nem tolerálunk egy verekedést sem.

Az ágyon, a másik rab hevesen rázta a fejét.
- Ő… Egy… - dadogta, 815-re mutogatva, de a hangja nem volt elég erős ahhoz, hogy egy teljes mondatot el tudjon mondani. A szemei viszont tágra nyíltak, rémülten, a középkorú rendőr pedig felvonta a szemöldökét. Az évek során nem egy olyan esettel találkozott, hogy a cellatársak egymásnak ugrottak, de most a férfi tekintetében olyasmit látott, amit előtte még sosem. Egy kicsit még viccesnek is tartotta, hogy ez a kis férfi, illetve inkább fiú, le tudott nyomni egy még nála is idősebb férfit.

Visszanézett a 815-ösre. Tudta, hogy van neve, és tudta is, hogy mi, de a számok jobban megragadtak a fejében, mert így hívta mindenki más is. Nagyon népszerű téma volt a rab, főleg a fiatalabb rendőrök körében, amit egy kicsit hülyeségnek is tartott. Ő is csak egy sima bűnöző volt. Ugyanolyan barom, mint a többi, legfeljebb kicsit dühösebb.
- Azt akarod mondani, hogy-

815 szakította meg, ahogy előreugrott, a rendőr fejét pedig olyan erősen az ajtóba vágta, hogy egy pillanatra el is homályosult a látása. Remegő kézzel nyúlt a fejéhez, amikor pedig visszahúzta, látta, hogy mélyvörös folyadék volt az ujjain. Tágra nyílt szemekkel nézett a rabra, és gyorsan felpattant, 815 karját a háta mögé csavarta, és durván a falhoz nyomta. A rab felkiáltott, a rendőr pedig észrevette, hogy a bicepszén sötét piros vágás jelent meg a durva téglafal miatt, lassan pedig végigfolyt a vér a karján.
- Ez történik, amikor nem viselkedsz. – üvöltött rá a rendőr. – Most, el foglak engedni, te pedig lenyugszol, oké? – megrázta a rabot, aki pedig remegve bólintott. Elégedett volt a válasszal, és óvatosan elengedte a karját. – Így-így, remek. Most pedig, kérlek-

Épp, hogy elengedte, 815 újra támadt, a térdét a rendőr gyomrába vágva, amitől össze is csuklott. Köhögni kezdett, és levegőért kapkodott. Felnézett, és látta, hogy a rab vicsorogva bámul rá, és egész testében remeg. Ki kell jutnom innen, gondolta a rendőr, ahogy felnézett a fiúra. Nem akart belekeveredni, ezt a kölyköt egyértelműen túl hamar engedték ki a diliházból. Szólni fog a főnöknek, és bezáratja valahova, ahol egyedül lesz. Megragadta a kulcsait, 815 pedig ismét vicsorgott, egyfajta figyelmeztetésként, mintha próbára akarná tenni.

- Ha újra megtámadsz, - mondta lassan, felsőbbrendűség érzésével. – Le foglak lőni.
- Próbáld csak! – sziszegte 815, és mielőtt a rendőr elkezdhetett volna reagálni, a rab villámgyorsan elvette tőle a pisztolyát, és egyenesen rácélzott a férfira, aki a kulcsot már be is tette a zárba.
- Csönd, kicsi rendőrkém, egy szót sem. – énekelte suttogva, hatalmasra nyílt szemekkel, szinte gyermekiesen. Olyan volt, mint egy vidáman játszadozó kisfiú.

A rendőr leejtette a kulcsait – annyira remegett a keze – és amint lehajolt, hogy felvegye őket, lövés hangja visszhangzott az egész emeleten, és éles fájdalom nyilallt a combjába.

- Nem akarsz megölni.
- Szeretném elkerülni, igen.
Tom nevetett, Bill pedig összeszűkítette a szemeit.
- Mi a fene olyan nevetséges?
Tom megrázta a fejét.
- Azt hiszem, ez igazából egy bók volt. – mondta. – Egy Bill-stílusú bók.
Bill felvonta a szemöldökét, és felhorkant.
- Oh, istenem. Menj, egyél egy fánkot, vagy valami.
Amikor Tom újra nevetett, Bill is csatlakozott hozzá, pontosan két másodpercre, amitől Tom egyből abba hagyta, és csak bámulta a rabot. Bill lenézett, és az ajkába harapott.
- Az egész arcod valahogy felragyog, amikor nevetsz. – mondta Tom. – Olyan… –  gyönyörű. – Más.

Bill lefelé irányította a tekintetét, nagyon elcsendesült, Tom pedig szinte hallotta a fejében csikorgó kerekeket. Mire gondolhatott?

Mire gondolsz? – gondolta Bill dühösen, a fejét pedig legszívesebben a rácsokba verte volna. Miért hagyod, hogy ezt csinálja? Miért mondod el neki ezeket? Kibaszott gyógyszerek.

Nem tudta, hogy most hirtelen miért tért el a forgatókönyvtől, miért hagyja, hogy Tom azt kérdezzen amit akar, ráadásul miért válaszol is. Amilyen dühítő volt az egész, ugyanúgy tudta, hogy még mindig nem lehet teljesmértékig a gyógyszerekre fogni. Olyan könnyűnek kéne lennie most is, mint legutóbb. Csak egy kis időtöltés, szórakozás egy kezdő rendőr fejével.

Eszébe jutott, hogy Andreas hogyan nézett rá a végén. Azzal a tiszta undorral a kék szemeiben, Bill pedig le volt tőle nyűgözve, abszolút le volt nyűgözve. Élvezte a játszadozást, hogy így-úgy irányíthatta. Élvezte, hogy a rendőr olyanná vált, mint egy báb, akit dróton rángathat, és hogy milyen könnyű is volt megtörni. Bill imádta nézni, ahogy szétesik a kezei között, a végét pedig főleg imádta, az undort, és a gyűlöletet.

Most viszont, Bill nem bírta elviselni még a gondolatát sem, hogy Tom ugyanúgy nézzen rá, ahogy Andreas tette, most viszont már nem tudott csak úgy elsétálni. Főleg nem azután, ami a bíróságon történt… most már nem is tudta érdekelni. A játéka hirtelen olyan… unalmasnak tűnt; időpazarlásnak. De ez játék nélkül mi is volt? Bill feje fájni kezdett, és megszorította az orrnyergét.

Tomnak mindenesetre igaza volt, a nevetés más volt. Más érzés volt. Olyan érzés volt, mint egy grimasz, ami a rossz izmokat rángatta, az edzetlen izmokat. Emlékezett rá, hogy valamikor régen tudott nevetni, bizonyos emberekkel, de az már hosszú, hosszú ideje volt. Már nem volt hozzá joga, hogy nevessen.

- Sajnálom. – mondta Tom egy kis idő után. – Most már tényleg nem idegesítelek.
- Nem arról van szó. – mondta Bill halkan, az ujjaival dobolni kezdett az asztalon, és felszisszent. – Au! Oké, most már fáj a kezem.
- Eddig tartott. – nevetett Tom. – Talán le kéne cserélni rajta a kötést.
- Ja. – rakta Bill a sebesült kezét az asztal alá, és megvonta a vállát. – Talán.
- Szeretnéd, ha vetnék rá egy pillantást?
- Persze, csináld, csak ne mutasd meg. – mondta Bill, és megremegett, majd a kezét visszarakta az asztalra, a tenyerét felfelé fordítva.
- Nem bírod a vért? – kérdezte Tom meglepetten, ahogy óvatosan kicsomagolta Bill kezét a kötések alól. – Ezt nehéz elhinni.
- Csak ha túl sok van. – mondta Bill, a falat bámulva, amíg Tom a teljes kötést levette.
- Áucs. – mondta Tom, az orrát ráncolva. Több apró, vörös vágás volt az egész tenyerén, felszakadt bőrdarabkákkal, és odaszáradt vérrel. Fájdalmasnak tűnt, főleg Tom számára, aki nem volt túl nagy rajongója az ilyesfajta sérüléseknek. – Szólok Anne-nek, hogy hozzon majd újakat. – mondta, és óvatosan visszatekerte a gézt.
- Beszélni akar majd velem, nem? – sóhajtott Bill, és visszahúzta a kezét, ahogy Tom befejezte.
- De.
Bill újra felsóhajtott.
- Már alig várom. – mondta, a hangjából pedig áradt a szarkazmus.
- Legyél kedves vele. – mosolygott rá Tom, és az órájára pillantott. – Basszus. – mondta, elkerekedett szemekkel. – Szerintem jobb ha megyek, már így is túl sokáig voltam itt. Nem érdekel, ha Georg észreveszi, de ha a főnök…
Bill bólintott.
- Értem.
- Jól leszel? – kérdezte Tom aggódva, ahogy felállt.
Bill ülve maradt, és felvonta a szemöldökét.
Tom nevetett, és felemelte a kezeét.
- Oké, oké, megyek, majd találkozunk, szia!
- Szia.

Tom rámosolygott Billre, Bill pedig minden erejével próbált nem visszamosolyogni, de nem jött össze neki.