A telefon egész reggel csörgött, Bill pedig már komolyan kezdett ideges lenni. Még ha munkáról lett volna szó, akkor talán nem zavarta volna, de valahogy úgy tűnt, mindenki, akit valaha ismert, hirtelen most döntött úgy, hogy beszélgetni akar. Bill egyáltalán nem volt elragadtatva.

Egyetlen ember volt, akivel szívesen beszélt volna, de amióta meggyőzte Tomot, hogy fessen neki, mintha eltűnt volna a föld felszínéről. Ő kérte, persze, de lassan kezdte megbánni.

Amikor ezredszerre is megszólalt a telefon, már teljesen elvesztette a türelmét. Gondolkozás nélkül kitépte a telefont a tartóból, és beleüvöltötte, hogy „Igen?!”, a gyanútlan hívónak.

- A te hangodat is jó hallani, édesem. – szólalt meg az anyja hangja a vonal másik végéről, és Bill azonnal megbánta, hogy ilyen durva volt. Egy ideje már nem csinált semmit az anyja, hogy ezt érdemelje.
- Ne haragudj, anya, de elég mozgalmas napom volt. – sóhajtotta, és még ő maga is hallotta a fáradtságot a saját hangjában.
- Sajnálom, drágám. – felelte Simone, de egyáltalán nem úgy hangzott, mint aki tényleg sajnálja, és Bill is csak csóválta a helyét. Semmi együttérzés nem volt benne.
- Van valami különösebb oka, hogy hívtál? Most nagyon elfoglalt vagyok. – mondta udvariasan, remélve, hogy nem egy újabb beszélgetős hívás lesz. Se ideje, se türelme nem volt ehhez.
- Ami azt illeti, van. – kezdett bele Simone, majd megállt pár pillanatra. Bill egyből kiszúrta, hogy ezt a drámai hatás kedvéért tette, túl jól ismerte már. Mindig akkor csinálta ezt, amikor azt gondolta, hogy valami fontosat fog mondani, de az igazság, hogy általában egyáltalán nem volt az.
- Azért hívtalak, hogy megkérdezzem, hogy pontosan mikor is tervezted elmondani, hogy összejöttél egy férfival.

Bill nagyot nyelt. Nagyon is jól hallotta, ahogy a férfi szót kihangsúlyozta. Biztos eléggé meg volt lepve, tekintve, hogy Bill sosem mondott neki semmit, és biztos ki volt akadva, hogy nem egyenesen a fiától tudta meg.
- Hát, ömm… - kezdett bele félénken, de igazából nem volt semmi oka, hogy miért nem mondta el. Egyszerűen csak nem gondolt erre. Oké, ez hazugság. Azt hitte, hogy az apja el fogja mondani, elvégre neki beszélt róla. – Apa nem mondta el? – próbálta elterelni az anyja figyelmét.
- Az apád tudta? – kiáltott fel, és Billnek el is kellett húznia a kagylót a fülétől egy pillanatra. A hang túl magas volt és túl hangos.
- Nyugodj le, anya. – próbálkozott, de nem sok sikerrel.
- Mióta tudta? Miért nem mondta el? Nem, várj, ez nem az ő felelőssége. William Kaulitz, miért nem mondtad el?
Tudván, hogy ebből a helyzetből már nem fog jól kijönni, ezért Bill beadta a derekát. Jöjjön, aminek jönnie kell, még ha az egy kiadós kiabálást is fog jelenteni az anyja részéről.
- Csak azt hittem, hogy majd ő el fogja mondani. Sajnálom, nekem kellett volna.
Simone cinikusan felnevetett a vonal másik végén, Bill pedig a homlokát dörzsölte, hátha ezzel megelőzi a kialakulóban lévő fejfájását.
- Hát persze, hogy neked kellett volna. – mondta, Bill pedig előre félt, hogy mi lesz a következő mondata. – Szóval, ki ez a fiú?
- Nem ismered. Tomnak hívják, 24 éves, és ő is művész. – felelte, és úgy döntött, a graffiti részt inkább kihagyja.
- Oh. – hangzott a válasz, a hangjában pedig egyértelműen hallott a meglepettség, és a bizonytalanság, hogy mit is reagáljon. – Egy fiatalabb férfi? Azt kell, hogy mondjam, Bill, meg vagyok lepve. Mindig valaki idősebbel képzeltelek el.
Bill nevetett egy kicsit, azon tűnődve, hogy ezt a furcsa látomást mégis mikor álmodta meg.
- Hát, mondjuk meg tudom érteni. Egyre idősebb vagy, végtére is, és érthető miért mész a fiatalabbak után. – tette hozzá utógondolatnak Simone.
A sötéthajú férfi nem válaszolt, a szája túlságosan el volt foglalva azzal, hogy tátva lógott a döbbenettel. Basszus, ez a nő elég bunkó tud lenni!
- Anya! – csak ennyit tudott hozzátenni a beszélgetéshez, Simone ugyanis már folytatta a következő pillanatban.
- És művész is. Hát, azt hiszem ez is érthető. Mármint, minden ember, akikkel találkozol, benne van az üzletben, végülis.
Bill szeretett volna erre reagálni, de az anyja nem hagyta, tovább folytatta.
- Azt viszont el kell mondanod, Bill: miért egy férfi? Őszintén, mi a baj a nőkkel?
Bill nem bírta visszatartani, itt már muszáj volt rosszallóan felhorkannia.
- Nem tudatosan választottam fiút, anya. Csak úgy alakult, hogy egy férfi lett, ennyi.
Most az anyja maradt szótlan. A vonal egy darabig csendben maradt, amíg újra meg nem szólalt.
- Úgy alakult, hogy férfi lett? Bill, ennek mi értelme van? Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha mondtál.
Bill hamar beleunt az egészbe, és már alig várta, hogy befejezhesse a beszélgetést. Tudta, hogy az anyja úgy sem fogja megérteni.
- De, van értelme, legalábbis nekem. – mondta, és egy pillanatra megállt, mintha gondolkozna. – Tudod, hogy nagyon sajnálom anya, de most mennem kell. Nagyon sok dolgom van, és szeretnék még éjfél előtt hazajutni.
Simone sóhajtott a vonal másik végén, Billnek pedig egy kis bűntudata támadt.
- Oké, értem. – mondta, aztán gyorsan újra is gondolta. – De még nem fejeztük be, fiam. Áthozod vacsorára. Nem fogom hagyni, hogy az egyetlen fiam egy teljesen idegennel legyen együtt. Csak úgy fair, ha bemutatod nekünk.
Erre már fel volt készülve Bill, és bár ez nem azt jelentette, hogy akarta is, nem látott ebből kiutat.
- Értem, hamarosan bemutatom majd. De most tényleg mennem kell.
- Igen, igen. – morogta Simone, Bill pedig el tudta képzelni, ahogy a kezével int a levegőben. – Majd később beszélünk, édesem.
Bill gyorsan elmotyogott egy sziát, és nagy sóhajjal letette. Már túl öreg volt a hegyi beszédekhez, ahhoz pedig pláne, hogy amiatt aggódjon, hogy a szülei mit szólnak majd a barátjához.

Mégis, Bill hihetetlenül izgult. Nagyon jól tudta, hogy a szülei hogy fognak reagálni, és ezt nem kívánta Tomnak. Szét fogják őt tépni.

De most már megígérte, Simone Kaulitz pedig nem olyasvalaki volt, akinek nemet lehetett mondani, se az, aki jól kezelte volna a visszautasítást. Nem volt más lehetőség: Tom találkozni fog a szüleivel, még ha mindketten bele is halnak.

- Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálom. Basszus, nem tudom elhinni, hogy hagytam magam rábeszélni! – idegeskedett Tom a kocsiban, Bill pedig őszintén sajnálni kezdte. – Tudod, hogy szeretlek Bill, de komolyan, miért kell találkoznom a szüleiddel? Nem vagyok jó a szülőkkel!
Bill visszafojtott egy nevetést, és együttérzően pillantott rá, a kezét pedig megfogta, és biztatásképpen megszorongatta.
- Jó leszel.
- Tudod, valahogy ebben kételkedem. – ráncolta Tom a homlokát, és unottan bámult ki az ablakon. A puccos környék látványa nem segített az idegeinek. Ez annyira nem az ő területe volt, hogy már nevetni sem tudott a helyzeten.
- Nyugi, Tomi, nem fognak harapni.
Elmosolyodott a becenéven, amit eddig Bill soha nem használt (vagy legalábbis nem hangosan), és nem bírta visszafogni a nevetését.
- Nem, egészben fognak lenyelni.
Bill is nevetett ezen, amitől Tom egy kicsit jobban érezte magát.

Amit mondott, nem vicc volt, hanem az igazság, és ezt mindketten tudták.

- Sziasztok! – üdvözölte őket az ajtóban egy apró termetű, szőke nő, akiről Tom úgy sejtette, hogy Bill anyja lehet. Gyorsan megvizsgálta az arcát, hasonlóságok után kutatva, de meglepően keveset talált. Az egyenes orrukat és a széles mosolyukat leszámítva, Bill és az anyja totális ellentétei voltak egymásnak, ami Tom szemében elég furcsa volt.

- Biztosan te vagy Tom! – mondta, magára vonva a figyelmét, Tom pedig félénken bólintott, mivel nem tudta megtalálni a saját nyelvét. – Nem mondhatnám, hogy sokat hallottam már rólad, Bill nagyon rossz gyerek volt, nem mondott semmit, de már várom, hogy megismerhesselek!
Nem tűnt rosszindulatúnak, se bunkónak, de Tom hamar észrevette az erőltetett mosolyából és a homlokán lévő ráncokból, hogy Simone nem volt túlságosan elragadtatva. Nagyon szkeptikus volt, de nem is hibáztathatta ezért.

- Bill, fiam! – hallatszott egy mély hang a házból, Tom pedig majd’ felugrott amint meghallotta. Gyors léptek közeledtek, egyre hangosabb kopogással az előszobából. Tom el tudta képzelni, hogy valódi olasz, bőrcipők lehettek, természetesen kézzel készítettek, amiknek apró sarkaik voltak csak a hanghatás kedvéért.

Jörg Kaulitz legalább olyan sötét és rémisztő volt, mint amennyire a felesége vidám és kedves. Tom gyorsan rájött Bill honnan örökölte a sötét színeit, de a tejfehér bőrét és a vékony alakját az anyjának tulajdonította. Jörg sötétebb bőrű, nagydarab férfi volt, és Tom magában megállapította, hogy sosem szeretne ujjat húzni vele. Jobban jár, ha nem kell szembenéznie az öklével.
- Apa. – bólintott Bill, Tom pedig visszatartotta a mosolyát. Mi volt ez a viselkedés gazdag emberek között? Olyan… merevek voltak. Merevek, személytelenek, távolságtartóak.
- És te biztos Tom vagy! – mondta Jörg, szoros mosollyal, és a fiatalabb férfi felé nyújtotta a karját. Tom idegesen nyúlt felé, de határozottan rázta meg, és csak az udvariasság kedvéért hozzátette, hogy „Uram”.
- Kértek valamit inni? – kínálta meg őket Simone kedvesen.

Tom és Bill is idegesen bólintott, a raszta pedig nézte, ahogy a nő is bólint, közben végigmérte Tom megjelenését, nem túl elégedett kifejezéssel az arcán. Tom sóhajtott egyet, de csak magában, és követte a többieket a nappaliba, illetve az egyik nappaliba; a ház mérete alapján ugyanis biztos több is volt.

- Szóval, Bill azt mondta, hogy művész vagy. Miféle művész? – érdeklődött Simone, miután mindannyian helyet foglaltak. Bill és Tom a kanapén ültek, Jörg pedig egy hatalmas fotelben, aminek Simone a karfáján ült. Annyira tökéletes volt a látvány, hogy Tom már azon gondolkozott, hogy meg kell csípnie magát, hogy biztosna tudja, hogy nem álmodik. Ezek az emberek túl formálisak, túl tökéletesek voltak. Nem tudta megmagyarázni mi, de volt benne valami furcsa.

Kellett neki egy kis idő, hogy észrevegye, hogy mind őt nézik, türelmesen várva a választ. Várjunk csak, művészt mondott? Tom a barátjára nézett, és nagyot nyelt. Basszus, Bill nem mondta el nekik.
- Én… - kezdett bele, de megállt egy pillanatra, a szavakat keresve. Hogy mondja ki? Fél másodpercet szánt rá, hogy végiggondolja, de ez is túl hosszú volt, ezért úgy döntött, hogy talán az őszinteség a legegyszerűbb. Végülis mi a legrosszabb, ami történhet? – Graffiti művész vagyok.

Igazából egy kicsit vicces is volt végignézni a Kaulitz házaspár reakcióját. Mindketten, természetesen, eléggé le voltak sokkolva, de mindent megtettek, hogy ezt ne mutassák ki. Simone szemei ide-oda pattogtak a fia, Tom, és a padló között. Jörg csak bámulta őt, félig nyitott szájjal, nem túl elegánsan.
Bill határozottan a földet bámulta, nem nézett senki szemébe.

Amikor nem bírta már tovább, Tom a szemeit forgatta, és megragadta Bill kezét. Minden szem azonnal a kezeikre zoomolt, Tom pedig diadalittasan elmosolyodott. Ezzel legalább másfelé terelte a gondolataikat.

- Szóval, ömm… - próbálkozott Simone egy kis idő után. Látszott rajta, hogy nagyon keményen próbálkozott normálisan megtartani az eddigi formáját. Ez már egyértelműen sok volt a kis finom lelkének. – Mióta ismeritek egymást?
A hangja a végére már szinte csak suttogás volt, és Tom eltűnődött, hogy miért. Ekkora sokk volt ez? Ennyire nagy szégyennek tartotta a kapcsolatukat? Vagy csak szimplán olyasmit látott, amivel előtte még nem találkozott, és nem tudta hogyan kezelje?

A két férfi egymásra nézett, és gyorsan felidézték a napot, amióta hivatalosan is együtt voltak. Tom a napokat számolta, Bill a fejében újraélte az emléket. Enyhe pír jelent meg a sötéthajú férfi arcán, Tom pedig elmosolyodott, nagyon jól tudva, hogy mire gondol. Emlékezetes nap volt.
- Pár hete. – felelte Tom felületesen. Úgy döntött, hogy a pontos dátum csak kettejüknek szól.

- Értem. – mondta Simone halkan. Ötlete sem volt hogyan kezelje a helyzetet, ami minden egyes másodperccel egyre kényelmetlenebbé vált. Ahogy a fia titkos mosolyokat küldött a fiatalabb, rasztahajú férfi felé, már túl sok volt neki. Az, hogy William, az ő fia hogyan került össze egy ilyen alakkal, hatalmas rejtély volt számára. A fiatal férfi, akinek rasztái voltak, piercingje, úgy öltözködött, mintha feketének képzelné magát – a legidegenebb teremtmény volt, aki valaha is a házában járt. Nem tartozott a világába, az ő világukba, és képtelen volt megérteni, hogy Bill ezt miért nem veszi észre.

A feleségével szemben, akinek minden az arcára volt írva, Jörg megtartotta magának a véleményét. Ő csendben tanulmányozta a két fiatal férfi közti pillantásokat, és mélyen megremegett. Bill mindig furcsa volt számára, egy rejtély, amit nem tudott megoldani. Amikor azt hitte, hogy végre sikerült megfejtenie, a lázadó kissrác mindig előre ment, és valami teljesen váratlant csinált. Ettől volt olyan rohadt jó abban, amit csinált, ezt Jörg is elismerte, mert a fiának mindenképp volt tehetsége, de mégis, mindig sikerült összezavarnia és ledöbbentenie.

Pontosan ezért, úgy tekintett erre a kapcsolatra, mint valami újabb hóbortra, amiből remélte, hogy Bill minél hamarabb észhez tér, még mielőtt javíthatatlan károkat okoz a hírnevében.

- Hát, ez érdekes volt. – mondta Tom, nem viccnek szánva, ahogy üres fejjel bámult ki az ablakon. Bill a hátsó ülés másik oldalán ült, és ő is ugyanezt csinálta. Mindkettejüknek sok dolog kavargott a fejében, és egyikük sem volt beszélgetős hangulatban. Tom nem is várt választ, Bill nem is tervezett felelni.

A taxi idegtépően halk volt, egyedül az ablaktörlők egyenletes hangjai törték meg a csendet. Félúton, a taxisofőr úgy döntött, hogy bekapcsolja a rádiót, csak hogy a saját idegeit lenyugtassa. Még ő is megértette, hogy mennyire rosszul sülhetett el a két férfi estéje.

A vacsora kibírhatatlanul hosszú, és csendes volt. Mindannyian próbálták feldobni a beszélgetést: Jörg a művészettel, természetesen; Simone a fiúk kapcsolatával, ami hamar kínosra sikeredett; Bill a Tom munkájával kapcsolatos terveivel; Tom pedig Bill jelenlegi sikerével, amiről őszintén szólva semmit sem tudott, de azt gondolta, hogy vidámabb, és kevésbé érzékeny téma lenne. Miután minden próbálkozás elbukott, csendben ettek tovább, kényelmetlen pillantásokat, és túllőtt mosolyokat vetve egymás felé.

Ahogy a taxi a város felé közeledett, a fülsüketítő csendet már nem bírta Bill elviselni. Lassan megfordította a fejét, és rápillantott Tomra, akinek a gondolatai el voltak veszve a kint szakadó esőben.
- Ugye tudod, hogy nem érdekel mit gondolnak? – kérdezte Bill óvatosan. Az eső és a rádió mellett alig volt hallható a hangja.
- Tudom.
Tom oda se fordult Bill felé, hogy a szemébe nézzen, az idősebb fiú pedig felsóhajtott. Ebben annyira nem volt biztos.

Igazából, Tom tényleg nem volt benne biztos. Billnek tényleg nem számított, hogy a szülei zsigerből gyűlölték a barátját? Hogy-hogy nem érdekelte? Elvégre, a szülei voltak, az ő véleményüknek számítania kéne, nem?

Billnek elég nagy akaraterő kellett, hogy újra megszólaljon, miután az első alkalommal nem igazán jött neki össze. Legalábbis így érezte. De már nem volt túl sok vissza hazáig, és még mindig úgy érezte, hogy el kell mondania bizonyos dolgokat.
- Tudod, hogy szeretlek. – mondta, ezúttal kicsit erősebb hangon.
Ebben egészen biztos volt.
- Tudom. – fordult felé Tom, egy kis mosollyal az arcán. Igen, ezt mindenképp tudta. A kérdés viszont: ez elég volt?
A köztük lévő ülés felett átnyúlva, Bill megfogta Tom kezét.
- Nem fogom hagyni, hogy közénk álljanak. – jelentette ki, azt a döntését, amit már rég meghozott, de úgy döntött, Tomnak is tudnia kell.

Az igazat megvallva, Bill mindig is tudta, hogy a szülei nem lennének elragadtatva, hogy ha egy férfival jönne össze. Az, hogy graffiti művész volt, akinek ráadásul saját lakása sem volt, már nem is tűnt emellett olyan nagy dolognak. Persze, ezzel is volt problémájuk, de Bill biztosan tudta, hogy inkább a neme zavarta őket a legjobban.

Mégis, Bill amióta csak elfogadta, hogy beleszeretett Tomba, megfogadta, hogy harcolni fog érte minden erejével. Bill Kaulitz sosem volt szerelmes, de azokon a ritka alkalmakon, amikor mégis, hát, akkor teljes szívével tette. Ha Tom meg akart volna szabadulni tőle, szó szerint ki kellett volna rugdosnia az életéből.

- Csak azt kívánom… - kezdett bele Tom, de ismét elveszett az esőben, mielőtt be tudta volna fejezni a gondolatát.
- Mit kívánsz?
Tom a piercingjével játszott, és azon tűnődött, hogy fogalmazza meg.
- Azt kívánom, hogy bár elfogadnának az életed részeként. Nem fogsz egyhamar megszabadulni tőlem. – mosolyodott el. – Legalábbis, remélem, hogy nem. – tette hozzá, mert őszintén, nem volt benne biztos.
- Ne aggódj, nem tervezek megszabadulni tőled mostanában, Tomi. – mondta Bill, és rákacsintott. Tom elpirult, még nem volt hozzászokva a becenévhez. – Vagy bármikor is. – tette hozzá Bill, Tom pedig minden illemét kinthagyva az esőben, egy gyors mozdulattal odacsúszott Bill mellé, megragadta a derekát, és olyan közel húzta magához, amennyire csak lehetséges.

A csókjuk tele volt szenvedéllyel, és kimondatlan ígéretekkel. A kétségbeesett vágy, hogy kommunikáljanak, olyan erős volt, hogy mindketten elvesztek a pillanatban. A pillanatban, amiben a saját nyelvükön adták át egymásnak az örökké ígéretét. Egy olyan nyelven, amiben nem volt szükség szavakra.

Csak amikor a taxisofőr megköszörülte a torkát, akkor váltak szét. Az ajkaik vörösek voltak, és idióta módjára vigyorogtak. A kocsi megállt, Bill pedig kinézett az ablakon, és látta a lakását.
- Feljössz?

Tom nem is értette, hogy miért kérdezte meg Bill. Egyáltalán nem állt szándékában szem elől veszteni a gyönyörű sötéthajú férfit. Bill válaszként csak egy bólintást kapott. Amíg kifizette a taxisofőrt, Tom apró csókokkal borította be a nyakát, édes szavakat suttogva a fülébe. Egyikük sem vette észre a taxisofőr kényelmetlen pillantásait, se a hideg esőt, ahogy bőrig áztatta őket. Kéz a kézben léptek be az épületbe, és még számukra is ismeretlen okokból, a lift helyett a lépcsőn mentek fel.

Egy szóra sem volt szükség, ahogy beléptek a lakásba. Bill gyorsan megszabadult a kulcsaitól, és rögtön a ruháitól is, Tom pedig ugyanezt tette. Mire beértek a hálószobába, mindketten elvesztek az éhes csókokba, és égetően forró érintésekbe.

Azon az éjszakán, a zuhogó eső hangjára szeretkeztek, Tom és Bill pedig újra és újra megvallották egymásnak szerelmüket. Meghozták a döntésüket: hogy soha, semmi nem állhat közéjük. És ahogy elaludtak, összebújva, mindketten tudták, hogy az életük sosem lesz ugyanaz. Az életük mindörökre megváltozott, és bárki kérdezte volna őket, mindketten azt mondták volna, hogy jó irányba.