Reggel 7:00-kor Tom felkel, megdörzsöli a szemét (kétszer), aztán egyetlen egyszer ásít, majd tüsszent, ugyanis történetesen allergiás.

Majdnem 7:20 van, és Tom elalszik reggeli közben. Mire Tom felkel, már 7:30 van, és futnia kell a hálószobájába, hogy megfelelő öltönyt kapjon magára, mielőtt elindulna otthonról.

Időnként, pont mielőtt kilépne az ajtón, Tomnak olyan érzése támad, mintha valaki minden mozdulatát figyelné, de Bill szerencséjére, mindig elhessegeti ezt az érzést kettő, és csakis kettő fejrázással.

Az ajtót bezárja, és Tom már úton is van munkába.

Tom zsinórban a második mentolos rágóját vette a szájába, abból a fajtából, amelyik a naplója szerint (23. oldal) az egyetlen elfogadható rágó a világon. Georg olvashatatlan mosolyt küldött felé a könyve mögül.

Ezen a héten, a „Háború és béke” című könyvet olvasta. Georg a szemeit forgatta, mert (ahogyan Bill is,) tudta, hogy amikor Tom szándékosan megcsípi a karját, az azt jelenti, hogy valami zavarja.

- Megint Simone-nal és a birkákkal álmodtál? – kérdezte Georg nagyon lassan és óvatosan, mert mindenkinél jobban tudta, hogy ha egy kicsit is nevetésre emlékeztető hangot ad ki, egyből Tom öklével fog találkozni.

12:00. Georg és Tom együtt ebédel a Joe’s-ban, ami pont az előtt az irodaház előtt található, ahol mindketten dolgoznak. Georg és Tom óvoda óta ismerik egymást, konkrétabban, amióta megkínálta az állatformájú kekszéből. Váltás.

- Georg! – pirult el Tom, és körbenézett, mielőtt folytatta volna. – A másik problémáról van szó. – mondta jóval halkabban, miközben idegesen kortyolta a kávéját.

Szóval ezúttal nem a birkás álomról volt szó, amelyikben Simone birkákat nyírt egy falusi tanyán élve. Valami bizarr okból kifolyólag, Tom mindig rettegett a birkáktól, még akkor is, ha maga is nagyon jól tudta, hogy mekkora hülyeség.

De ahogy mondta is, most nem a birkás álomról volt szó.

- Ez esetben… - mondta Georg, majd ismét visszafordult a könyvéhez, nagyot kortyolva a saját csészéjéből.
Ezután Tom érthetetlen szavakat kezdett motyogni.
- Mi van? – fordult Georg a barátja irányába.
Tom felpattant, és egyenesen a bár bejárata felé nézett, pont miután elment az a furcsa kinézetű férfi.
- Nem vetted észre? Annál a pasinál elég ijesztő távcső volt… - mondta, miközben visszaült a székébe. Nem messze tőlük, Bill halkan felnevetett.
- Utoljára mondom Tom, senki sem követ téged!

- Mit mondtál? – kapta fel a fejét Tom, és az ajtótól elfordulva Georgra, és ezúttal csakis Georgra figyelt. Mindenki, aki ismerte Tomot (vagy olvasta a naplóját), tudta, hogy Tom hírhedt volt arról, hogy képtelen volt bármire is koncentrálni.

- Csak azt mondtam, hogy az utóbbi időben kicsit paranoiás vagy. – mondta Georg, és végleg lemondott az olvasásról, félre is tette a könyvét. Már amúgy is a végénél járt. Nem mondhatni, hogy napi 24 órában olvasta, de nem járt tőle messze.

Bill tudta (ismét, Tom naplójának köszönhetően, meg amiért átnézte a cuccait amíg nem volt otthon), hogy Georg talán a legintelligensebb ember volt, akivel Tom valaha találkozott, és valószínűleg, csak a barátságuk miatt dolgozott Tommal.

Ennek ellenére, Tomnak egy dologban igaza volt, valaki tényleg követte. Valaki már jó ideje követte, és úgy gyűjtögette róla az információkat, mint egy mókus a mogyoróit a következő őszre készülve.

Valójában, Bill úgy is tervezte, hogy őszre már tényleg találkozni fog Tommal. Nagyon sokat gondolkozott ezen. Azt akarta, hogy átlagos legyen a szituáció, mégis váratlan. Mindennek tökéletes kell, hogy legyen, fel kell rá készülnie.

De erre majd később visszatérünk.

- Bah! – horkant fel Tom, az arcán pedig valami nem túl szép kifejezés jelent meg. – Nézd! Esik!

Igazából, csak pár esőcsepp jelent meg a bár ablakán. Bill elmosolyodott ezt látván. Tom naplójának 7. oldala; az esős napok a kedvencei.

- Jobb, ha indulunk, különben elkésünk.
- Ja, menjünk.

Amikor Tom és Georg beszaladt a bárral szemben lévő épületbe, ami alatt az első visszautasította a második által felajánlott esernyőt; Bill álmodozó tekintettel nézte őket. Amikor eltűntek az ajtó mögött, levette a szőke parókát és a napszemüvegét.

Oké, vissza dolgozni.

Tom az asztalán lévő töltőtollra nézett, és egyáltalán nem tudta hogy fogalmazza meg, amit le akar írni. Először az ujjai közé vette a tollat, és csodálattal nézte.

Ezerszer végiggondolta már ezt, vagy talán ezeregyszer is. A gondolat, hogy valaki követi, olyan… ijesztő volt? Hát, legalábbis először valahogy így érezte magát, amikor elkezdte gyanítani, hogy valaki átnézi a szemetét és a cuccait, és amikor megbizonyosodott, hogy ez a személy csakis kizárólag az ő dolgaival foglalkozik…

Nem tudta hogy érezze magát az üggyel kapcsolatban, komolyan.

Időnként még azt is elképzelte, hogy talán egy aranyos lány lehet, aki megbánta, hogy középiskolában visszautasította, és most csak Tomra tud gondolni. Amikor ez eszébe jutott, félénken elmosolyodott, mintha valami különlegeset tudott volna.

Mindenesetre, csak nagyon ritkán jött elő ez a furcsa érzése; ez a nagyon őrült érzése. Ezzel még Georgban sem bízott.

A nagymamájának a töltőtoll gyűjteménye és valami régi tinta volt ezekben a kétséges pillanatokban az egyetlen társasága.

Tom a tintába mártotta a tollát, amikor végre sikerült elhatároznia magát, és egy papírlapra írni kezdett.

”Tudom, hogy ott vagy, mutasd meg magad.”

Egy kicsit hülyén érezte magát, de végül a kukába dobta a lapot.