A léptei visszhangzottak az üres folyosón, ahogy ment előre. Félt; a szíve úgy dübörgött, mintha ki akart volna szabadulni a mellkasából, az ujjai pedig erősen szorították a fegyvert. A földön lévő vértócsákat követte, bár egyenesen rettegett, hogy hova vezetik.

A lámpák a plafonon vibráltak, és zizegő hangokat adtak ki. Tom előresietett, a folyosó végén lévő fordulóhoz. A vértócsák egyre hatalmasabbak és sötétebbek voltak, és egy pillanattal később már az egész sarkot beterítették.

Elállt a lélegzete, amikor megpillantotta a halott testet a földön. Ömlött belőle a vér, és ahogy az arcára nézett, Tom felismerte, hogy az a férfi volt, akit lelőtt. Leejtette a pisztolyt, és térdre rogyott a vér közepén.

- Te ölted meg.

Tom felkapta a fejét. Nem látta ki mondta, de a fal felől jött, ahol az árnyak voltak. Hangos kopogások visszhangzottak a folyosón, ahogy a hang tulajdonosa előre lépett.
- Bill? – suttogta Tom. – Mi történt veled?
- Te ölted meg. – mondta Bill újra, és őrült vigyor jelent meg az arcán, ahogy vér kezdett csöpögni a hosszú, sötét hajából. A ruhái is sötétek voltak, de a vérfoltok így is kivehetőek voltak. Az ujja hegyéről csöpögött, és a homlokán folyt végig, összekeveredve a sötét sminkjével, ami végigfolyt az arcán.
- Miért van rajtad ennyi vér? – kérdezte Tom zavartan, de aztán újabb hang terelte el a figyelmét.

- T-Tom! – sírta. – Annyira félek!
A bal sarokban ott volt Bill, egy másik Bill. A karját körbefonta a felhúzott térdei körül, és tágra nyílt szemekkel bámulta a vért.
- Segíts! – suttogta vékony, megtört hangon; az árnyékból előlépett Bill pedig sötét, hangos, gonosz nevetésbe tört ki.
- Kérlek! – könyörgött a sarokban lévő, és kérlelő tekintettel nézett Tomra. – Megmenthetsz!

- Elkéstél! – kiáltott fel a véres Bill, a nevetés közepette. – Nem mentheted meg.
Tom megrázta a fejét.
- Nem, nem késtem el, én…
Ekkor egy újabb hang jelent meg, de ez halk volt, szinte suttogott, és egyáltalán nem hasonlított a másik kettőre.

- Tom! – nyögte, Tom pedig tágra nyílt szemekkel fordult felé. – Tom, gyere, játssz velem!
Ez a Bill a falnak volt támaszkodva. A fejét hátrahajtotta, a lábait széttárta, és egyenesen Tomot nézte. - Annyira akarlak! – mondta, és újra felnyögött, miközben a fal mellett vonaglott.
- Nem lehet! – felelte Tom, de egy láthatatlan erő már oda is húzta hozzá.

Mögötte, felsírt a második Bill.
- Tom, kérlek, segíts!

Tom újra megfordult, teljesen szétesve. A sötét Bill tovább nevetett, hangosabban; a síró pedig a füleit eltakarva, zokogva gömbölyödött össze még jobban.

- Fogjátok be, mindketten! – mondta a harmadik Bill. – Zárjuk ki őket, Tom, hmm? – ragadta meg a saját nadrágjának a madzagját, és kilazította a csomót. – Tudod, hogy akarsz.
Tom megrázta a fejét, kitágult szemekkel nézve őt.
- Nem lehet-

- Oh Tom, hát itt vagy!

Tom a hang irányába fordult, és megint egy másik Billt pillantott meg, aki egy ablak mellett, a fényben állt.
- Épp azon gondolkoztam, hogy mikor jössz meglátogatni!
- Oh Bill! – sóhajtott fel Tom, és talpra állt. – Te vagy az!
Ez volt a valódi Bill, az összes többi hamis volt, és Tom annyira örült neki, hogy legszívesebben sírt volna. Bill haja puha volt és egyenes a szinte angyali arca körül, Tom pedig elmosolyodott. A sminkje valódi smink volt, a bőre pedig mintha ragyogott volna. Gyönyörű volt.
- Hol voltál?
- Én… - kezdett bele Bill, de képtelen volt koncentrálni a teremben lévő zaj, a sírás, a nyögés, a nevetés miatt. Felemelte mindkét kezét, csettintett az ujjával, és egyből elcsendesült minden.
- Ezt hogy csináltad? – kérdezte Tom, teljesen lebénulva, és Bill finoman oldalra döntötte a fejét, lehunyt szemmel, tátott szájjal.

Tom körülnézett, és látta, hogy a három másik Bill átváltozott három különálló füstfelhővé, és a negyedik Bill felé indultak.

Tom nem tudta hogyan állítsa meg, és csak nézni tudta, ahogy a három füsfelhő leszaladt Bill torkán. Amikor mind bent voltak, Bill becsukta a száját, és megemelte a fejét. A szemei sötétek voltak, és vér folyt ki a szemeiből, összekeveredve valami könnyeknek tűnő, tiszta folyadékkal.
- Mmmh, Tom. – mondta, és lassan elindult felé. - Tudod, hogy akarsz. – nyúlt felé remegő kézzel.

Tom felriadt, a szemei pedig elkerekedtek, ahogy az álom lassan leülepedett benne. Újonnan Bill is beleolvadt a megölt férfival kapcsolatos álmaiba, de ez egy új csavar volt benne. Tom megdörzsölte a szemeit, és a lábait levetette az ágy szélére. Az álom részleteit hamar elfelejtette, de az megmaradt benne, hogy négy különböző Bill rángatta. Ez elég bizarr.

Tom a teljes reggeli rituáléja alatt az álmán gondolkozott. Tudta, hogy az anyja nagyon benne volt ebben az álomfejtős dologban, de ezt talán nem lett volna túl okos megosztani vele, ezért úgy döntött, hogy túléli, ha sosem tudja meg mit jelentett. Valószínűleg egyébként sem volt semmi; csak azért álmodta ezeket, mert még mindig nem tette túl magát azon, hogy megölt egy embert. Eltart majd még egy darabig, amíg kiheveri.

Ha már az anyjánál tartunk, az utóbbi időben elkezdte azzal nyaggatni, hogy költözzön vissza Berlinbe, és kezdjen el az apja kapitányságánál dolgozni. Folyamatosan azt mondogatta, hogy ott több lenne a tennivaló, és így többet is találkozhatnának. Őszintén szólva, Tom számára egyik sem volt túl csábító. Eleinte tényleg unalmasnak találta, hogy nem történik itt semmi, de az idő során rájött, hogy tetszett neki ez a nyugalom. Tom elégedett volt a kis kapitánysággal ebben a kis városban; nem is volt másra szüksége, és ha az anyja minden nap ott nyüzgött volna a lakásában, hogy takarítson, az sem lett volna túl csalogató. Tom szerette az anyját, de néha nem ismerte a határokat.

Mellesleg, Bill itt volt, és nem Berlinben.

Mivel előző nap túl sok időt töltött Billel, Tom úgy döntött, hogy ma nem fogja meglátogatni, nehogy észrevegye a főnök, hogy ilyen sokat hiányzik. Valószínűleg nem tetszene neki, Tom pedig inkább nem akart felfüggesztést, vagy kirúgást, amiért nem volt elég óvatos, mint korábban Andreas.

Georg csúnyán nézett rá, amikor megérkezett, és amint kettesben maradtak az iroda részen, odahúzta a székét Tom asztalához.
- Vékony jégen táncolsz. – sziszegte. – Azt hitted nem vettem észre, hogy tegnap két órára elmentél?
Tom vállat vont.
- Nem volt rám szükség.
Georgot mintha lesokkolta volna.
- Ez a munkád. – mondta. – Nem lóghatsz el folyton a munkádból, csak hogy valami kurvás rabbal édeskedj.
- Szóval most már kurvás. – nevetett Tom. – Emlékszem, egy időben még félelmetes és veszélyes volt.
- Mert az is! Ez a kibaszott lényeg!

Tom felsóhajtott.
- Ez a téma már kezd lejárni.
- Ugye tudod, hogy csak játszik veled? – kérdezte Georg, Tom pedig visszanézett a papírmunkájához, összeszorított fogakkal. – Bármit is érzel iránta, ő nem viszonozza.
Erre Tom összerezzent.
- Nem érzek semmit iránta! – csattant fel. A továbbra is összeszorított fogain át hazudott, és remélte, hogy nem tűnik túl kétségbeesettnek. – Te megőrültél. Sosem engedném, hogy addig menjen.
Georg szkeptikusan nézett rá, Tom pedig felnyögött.
- Kedvelem őt, ennyi. Kedvelem őt, ahogy a barátaimat.
- Jó. – mondta Georg, de nem tűnt túl meggyőzöttnek.

Tom legszívesebben behúzott volna neki, de hát azzal mit bizonyítana? Voltak érzései Bill iránt, ezt ő is nagyon jól tudta, de nem volt rá szüksége, hogy még Georg is ott keringjen körülötte emiatt.

Tom megfordult, vissza a munkájához, és Georg is ezt tette, de a csend nem tartott 10 percig sem. Georg mély levegőt vett.
- Szóval akkor… - kezdett bele bizonytalanul. – Miről beszélgettek?
- Én és Bill? – kérdezte Tom, miközben a jelszavát pötyögte be az asztalén lévő öreg számítógépbe.
- Ja. Mármint, hogy… szokott egyáltalán beszélni? Én még nem hallottam, hogy mondott volna bármit is, még egyszer sem.
- Persze, hogy beszél.
- De… - vágott Georg fura képett. – Miről? Mi a fene van bennetek, ami közös lenne?
Tom megállt a gépelésben, és felsóhajtott.
- Nem tudom. – mondta őszintén. – Talán semmi. De… szeretek vele beszélgetni. Tetszik, ahogy kezd megbízni bennem, és megnyílik nekem. Szeretnék ott lenni neki, és-
- Ember! – állította meg Georg. – Rossz hivatást választottál, szociális munkás.
Tom felnevetett, hogy mennyire igaz is amit mondott.
- Ja, talán.
- Ezt komolyan mondtad? – kérdezte Georg, Tom pedig vállat vont.
- Igazából, sosem ezt akartam. – mondta, és a kollégája felé fordult. – Egyszerűen csak családban van, és ez volt a legkönnyebb, mindig ott volt előttem. Valamilyen szinten az egyetlen lehetőségem, már gyerekkorom óta ezt kaptam. – nevetett fel sötéten, és körbe mutatott a szobában. – Mondjuk nincs vele bajom. – mondta, és visszafordult a gépéhez. – Nem utálom, meg ilyenek.
- De nem ez az álmod.
- Egyáltalán nem.
Georg csak hümmögött.
- Szóval miket mondott el? – kérdezte végül, a könyökére támaszkodva.
- Mintha azt elmondanám! – horkant fel Tom.
- Gyerünk! – nyögött fel Georg. – Muszáj mondanod valamit.
- Ah, oké! – sóhajtott Tom, és próbált valami olyasmit előbányászni a fejéből, ami nem túl személyes Billnek. – Ebben az épületben sosem volt zárt osztályon. – mondta, és Georg mosolya határozottan lekonyult, de Tom folytatta, még mielőtt panaszkodni kezdhetett volna. – De, - tette hozzá – Volt zárt osztályon, egy elmegyógyintézetben.
Ezt hallván Georg arca úgy ragyogott fel, mint egy gyereké karácsony reggel.
- Ez még jobb! – kiáltott fel. – Ez király! Mi a baj vele? Ugye-
- Még ha tudnám sem mondanám el. – jelentette ki Tom. Úgy döntött jobb, ha nem mond semmit Bill mentális egészségéről. Georgnak nem kellett tudnia, túl személyes volt.
- Ah, basszus. – nyávogott Georg. – Szóval mennyi ideig volt diliházban?
Tom nagyot nézett a szóhasználaton, de végül csak vállat vont.
- Nem tudom. – mondta az igazat.
- Nem tudom elhinni, hogy tényleg elmond neked dolgokat. – csodálkozott Georg. – Azt hallottam, hogy amikor a bíróságon volt, meg sem szólalt, csak annyit mondott, hogy „bűnös”, amikor megkérdezték minek vallja magát.
Tom megint csak vállat vont, de kicsit büszke is volt magára.
- Csinálja még azt a, tudod, üvöltős dolgot éjszakánként?
- Nem hiszem. – felelte Tom. – Szerintem arra kapott már valamit.
Georg bólintott, és Tom látta rajta, hogy legszívesebben ezernyi kérdést zúdítana még rá, de úgy tett, mintha nem venné észre. Pár másodperc múlva, Georg megszólalt ismét.
- Tudod mit követett el?

Tom már majdnem rávágta, hogy nem tudja, de hirtelen rájött, hogy ebből poént is csinálhat még. Egy darabig nem szólt semmit, a drámai hatás kedvéért, és lassan fordult meg, hogy Georgra nézzen, aki már tágra nyílt szemekkel várta a választ.
- Tudod? – suttogta újra, Tom pedig lassan bólintott, magára erőltetve a legjobb komoly arcát.
- Egy sötét, viharos éjszaka volt. – mondta lassan és halkan. – Bill csak 16 éves volt, és épp haza felé tartott az iskolából.
Georg bólintott, és szó szerint majd kiesett már a székéből.
- És akkor… - mondta Tom, közben pedig próbált valamit kitalálni. – És akkor… hirtelen… - próbálkozott nem elnevetni magát Georg arckifejezésén. – És… akkor… nem, nem tudom ezt tenni. – jelentette ki végül, és felegyenesedett.
Georg zavartan nézett rá.
- Mi? Ne már, mondd el!
- Kibaszottul nem tudom! – vonyította Tom nevetés közben. – Oh, istenem, te tényleg bevetted? Azt hiszem most először sikerült átvernem valakit. Oh, istenem. Megfizethetetlen. A képed! – csapta a kezét a combjára, és már majdnem be is könnyezett.
Georg összeszűkítette a szemeit.
- Nem vicces?
- Te hülyéskedsz? – kiáltott fel Tom. – Ez kibaszott vicces volt!
- Mindegy. – horkant fel Georg, és hátat fordított Tomnak, aki még percek múltával is nevetett.

Nagyjából egy órával később, Gustav jött be az ajtón, bőrig ázva, elég leharcolt külsővel.
- Nem hiszem el, hogy megint esik. – panaszkodott, a dzsekijét pedig a széke támlájára dobta, a hajából pedig kirázta a vizet. – A rádióban mondták, hogy vihar is lesz. Megint.
- Komolyan? – nyögött fel Tom. – Basszus, éjszakázom.
- Hah! – mutatott rá Georg, és gonoszan nevetett. – Jó szórakozást az éjszakához egyedül!
- Azért nem egészen lesz egyedül. – emlékeztette Gustav, és leült a saját asztalához.
- Nem, lesznek körülötte erőszakolók és gyilkosok. – vigyorgott Georg Tomra, akit pedig egyből kirázott a hideg. Az épület valóban elég rémisztő volt viharok alatt. Öreg volt, nyikorgott, és Georg megfogalmazásában…
- Arra gondoltam, hogy Andreas is éjszakás. – mondta Gustav, Tom pedig hangosan felnyögött, és az asztalra ejtette a fejét. – Mi van? – ráncolta a homlokát Gustav. – Nem bírod Andit? Szerintem jó arc.
- Andi. – horkant fel Tom, és felemelte a fejét. – Nem, nem bírom, idegesít.
- Miért idegesítene? – kérdezte Georg, felvont szemöldökkel.
Tom vállat vont. Nem tudta, hogy jó ötlet-e elmondani nekik, hogy Andreas kavart Billel tavaly. De talán, gondolta sejtelmes mosollyal, talán azzal egy kicsit eltereli a figyelmüket magáról.
- Kérdezzétek Billről. – mondta végül. – Tud egy-két dolgot.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Gustav, Georg pedig szkeptikusan nézett rá, mintha attól tartana, hogy megint csak átverés.
- Elég sokat látott Billből, ha értitek mire gondolok.
Mindkettejük álla leesett.
- Úgy érted… - nyögte ki Georg. – Hogy tavaly…?
Tom titokzatosan vállat vont.
- Ahogy mondtam, kérdezzétek őt.
- Higgy nekem, - mondta Georg vigyorogva. – úgy lesz.

Amióta Georg és Gustav hazament, Tom nem csinált mást, csak unatkozott. Csak ő és Andreas voltak ott, Andreas pedig antiszockodott a sarokban, a gépén kattintgatva. Alkalmanként felnézett Tomra, mintha ellenőrizné, hogy ott van-e, ettől pedig enyhén kényelmetlenül érezte magát. Mintha néznék. Andreas úgy tett, mintha munkával kapcsolatos dolgokkal foglalkozna, de Tom látta a mögötte lévő ablakról visszatükröződni, hogy csak passziánszozott.

- Nem kéne körbejárnod az utcákon, vagy valami? – kérdezte Tom, amikor már nem bírta tovább.
- Nem akarlak egyedül hagyni. – felelte Andreas teljesen nyíltan, de nem nézett fel a gépből.
Tomnak leesett az álla, nem akart hinni a fülének.
- Parancsolsz? – kérdezte, karba tett kézzel.
- Tudod miről beszélek.

Tom felnyögött, és sötéten morgott az orra alatt. Annyi mindent akart mondani, de inkább összeszorította a fogait, és meghagyta a fantáziájának, hogy a vécébe nyomja Andreas fejét.

Idegesen fordult a saját gépe felé. Ő is passziánszozott egy darabig, de alig pár perccel később fel is adta nagy sóhajjal. Megvakarta a combját, és amikor érzett valamit a zsebében, összevont szemöldökkel nyúlt be. Kivette, és ekkor ugrott be neki, hogy az a fénykép volt. Karináról. Bill azt mondta megtarthatja, így is tett. Az összehajtott fotót kinyitotta, és újra megnézte. Nagyon csinos volt, Tom szerint, és nagyon lehangolónak találta, hogy ez a gyönyörű fiatal lány, akinek olyan csodálatos élete lehetett volna, már mélyen a föld alatt hevert holtan.

Megfordította a képet, és látta, hogy a neve kék tollal oda volt írva. Karina Stark.

Tom az ajkába harapott, és a számítógép felé fordult. Talán…

Az ujjai végigszaladtak a billentyűzeten, pár pillanattal később pedig a Google logóját bámulta. Begépelte, hogy Karina Stark Németország, és várt.

Elkerekedtek a szemei, ahogy megjelentek a találatok.

Brutális gyilkosság, egy szemtanú… Ezek tudatosultak a fejében, mielőtt a képernyő elsötétült volna, a fények megremegtek, és minden elsötétült.

- Mi a fasz? – nyögött fel Andreas.
- Szerintem kiment az áram. – mondta Tom, és nagyokat pislogott, hogy a szemei hamarabb hozzászokjanak a hirtelen sötétséghez. – Basszus, nem a legjobbkor.
- Nekem mondod? – szenvedett tovább Andreas, Tom pedig hallotta, hogy felállt. – Már ennyire közel voltam, hogy nyerjek passziánszban.
Tom nevetett, és elővette a minizseblámpáját a fiókjából. Bekapcsolta, de nem sokat segített, túl kicsi volt.
- Nem tudod, nincsenek itt gyertyák valahol? – kérdezte Andreas, Tom pedig vállat vont.
- Nézd meg Gustav fiókjában, neki van mindene vészhelyzetre.
Gustav fiókjában tényleg volt egy zacskó, kis gyertyákkal, Tom és Andreas pedig meg is gyújtott párat, hogy bevilágítsák valamennyire az irodát.

Andreas kinézett az ablakon, amíg Tom az utolsó gyertyát is meggyújtotta.

- Az áram valószínűleg nem jön vissza reggelig. – mondta.
- Nagyszerű.

Két órával később még mindig sötétség volt. A gyertyák elkezdtek kiégni, Tom pedig annyira unatkozott, hogy már rajzolgatni is elkezdett egy papírra, pedig szart se tudott rajzolni.

- Hamarosan már a hajamat fogom tépkedni, csak mert nincs más dolgom! – morogta Tom, és hallotta, hogy Andreas felsóhajtott.
- Tom, én… - kezdett bele. Tom felnézett, és látta, hogy Andreas kényelmetlenül mocorog a székében. – Remélem tudod, hogy csak segíteni próbálok… A Bill-dologgal…
Tom felnyögött fájdalmában. Miért kell már megint felhoznia?
- Nincs szükségem a segítségedre.
Andreas olyan őszintén aggódónak tűnt, hogy Tomnak el kellett fordulnia egy másodpercre.
- Tudom hogy érzel most. – mondta. – Hidd el, értem. De észre kell venned, hogy ő-
- Azt hiszed, hogy hagyom, hogy úgy játsszon velem, mint ahogy veled tette? – kérdezte Tom, és még a rossz megvilágítás ellenére is észrevette a másik férfi arcán a színváltozást.
- Szerinted én tudtam, hogy játszik velem? – szisszent fel Andreas, és oldalrafordította a székét, hogy jobban lássák egymást. – Szerinted volt bármi elképzelésem? Hittem neki. Bevettem a színjátékát, én… Azt hittem, hogy okosan viselkedek, hogy tudom mit csinálok. Utálom nézni, ahogy te ugyanezen az úton végigmész. Senkinek nem kívánom ezt, nem érted?
Tom lenézett.
- Változik. – motyogta, közben a szemöldökét ráncolta, és a cipőjét bámulta.
- Nem változik. – kiáltott fel Andreas teljesen elveszetten. – Ez is része a színjátékának, nem veszed észre? Ezzel is be akar húzni. Tudja, hogy szeretnéd azt gondolni, hogy megváltoztatod, ezért eljátssza. Olyan, mint egy kaméleon, úgy változik, ahogy az emberek akarják, de-
- Nem. – rázta meg Tom a fejét. – Nem. Ismerem…
- Ismered?
- Szerintem kezdem megismerni…
Andreas frusztráltan felsóhajtott, és hátradöntötte a fejét. Mély levegőt vett, mielőtt visszanézett Tomra, és magára erőltetett egyfajta türelmes arckifejezést.
- Semmit nem tudsz róla. – mondta. – Nem tudsz semmit, nem tudod mit-
- Mit követett el? – kérdezte Tom, és megrázta a fejét. – Nem érdekel. Már nem érdekel.
Andreas álla leesett, de csak egy pillanatra.
- Már túl mélyen benne vagy. – mondta, amint feleszmélt a hirtelen sokkból. Tom ismét a földre nézett, mert tudta, hogy ebben igaza van. – Elmondom. Elmondom mit követett el, és meg fogod gondolni m-
- Nem! – állt fel Tom, a kezeit ökölbe szorítva, a szemei pedig elkerekedtek a pániktól. – Ne mondd el, nem akarom tudni. Ne! – felemelte a kezeit, ahogy Andreas meg akart szólalni. – Ne mondj semmit. Ne is próbáld. – fordult gyorsan sarkon, és kiszaladt a szobából.
- Jó! – kiáltott utána Andreas. – Nem figyelmeztetlek többet, végeztem veled. Hallasz? Végeztem!

Tom felszaladt a lépcsőkön. A léptei dübörögtek, ahogy a vére is a fejében. Kibaszott idióta, gondolta, magában káromkodva. Bill változott tavaly óta, változott Andreas óta.

Ahogy felért a negyedik emeletre, a falnak támaszkodott, és zihálva a plafon felé nézett.
- Kérlek. – suttogta, lehunyt szemmel. – Kérlek, mondd, hogy változott.

Csak ott állt a lépcsőházban, amíg vissza nem nyerte a lélegzetét, és a fal mentén lecsúszott a földre. A sötétség olyan erős volt, hogy úgy érezte, a szemeit egyenesen benyomja a koponyájába, ezért inkább lehunyta őket.

Nem tudta, hogy bemehet-e Billhez most, még ha nem is hitte el, amit Andreas mondott neki. Legalábbis nem akarta elhinni.
- Bassza meg. – suttogta, a fejét pedig finoman a falnak ütötte.

Odakint még mindig tartott a vihar, amikor fél órával később, Tom talpra állt. Úgy döntött, nem számított mit gondolt Andreas. Tom észrevette a változást Billben az utóbbi hetek során. Lehet, hogy játéknak indult; lehet, hogy ő is csak egy újabb Andreas volt; de most már Bill bőre alá került valahogy, és nem volt hajlandó mindezt elengedni, csak mert Andreasnak nem tetszett. Ha mégis kiderült volna, hogy Bill csak megjátszotta, akkor meg… Nem, Tom gondolni sem akart erre.

Elszántan kinyitotta az ajtót, és belépett a folyosóra. Olyan sötét volt, hogy alig látott valamit, de csak egyenesen kellett menni, nem volt nehéz navigálni. Hallotta, hogy egy-egy cellából horkolás hallatszott ki, és a gondolat, hogy nagy valószínűséggel Bill is alszok, nagyobb csalódás volt számára, mint kellett volna.

De hát, azzal, hogy megnézi, még nem veszthet semmit.

Elindult a folyosón, és egy fél pillanatra felvillant a lámpa. Tomot kirázta a hideg, ahogy eszébe jutott az álma. Lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Próbálta kizárni a halott test képét és Bill ördögi nevetését a fejéből.

Amikor odaért a 32-es cellához, benézett a rácsokon át. A függönyök nem voltak teljesen behúzva, némi fény megvilágította Bill alvó testét, Tom vállai pedig beomlottak. Nagyon szeretett volna beszélni vele, de nem kelthetette fel csak úgy szimplán.

Már épp menni készült, amikor Bill megmozdult. A fejét előre-hátra mozgatta, és valamit motyogni kezdett. Tom rájött, hogy valószínűleg álmodik. Bill homlokán túl mély ráncok jelent meg – valószínűleg nem volt túl jó az álom.

- Miről álmodsz? – suttogta Tom. – Mi kísért?

Bill a másik oldalra vetette a fejét, és halkan nyöszörgött. Az öklét megfeszítette a takaró körül. Még mindig motyogott valamit, Tom kíváncsisága pedig megint előtört. Halkan kinyitotta az ajtót, és becsusszant. Levegőt sem mert venni, amikor azt hitte, hogy Bill felébredt, de végül nem történt meg, Tom pedig megkönnyebbülten ment oda az ágyához, és letérdelt Bill feje mellett.

- Ne… - suttogta Bill, és még mélyebb ráncok jelentek meg az arcán. – Ne bánts.
Tom szíve összeszorult.
- Senki sem bánt. – suttogta, és megfogta Bill ökölbe szorított kezét. – Itt biztonságban vagy, oké?

Bill nem hallotta álmában, Tom pedig lágyan megrázta a vállát, de az sem keltette fel. Biztos nem is tud felkelni, gondolta, amikor észrevette az üres gyógyszertartó csészét az éjjeli szekrényen. Lehet, hogy segítenek neki elaludni, de a rémálmait nem veszik el. Sajnálta őt, ahogy ott látta forgolódni, a nyöszörgése pedig a saját rémálmára emlékeztette. Arra a Billre, aki kicsi volt, sebezhető, és segítséget kért. De az igazi Bill nem akart segítséget, és nem volt se kicsi, se sebezhető. Amikor ébren volt, szinte semmi nem tudta megtörni, álmában valami mégis…

- … a tied… - suttogta Bill, és ismét hátravetette a fejlt. - … nem fogok semmit mondani…

Bill izzadni kezdett, az arckifejezése pedig egyre jobban eltorzult. Tom nem tudta mit csináljon, mert látszólag nem lehetett felkelteni.

Aztán eszébe jutottak a szavak, amiket a google dobott ki, amikor rákeresett Karina Stark nevére. Gyilkosság… szemtanú…

Bill volt talán a szemtanú? Látta meghalni?

Lágyan Billre nézett.
- Hé, - mondta, az egyik kezét a vállára téve. – Csak álmodsz. Bármit is látsz, nem valódi. – simította végig Bill arcát. – Itt vagyok. – mondta, és kicsit hülyén érezte magát. – És semmi sem fog bántani.
Nagy meglepetésére, mintha Bill kezdett volna lenyugodni, ezért folytatta.
- Tudom, hogy valami kísért, és bármi is az, nem baj, hogy nem tudom. Csak akkor akarom tudni, ha el akarod mondani.
Bill légzése lelassult, és a ráncai is kisimultak, ahogy Tom tovább simogatta az arcát, tovább beszélt hozzá.
- Jó éjszakát. – suttogta Tom. – Próbálj jó dolgokról álmodni… oké?

Álmában Bill elmosolyodott, még ha csak halványan is.