- Szeretnék kérni egy szívességet. – jelentette be Georg nem túl ünnepélyesen, és levágódott a székbe.

Bill meglepetten nézett fel a papírmunkájából, és komolyan nézett a barátjára. Georg mióta kért segítséget?
- Oké. – válaszolta gyorsan. Ha tényleg hajlandó volt addig ereszkedni, hogy segítséget kérjen, akkor nem fogja visszautasítani. – Miről van szó?
Egy pillanatra Georg elgondolkozott, hogy jó döntést hozott-e. Normál esetben, mindent maga oldott meg, nagyon utált segítséget kérni, de ezesetben már mindent megpróbált, és teljesen kifutott az ötletekből. A homlokát ráncolta, és beismerte a vereségét.
- Gustavról.

Bill lenyelt egy nevetést, és komoly arckifejezéssel bólintott, de az ajkai maguktól mosolyra húzódtak.
- Nem tudom mit vársz tőlem, nem tudok túl sokat tenni, de megcsinálok bármit, amit akarsz.
- Hát, pont ez a problémám! Ötletem sincs mit lehetne csinálni! Komolyan, megpróbáltam mindent, de ő még mindig futásnak ered már a nevem hallatán is. – panaszolta, Bill pedig már nyitotta volna a száját, hogy vitába szálljon ezzel a kijelentéssel, de Georg elcsitította. – Ne hazudj, tudod, hogy igaz.

Az életben egyszer, Bill befogta a száját, és csak várt. Georg még mindig beszélni akart.
- Úgy értem, mi mást tudnék még tenni? Próbáltam agresszív lenni, ezt a ’teret adok neki’ baromságot is kipróbáltam. Basszus, még kedves is voltam, meg minden, mégsem történt semmi! Mindig leint, mintha ott se lennék. Basszus, kifogytam az ötletekből, Bill. Nincs semmim!
- Akkor sem tudom mit vársz tőlem. Nem vagyok csodatevő, Georg.

- Basszus. – hajtotta Georg a fejét a kezébe, és szinte remegett a vereségtől. – Nem tudom, Bill.

Egy darabig csendben ültek. Georg a hosszú hajtincseit tekergette az ujja körül, közben megállás nélkül próbált valami megoldást találni a problémájára.

Bill csak bámult ki az ablakon, hátat fordítva a nyugtalan barátjának. Azon tűnődött, hogy mégis hogyan lenne a legjobb megközelíteni a problémát. Az egyetlen ötlete az volt, hogy Gustavval beszéljen, de az valószínűleg nem lett volna túl könnyű; Gustav nem az a beszélgetős típus volt.

Mégis, Bill mindenképp meg akarta tenni, amire Georg kérte; segíteni akart neki. Bill fejében ez így nézett ki: ha Georg arra vetemedett, hogy segítséget kérjen, az csak egy dolgot jelenthet, hogy tényleg szerette Gustavot. És ha valóban arról volt szó, mint aminek tűnt, akkor mégis milyen jogon mondana Bill nemet a barátjának?

- Szerintem csak annyit tudok tenni, hogy beszélek vele. Más megoldást nem látok. – mondta elszántan, hogy helyre tegye a dolgokat.
Georg megkönnyebbülten suttogott egy köszönömöt, Bill arcán pedig széles vigyor jelent meg. Valószínűleg most hallotta először ezt a szót Georg szájából, nagyon ritkán történt meg. Jó érzés volt végre, hogy ezúttal ő segíthet neki.

Most pedig, hogyan közölje a rossz híreket a biztonsági őrrel?

- Gustav, ráérsz egy pillanatra? Valamit szeretnék megbeszélni veled! – dugta be Bill a fejét Gustav irodájába, nagyjából ebédidő körül. A szőke férfi épp egy szendvicset evett.
- Persze. – felelte Gustav két falat között. Az anyja megtanította, hogy ne beszéljen teli szájjal, de most túl fáradt volt, hogy ezzel foglalkozzon. Az utóbbi pár éjszaka során nem sokat aludt, állandóan az a beszélgetés járt a fejében, amit Georggal folytatott pár nappal korábban. Egy szalvétával megtörölte a száját, amit utána gyorsan a kukába hajított, majd összefonta a kezeit az asztal felett.
- Miben segíthetek, Mr. Kaulitz?
Bill felsóhajtott a hivatalos hangnem hallatán, és levágódott a székre. Egy nap mindenképp meg kell neki tanítania, hogy hogyan lazítson.
- Igazából, személyes jellegű dologról lenne szó, ha nem gond.
Ez szemmel láthatóan ledöbbentette Gustavot, de hamat összeszedte magát.
- Persze hogy nem. Mi a gond?
Bill az alsó ajkát harapdálta, és a szavakat kereste. Hol kezdje? Ez az egész, őszintén szólva, kibaszottul nem rá tartozott, ezért csak finoman próbálkozott.
- Igazából, Georg. – kezdett bele, és egyből észrevette, hogy Gustav jobb szeme megrendült. Oh, Jézus, ez nem lesz könnyű. – Egyik nap bejött hozzám. – folytatta. – És segítséget kért.
Úgy tűnt, sikerült eltalálnia a megfelelő szavakat, Gustav arcáról ugyanis az aggódó kifejezés hirtelen eltűnt, és szigor váltotta fel. Georg bajban volt?
- Úgy tűnik, bajban van azzal, hogy hogyan tudassa szíve választottjával az érzéseit.
Ez már a fejében is hülyén hangzott, pláne amikor kimondta, de nem tudta hogyan fogalmazhatná meg másképp.
Gustav felhorkant, az aggódó arckifejezés pedig végleg eltűnt.
- Nem értem, hogy ez miért lenne az én, vagy a te problémád, Mr. Kaulitz. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Listing hamarosan nagyobb és jobb dolgokat talál, nem túl kitartó típus.
Elszomorodva Gustav kemény szavai hallatán, Bill belesüppedta  székébe.
- Azt hiszem igazad van. – vallotta be. Elvégre is, ez volt a szomorú igazság. Mégis, kihúzta magát, és úgy döntött, még egyszer utoljára megpróbálkozik. – Csak valahogy azt hittem eddig, hogy most másról van szó. – itt megállt a hatás kedvéért. – Eddig még sosem kért segítséget.

Csendben kiment a szobából, és ott hagyta a szőkét a gondolataival.

Gustav már akkor kételkedett a saját szavaiban, még mielőtt kimondta volna őket. Igen, tudta, hogy Georg komolyan gondolta, abban viszont nem volt biztos, hogy felmerheti-e tenni a pénzét, hogy komoly is fog maradni.

- Köszönöm! – kiáltott fel Bill, és a karját Tom nyaka köré vetette. – Te vagy a legjobb pasi a világon!
Tom nevetve egy puszit nyomott a bepörgött Bill homlokára, és lágyan megütögette a fejét. Bill elhőzta az orrát, majdnem megsértődött, amiért úgy kezelték, mint egy gyereket, de hát, mégis csak édes volt.
- És úgy tűnik nagyon rossz barát.
- Ne aggódj, nem tart barátjának. – nyújtotta ki a nyelvét Bill.
- Úgy még jobb. -  horkant fel Tom, a fejét csóválva. Már tényleg meg kéne tanulnia nemet mondani Billnek. – De nem értem, hogy én hogy tudnék ebben segítene. – vont vállat végül. – Alig ismerem őket, és egyiküket sem érdekli az én véleményem. Az, hogy szerelmi tanácsokat osztogatok nekik, hát, mintha a tűzzel játszanék. – tűnődött el, majd gyorsan újragondolta. – Ajánlom, hogy valamit kapjak is cserébe!
Bill titokzatosan elmosolyodott, és megígérte, hogy mindenképp fog; Tom testében pedig azonnal bizsergés futott végig.

Ha Gustav azt gondolta, hogy Bill ilyen könnyen elfelejti, akkor azt nagyon rosszul tette. Nem, Bill addig fog próbálkozni, amíg teljesen meg nem győződik, hogy Gustav egyáltalán nem akarja Georgot – de talán még akkor sem adná fel. Bill teljesen biztos volt benne, hogy Gustav érez valamit az idegesítő barátjuk iránt, a legutóbbi beszélgetésük pedig szintén ezt bizonyította. Gustav tényleg aggódott, amikor azt hitte Georg bajban van, a szóhasználata alapján pedig, nos, lássuk be, úgy hangzott, mint valami megbántott nő. Gustav nem volt közönyös, csak rosszul kezelte a helyzetet.
 

- Visszajöttél. – állapította meg Gustav.
- Úgy tűnik. – felelte Tom röviden, és újra a festékszóróért nyúlt.

Teljesen őszintén szólva, Tom azzal a céllal indult el, hogy Gustavval beszéljen, de amikor ott találta magát a galéria előtt, már semmi másra nem vágyott, csak hogy egyedül maradhasson a festményével. Annyira el volt foglalva a másik projektjével, a valódi munkájával, és Billel; hogy a galéria falát eléggé elhanyagolta.

Amikor felnézett rá, csak mosolyogni tudott. Már szinte el is felejtette, hogy milyen sokáig jutott el vele. Igazából, már nem is volt vissza sok, hogy teljesen befejezze. Mégis, ahogy a képet nézte, úgy látta, hogy valami hiányzik. Persze, többé kevésbé pont olyan volt, mint ahogy a fejében is elképzelte, de ahogy már az utolsó simításoknál tartott, csak arra tudott gondolni, hogy valami hiányzik; valami fontos.

- Szóval most úgy döntöttél, hogy megint éjszaka jössz? Mi történt? Azt hittem, nappal könnyebb, és nem mintha most már bárki is be merne szólni.
A hideg hang szakította ki Tomot a gondolataiból, és amikor megfordult, a szőke férfi tekintetével találkozott. Egy pillanatig a szemébe nézett, és már készült volna visszapofázni, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy miért is van itt, ezért csak félénken elmosolyodott.
- Hívjuk nosztalgiának.
Gustav nem reagált semmit, helyette inkább a festményre koncentrált.
- Majdnem kész? – kérdezte. Úgy látta, hogy nagyjából már be van fejezve, és bár sose mondta volna ki, de igazából tetszett is neki. Sötét volt és drámai, de egyszerre nyugodt és ragyogó. Ez lehetséges egyáltalán?
- Többé-kevésbé. – felelte Tom, és ő is végigmérte a képet. – De valami nem stimmel. – tette hozzá. A választ nem várta meg, egyből meg is ragadta a festékét.

Gustav egy darabig csendben nézte Tomot dolgozni, és azon tűnődött, hogy mire gondolhatott. Jól nézett ki. A homlokát ráncolva kezdett hibák után kutatni, de egyet sem talált. Hogy értette, hogy nem stimmel? Körbejárta, és próbálta a lehető legtöbb szemszögből megnézni a képet. Kereste, hogy Tom mit láthatott, esetleg mit nem láthatott, de ötlete sem volt. Aztán hirtelen leesett neki.
- Valami hiányzik.
Tom elvigyorodott, és bólintott.
- Igen, valami mindenképp hiányzik.
Gustav elengedte a közönyös álarcát egy pillanatra, és feltette az eddig kimondatlan kérdését.
- De mi?
Tom rájött, hogy amúgy sem halad sehova, ezért gyorsan leugrott a létráról, és csatlakozott Gustavhoz a fal bámulásában.
- Nem tudom. Valami, amit nem tudok megfogni.
A két férfi csendben állt, mindketten a rejtélyt próbálták megoldani. Tom oldalra döntött fejjel töprengett. Persze, jól nézett ki, gondolta – háttérnek. Akkor érte a felismerés.
- Basszus! Miért nem vettem eddig észre?
A hirtelen kitöréstől Gustav ijedten félreugrott. Basszus, muszáj volt ilyen hangosan üvöltenie?
- Mit? – kérdezte. Tom nyilván rájött.
- Ez csak a háttér, ez a probléma! Annyira koncentráltam, hogy tökéletes legyen a város, hogy észre sem vettem, hogy nincs semmi fókuszpont. Ember, hogy hagyhattam ki valami ilyen fontosat? – csapta meg a saját homlokát, kicsit talán túl erősen.
- Várj, ezt úgy érted, hogy rá fogsz festeni?
Gustavnak kellett jó két másodperc, mire felfogta miről beszél Tom, de amint sikerült neki, teljesen megrémült. Tönkre akarta tenni?
- Hát, azt hiszem igen.
Tomnak nem volt ez új, mindig ezt csinálta, de Gustav szemében hatalmas tragédia volt.
- Ezt nem teheted! – kiáltott fel ő is, olyan hangosan, és akkora erővel, hogy ezúttal Tom ijedt meg. Nem hitte volna, hogy Gustavot ennyire érdekli a festménye, és most zavarta, hogy ennyire feltüzelte a téma.
- Hé, nyugi, ember, ez nem a világ vége. Basszus, még azt is kimondom, hogy ez amúgy is megtörtént volna. Ahogy mondtam, valami hiányzik. Mindketten látjuk. Csak hozzáteszem, amit kell.
Gustav végül bólintott, bár nem volt benne biztos, hogy hitt Tomnak.
- Jó. – egyezett bele. – Akkor mondd, mi hiányzik?
Tom titokzatosan elmosolyodott, és megveregette Gustav mellkasát, ismét megijesztve őt. Mikor adott engedélyt Tomnak, hogy megérintse. Tom látta a szőke férfi zavarát, ezért halkan felnevetett.
- A szív, Gustav, a szív hiányzik.

A kávé égetően forró volt, de Tom így is megitta. Az éjszaka hidege már teljesen átjárta, át volt fagyva. A székben kicsit forgolódni kezdett, és összeszűkített szemekkel nézte tovább a falat. Úgy érezte, hogy direkt cukkolja, nevet rajta; Tom pedig halkan már káromkodott is, amiért nem veszi észre az egyértelműt.

- Tudod, - kortyolt Gustav a saját kávéjába. – Még mindig fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

Tom nagy heurékája után egy darabig a galéria melegébe húzódtak vissza, hogy székeket és újabb adag gőzölgő kávét hozzanak ki a sötét éjszakába. Próbálták megtalálni a kép szívét. Legalábbis Tom ezt mondta Gustavnak pár perccel korábban, amikor megkérdezte mi a francnak kell ott ülniük a falat bámulva. Gustav fejében ennek semmi értelme nem volt se akkor, se most.

- Hát, gondolj rá így; ismered „A sikoly” festményt Edvar Munchtől, ugye? – kérdezte Tom, Gustav pedig bólintott. – Hát, akkor most képzeld el a képet a sikító ember nélkül.
Gustav felvonta a szemöldökét, és azon tűnődött, hogy Tom hova akar ezzel kilyukadni.
- Már nem lenne „A sikoly”, ugye? Csak valami átlagos norvég tájkép.
Gustav ismét bólintott, és próbálta összerakni a fejében amit Tom mondott.
- Most nézz a falra!
Ezt is tette Gustav. A falra nézett, a futurisztikus városra, amit Tom olyan tökéletesen megalkotott – és akkor hirtelen leesett neki. Persze, jól nézett ki, de hiányzott róla a sikító ember, úgymond.
- Aaah! – hagyta el a hang a torkát, Tom pedig felnevetett.
- Most már érted.
- Szóval, mi a te sikító embered? – kérdezte Gustav, és újra belekortyolt a kávéjába. Hamar kihűlt, és áldotta a saját előrelátóságát, amiért termoszt is hozott magával. Gyorsan újabb adagot töltött mindkettejüknek, kicsit pedig el is mosolyodott közben. Talán Tom mégsem volt olyan rossz gyerek. Furcsán jó volt vele lógni.
- Még nem tudom, és ez zavar. – sóhajtott Tom, és a csészéjét bámulta. Az ujjait köré fonta, hogy egy kis meleget nyerjen a megfagyott kezének.
Gustav erősen gondolkozott, és újra meg újra elismételte magában Tom szavait.
- De azt mondtad, hogy a szív hiányzik belőle. Miért pont ezt a szót használtad? – ráncolta a homlokát. Neki nem ez lett volna az első dolog, amivel megmagyarázta volna. – Más szavakkal talán jobban kifejezhetted volna.

Tom csak hümmögött, végiggondolva Gustav kérdését. Teljes mértékig igaza volt, hát persze. Annyi más szót használhatott volna helyette. Fókuszpont, középpont, akár törzs… Annyi szó közül mégis a szívet választotta. Halványan elpirult, és Billnek tulajdonította ezt. Amióta csak belépett az életbe, Tom egy romantikus hülyévé vált, és csak a szerelemre tudott gondolni.
 
Az emlékek előjöttek Billről - egészen az első találkozásuktól kezdve a mai nap reggelig mindenről képek ugrottak be neki; és ahogy ezen gondolkozott, az előtte lévő festmény valami egészen mássá változott át. Látta ahogy a város elhalványul, háttérré válik, és egy újabb kép veszi át a helyét, a darabok pedig hibátlanul összeállnak benne.

- Megvan! – suttogta, üres tekintettel, mosolyogva.

Gustav kérdő pillantásokat küldött a raszta felé, és egy pillanatra eltűnődött, hogy vajon mindig úgy beszélt-e, mintha az emberek is hallották volna a gondolatait. Mert őszintén, Gustav képtelen volt rá, és ennek örült is, de nagyon nehezen tudta csak megérteni Tomot.

- Mi az? – kérdezte, amikor Tom nem mondott semmit.
Tom elvigyorodott, és a szőke férfi szemeibe nézett.
- Teljesen igazad volt, Gustav, csak nem láttam eddig!
 - Tényleg? – rázta meg Gustav a fejét, hogy kitisztuljon. – Várj, miben is volt igazam?
Tom úgy döntött, egyelőre titokban tartja a terveit, ezért csak titokzatosan megrázta a fejét.
- Okkal használtam azt a szót! – kiáltott fel vidáman, majd folytatta. – Erről jut eszembe…
Gustav dühösen nézett rá. Magyarázatot akart, nem még több rejtvényt.
- Mi jut eszedbe? – kérdezte unottan. Kezdte megunni Tom játékait.
- Georg szerelmes beléd. Szerintem adhatnál neki egy esélyt.

Gustav a szemeit forgatta, és végleg feladta. Komolyan nem értette hogy működött Tom agya. Egyik témáról a másikra ugrált, nagyon nehéz volt követni. De be kell vallani, azért volt abban valami, amit mondott. Hogy Georg szerelmes volt belé, nem hír, hanem tény volt. Egy tény, amit már jó ideje tudott. Az se volt új, hogy kéne neki adni egy esélyt. Olyan igazság volt, amit nehéz volt elfogadnia.
- Miért kéne? – kérdezte Gustav. Annyi érv volt ez ellen. Georg nem pont az a típus volt, akinek könnyedén odaadhattad a szíved, mert az esély, hogy elhajította volna, jóval nagyobb volt mint az az esély, hogy törődött volna vele.
- Mondd meg te, te szereted őt.
Hogy Tom honnan ismerte őt ennyire, szintén nagy rejtély volt Gustavnak. Már azon a partin is észrevette, hogy Tom milyen könnyedén kiszúrta azt, amit annyira próbált elrejteni. Még senki nem tudott ilyen lazán átlátni rajta, és ez megijesztette. Nem szokott túl könnyen megnyílni, de még ha meg is történt, akkor is csak olyanoknak, akiket megbízhatónak ítélt. Tom, ezzel szemben, csak betáncolt, bejelentés nélkül, és egy pillanat alatt ledöntötte Gustav nagy munkával felépített falait.
- Mert el fogja baszni.
Tom belekortyolt a kávéjába, hogy ne röhögjön Gustav duzzogásán.
- És honnan tudod, ha esélyt sem adsz neki, hogy megpróbálja?
Tomnak igaza volt, persze, de Gustav egyáltalán nem akarta ezt bevallani. Ismerte a mondást, hogy ’jobb szeetni és elveszíteni, mint sohasem szeretni’, de nem volt benne biztos, hogy megvan a bátorsága, hogy megpróbálja. Egy biztonsági őrhöz képest, e téren elég gyáva volt.
- Nem tudhatom.
- Pontosan! – kiáltott fel Tom diadalittasan.

Nem volt szükség arra, hogy tovább tárgyalják. Tom egyértelműen kimondta a véleményét, Gustav pedig hamar felfogta. Most, csak annyi dolga volt, hogy megpróbálja, remélhetőleg anélkül, hogy összetörne a folyamatban. Könnyű mondani.