Amikor másnap reggel Bill felébredt, a lakókocsiban csend volt. Kiszállt az ágyból, és magára kapott egy laza pizsama alsót és egy pólót. Még mindig nagyon meleg volt, de úgy döntött, hogy azért mégsem illene egy szál alsóban mászkálnia.

Meglepődött, amikor a konyhát üresen találta, és máshonnan sem hallott zajokat. Eddig Tom mindig korábban kelt fel nála, de most reggel talán úgy döntött, hogy tovább alszik. Bill beindította a kávéfőzőt, pár perccel később pedig már be is lepte az apró konyhát a gőzölgő kávé illata. Várakozóan felsóhajtott, és egy csészébe, amiben már volt tej és cukor is, kiöntött egy keveset, majd miután összekeverte őket, a pultnak dőlve, óvatosan kortyolni kezdte a finom kávét, kiélvezve minden cseppjét.

Ekkor hirtelen kinyílt a lakókocsi bejárati ajtaja, Bill pedig egyből felugrott. Nem volt bezárva az ajtó? Be lehetett egyáltalán zárni? – tűnődött Bill

- Hello? – szólalt meg Bill hangosan, kicsit bizonytalanul. Nem kapott választ, ezért gyorsan körülnézett, hogy valami fegyvernek használhatót találjon. Szörnyen jó lenne, ha most Tom is ébren lenne.

Bill épp felkapott egy kést a pultról, amikor Tom megjelent a konyhában, a nappali felől. Rövidnadrág volt rajta, a csupasz mellkasán pedig a fülhallgatójának zsinórja futott végig a bicepszére erősített iPodból. Bill felsikított.

- Bill, mi a fenét csinálsz azzal a késsel? – kérdezte Tom, egy kicsit túl hangosan, majd kivette a fülhallgatót a füléből.
- Az előbb te nyitottad ki a bejárati ajtót?
- Igen, futni voltam, és most jöttem vissza. Miért?
- Mert hallottam, hogy valaki bejött, és azt hittem, hogy te még alszol.
- Nem, csak én voltam, szóval most már lerakhatod azt a kést. – mondta Tom, és a hűtőhöz ment, ahova korábban berakott magának egy üveg vizet.

Bill észre sem vette, hogy még mindig erősen szorítja a kés nyelét. Lerakta hát a „fegyverét”, és vetett egy pillantást Tomra. Istenien nézett ki. Egy kicsit izzadt volt a melegtől és a futástól; az ablakon át beszűrődő fényben csillogott a bőre. Ott állt a konyha közepén, egy üvegből ivott, Bill pedig hosszú másodperceken át tökéletesen végigmérhette a kidolgozott felsőtestét.

Bill gyorsan becsukta a száját, és hátat fordított Tomnak, hogy ne vegye észre az arcán megjelent halvány pírt.
- Csináltam kávét, kérsz egy csészével?
- Igen, kösz.

Bill öntött neki kávét, és hozzátette azt a kevés tejet és egy kanál cukrot, ahogy Tom szerette. Megfordult, hogy odanyújtsa neki a csészét, amikor észrevette, hogy Tom ott állt szorosan mögötte. Mindketten egymás szemébe néztek, majdnem össze is értek. Bill levegőért kapott.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni. Ez a konyha túl kicsi.
- S-semmi gond. – felelte Bill. Földbe gyökerezett a lába, és próbált Tom szemébe nézni, de a tekintete hamar Tom puha ajkai felé vándorolt. Észre sem vette, hogy végignyalta a saját ajkait, amíg Tom el nem vigyorodott.
- Szeretnéd ott folytatni, ahol tegnap abbahagytuk? – kérdezte Tom, közelebb hajolva Bill füléhez.
Bill próbálta visszafogni magát, nehogy beleremegjen, és válaszként remélte, hogy az a ’nem’ határozottnak tűnt. Tom ismét elmosolyodott, és hátrébb lépet, belekortyolva a csészébe.
- Megyek, lezuhanyozok. Ha meggondoltad magad a csókkal kapcsolatban, akkor nyugodtan csatlakozhatsz. – mondta Tom, megfordult, és elindult a fürdő irányába.
Bill kieresztette a levegőt, amit addig észre sem vett, hogy bent tartott. Mi történt Tommal? Mindig így szokott flörtölni? Bill felsóhajtott, és a pultnak dőlt.
- Rohadj meg, Tom. – morogta Bill az orra alatt, miközben visszaindult a saját szobájába, és próbálta elkergetni a gondolatait a zuhanyzó Tomról, és a növekvő merevedéséről.

A terv az volt, hogy miután elhagyják a campinget, Coloradoból Kansas felé mennek. Végül egy kicsit késve indultak el, mert Tom mindenképp reggelit akart csinálni a maradék kajából, mondván, hogy nem áll el, kidobni meg nem akarta. Bill teljesen ledöbbent, hogy hajlandó volt ilyesmi miatt eltérni a megbeszéltektől, de nem mondott semmit, amíg Tom főzött és a konyhában sündörgött. Nem akarta, hogy bármi kínos szituáció is kialakuljon, azt a kis incidenst pedig lezárta magában, hogy Tom csak viccelt.

Úgy tűnt, 9 óra volt a legnépszerűbb időpont a camping körül, Bill és Tom ugyanis egyből egy hosszú, mozdulatlan kocsisor közepén találta magát.

- Akarok csinálni pár képet. Tudnál vezetni, ha megmozdulnánk? – kérdezte Tom. Már percek óta csak egy helyben álltak, ezért leállította az autót, és hátranyúlt a kameratáskájáért.
- Persze. – felelte Bill, és a vezető ülésbe mászott, amíg Tom kiugrott, hogy távolabbról készítsen képeket a dugóról, de pár perccel később már vissza is ment a légkondicionált kocsi védelmébe.

Az idő ugyanolyan forró volt Kansasben is, mint Coloradoban. Az egyetlen oka, hogy itt is megálltak, hogy Bill mindenképp meg akarta nézni a Wizard of Oz múzeumot. Bill még arra is rákeresett a neten, hogy van-e érmeprésgép, és annyira elszántan követelte, hogy Tom végül beleegyezett. Ezzel a kis kirccanással Wamegoba jó pár órát csúsztak a következő megálló, Oklahoma City előtt.

A múzeum után gyorsan beugrottak egy helyi kis étterembe, ami már egyfajta szokásukká kezdett válni. Tom örült, hogy ezeken a helyeken normális kaját is talál magának, ráadásul tökéletesen tiszták is voltak. Amint beléptek az étterembe, Bill tekintete egyből megakadt egy plakáton, ami egy szomszédos városban megrendezett karnevált hirdetett.

- Hé, itt meg kéne állnunk!
- Hol? – kérdezte Tom, a többi plakátot nézve.
- Ezen a karneválon Almában. Csak egy órára van innen, és amúgy is abban az irányban, amerre mennénk. Lesz labirintus is; azt írják, hogy jó szórakozás az egész családnak.
Tom felnevetett Bill szavain.
- Oké, de nem maradunk éjszakára, oda kell érnünk Oklahomába.
- Szuper!

Bill majd ki ugrott a bőréből minden egyes lépténél. Egész nap nagyon jó képeket készített, és még mindig korán volt, a nap is csak most kezdett lemenni. Amikor elhagyták az éttermet, amiben ettek, látták, hogy pár gyerek egy tűzcsappal játszik, a kibírhatatlan meleg ellen, ami pár napja már az egész országban jelen volt. A karneválon szétváltak, Bill pedig egész nap csak fényképezte a szalma bálákkal játszó gyerekeket, a sorban álló embereket, és pár más fotóst is látott.

Habár szétváltak, egyszer mégis sikerült összefutniuk. Amikor Bill a hatalmas vásárban sétálgatott, a távolból kiszúrta Tomot, ahogy a labirintust felülről fotózza. A szalmabálákhoz több színes lufit erősítettek, hogy a labirintusban ezzel navigálják a gyerekeket. Néhány nagyobb lufi hatalmas árnyékot vetett a terület felett. Bill látta, hogy Tom leengedi a gépét, amiből úgy sejtette, hogy már befejezte a fényképezést.
- Na, sikerült jókat fotózni?
- Igen, készült pár nagyon jó a dolgozókról, ahogy a kocsik mögött cigiznek. És te?
- Nem is egyet! De mindjárt éhen halok, menjünk, együnk valamit.

- Mindig csak a hasadra gondolsz. – csóválta a fejét Tom Bill csillapíthatatlan étvágyán.

Több árus előtt is elmentek, amíg keresték, hogy mit is egyenek. Bill útközben nem bírta ki, és vett amerikai fánkot, és vattacukrot, de semmi táplálót. Tom is evett egy kicsit a fánkból, de Bill szerint nem eleget.

Bill egy olyan stand felé rángatta Tomot, ami felett a „Kansas City Hot Dogs” tábla díszelgett.
- Enned kéne egy hot dogot! – mondta Bill, a mintáknak kiállított darabokat csodálva.
- A hot dog csak egy lépésre van a kutyakajától; ne is akard tudni mi van bennük.
- De olyan jók!
- Már két éve vegetáriánus vagyok, valószínűleg rosszul lennék tőle. De amúgy sem szeretném, ha a hot dog lenne az első találkozásom a hússal.
Bill hangosan nevetni kezdett. A kezét a mellkasához kapta, ahogy próbált levegőért kapkodni. Tom csak felvonta az egyik szemöldökét.
- Én… én… - kezdett bele Bill, de egy darabig nem volt képes folytatni, a nevetés miatt ugyanis levegőt is alig kapott. – Bocs. – szedte össze magát végül. Kihúzta magát, és próbált komoly arcot vágni, de nem bírt egy újabb kuncogást visszafogni.
Tom közelebb hajolt, és Bill fülébe súgott.
- Csak hogy tisztázzuk, egyáltalán nem ez lenne az első találkozásom a hússal.
Ez hatásosan lehervasztotta a mosolyt Bill arcáról, de mire megfordult, már csak azt látta, ahogy Tom elsétál.