Kiss me 
Kill me,
Your kiss is torture,
But killing me would be too easy

Attól a kis mosolytól, ami Bill arcán jelent meg álmában, Tom szívében melegség áradt szét.

- Te is ember vagy, hát nem? – mondta lágyan, majd hátrahajtotta a fejét és felnyögött. – Mit csinálsz velem? – tűnődött hangosan, frusztráltan. – Miért érzem ezt… Miért… - sóhajtott fel. – Miért kell börtönben lenned? – folytatta csendben. – Miért nem tudsz egyszerűen…
Nem akarta befejezni a mondatot. Nem akarta kimondani, hogy miért nem tud normális lenni, nem hangzott helyesnek.

Nagy sóhajjal felállt. El kellett mennie, nem ülhetett itt egész éjjel, bármennyire is szeretett volna. Majd visszajön, mielőtt lejár a műszakja, Bill addigra talán már ébren lesz.

Tom még egyszer rápillantott a rabra, majd lágyan elmosolyodott, és bezárta az ajtót. Bill sokkal jobban nézett ki, amikor aludt, és nem látszott a fáradt, megviselt tekintete. Ébren a szemei sokszor szinte halottnak tűntek, bár Tom esküdni mert volna, hogy az utóbbi időben, néha, amikor mosolygott, egy kis élet csillant fel bennük.

Amikor elindult a folyosón, a léptei hangosan visszhangzottak, és csak remélni tudta, hogy nem ébreszti fel a többi rabot.

- Hé! – szólt oda neki valaki halkan. Megfordult, és a sötétben a hang forrását kereste. Három cellával arrébb Billétől, valaki a rácsokon át intett neki. – Miért van ilyen sötét? – kérdezte a férfi.
- Nem kell aggódni. – mondta Tom. – Valószínűleg a vihartól áramszünet van, de holnap már biztos visszajön.
- Ah, basszus. – nyögött fel a férfi. – Tévézni akartam.
- Éjfél után amúgy sem lehet tévézni. – emlékeztette Tom felvont szemöldökkel, a férfi pedig az orra alatt pampogott valamit, de visszament az ágyába.

Amikor Tom visszaért, Andreas nem volt ott. Arra tippelt, hogy elment körülnézni az utcán, miután rájött, hogy hiába beszél. Tom örült ennek; semmi kedve nem volt végignézni a műsorát, amit valószínűleg akkor nyomott volna le, ha megtudja, hogy Billnél volt.

Tom az asztalánál ült, előre-hátra hintázott a székén, és halkan fütyörészett.

Basszus, ez így unalmas.

Azt kívánta, hogy legalább az áram visszatérjen, hogy legalább netezhessen, vagy valami. Basszus, még a munkájával is szívesebben foglalkozott volna, de a sötétben a papírokat sem látta. Szerencsére ott volt még a segélyhívó vonal az ilyen esetekre, Tom pedig remélte, hogy valaki betelefonál, még ha az csak egy paranoiás öreg hölgy is lenne, aki azt hiszi valaki van a háza előtt.

De senki sem telefonált.
 

A műszakja már majdnem lejárt, Andreas még mindig nem jött vissza, se az áram, a vihar pedig ugyanolyan rossz volt, mint egész éjjel – Tom még mindig szétunta az agyát. Próbált firkálgatni egy papírfecnire, de a sötét miatt alig látta mit is csinált. Hamar feladta, és az ablak felé nézett; odakint volt egy öreg fa, aminek pár ágát a szél folyamatosan az üveghez csapkodta. Olyan volt, mintha ott állt volna valaki, és a körmével kaparta volna az ablakot, a gondolattól pedig kirázta a hideg.

Aztán nevetett magán, és a fejét csóválva elfordult az ablak és a kézszerű ágaktól. Ez annyira jellemző volt rá, hogy saját magát ijesztgeti ezekkel a hülyeségekkel.

A gondolatai ezután akarata ellenére is Billre terelődtek, és már ettől is melegség áradt szét benne, az ajkai pedig mosolyra húzódtak. Még mindig szörnyen kíváncsi volt, hogy mit követett el, természetesen, de Bill már leszögezte, hogy nem szeretné, ha Tom megtudná, ezért ezt tiszteletben is tartotta. Egy másik ok, ami talán még fontosabb is volt: hogy akkor valami megváltozna. Másképp nézne onnantól Billre, Bill másképp nézne rá. Nem akarta ezt, jó volt, ahogy most haladtak.

Emellett pedig, az utóbbi időben, az is egyre többször fordult meg a fejében, hogy talán Bill ártatlan volt. Mi van, ha nem is követett el semmit? Mi van, ha csak egy szemtanú volt, akit megvádoltak azért, hogy… akármiért? Mi van, ha olyasmiért okolta önmagát, amit el sem követett?

Tom nem tudta eldönteni, hogy valóban volt-e alapja az elméletének, vagy csak titokban ebben reménykedett. Ilyesmiben reménykedni sem volt túl helyes, de Tom nem akarta, hogy Bill bűnöző legyen. Azt akarta, hogy legyen esélye szabadulni, és talán van is, ha ártatlan.

Ott ült, 10 percen át, és mozdulatlanul nézte, ahogy az órán szokatlanul lassan mozog a mutató.

- Bassza meg. – morogta magának, és felállt.

Felmegy és benéz, csak hogy lássa ébren van-e.
Csak mert unatkozik.
Csak mert nincs más dolga.
Nincs más oka.

Nagyot sóhajtott.
- Még magadnak sem tudsz hazudni. – motyogta az üres szobában.
 

Minden mozgott körülötte, lüktetett. A falak, a plafon, a padló; minden. Teljesen beleszédült, és botladozva ment át az ismerős házon. Az egykor még hófehér falak besötétedtek, megrepedeztek, és szívverés ritmusára pulzáltak.

A falak és a padló repedéseiből vér kezdett folyni, a lábai pedig futásnak eredtek. Olyan gyorsan szaladt, amennyire csak tudott. Nem volt túl gyors, mégis minden erejével kényszerítette a testét.
Ki kellett jutnia ebből a házból, most azonnal.

Zuhanni kezdett.

Le, le, le, amíg a földre nem hullott. Nem futott elég gyorsan, és most elkapta az, ami elől menekült. Összegömbölyödött, nem nézett fel. Nem nézett fel, mert tudta, hogy ők ott vannak, csak állnak ott, és őt nézik. Hallotta a hangjukat, ahogy érthetetlen szavakat motyogtak.

Hirtelen hangos, fülsüketítő hang visszhangzott az egész házban, a kezeit pedig a füléhez tapasztotta, a szemeit összeszorította. Oh, istenem, maradj csöndben. De nem számított, hogy milyen erősen próbálta kizárni, a gyereksírás hangos és tiszta volt. Mint egy harang.
 

Nem riadt fel, mint eleinte, amikor a rémálmok elkezdődtek. Helyette, amikor Bill lassan kinyitotta a szemeit, csak sóhajtott, és rögtön vissza is csukta őket.

Tudta, hogy Anne valószínűleg tudni akarta volna, hogy a gyógyszerei, amiknek meg kellett volna szüntetniük a rémálmokat, már nem működtek, de nem akart újabb fajtát kipróbálni. Fárasztó volt, az új gyógyszerek pedig mindig újabb mellékhatásokat jelentettek, amiket nem szívesen fogadott.

Addig, amíg a rémálmok csak álmok, és nem befolyásolták az ébrenlétét emlékrohamokkal, addig Bill nem akart szólni. Helyette inkább megtett mindent, hogy kizárja az álmokat, és nagyon jól tudta, hogy Anne nem örülne ennek, de muszáj volt.

Muszáj volt.

Ráadásul, a keze is fájt. Lüktetett, és ritmikusan szúró fájdalom futott végig az egész karjában. Ha elfertőződik a seb, azzal csak jól jár.

Tudta, hogy már elfelejtheti, hogy visszaaludjon, az álom, a fájdalom, és az odakint tomboló szélvihar miatt. Nagyot nyögött, törökülésbe ült, és akkor a gyereksírás ismét elkezdett a fejében visszhangzani.

- Basszus. – morogta, a kezeit pedig a füléhez nyomta, holott tudta, hogy nem fog segíteni, amikor a hangok bent vannak, a fejében. A könyökét a térdének támasztotta, előrehajolt, és próbálta megszöntetni a hangot azzal, hogy az ujjait a fülébe nyomta.
 

Tom első reakciója, amikor benézett Bill cellájába, az volt, hogy elmosolyodott. Felébredt. A mosolya azonban hamar lehervadt, amikor észrevette, hogy valami nem stimmelt. Bill már ült, de a kezeit a füléhez nyomta, mintha ki akarna zárna valami hangot, amit Tom nem hallott. Aggodalom futott rajta végig: mi történik?

Kinyitotta az ajtót, és bement a szobába. Bill meg se moccant, még csak fel se nézett.

Tom csendben leült a rab mellé, és ekkor Bill végre megmozdult. Lassan elvette a kezét a fülétől, Tomnak pedig bűntudata támadt. Ezek szerint mégsem sikerült a rémálmát megszüntetnie éjjel, ha az Billre még ébren is hatással volt.

Meglepődött, amikor Bill beszélni kezdett, mert valahogy úgy képzelte, hogy egy szót sem tud majd kihúzni belőle.
- Nagyon őrültnek nézek most ki, ugye?
Tomnak ötlete sem volt, hogy mit válaszoljon, mert igen, igaza volt. Helyette csak vállat vont.
- Ne aggódj. – mondta Bill. – Nem vagyok teljesen dilis.
Ettől Tom elmosolyodott.
- Egyszer azt mondtad az vagy.

Bill is elmosolyodott ezen, Tom pedig megveregette a hátát, mint ahogy az utóbbi időben mindig csinálta, amikor Bill szája felfelé kunkorodott. Csak azt a fájdalmat sikerült volna eltüntetni a tekintetéből… Mindig ott volt, elrejtve a feketeségben; a nagyképűség és a színjáték mögött. Tom már felismerte mi volt az; fájdalom.

- Lehet, hogy mondtam.
- Bevallod, hogy nem vagy az?
- Nem.
- Azt hittem pont most tetted.

Bill ismét elmosolyodott, és megrázta a fejét, Tom pedig megkönnyebbült, amiért látszólag sikerült egy kicsit elterelnie a figyelmét, akármiről is, ami zavarta.

- Szóval még mindig tart a vihar. – mondta Bill egy kis idő után, és az ablak felé pillantott.
- Igen, az áram is elment.
Bill bólintott, de nem igazán érdekelte.
- Néha előfordul.

Ma volt valami furcsa Billben, amit Tom nem igazán tudott megfogalmazni. A szomorúsága mintha most láthatóbb lett volna a normálisnál, mintha nem is próbálta volna elrejteni. Lehet, hogy csak egy gyenge pillanatában kapta el, de lehet, hogy többről volt szó.

- Nem én tartalak ébren, ugye? – kérdezte, amikor eszébe jutott a gondolat. Bill a falnak dőlt, és nagyot nyelt.
- Már amúgy is fent voltam, nem? Amúgy mennyi az idő?
- Olyan 7 körül.
Bill bólintott, a kinti vihart nézve.
- És egyedül vagy.
Tom nem tudta hogy értelmezze Bill hangnemét.
- Egyedül vagyunk. – bólintott.
Bill remegve fújta ki a levegőt, és ha nem tudta volna, hogy Billnek nem tetszene, már átkarolta volna, hogy megnyugtassa. A késztetés ott is volt, de muszáj volt félretennie.
- Annyira egyedül, amennyire csak lehet, nem?
Tom ismét bólintott.
- De.

És akkor hirtelen tudatosult benne, hogy ennél jobban nem is lehetnének egyedül. Mindig is így fog menni nekik, hacsak nem változik meg valami hirtelen, ebben viszont Tom kételkedett.

Tom csak nézte Billt, nézte a profilját, és olyan fájdalmas vágy söpört végig rajta, amit azelőtt még sosem érzett. Bill biztos megérezte, hogy bámulja, mert szembe fordult vele.

Egymást nézték, mindketten mozdulatlanul, hosszú másodperceken át. Bill szemei kitágultak, és a sötét tekintete alkalmanként Tom ajkaira vándorolt. Tom számára egyértelmű volt, hogy Bill akarta. Bill akarta, de most először, nem tett érte semmit.

Szóval ezúttal, Tom megtette helyette.

Az ajkaik lágyan, és eleinte bizonytalanul találkoztak, de hamar erőteljesebbé vált, ahogy Tom a kezét Bill kócos hajába csúsztatta. Bill felnyögött, és elhúzódott kicsit.
- Talán nem kéne. – suttogta Tom szájába, lehunyt szemmel. – Talán…
- Nem érdekel. – súgta Tom, és a fejét a kezei közé vette, amitől kinyíltak Bill szemei. – Nem érdekel. – ismételte meg.
- A munkád…
- Kibaszottul nem érdekel a munkám.
Bill összevonta a szemöldökét.
- Ezt nem komolyan mondtad.
- Majdnem komolyan mondtam.
- És mi van, ha manipulállak? – kérdezte Bill, végigsimítva Tom combját. – Mi van, ha csak azért akarom, hogy lefeküdj velem, hogy-
Tom közbevágott.
- Bízom benned.
Maga is meglepődött, hogy kimondta, mert igaz is volt. Úgy tűnt, Bill is meglepődött, mert nagyokat pislogott, mintha nem találta volna a szavakat.
- Oh.
- Nem kéne?
Bill csendben volt egy darabig, mielőtt válaszolt.
- Nem tudom.
És a válasz őszintének is tűnt. Nem bízott önmagában, jött rá Tom, és elmosolyodott.
- Megpróbálkozok. – mondta halkan, az ajkaik pedig ismét találkoztak, ezúttal egy fokkal hevesebben.

Az agya folyamatosan azt mondogatta, hogy ez mennyire helytelen volt, de ez nem tudta elnyomni, hogy milyen jó érzés volt Bill közelsége. Nem tudta elnyomni a tényt, hogy a szíve hangosan kalapált, dübörgött a bordái mögött a forró és lágy érintésétől.

A kezei Bill vékony csípőjén voltak, és Bill közelebb húzódott hozzá. Egy pillanatra elváltak egymástól, szavak nélkül megerősítést várva, hogy mit is fognak csinálni. Amikor kint hangosan dörgött az ég, ismét egymásnak estek, és Tom érezte, hogy Bill elmosolyodik. Ténylegesen elmosolyodik a csókban, és csak ez a mozzanat kellett, hogy Tom végleg belemenjen.

Ebben a pillanatban, Bill valódi volt.

- Nem hiszem el, hogy még mindig tart a vihar. – mondta Bill. Ez a beszélgetős stílusa nem igazán illett az aktuális helyzethez. Amint kimondta, az ajkait teljesen kiéhezve ismét Tom szájához tapasztotta.
- Olyan, mintha pont felettünk lenne. – felelte Tom, de alig húzódott el, épp hogy ki lehetett venni a szavait. Abban a pillanatban, egy villámlás világította be a szobát egy tizedmásodpercre, és mindketten összerezzentek. – Kiskoromban féltem a villámlástól. – folytatta, Bill pedig felnevetett. Már majdnem Tom ölében ült, az ajkaival pedig végigszántotta Tom állkapcsát, finoman harapdálva azt.
- Imádom a viharokat.
- Valahogy ez nem, ah, lep meg. -  kapott levegőért Tom, és megragadta a rab arcát, hogy újra megcsókolja, Bill pedig teljesen az ölébe mászott. Nem sokáig maradtak ebben a pozícióban, Tom ugyanis érezte, hogy Bill elkezdi tolni, jelezve, hogy feküdjön le.

Egy pillanatra, egy kis kétely futott át az agyán. Ha megteszi, nincs megállás.
Mintha Bill is érezte volna ezt, és hátrahúzódott, hogy a szemébe nézhessen.
- Meggondoltad magad? – kérdezte fátyolos hangon, sötét tekintettel.

Tom kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de semmi sem jött ki. Nem volt benne biztos, egyáltalán nem, és tudta, hogy az erkölcsei beszélnek. Nem feküdhetett le egy rabbal. Nem szabadott lefeküdnie egy rabbal.

- Először meg tudsz ígérni valamit? – kérdezte.
Most Bill kezdett kételkedni.
- Talán. – mondta lassan, finoman összevonva a szemöldökét miközben gondolkozott.
- Ígérd meg, hogy nem csak egy újabb Andreas vagyok.
Érezte, hogy Bill izmai megfeszülnek, és visszatartotta a lélegzetét.
- Tudod. – csak ennyit mondott, és Tom bólintott. Bill elfordult, a ráncai pedig elmélyültek.
- Nem gond, ha úgy indult. – tette hozzá Tom, és próbálta ismét elkapni Bill tekintetét, de lehetetlennek tűnt. – De ha már nem olyan…
Nem igazán tudta, hogy most mi csinál, fogalma sem volt miért kérdezi ezt Billtől, de muszáj volt. Bár még így sem garantálhatta, hogy Bill őszintén fog válaszolni. Mégis, ahogy mondta már, bízott benne.
Bill mintha hátra akart volna húzódni, de Tom nem engedte hogy megfutamodjon, és szorosan tartotta a csípőjét.
- Nem az vagy. – mondta Bill végül, szinte alig hallhatóan.
- Oké.
Bill meglepettnek tűnt.
- Oké?
- Igen, oké.

Tom újra megpillantotta azt a mosolyt, amit előtte az ajkainál érzett, a következő pillanatban pedig Bill már teljesen rámászott, és az ágyra lökte. A hosszú fekete haját egy oldalra söpörte, és Tom combjára ült. Előrehajolt, és elkezdte Tom ingjét kigombolni, olyan gyorsasággal, hogy mire Tom felfogta mi történik, addigra már az összes gombbal végzett. Tom felnevetett egy kicsit, és Bill vállára tette a kezét.
- Hé, nem kell rohanni.
- Már legalább fél 8 lehet. – mondta Bill, miközben Tom ingjét letolta a vállán, és egy kis segítséggel, levette róla. Valahova a földre dobta, Tomnak pedig hirtelen az jutott eszébe, hogy mi van, ha koszos lesz, de gyorsan el is hessegette a gondolatot; ez most nem volt fontos.
- Bassza meg. – dőlt vissza a párnára. Ez azt jelentette, hogy maximum fél órájuk van, talán még kevesebb.

-Istenem, igen! – suttogta Bill, vággyal teli hangon, és elkezdte kilazítani a saját nadrágjának a madzagját, miközben a másik kezével Tom övét próbálta kicsatolni. Mielőtt Bill letolhatta volna a nadrágot Tom combján, Tom megragadta a csuklóját, és felhúzta egy csókért. A rab kicsit felnevetett, mire kérdőn húzódott hátra.
- Egy férfihoz képest elég nagy csókrajongó vagy. – magyarázta, széles vigyorral, mire Tom kicsit megütötte a karját a sajátjával, és ő is felnevetett. Nem tagadta.

Bill ekkor visszacsúszott Tom lábára, és az ujjait beakasztotta egyszerre Tom nadrágjába és alsójába, és lehúzta őket, de csak félig; nem volt idejük teljesen levetkőzni.

Tom hallotta, hogy Billnek tetszik a látvány, és amikor felnézett rá, Bill sokat sejtetően rámosolygott, vágytól elsötétült tekintettel. Tom észrevette a nyelvpiercingjét a szájában, a légzése pedig felgyorsult. Most akkor azt fogja…? Nagyot pislogott, a fejét pedig hátravetette, ahogy a forró élvezet végigfutott az egész testén.

Oh, pontosan azt fogja.
 

 
- Mennyire ismeri Bill Kaulitzt?
- A szomszéd házban lakok.
- Mit tud róla mondani?
A nő keskeny arcán megvillant a fény, ahogy mozgolódni kezdett a két szigorú tekintetű rendőr előtt.
- Hát… - kezdett bele, és a csontos kezeit összefonta az ölében. – Mindig olyan… furcsa volt… értik?
- Hogyan furcsa, Mrs. Cole?
- Sötéten. – suttogta, és kicsit előre hajolt. – Abban a fiúban a sátán lakik.
- Aham. – írogatott valamit az egyik rendőr a füzetébe. – És a szülei?
Mrs. Cole nagyot nyelt.
- Hát… Az alma nem esik messze…

Előre.

- Ms. Moore, Bill hogy viselkedett az iskolában?
Ms. Moore szipogott, és megtörölte a szemeit egy zsebkendővel, elkenve a kék sminkjét.
- Ő, öm… - kezdett bele. – Nagyon eszes. – mondta hullámzó hangon. – Nagyon okos gyerek, ez kétségtelen. Mindig megcsinálta a háziját, és tökéletes jegyeket kapott.
- És szociálisan?
Ms. Moore vállat vont.
- Csendes. – mondta egy kis idő után. – Visszahúzódó, általában nem mond semmit magától, amíg nem szólnak hozzá. Úgy tudom nem is nagyon vannak barátai. Leszámítva Karinát, természetesen.
Ismét sírni kezdett, a zsebkendőt pedig remegő kézzel újra a szeméhez emelte.
- Hogyan viselkedett körülötte az iskolában?
- Mintha a legfinomabb porcelán lett volna. – mondta szinte azonnal, mintha ez kétségtelen lenne. – Mindenki észrevette, ahogy rá nézett, ahogy védte, és…
Elcsuklott a hangja, nem bírta folytatni.
- Mondaná, hogy túlzásba vitte a védelmezést? Birtokolni akarta?
- Talán. – mondta, majd határozottabban bólintott. – Igen, igen, mindenképp.

Előre.

- Nem tudom, nekem normálisnak tűnt.
A buszsofőr hátradőlt a székében, és megvakarta a hasát.
- Minden nap ön vezeti az iskolabuszt, ugye?
- Minden nap, kivéve pénteken. – mondta a férfi. – Nézzék, nem tudom mit szeretnének tőlem hallani. – vonta fel a szemöldökét. – Felszáll, leül, aztán leszáll, mint mindenki más.
- Kivel szokott ülni?
A sofőr egy pillanatra elgondolkodott.
- Azzal a lánnyal. – mondta, ahogy beugrott neki. – Azzal a csinos kis szőkével.
Braun bólintott a kollégájának, és valamit leírt. Egy fényképet mutatott a sofőrnek.
- Ez az a lány?
A férfi ránézett, a szemei pedig elkerekedtek.
- Szent! Igen, ez ő. Mi a szar történt vele?
- Lelőtték. Szóval hogy viselkedett körülötte?
- Nem is tudom, ember… - mondta a buszvezető, és zaklatottan nézett a képre. – Olyan… normálisan. Beszélgettek, mint a többi gyerek.
- Mondaná, hogy olyanok voltak, mint a többi gyerek? Mr. Ferchichi, ez fontos.
- A saját világukban voltak, talán. Úgy viselkedtek mindketten, mintha csak ők lettek volna.

Előre.

- És te ezt mind láttad, ugye?
- Láttam… láttam… az ablakon át. Igen.
A lány hullafehér volt, és hatalmas könnyek hullottak a szemeiből. Folyamatosan zokogott és szopogott, ahogy próbálta visszanyelni a csuklását.
- Mit láttál?
- Én…
Az egész teste megremegett.
- Kérem, sokkot kapott. – mondta az orvos, ahogy lekezelte a fején lévő sebet, amit akkor szerzett, amikor menekülés közben elesett. – Ha visszajönnének később, az nagyon-
- Csak pár kérdés.
Az orvos összeszorította az ajkait, de nem mondott semmit, csendben folytatta tovább a lány sebének tisztítását.
- Hallottad mit mondtak? – kérdezte az egyik rendőr, egy kis jegyzetfüzettel az ölében. A lány megrázta a fejét.
- Nem szavakat. – suttogta. – Kiabálást, aztán sikítást hallottam. És m-még több kiabálást. – nagyokat pislogott, és a szemeiben újabb könnyek gyűltek össze. – Ő… oh, istenem… Karina, ő… - elcsuklott a hangja, az orvos pedig ekkor szigorúan rászólt a rendőrökre, hogy jöjjenek vissza másnap.

Előre.

- Megértjük, hogy nehéz, Mrs. Stark. – mondta Braun lágyan, a kezét pedig az asztalra tette, a zokogó nőt nézve. – De el kell mondania mindent, amit Bill Kaulitzról tud.
Tovább sírt, és beletelt pár percbe, mire összeszedte magát.
- Tudtam, hogy valami n-nem stimmel azzal a fiúval. – mondta végül, és egyenesen a két rendőr szemébe nézett. – Ajánlom, hogy egy életre lecsukják, hallanak?
- Nagy rá az esély, de még beszélnünk kell-
- Miért kell egyáltalán nyomozni? – kérdezte, most már dühösen. – Mit kell ezen nyomozni?
- Talán könnyebb lesz, - magyarázta Braun – megbékélni a történtekkel, ha megtudjuk miért történt.
- A lányom halott. – nézett Braun szemébe. – Sosem fogok ezzel megbékélni.

Vissza.

- A lányom halott. Sosem fogok ezzel megbékélni.

Georg megállította a felvételt. Már többször is végighallgatta őket, az arca pedig úgy lesápadt, mintha szellemet látott volna.
- Basszus. – suttogta az üres szobába.

Gyorsan visszarakta a felvételeket a dobozba, ahol találta őket. Egy kicsit bűntudata volt, amiért ellopta őket, de nem bírt ellenállni, amikor megtalálta őket, eldugva egy szobába, ami régen egy magáncella volt.

Az ajtó általában be volt zárva, de most valaki nyitva hagyta, egy olyan egyszerű srácnak pedig, mint Georg, túl nagy volt a csábítás. Nem számított arra, hogy 815-ről fog bármit is találni, de úgy tűnt, a szobában vannak a legérdekesebb ügyek. Többnyire régiek és megoldatlanok voltak, de volt pár megoldott is; mint a 815-ös rab esete.

Georg remegett, amíg a felvételeket hallgatta. Szörnyű volt; olyan képek jelentek meg a fejében, amiket addig csak a TV képernyőjén látott. Nem akarta, hogy Tom hallja ezeket, de talán ha valahol megtalálja az aktáját, azt megmutathatja, mert az egyetlen gondolat a fejében, ahogy a dobozt betuszkolta a kocsijába az volt, hogy ’Tomnak ezt meg kell tudnia’.