Kora este volt, amikor Bill bemászott a hatalmas kocsi anyósülésére. Tom beleegyezett, hogy kezdi a vezetést, és majd később cserélnek. Bill bekapcsolta a biztonsági övét, aztán felhúzta a lábait és kényelmesen összegömbölyödött, a takaróját az ölébe terítve, hogy ellensúlyozza a légkondit. A procedúra eltartott pár percig, de végül tökéletes kényelembe helyezte magát.

- Úgy tűnik, már kényelmesebben viselkedsz velem. – mondta Bill, a szeme sarkából Tomot nézve, közben pedig a táskájában kezdett kutatni.
- Hát, már vagy 3 hete össze vagyunk zárva, szóval már várható volt. Emellett pedig, nem is annyira nehéz elviselni, mint először hittem volna.
Bill hitetlenkedve felhorkant.
- Ez meg mi a fenét jelentsen?
- Azt, amit mondtam. A smink, a haj, meg a ruhák alapján azt hittem, hogy hisztizni fogsz és végignyávogod majd az egész utat, de megleptél. Egész tűrhető vagy.
- Fogalmad sincs hogy mit nem illik mondani, ugye?
Tom felnevetett.
- Mindig azt mondom, amit gondolok. Sosem finomkodok, mindig kimondom a véleményem.
- Nem tudom eldönteni, hogy ez most üdítő vagy idegesítő. – mondta végül Bill, majd a táskájából kivette végül azt a zacskó gumicukrot, amit már a beszélgetés kezdete óta keresett. – Megvan!
- Nem hiszem el, hogy tényleg meg akarod azokat enni. – mondta Tom, és egy pillanatra oda is fordult Bill felé, de gyorsan vissza is nézett az útra. – El sem tudom képzelni hogy bírod állandóan ezt a sok szemetet enni.
- Mi a baj a gumimacikkal?
- Leszámítva, hogy most ettél fánkot, vattacukrot, és még isten tudja mennyi mindent, abban a szarban nincs semmi természetes anyag.
- Minél több cukor és színezék van benne, annál jobb. – kapott be Bill egy újabb gumimacit.
- Az ilyenektől rákos leszel és kövér.
- Eh. – felelte Bill, és szimplán vállat vont. – Tudod, hogy te is akarsz egyet. – tartotta az egyik macit Tom szeme elé, és kicsit meg is rázta az ujjai között.
- Bill, hagyd abba, vezetni próbálok.
- Csak egyet!
- Ne-
Tom egy szót sem bírt végigmondani, mert amint kinyitotta a száját, Bill már be is nyomta a gumimacit a szájába, de nem köpte ki, hanem becsukta a száját, és rágni kezdte.
- Szóval?
- Most úgy érzem rám erőszakoltad.
- Ne legyél olyan drámai. – forgatta Bill a szemeit.
- Csak egy gumimaci, Bill, úgy viselkedsz, mintha sosem lettem volna gyerek, aki cukrot evett.
- Többször kéne enned. Kérsz még egyet?
- Kösz nem, Bill. Kösz nem. – nevetett Tom, és a szeme sarkából nézte, ahogy Bill vállat von, és újabb adag gumicukrot vesz a szájába.

Bill elaludt egy pár órára, amíg Tom vezetett egyenesen Oklahoma felé. A zene halkan szólt a háttérben, körülöttük pedig a forgalom is kezdett eltűnni.

Amíg még Kansasben voltak, a páros lefoglalt egy hotelszobát. Megegyeztek, hogy ha van két külön ágy, akkor lehetnek egy szobában. Úgy tervezték, hogy 2 napig fognak Oklahomában maradni, mert az ország egyik legnagyobb ingyenes zenei fesztiválját azon a hétvégén rendezték. Nagy szerencséjük volt, hogy egyáltalán sikerült szállást találniuk.

Amikor Bill felébredt, kérte, hogy álljanak meg a következő pihenőhelynél. Nem voltak ott sokáig, épp csak egy kávéra álltak meg, aztán Bill átvette Tomtól a vezetést, hogy ő is pihenhessen egy kicsit.

Újabb pár óra múlva, amikor látta a GPS-en, hogy már csak pár mérföld van vissza a hotelig, párszor a nevén szólította Tomot, amíg fel nem ébredt. Korán reggel volt, de a nap már ragyogott az égen. Gyorsan bejelentkeztek a hotelbe, és egyből a szobájuk felé mentek. Bill észre sem vette, de már ösztönösen Tom előtt nyúlt az ajtóért, vagy a lift gombjaiért. Már teljesen automatikussá vált.

Miután kiválasztották az ágyukat a szobában, Tom mondta, hogy Bill nyugodtan mehet először zuhanyozni, addig ő hoz kávét és valami reggelit.

Alig 5 perccel az után, hogy visszaért, kiáltást halott a fürdőből, és az ajtóhoz szaladt.
- Bill, jól vagy? – kérdezte hangosan, hogy a zuhanyban folyó víz mellett is hallani lehessen. Újabb hangos nyögést hallott. – Bill, válaszolj, különben bemegyek!
Amikor nem jött válasz, Tom lenyomta a kilincset, és kinyitotta az ajtót, ami nem volt bezárva. Billt teljesen meztelenül pillantotta meg, a tükör előtt állva. Csöpögött róla a víz, a kezével pedig a haját fogta.
- Elestél és beverted fejed? – kérdezte Tom ijedten.
- Ez. A. Kibaszott. Víz. Fogd meg a hajam, fogd meg; és még csak egyszer mostam meg ebben az istenverte városban.
- Bill, megsérültél? – kérdezte Tom lassan, minden szót tökéletesen artikulálva.
- Igen, fogd csak meg a hajam! Hogy lehet, hogy ez a rohadt víz 5 perc alatt minden tápanyagot kiszedett a hajamból?! – szörnyülködött Bill, és a hosszabb tincseit nyújtogatta, hogy lássa a haját.

Amikor hátat fordított, Tom csak akkor szúrta ki, hogy Bill még egy törülközőt sem kapott magához, amikor kilépett a zuhany alól. A tekintete végigfutott a háta vonalán, egészen a formás fenekéig, és egyből csak arra tudott gondolni, hogy milyen érzés lehet a kezei alatt érezni. Elképzelte, ahogy ott áll mögötte, az egyik kezével megragadja a csípőjét, a másikkal pedig végigsimítja a mellkasát.

- Zavarna, ha elvinném a kocsit, hogy keressek egy fodrászboltot? – kérdezte Bill Tomot, aki a tükörből bámulta. Bill hátrafordította a fejét az ajtóban álló férfi felé, és ekkor vette észre, hogy Tom pupillái hatalmasra kerekedtek.
- Tom, megint valami emlékroham, vagy valami? – kérdezte aggódva, mert úgy tűnt, nincs túl jól.
- Huh? – rázta meg a fejét Tom, hogy elhessegesse a gondolatait. – Öm, nem, jól vagyok, köszi. Megyek, kipróbálom a hotel kondiját.
- Oké, én addig elviszem a kocsit, nem tart majd sokáig.

Tom nem mondott semmit, csak sarkon fordult, becsukta maga mögött az ajtót, és a táskájához szaladt. Kivette az edző ruháit, és gyorsan átöltözött, majd úgy döntött, viszi az úszó cuccát is, mert a hotelnek volt egy egész méretes medencéje.

Bill egy másodpercig nézte még az ajtót, miután Tom elég hangosan becsukta, aztán visszafordult a tükörhöz. Ezúttal az egész testére vetett egy pillantást, hogy lássa, a bőrével mit művelt a víz – és ekkor vette csak észre, hogy végig teljesen pucér volt. Először levegőért kapott, majd gyorsan egy törölközőért. Végigfutott a hideg a hátán, amikor eszébe jutott Tom tekintete, és rájött, hogy amit látott benne, az nem pánik volt, hanem vágy.

Bill a GPS segítségével talált egy drogériát, és remélte, hogy lesz odabent valaki, aki segít neki, hogy mivel tehetné rendbe a haját. Belépett az üzletbe, a napszemüvegét pedig feltolta a feje tetejére.

- Hello, miben segíthetek? – kérdezte egy nő a pult mögül. Amikor Bill felé fordult, elakadt a lélegzete.
- Wow, nem akarok rámenősnek tűnni, de sosem láttam még ilyen zöld szemeket. Gyönyörűek!
- Köszönöm, de csak kontaktlencse, eredetileg kicsit barnásabb, de ha gondolod megadhatom a bolt nevét, ahol vettem.
- Mindenképp!
A lány felnevetett.
- De ha jól sejtem, nem ezért jöttél. Segíthetek valamiben?
- Igen… - nézett Bill a névtáblájára. – Jules. Csak pár órája vagyunk itt, lezuhanyoztam, a víz pedig olyan kemény volt, hogy most egyszerűen undorító a hajam. Kell valami, ami rendbe hozza, méghozzá most!
- Hát, van samponunk kemény vízhez. Ideköltöztetek?
- Nem, csak holnapig vagyunk itt a fesztivál miatt.
- Hát, akkor egy forró olajos kezelés lesz szerintem a legjobb. Rendbe teszi a hajad, és hidratálja átmenetileg, amíg hazaérsz.

Bill észre sem vette, hogy majdnem fél órán át állt ott a pult mellett, és hajról, körmökről, majd a város látnivalóiról beszélgetett a lánnyal, egészen addig, amíg meg nem jelent a főnöke, és nem túl kedvesen közölte, hogy ha beszélgetni akar, akkor most vegye ki a szünetét.

Jules-szal együtt léptek ki a boltból, Bill pedig felé fordult.
- Akkor szerintem ezt még ma kipróbálom a hajamon.
- Helyes! Akkor adjam meg a kontaklencsés bolt címét?
- Miért nem mutatod meg? Mennyi ideig tart a szüneted?
- Egy óráig, ebédidő van.
- Ha gondolod, elmehetünk oda, aztán megállhatunk egy McDonaldsban, vagy valahol.
- Tökéletes! – felelte Jules, majd visszaszaladt a pénztárcájáért.

Tom mindezidő alatt a konditeremben volt. A 14 fokozatos futópadon 12-es sebességi szinten futott. Képtelen volt az agyából kitörölni Bill képét, ahogy ott állt a fürdőszobában, és akárhányszor eszébe jutott, még keményebben edzett, hogy valami másra koncentráljon. 45 perc futás után Tom úgy döntött, hogy kipróbálja a medencét is. 15 után már nem is számolta, hogy hányszor úszta át, csak próbálta kitisztítani a fejét; kizárólag a levegővételekre koncentrált. Inkább ezzel töltötte meg az agyát, hogy addig se azt képzelje el, ahogy Billt az ágyra fekteti, és hozzásimul…

Amikor visszament a szobájukba, sokkal frissebbnek érezte magát. Kinyitotta az ajtót, és látta, hogy Bill is visszaért már. Az ágya végén ült, egy magazint lapozgatott, a fején valami furcsa szerkezettel. Úgy nézett ki, mint egy zuhanysapka, de egy kis cső jött ki az oldaláról, aminek a végére egy hajszárító volt erősítve.

- Mit csinálsz?! – kérdezte Tom hangosan, hogy elnyomja a hajszárító hangját. Bill felnézett rá a magazinból, Tom pedig levegőért kapott.
- Igen? – nézett fel Bill.
- A szemeid… lilák!
Bill elvigyorodott.
- Tetszik? A kínai negyedben vettem egy boltban, amit Jules mutatott, a lány, akivel a drogériában találkoztam. Nem tudtam kiválasztani melyik a kedvencem, de ma úgy döntöttem, kipróbálom a lilát.
- Olyan… más. Azt hiszem tetszik. Nagyon más.
- Akkor ezt úgy veszem, hogy tetszik, és hogy a kérdésedre válaszoljak, hajkezelést csinálok. Csak saját felelősségre moss itt hajat. Jules azt mondta, hogy a víz mindenhol ilyen erre, kivéve ha vesznek valami speciális szűrőt. Gondolom ide nem rendeltek, a spórolós rohadékok.
- Ez mennyi ideig fog még tartani? Szét akarok nézni a városban, mielőtt besötétedne.
- Ömm, egy óra, talán?
- Oké, akkor addig lezuhanyzok.

Tom előszedett pár ruhát a táskájából, és a fürdőbe indult. Amikor belépett, még mindig lehetett érezni Bill tusfürdőjének és samponjának az illatát. A gondolatai egyből visszavándoroltak a korábban történtekre, ahogy Bill ott állt meztelenül ugyanabban a fürdőszobában. Belépett a víz alá, és próbálta kimosni ezeket a gondolatokat, de így, hogy Bill illata végig ott volt körülötte, ez elég nehéz feladat volt.

Bill a kocsi ablakán át bámulta a várost. Tom mondta, hogy meg akar állni Oklahoma City Nemzeti Emlékművéhez, amit az 1995-ös események emlékére állítottak. (Kiegészítés: Egy terrortámadás volt; bombát robbantottak a Murrah Federal Building közelében. 168 ember vesztette életét, köztük 19 gyerek; az emlékműről kép itt.)

Amikor megérkeztek Bill egyből az óriási medence felszínén visszatükröződő fák képét látta meg. Olyan gyönyörű volt, hogy azonnal fényképezni kezdett, Tommal pedig hamar szét is váltak.

Bill nem sokra emlékezett az eseményekből. 11 éves volt, amikor megtörtént, a szülei pedig a részleteket akkoriban nem árulták el neki. A víz felszínét bámulta, és a Tommal eddig megtett útjukon gondolkozott. Hamar belefeledkezett a tájba, és elvesztette az időérzékét, de pár hosszú perccel később észbekapott, és elindult további képeket készíteni. Először a fák melletti utat járta végig, ahonnan látni lehetett, hogy oldalt hosszú, végtelen sorokon át üvegtalapzatra állított székek sorakoztak. Beleremegett, ahogy körbenézett a területen. Kísérteties látvány volt. Beleolvasott a tájékoztatóba, amit még a bejáratnál kaptak, és megtudta, hogy ezt a részt hívják az Üres Székek Mezejének. Pontosan 168 szék volt, minden egyes ember tiszteletére, akik azon a napon életüket vesztették. Billt eléggé felzaklatta a történtek gondolata. Megfordult, és visszament arra a területre, amit egyszerűen a Gyerekek Területének hívtak. Gyerekek a világ minden pontjáról küldtek rajzokat és bátorító leveleket, ami egyszerre szomorú volt, mégis lelkesítő. Egy egész falat betöltöttek a rajzok, amiken a gyerekek a tragikus események utáni érzéseiket örökítették meg. Az előtte lévő föld szó szerint egy óriási rajztábla volt, ami mellett több nagy vödörnyi kréta volt elhelyezve, hogy bárki más is hozzá adhasson valamit a helyhez. Bill itt nem készített képeket, csak körülnézett, és hatalmas szomorúság lett rajta úrrá. Már nem akart itt lenni.

Tom ezzel szemben elemében volt. Rengeteg képek készített az emlékmű összes helyéről, ahol a családok kifejezhették a gyászukat. Az Irakban és Afganisztánban töltött idők után már megtanulta hogyan zárja ki az érzelmeit ilyen témák esetében. Igyekezett tartani a tisztes távolságot, és csak diszkréten fényképezett, amíg egy család virágot tett a sok szék egyike elé. Nem volt benne biztos, hogy bárhol is fel fogja használni ezeket a képeket, ahogy bejárta az emlékművet. A túlélők faláról is készített több képet, és a Túlélők Fájáról is, amikor hirtelen a telefonja elkezdett rezegni a zsebében. A kijelzőre pillantott, és Bill nevét látta.

- Igen Bill, mi az?
- Nem mehetnénk már?
- Öm, de, merre vagy?
- Mindjárt a kocsinál, de nálad a kulcs. – mondta Bill, majd halkan szipogott.
- Oké, mindjárt ott vagyok. – felelte Tom, majd kinyomta, és elindult a bejárat felé, ahonnan elindult.

Amikor Tom odaért, látta, hogy Bill a kocsinak dőlve áll, a karjait maga köré fonva.
- Minden rendben? – kérdezte Tom, ahogy közeledett.
- Igen, csak kemény volt odabent lenni. Az emberekben annyi gyűlölet van, és egyszerűen nem értem hogy tehetett bárki is ilyesmit. Annyi ember halt meg a semmiért.
- És annyi ember túl is élte. Több, mint 600 név van a falon. Tudom, hogy ez nem javít semmin, de nem veszett el mindenki.
- Ti ezt így láttátok a tengerentúl? – kérdezte Bill, ahogy a bevörösödött szemeit Tomra emelte. Tom ösztönösen közelebb lépett, és átölelte Billt, aki pedig azonnal viszonozta, és körbefonta a karjait Tom teste körül, ellazulva az ölelésben.
- Nem, egyáltalán nem, ott annyira nem foglalkoztak ezzel. Még ha vannak is emlékművek, azokat is csak az áldozatok és a családok csinálták, nem ekkora építészek; ott nincs semmi ilyesmi.

Mindketten szótlanok voltak még perceken át, és csak ölelték egymást. Bill húzódott el először, és mondta, hogy már jól van. Csendben indultak el enni.

Egy western stílusú bárban találták magukat. Az étlapon nem volt túl sok Tomnak való, de Bill alig bírt választani a rengeteg lehetőség közül. Végül sült csirke farhát mellett döntött. Tom undorodva nézte, ahogy Bill kézzel ette a darabkákat, majd minden egyes ujjáról lenyalogatta a bbq szószt.

- Nem zavar, hogy ha előtted eszek húst, ugye? – kérdezte Bill, a tányérját nézve.
- Dehogy, csak azért, mert én nem eszem, nem kell semmit feladnod. Rendben van, amúgy sem hiányzik a hús.

Ahogy esteledett, Bill kezdte egyre inkább önmagának éeztni. Újra beszélgetni kezdtek Tommal, és elmesélte neki a kis kiruccanását a kínai negyedbe, és hogy milyen fantasztikus képeket csinált a tradicionális boltokról, az emberekről, és a turistáktól. Még kacsákat is látott egy hentes bolt ablakában lógni.

Miután befejezték a vcsorát, még sokáig ültek ott, és csak beszélgettek. A háttérben hangos zene szólalt meg, és mintha csak erre vártak volna, több pár szinte azonnal felpattant táncolni. Bill nagyon izgatott volt, egyből elkezdte őket fényképezni, de hamar abbahagyta, egy nagyjából vele egykorú nő ugyanis táncolni hívta. Tom tudta, hogy Bill biztos szeretné, ha ez meg lenne örökítva, ezért elővette a saját gépét, és készített pár képett Billről, ahogy a partnerével nevetgélt és táncolt. Látszott rajta, hogy nagyon jól érzi magát, Tom pedig úgy gondolta, hogy ezt nagyon is megérdemli, miután olyan rosszul érezte magád délután.

Másnap amikor felkeltek, már egyből mentek is dolgozni. Nem akartak túl sokáig a városban maradni, de mindenképp akartak a közönségről és a különböző bandákról is képeket készíteni. A nyári koncertek nagyon is jól megmutatták, hogy az amerikai átlagemberek hogyan szórakoztak. Az előző napi hőség ekkorra már csillapodott, és az egész nap sokkal elviselhetőbbé vált.

Bill és Tom végig együtt maradtak, amiért olyan sok ember volt a fesztuválon. Két színpad volt felállítva, és többezer ember volt a közönségben. Bill és Tom is rengeteg képet tudott róluk készíteni. Bill aznap az arany színű kontaktlencséjét próbálta ki, és Tom nem bírta ki, hogy alkalmanként ne pillantson a szemeibe. Tetszett neki Bill eredeti, csokoládébarna szemszíne is, de a változás folyton odavonzotta a tkeintetét.

Órákon át voltak ott a koncertek helyszínén, és amikor úgy döntöttek, hogy már elég képet készítettek, visszamentek a hotelbe kijelentkezni, és elindultak Arkansas felé. Bill kezdte a vezetést, mert a rengeteg cukor és a fesztiválélmény hatására tele volt energiával. Annyira be volt zsongva, hogy képtelen lett volna csak szimplán az anyós ülésen ülni.

Amikor Bill a GPS-t nézte, észrevette, hogy az útvonalváltoztatásuk miatt nagyon közel kerültek Texashoz.
- Beszéltem ma egy pasival délután. Azt mondta, hogy két nap múlva Fort Worth-be fog menni, mert most fognak kihajózni a hadseregben az újoncok kiképzésre. Nem szeretnél útvonalat váltani, és megnézni a katonákat, ahogy elindulnak?
- Nem. – felelte Tom röviden.
- Szerintem jó lenne. Elég fontos része a nyárnak, mert mindig ilyenkor indulnak el a legnagyobb csapatok. Csinálhatnánk képeket a búcsúzkodó családokról, meg ilyenek.
- Ne felejtsd el a nevüket és a címüket is elkérni, hogy majd a katonák temetésén is csinálhass képeket, amikor lelövik a háborúban.
- Tom, én-
- Azt mondtam nem akarok odamenni. Elég katonát és terepmintát láttam már. Nem tudom mit akarsz még hallani, hogy megértsd. Rossz ötlet, és megtöri a programtervet. Ha olyan messze akarunk jutni keletre, akkor tovább kell mennünk. – mondta Tom, Billbe folytva a szót.
- Nem tudtam, hogy ez a javaslat ennyire zavarni fog. – mondta Bill halkan.
- Mindegy Bill, csak maradjunk a tervnél.
- Honnan a francból kéne tudnom, hogy milyen beszédtémát kerüljek, ha még csak azt sem mondod el, hogy miről ne beszéljek?
- Nem kell tudnod Bill, és nem akarok róla beszélni.
- De, igen. Az egyik percben közelebb kerülünk egymáshoz, aztán mondog valamit, te kiakadsz, és megint ugyanott vagyunk. Nem tudom hol vannak az aknák.
Tom összerezzent. Ezt látva Bill lehunyta a szemét, káromkodott egyet, majd mély levegőt vett, és jóval lágyabban megszólalt.
- Tom…
- Eleget mondtál Bill.

Bill a tekintetét az útra szegezte, és csendben vezetett tovább.

Tom üresen bámult ki az ablakon. Csak azokat a képeket látta a fejében, amiket annyira szeretett volna elfelejteni.