Már jó ideje gondolkozott rajta Bill. Igazából, már azóta, hogy az utolsó dobozt bepakolta a hatalmas lakásába. Amikor visszatért Münchenből, csak kellett neki egy hely, ahol aludhat, és meghagyta a szüleinek, hogy ők keressenek valamit. Amit találtak, hát, az pontosan az volt, amit maguknak választottak volna. Szükségtelen is mondani, Bill nem egészen ezt akarta.

Arra viszont a legkevésbé sem vágyott, hogy lakást kezdjen keresni, se hogy újra végigmenjen a költözés procedúrán meg minden ezzel járó szarságon, ezért inkább maradt. Nem mintha annyira érdekelte volna. Volt tető a feje felett, és tudott hol aludni. Egyedül erre volt szüksége, ezért soha nem is foglalkozott azzal, hogy a többi szobát berendezze. Megvolt csinálva a konyha, a nappali, az előszoba, a hálószobája, és a fürdő. Az összes többi üres volt, vagy olyan festmények raktárának szolgált, amiket nem volt szíve a falra lógatni. A hatalmas lakást egyáltalán nem érezte otthonának, és az összes festménye közül csak egyetlen egyet rakott ki.

Egy unalmas vasárnap reggel volt, és mezítláb mászkált a konyhában, az ujjaival a pulton dübörögve, amikor úgy döntött, muszáj valamit csinálni. A szoba hirtelen ismeretlennek tűnt, túl nagynak, túl hidegnek, és kirázta a hideg a vékony otthoni ruháiban. Megtorpant, és körülnézett a szobában. Az üres falak mintha üvöltöttek volna körülötte. Minden bezárt ajtó, amik poros és üres szobákat rejtettek, mindössze a múlt szellemeit őrizve, megijesztették. Nem érezte magát odavalósinak a saját lakásába, és ez megrémisztette.

Hogy hirtelen miért érzett ilyen erős vágyat, hogy elköltözzön, eleinte összezavarta, de aztán gyorsan összekötötte Tommal. Látta, hogy ő hogy csinált otthont egy olyan helyből, ami még csak nem is volt az övé; és ez inspirálta. Nem volt szüksége ekkora helyre, és már a környék is túl puccos volt neki. Valami visszafogottabbat akart, amit otthonnak nevezhet.

Ha tehette volna, már aznap ment is volna el, egy perccel sem akart többet ott tölteni, de még Bill is beismerte, hogy ezekhez a dolgokhoz idő kell, hacsak nem vagy kivételesen szerencsés. Először el kell menni ház-vadászatra, és már csak a gondolata is megijesztette. A költözés nagy dolog. Még ha nem is az ’otthonáról’ kellett lemondania, akkor is nagy lépés volt számára. Sosem kellett saját lakást keresnie, mindig meghagyta valaki másnak ezt a feladatot. De most készen állt, saját maga akart valamit találni; amit ténylegesen a sajátjának hívhat.

Elmosolyodott magának, lehuppant egy székre, és az ablakon át a várost nézte. A kilátás azért hiányozni fog neki, lélegzetelállító volt.

- Hé Tomi, tudnál valamiben segíteni? – kérdezte Bill. A körmeit rágta, és az irodai székében forgott. Megint gyereknek érezte magát, de ez most fontos volt, ezért muszáj volt udvariasnak lennie.

A telefon másik végében, Tom egyensúlyozott, a telefont a válla és a füle közé szorítva. Mindkét keze mással volt tele. Aznap reggel rendelték be, és jelenleg térdig állt a festékben.

David már megint meg volt őrülve, és Tom most már tényleg megkérdezte, hogy mikor fog tanulni. El kéne már kezdenie néha visszautasítani az ajánlatokat, vagy kicsit reálisabb határidőket vállaalni, esetleg felfogadni egy újabb munkást. Bushido jól dolgozott, de nem igazán lehetett rá számítani. Ezért persze senki sem hibáztathatta, szegény gyereke volt mindig is az első az életében, de akkor is megnehezítette a dolgokat.

- Persze, napsugár, amit csak akarsz. – mondta a létrán állva, és ekkor hirtelen meginogott, és nagy kiáltással jelezte, hogy valami nincs rendben. Beletelt egy pillanatba, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de szerencsére nem zúgott le. – De csak ha az nem most van. Most nem nagyon érek rá.
Bill egy kicsit aggódott, amikor hallotta Tom hogy szenved a vonal másik végén, de inkább nem tett rá megjegyzést, biztos volt már elég baja.
- Nem, nem most. Amikor neked jó, csak azt akarom, hogy gyere és nézz meg valamit velem.
- Oké, nem gond! – bólintotta, majd ismét megingott, és a szerencsétlen egyensúlyérzékét átkozta. Már hozzá kellett volna szoknia a létrákhoz… Arra fogta, hogy a feje éppen 90 fokban oldalra van döntve, az kavart be. – De akkor majd visszahívlak később. Komolyan, ha most nem teszem le, az a halálom lesz, szó szerint!
Bill nevetve elengedte, és egy gyors szeretlekkel le is tette a telefont, az arcán széles mosollyal. A mesteri terve sikeresen elindult.
- Én is szeretlek napsugár. – felelte Tom lágyan, majd kinyomta, a telefonját visszacsúsztatta a zsebébe, és folytatta a munkáját. Bill már egyetlen hívással is feldobta a napját; ehhez nagyon értett.

Amíg azon tűnődött, hogy Billnek vajon mihez kell segítség, Tom észre sem vette David meglepett mosolyát, és hogy vadul pötyögni kezdett a telefonjába. Amikor pár pillanattal később Bushido telefonja rezegni kezdett, röhögőgörcsöt kapott, amivel majdnem fel is ébresztette a szomszéd szobában alvó beteg gyerekét.

Ez állt benne: Tom most fejezett be egy hívást azzal, hogy „én is szeretlek napsugár”. Ha nem baszogatod ezzel legközelebb, ki vagy rúgva. 

- Szóval pontosan mit is csinálunk itt? – kérdezte Tom, az orrát a kocsi ablakának nyomva.

- Már mondtam. – felelte Bill. – Találkozunk valakivel.
Tom felhorkant, és felé fordult.
- Igen, ezt már mondtad, a kérdésemre viszont még mindig nem válaszoltál. Kivel találkozunk, és miért?
Bill az ajkába harapott, és szándékosan kerülte Tom tekintetét.
- Majd meglátod.

Pár pillanattal később fordult le Bill az útról, és széles vigyorral nézett körül. Elég szép környék volt. Nem túl puccos, de egyáltalán nem lepusztult. Szépnek és biztonságosnak tűnt.

Tom viszont teljesen el volt veszve. Sosem járt még itt, és nem értette, hogy Bill miért hozta ide. Azt mondta, hogy valamit meg fognak nézni, de azt nem volt hajlandó elárulni, hogy mit. Egy kertvárosi környéken voltak, csak egy pár bolt volt az utca végében. Talán egy művésszel találkoznak?

- Ön biztosan Bill Kaulitz! – mondta egy hang, Tom pedig a hang irányába fordult. Egy magas, szélesvállú férfi közeledett feléjük. Sötét öltönyt viselt, a kezében pedig fekete, bőrborítású mappát tartott. Úgy nézett ki, mint valami üzletemberféle, és Tom biztos volt benne, hogy az is. Pont olyan volt a mosolya.
 
- Igen, én vagyok. – mosolygott Bill, és a férfi felé nyújtotta a karját. Kezet ráztak, majd a férfi Tom felé fordult, egyértelműen bemutatásra várva.
- Ő itt a barátom, Tom Trümper. – magyarázta Bill, a férfi pedig bólintott, és Tommal is kezetfogott.
- Benjamin Ebel vagyok, Universal Ingatlanügynökség.
 
Egy ingatlanügynök? Tom alig bírt ezután egy hellót kinyögni. Bill miért hozta ide egy ingatlanügynökhöz?

- Szóval, a lakás, amiről beszéltem, a legfelső emeleten vannak. Kövessenek! – indult el a férfi az épület elé.

A liftben Tom végig zavart pillantásokat küldött Bill felé, de Bill nem figyelt rá. Majd később elmagyarázza.

Benjamin kinyitotta az ajtót, és kitárta, hagyva, hogy először a két férfi menjen be a lakásba. Amint beléptek, Billnek azonnal elállt a lélegzete, Tom pedig teljesen el volt veszve.

Bill gyorsan körbe is szaladt. Benézett minden szobába, külön figyelmet szentelve minden egyes ablaknál a kilátásra. Nagy volt, világos, de nem túl extravagáns, és nem is olyan hatalmas. Egy szimpla háromszobás lakás volt, ami csak egy fokkal volt puccosabb az átlagnál. Azért még mindig Kaulitz volt.

- Jól néz ki, nem gondolod, Tom?
A neve hallatán Tom a szemébe nézett, a tipikus „mi a fasz?” nézésével. Ötlete sem volt, hogy mi ez. Közelebb lépett, és a lehető leghalkabban szólalt meg.
- Bill, mi történik?
Hatalmas bűntudatában, a sötéthajú férfi felsóhajtott.
- Úgy döntöttem elköltözöm. Igazából, már jó ideje gondolkoztam rajta, csak nem foglalkoztam vele.
Tom oldalra döntötte a fejét, és várta a folytatást. Miért?
- Amúgy is túl nagy nekem! Gyerünk már, láttad milyen, egy embernek hatalmas. – rázta Billa  fejét, majd újra felsóhajtott. – Van olyan szoba, ahova azóta nem tettem be a lábam, amióta beköltöztem. Basszus, azt se tudom hogy néznek ki. Ideje volt már csinálni valamit.
Tom egy pillanatig gondolkozott rajta, majd lassan bólintott. Volt értelme annak, amit mondott, főleg, amikor Bill így adta elő. Egyszerűen csak azt nem értette, hogy eddig miért nem mondott semmit ezzel kapcsolatban. Azért a költözés elég nagy dolog.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte, csak hogy meggyőződjön, hogy Bill nem a köztük lévő szakadékot akarja csökkenteni.
- Biztos! – kiáltott fel Bill, hatalmas mosollyal az arcán.
Tom felnevetett az idősebb férfi gyerekes viselkedésén, és csak a fejét csóválta.
- Oké.
- Szóval mit gondolnak? – kérdezte Benjamin, amikor látta, hogy a probléma megoldódott a két férfi között.
Bill várakozóan Tomra pillantott.
- Öm, azt hiszem, jól néz ki?
Ötlete se volt, hogy mit kéne mondania.

Bill úgy döntött, hogy körbenéz az ajánlatok között, ezért 2 héttel később, Tom ismét a reflektorfényben találta magát. Az egész városon át lett rángatva, egyik helyről a másikra, és nagyon hamar belefáradt már ebbe. Úgy tűnt, Bill valami konkrétat keres, amivel az egyetlen probléma az volt, hogy Billt leszámítva senki sem tudta mi az.

Tom most már őszintén sajnálta Mr. Ebelt. Nagyon keményen próbált valami Bill ízlésének megfelelőt találni, de egyáltalán nem sikerült. Bill az a típusú vásárló volt, akit elég nehéz kielégíteni.

- Nem igazán tetszik a szomszédság. – szólt bele Tom is, Bill pedig bólintott. Több kellemetlen alakot is látott odakint, és nem tetszett neki az ötlet, hogy Bill a közelükben éljen.
- Felírva. – mondta Benjamin, és valamit ráfirkantott a mappájára.

Tom magában megdicsérte, amiért tényleg figyelt, és tényleg próbálkozott, még annak ellenére is, hogy az a lista percről percre csak hosszabb lett. Tom újrakörbenézett a lakásban, és kicsit sajnálta, hogy nincs jobb környéken, mert maga a lakás csodálatos volt. Magas falak, hatalmas ablakok, és még egy erkélye is volt.

Amíg Tom az ablaknál álmodozott, Bill odament az ügynökhöz, és halkan odasúgott neki pár szót, titokzatosan Tom irányába biccentve. Benjamin ismét csak bólintott, és még valamit felírt a listára, megígérve Billnek, hogy minden tőle telhetőt megtesz.

Bill kacsintott az ügynöknek, majd hangosan dübörgő léptekkel odament Tomhoz és megragadta a karján. Gyorsan ott hagyták az épületet, de Tom egy darabig még mindig el volt veszve a gondolataiban. Egy nap szeretett volna ilyen kilátást.

Talán egy nap lesz saját lakása is. Szerette az életét, de talán egy kis stabilitás még sem volt olyan rossz, annak is megvoltak az előnyei. Megrázta a fejét a saját hülyeségén, és úgy döntött, hogy inkább még élősködik egy darabig. Nem mintha Billt annyira zavarta volna, hogy néha ott zuhanyzott.

- Szóval, most elég biztos vagyok benne, hogy sikerült megtalálnom! – kiáltott fel Benjamin büszkén, ahogy kinyitotta az ajtót.

Bill és Tom is egyetértett, hogy a környék jó volt. Közel a zöld területekhez, egy elragadó kis kávézó rész mellett, mégis elég távol a forgalomtól.

Maga az épület is szép volt, gondolta Tom. Nem mai volt, biztos túlélte a háború alatti bombázásokat, Benjamin ugyanis azt mondta, hogy a 18. század elején épült. Lenyűgöző látvány volt, Bill pedig nevetve rángatta be Tomot, mondván, hogy nem azért jöttek, hogy kívülről elemezzék.

Az ajtó nyikorgó hangot adott ki, amikor kinyílt, Bill pedig még jobban elmosolyodott. Szerette az ilyen apróságokat, amik azt jelezték, hogy tényleg eredeti.

- Az első emeleten, - kezdett bele Benjamin. – egy viszonylag nagy előszoba van, ahogy talán észre is vették; egy tágas konyha, amihez egy kisebb étkező csatlakozik, egy nagy nappali, egy kis iroda és egy wc.

Bill tátott szájjal sétált körbe, és Tom azon kapta magát, hogy őt is teljesen lenyűgözte a hely. Nagyon is előkelő ház volt, de még elviselhető szinten. Ha Bill mostani lakása egy fejedelmi palota volt, akkor ez egy visszafogottabb kastélynak volt nevezhető. Mindenesetre, lélegzetelállító volt.

- Kérem kövessenek az emeletre! – intett az ügynök és elindult a lépcsőn felfelé, elégedetten mosolyogva a két fiú elképedt arcát látva. – Idefent van két hálószoba, egy nagyobb fürdő, és… - itt megállt, és Billel összenéztek.
Tom nem vette ezt észre, túlságosan le volt foglalva a fürdő tanulmányozásával. A ’nagyobb’ kifejezés használata elég lekicsinylő volt. Önmagában hatalmasabb volt, mint Andi és a saját szobája összetéve.
- Itt pedig a műterem! – mondta ki végül Benjamin. Billel mindketten megálltak, és várták, hogy Tom is észrevegye.

A szót meghallva, Tom megtorpant, és zavartan jártatta a szemeit az ügynök és a barátja között. Egy műterem? Billnek nem kellett műterem, ő nem művész volt. Benjamin meg nem azt mondta, hogy lent van egy iroda?

- Csak utánad! – mondta Bill félénken, Tom pedig összevonta a szemöldökét. Utána? Neki ehhez semmi köze. Mégis, puszta kíváncsiságból, tette amit Bill mondott.

Amikor Benjamin műtermet említett, azt tényleg úgy is értette. Hatalmas, plafonig érő ablakok voltak, beengedve minden fényt, tökéletesen bevilágítva a szobát. A szemközti oldalon, két ajtó egy tetőteraszra vezetett ki, Tomnak pedig teljesen elállt a lélegzete, ahogy kilépett. Tökéletes volt a kilátás a közeli parkra, és az egész várost be lehetett látni. Csodálatos volt, Tom pedig egyből némi féltékenységet érzett akárkire is, aki végül beköltözhet ide.

- Mit gondolsz? – ijesztette meg Bill hátulról. Megérezve a leheletét a nyakában, Tom megborzongott. Bill a fejét a raszta vállára döntötte, és átkarolta a derekát.
Tom hitetlenkedve megrázta a fejét. Nem tudta, hogy szavakkal ki lehet-e egyáltalán azt, amit gondol.
- Csodálatos. – csak ennyit tudott kinyögni, Bill pedig elmosolyodott, és megcsókolta a nyakát. Ott álltak, egy darabig csendben; Tom elveszve a gondolataiban, Bill pedig azon tűnődve, hogy hogyan fogalmazza meg a kérdését.
- Tudod, szerintem ez a hely túl nagy egy ember számára.
Tom egyetértően hümmögött, de egy kicsit csalódottnak is érezte magát, amiért Bill nem fogja megvenni. Szívesen jött volna ide meglátogatni. Basszus, lehet haza se ment volna többet!
- Szóval gondolkoztam. - kezdett bele Bill, csendben reménykedve, hogy Tom is megérti mire gondol, és végül nem kell megkérdeznie. Tom viszont csendben maradt, várva a folytatást. Bill felsóhajtott, beletörődve a sorsába, és végül kimondta, amit már egy ideje fontolgatott. – Gondolkoztam, hogy talán van rá lehetőség, hogy ne egyedül kelljen ideköltözni. Hogy talán te is be tudnál költözni velem?

Ha Bill látta volna Tom arcát, pontosan tudta volna, hogy mi zajlik le a fejében, de mivel mögötte állt, nem tudta. Türelmesen várnia kellett, hogy Tom kimondja.

Először, Tom szemei elkerekedtek a meglepetéstől, aztán összeszűkültek ahogy végiggondolta. Ezt követően, a homlokát ráncolta, mert arra gondolt, hogy nem akarta így kihasználni Billt. Aztán az jutott eszébe, hogy ha Bill kérte, akkor végülis nem is kihasználás volt, hanem tulajdonképpen a kívánságát teljesítené?

Aztán hamarosan eszébe jutott Andreas, és hogy ezzel magára hagyná. Tom ismét a homlokát ráncolta. Nem akarta egyedül hagyni Andit abban az épületben, úgy, hogy senki sem vigyázna rá. Nem, ezt nem tudta megtenni. De tényleg nemet mondana emiatt Billnek? Nem szabadott volna hagynia, hogy Andreas fogja vissza, nem? Nem, egyáltalán nem, Andi biztos megölte volna emiatt.

Nagy döntés volt, és Tom azon tűnődött, hogy erre most egyből választ kell-e adnia. Egyedül csak abban volt biztos, hogy képtelen rá.

- Ezen gondolkoznom kell. – mondta végül. Kicsit megfordította a fejét, hogy rámosolyoghasson Billre. Az idősebb férfi örült, hogy legalább végig fogja gondolni, ezért bólintott, és nyomott egy puszit a szájára. Nem mondott rögtön nemet, és ez már önmagában egy kis győzelem volt. Most már csak imádkoznia kellett, hogy Tom végül beadja a derekát.

- Sajnálom, hogy meg kell zavarnom önöket, de ez után van egy másik találkozóm is. Szóval, szeretnének még egyszer körülnézni, vagy elégedettek? – kérdezte Benjamin zavarta az ajtóban állva, a két fiatalabb férfi pedig megfordult, mindketten mosolyogva.
- Szerintem egyelőre elég volt, ugye, Tomi?
Tom kicsit elpirult, és csendben bólintott.

Búcsúzás közben, Bill mondta az ügynöknek, hogy mindenképp érdekli ez az ajánlat, de előtte néhány dolgot el kell intéznie. Közben Tom felé biccentett, Benjamin pedig elmosolyodott, és mondta, hogy majd meglátja, hogy sikerül-e titokban tartania ezt a helyet egy kicsit tovább, elvégre is már a piacon volt.

Bill megköszönte, kezetráztak, majd Tom is csatlakozott,  miközben továbbra is álmodozva nézte az épületet.
- Nem lenne rossz itt lenni, ugye? – fogta meg a kezét Bill.
Tom elmosolyodott, és a fejét rázta.
- Egyáltalán nem lenne rossz.

Bill elégedetten egy puszit nyomott Tom arcára, és visszarángatta a kocsiba. Ahogy elhajtottak, Tom még egyszer visszanézett a házra. Nem. Együtt élni Billel, a legkevésbé sem lenne rossz ötlet.

- Jó napot, Mr. Schäfer!
Gustav felnézett a képernyőkből, és udvariasan bólintott az idősebb férfinak.
- Jó napot uram!
Ahogy látta a férfit végigmenni a folyosón, hirtelen eszébe jutott valami, és gyorsan felemelkedett a székéből, hogy utána szaladjon.
- Mr. Kaulitz, uram, a fia nincsen bent.
Jörg megállt, és megfordult.
- Parancsol?
Gustav zavartan a cipőjét bámulta.
- Bill nincs bent.
- És megkérdezhetném hol van? Még nyitvatartási idő van. – kérdezett rá Jörg, észrevéve, hogy Gustav mennyire kényelmetlenül érzi magát. Úgy sejtette, hogy Bill talán valami üzleti ügyet intéz, találkozója van valakivel… Nem értette, hogy a biztonsági őrnek miért kell emiatt izgulnia.
- Hát, azt mondta bemutatóra megy, és nagyjából egy órája ment el Tommal.
A hír kicsit összezavarta az idősebb férfit. Bill miért vinné el Tomot egy bemutatóra? Természetesen, tudott a két fiú kapcsolatáról, de ez akkor sem volt elég ok, hogy Bill munkába is magával vigye a férfit.
- Milyen bemutatóra?
Gustav ismét hezitált, hogy válaszoljon-e, mert nem tudta, hogy egyáltalán szabad-e válaszolnia. Végül azonban rájött, hogy mégiscsak Bill apjáról van szó, és nem fájhat, ha elmondja.
- Lakás bemutatásra ment uram, nem kiállításra.
Az idősebb férfi szemei elkerekedtek, de összekapta magát hamar.
- Értem. – felelte, majd egy másodperccel később ismét az őr szemébe nézett. – Sokszor csinálja ezt? Napközben itt hagyja az irodáját a személyes ügyei intézéséhez?
Gustav kicsit összezavarodva gondolta végig. Nem, Bill általában nem csinálta ezt, de hát…
- Megesik. De inkább csak az utóbbi időben.
Jörg bólintott, és gyorsan ki is ment az épületből, előtte persze udvariasan elbúcsúzva; Gustavot teljesen összezavarva.

De hát honnan is tudhatta volna, hogy akaratlanul is ő lesz ezzel az apa-fia közti szakadék növekedésének? Amikor másnap Bill beviharzott az irodájába, azt üvöltve, hogy a munkájának nem része jelenteni az apjának; Gustav szótlan maradt, nem is értve, hogy pontosan mit csinált rosszul.

Abban a pillanatban, amikor Bill sírva fakadt, és zokogva elmesélte a szülei és közte lévő feszültséget, és hogy csak arra vágyott, hogy elfogadják; Gustav ismét átkozta, amiért semmi empátiája nincs. Sosem akart ekkora bajt okozni a főnökének, és megjegyezte, hogy sosem akar más emberek magánéletébe belefolyni. Mindig csak elbaszta a dolgokat.

Amikor Bill otthagyta Gustavot a gondolataival, eltűnődött, hogy vajon tényleg mindig ilyen volt-e: olyasvalaki, aki a puszta létével csak bekavart másoknak. Az összes eddigi ilyen eset beugrott neki.

Sosem tartotta magát tökéletesnek, de mindig próbálta a legjobbat kihozni. Általában okosabbnak tartotta magát a többieknél, mert általában mind hülyék voltak. Jó fejjel volt megáldva, és mindig meglepte őt, hogy mások meg nem. De ahogy ott ült, csendben, eszébe jutott, hogy talán csak ámította magát. Talán nem is volt olyan okos, mint ahogy hitte.

Megbántotta Billt azzal, hogy önmaga volt, őszinte, és azt tette, amit helyesnek gondolt. Belegondolt egyáltalán, hogy ez nem az ő területe volt? A homlokát ráncolva, Gustav döntést hozott.

Lehet, hogy mások számára értelmetlennek tűnt, de Gustav számára nem volt az. Úgy döntött, hogy ezekből a kételyekből némi előnyt ad az embereknek, avagy konkrétan egy bizonyos embernek.

Ha Gustav elbaszná, amit lehetetlennek gondolt, akkor talán Georg helyrehozhatná, ami még egy elég valószínűtlen elképzelés.

Felkapta a telefonját, és gyorsan felhívta a férfit, türelmetlenül dobolva az asztalon, várva hogy felvegye.
- Hello? – kérdezte Georg rekettes hangon. Gustav remélte, hogy nem most keltette fel, de nem kérdezte meg, most fontosabb dologról volt szó.
- Georg, még mindig akarsz velem járni?
Gustav sosem volt még ennél idegesebb egész élete során. Még sosem érezte, hogy képes lett volna valakinek felkínálni a szívét, de már meghozta a döntést, és muszáj volt végigvinnie.
- Hát persze! – mondta Georg izgatottan. Egyből felismerte Gustav hangját. Már a hívás is nagyon meglepte, a kérdésről nem is beszélve.
- Jó. – mondta Gustav, kicsit megnyugodva, hogy Georg nem gondolta még meg magát. – Ma este ráérsz?