A késztetés, hogy átfordítsa magukat, olyan nagy volt, hogy Tomnak gyakorlatilag bele kellett vájnia az ujjait Bill csípőjébe, hogy ne tegye meg. Biztos volt benne, hogy ott marad majd a nyoma, de Billnek látszólag tetszett, mert minden egyes alkalommal élvezettel sóhajtott fel.

Tom sosem volt az a típus, aki szimplán hátradőlt, és hagyta, hogy a másik személy dolgozzon végig, de Bill szabályosan csak így volt hajlandó csinálni. Vagy ez, vagy semmi.

Bill arcán játékos mosoly jelent meg, ahogy megfeszítette az izmait Tom körül, amitől felnyögött és még mélyebbre vájta az ujjait Bill bőrébe.
- Olyan mazochista vagy! – lihegte Tom, Bill pedig felnevetett. – Az vagy, nem?
- Néha.

A ’néha’ minden bizonnyal azt jelentette, hogy ’szex közben’, gondolta Tom, merthogy mindenféle síkosító nélkül csinálták. Persze, egyiküknél sem volt ilyesmi, Billt pedig a hideg is kirázta attól, hogy a börtönben lévő szappant használják. Tom tudta, hogy fájt neki, de amíg látta, hogy Billnek még mindig áll, addig bíznia kellett abban, hogy élvezi.

Bill szaporán és nehezen vette a levegőt. A hosszú nyakát elnyújtotta, és Tom mégegyszer a csípőjébe karmolt. Oh, jézus. Összeszorította a szemét, ahogy az élvezet végigfutott a testében. Jobb volt, mint ahogy képzelni merte, sokkal jobb.

Bill nem volt túl hangos, de néha-néha az ő száját elhagyta pár halk nyögés, a szemei pedig lecsukódtak. Tomot megbabonázta, nem is lehet erre más kifejezést használni. Feljebb tolta Bill pólóját, végigsimítva a puha bőrét. A kis tetoválást kereste, amit egyszer már látott – most már megérinthette.

Az ujját végighúzta a körvonalait, és lenyűgözve nézte, ahogy Bill összerezzent az érintés hatására, jelezve, hogy vagy csikis, vagy érzékeny az a pont.
- Mit jelent? – kérdezte, valószínűleg másodszorra, a kis csillagot nézve.
Bill felsóhajtott, és a haját kifújta az arcából.
- Már mondtam, semmit. – felelte. – Ez té-ah-tényleg csak egy csillag.
- Hmm. – hümmögött Tom, és még párszor végigsimította a csillagot, majd a kezét kicsit lejjebb csúsztatta, és az ujjaival körbefogta Bill forró merevedését.

Bill szemei lecsukódtak, és felnyögött. Előrehajolt, a kezeit Tom mellkasának szorítva. A szemei ismét kinyíltak, ahogy hozzászokott az élvezethez, és a tekintete kiéhezett volt, állatias, mint egy ragadozónak, aki épp az áldozatát cserkészi be. Megnyalta az ajkát, és megtámadta Tom állkapcsát, durva csókokkal és harapásokkal borítva azt, itt-ott pedig megállt, hogy megszívja a sós bőrét. Tom tudta, hogy aggódnia kéne a foltok miatt, de abban a pillanatban képtelen volt ezzel foglalkozni.

Tom a szabad kezével megragadta Bill csípőjét, és segítette a mozdulatait, fel-le irányítva őt. Úgy érezte, mintha Bill bensője minden irányból szorítaná, olyan hihetetlenül szűk volt, és valahogy kétkedett benne, hogy egyáltalán Billnek jó ez, de hát, amíg a fájdalom nem ült ki az arcára… megint csak, bíznia kellett benne, hogy nem okoz fájdalmat.

A ritmus kezdett begyorsulni, bedurvulni, Tom pedig hangos nyögéssel a párnába szorította a fejét.
- Ssh. – harapott Bill az állkapcsába finoman. – Szerintem néha elfelejted, hogy vannak szomszédaim.
- Basszus. – nyögte Tom. Igaza volt, teljesen igaza. Tom nagyon ritkán gondolt a többi rabra. Egy pillanatra majdnem bepánikolt. Mi van, ha hallottak valamit; mi van, ha tudják; mi van, ha-
- Ne gondolkozz! – súgta Bill. – Nem fognak semmit mondani.
- Várj! – tolta el Tom a vállánál fogva, hogy Bill felegyenesedjen és láthassa az arcát. – Szerinted tudják?
Bill a haját visszarázta a válla mögé. Idegesítette, hogy Tom ennyit akar beszélni. Az izmait megfeszítette Tom körül, és élvezettel nézte, ahogy a raszta férfi szemei hátrafordulnak.
- Süketek vagy vakok, ha még mindig nem tudják. – mondta őszintén. – De nem érdekli őket. Elvégre is, rólam van szó, nem mernek semmit mondani. Emellett pedig, - simította végig Tom kidolgozott hasát, - Ez nekik is szórakozás.
- Nagyon remélem, hogy igazad van. – morogta Tom, kiakadva a gondolaton. – Mert ha bármelyikük is elmondja, nekem végem.
Bill felnyögött, és előrehajolt, ismét megtámadva Tom száját, hogy elhallgattassa.

Már a végcél felé versenyeztek, gyorsan és erősen mozogva, és Tom megértette, hogy Bill azért csókolta, hogy ne adjon ki hangokat. Az okát mondjuk nem értette, de nem volt olyan állapotban, hogy kérdéseket tegyen fel. Nagyot lökött a csípőjével, és Billből egy visszafojtott félnyögést váltott ki. Talált. Megint ugyanazt csinálta, és Bill felszisszent, közben pedig előredőlt, és remegő karokkal próbálta megtartani a saját súlyát.

- Lehetne… - kezdett bele Tom, de nem tudta befejezni, mert Bill egyből közbevágott.
- Nem. – jelentette ki éles hangon, Tom pedig csak bólintani tudott, és levegőért kapott, annyira közel volt már. Próbálta visszatartani, próbálta először Billt eljuttatni. Ez csak udvariasság volt, nem? De ezen a szinten már ő se bírta sokáig.

Mindkettejük légzése felgyorsult, és miközben Bill a csípőjét ringatta, valahogy fel tudott egyenesedni. Tom végigsimította Bill combját, és ismét megragadta az erekcióját. Bill nagy valószínűséggel hátradőlt volna az érzéstől, ha Tom a szabad kezével nem ragadja meg a vállát, hogy megtartsa. Tom felült, és összeszorította a mellkasukat, és az ajkaikat.

Bill háta megfeszült, és Tom alsóajkába harapott, majd elengedte azt, és a vállának döntötte a fejét. Fel-le mozgott, levegőért kapkodva, Tom vállát szorítva.

Tom épp szólni akart, hogy el fog menni, amikor Bill egész teste megfeszült a karjaiban, az arcát pedig mély, hihetetlenül forró nyögéssel a nyakába préselte. A ritmikus összehúzódásai csak fokozták Tom saját orgazmusát.

Egymásba csimpaszkodtak, ahogy fokozatosan magukhoz tértek. Levegőért kapkodtak, az izzadság csillogott  a bőrükön, és a fejükben az kavargott, hogy épp mit is csináltak. Éppen akkor, a lámpa fénye felvillant, és hirtelen az egész szoba jelentősen világosabb lett.

- Na nézd csak. – mondta Bill halkan. – Visszajött az áram.
Tom az ajkait Bill vállához nyomta. Furán érezte magát.
- Ez nem volt rossz ötlet, ugye? – tűnődött hangosan. A szája még mindig ott volt Bill pólójának anyagánál.
- Nem tudom. – mondta Bill, és hátrahúzódott. – De szerintem menned kéne.

Tom bólintott, és Bill kimászott az öléből. A mozdulat hatására halkan felszisszent, Tom pedig aggódva nézett rá, de nem kérdezte meg, hogy jól van-e, mert tudta, hogy Bill úgy se őszintén válaszolna.

Tom elkezdte összegyűjteni a ruháit, amíg Bill felvette a nadrágját. Neki jóval könnyebb volt, mint Tomnak, akinek gombokat kellett a megfelelő lyukba tenni, a sliccét felhúzni, az ingjét betűrni, és-
- Basszus! – kiáltott fel, amikor az órájára pillantott. A műszakjának 2 percen belül vége lesz, és kibaszott szerencsés volt, ha még nem érkezett meg a váltás.

 Bill a lábait felhúzva, sötét szemekkel csak nézte, ahogy Tom körbeugrált, a ruháival küzdve. Azon kapta magát, hogy Tom testét csodálja, a határozott izmait, és azt a kis színt a bőrén, ami még nyárról maradt meg. Bill annyira fehér volt, hogy valószínűleg úgy nézett ki, mint egy hulla.

Tom káromkodni kezdett, Bill pedig a térdébe temedte az ajkait, amikor mosolyognia kellett azon, ahogy Tom fél lábon egyensúlyozva próbálta felvenni a zokniját.

Bill felhúzta a térdeit, ahogy a szüleire pillantott. Mindketten a TV előtt ültek. A váltakozó fények bevilágították az anyja sápadt arcát, és Jörg kicsit sötétebb bőrét. Bill azon tűnődött, hogy egyáltalán van-e értelme mondani, amit akart, de aztán úgy döntött, hogy ha már itt van, megteszi. Mély levegőt vett, majd kimondta.
- Ma van a szülinapom.
Simone tágra nyílt szemekkel szemekkel fordult felé.
- Oh, édesem, tényleg…? – pillantott gyorsan a telefonjára, a dátumot ellenőrizve. Ismét felnézett, elkerekedett, hirtelen bepárásodott szemekkel. – Annyira sajnálom, Bill, én-
- Adj a gyereknek egy kis pénzt. – mondta Jörg monoton hangon, a szemeivel továbbra is a tévére tapadva.
- Pe-persze. – pattant fel az anyja, és a táskája felé szaladt, hogy elővegyen pár bankjegyet a tárcájából. – Tessék, vegyél magadnak valami szépet. – mondta, ahogy Billnek nyújtotta. Meg akarta ölelni a fiát, de ő elhúzódott tőle.
- Kösz. – mondta, elvette a pénzt, és inkább nem figyelt a Simone szemeiben lévő csalódottságra.
- Boldog születésnapot fiam. – nézett végül rá Jörg is, és rámosolygott Billre. Úgy viselkedett, mintha nem felejtette volna el a fia születésnapját egy évvel korábban, és az az előtti évben is. Bill erőltetetten visszamosolygott, és morgott egy köszönömöt.
- Tényleg nagyon sajnálom. – mondta az anyja megint, és Bill tudta, hogy ez tényleg így van. Ő, Jörggel ellentétben, még soha nem felejtette el. – Én csak… más vonta el a figyelmem, én-
Bill bólintott. Tudta.
- Nincs gond. – nyugtatta. – Tudom.
Simone összeszorította az ajkait, a szemei elszomorodtak, de gyorsan összekapta magát, elmosolyodott, és végigsimította Bill arcát.
- Akkor mit csináltál ma? – kérdezte, ahogy visszaült a helyére.
- A szokásosat. – morogta Bill, és zsebre vágta a pénzt. Nem akart ott ülni, el akart menni, de még mindig nem tudta mit kéne tennie.
- Karinálva voltál? – kérdezte Jörg mosolyogva. Bill összeszorította az öklét, és bólintott. Jörg úgy tűnt, örül ennek.
- Olyan finom kis fiatal hölgy.
- Ja.
- Jól bánsz vele?
- Igen. – nyögte ki összeszorított fogakkal. A tekintetével felnyársalta Jörgöt, amikor nem nézett oda.
- Helyes, mindig bánj jól a hölgy barátaiddal.

Bill felállt, akkora erővel, hogy az előtte lévő asztalt centiméterekkel arrébb lökte. Remegett, de nem üvöltött, ahogy szeretett volna. Helyette kiviharzott a szobából, végig nehézkesen véve a levegőt. Össze kellett törnie valamit, de nem lehetett a házban, nem akarta elszomorítani az anyját. Nem akarta még jobban elszomorítani, pontosított magában.

- Billy! – szólt utána az anyja, kicsit remegő hangon. – Próbáld jól érezni magad ma este, nem minden nap leszel 16.

- Hát itt vagy!

Tom kényelmetlenül köhögni kezdett, és századik alkalommal is lepillantott az egyenruhájára, hogy ellenőrizze, biztosan minden gomb a helyén van-e, és rendesen be van-e tűrve az ingje. Csak remélni tudta, hogy nem látszott rajta mit csinált pár perccel korábban.
- Igen, én csak… - megköszörülte a torkát, és az öltözőszekrényéhez ment. – Csak ellenőriztem a rabokat. Tudod, miután az áram elment… meg kellett nézni, hogy minden rendben van-e.
Georg felhorkant, Gustav a fejét csóválta, és Tom hallotta, hogy Sophia valami olyasmit mond, hogy milyen édesen viselkedik.

Kinyitotta a szekrényét, és elővette a ruháit. Az ajtó belsején lévő tükörbe pillantott, a szemei pedig elkerekedtek. Több sötétvörös harapásnyom volt a nyakán, és egy pár az állkapcsa alatt is. Pár pillanatig döbbenten bámulta, aztán gyorsan levette az ingjét, és felvette a saját, jelentősen nagyobb méretű pólóját, és gyorsan a sálát is a nyaka köré tekerte.

- Milyen volt az éjszakai műszak Andivel a sötétben? – érdeklődött Georg, miközben az ingjét gombolta be, és Tom kínlódását nézi a sállal. – Most jött csak vissza az áram? Láttam, hogy ott kint még vannak munkások.
Tom bólintott.
- Pár perce jött vissza. Az éjszaka pedig rendben volt. – mondta, de biztos volt benne, hogy elpirult, vagy valami, mert furcsán forrónak érezte az arcát. – Olyan… sötét volt. És Andreas egy idő után itt hagyott, elment járőrözni.
- És te mit csináltál?
Tom összerezzent, de próbálta nem kimutatni. A szokásosnál kicsit jobban koncentrált az övének a becsatolására.
Miért hangzott úgy, mintha Georg tudta volna?
- Semmit. – felelte végül. Passziánszoztam.
- Áram nélkül? – nevetett Gustav. – Szerintem ez a gyerek elaludt. – mondta a másik kettőnek. Sophia egyetértően nevetett, de Georg úgy tűnt elgondolkozott. Tom megint elvörösödött.
- Kártyával. – tette hozzá. Muszáj volt kijutnia innen, mielőtt bármelyikük is rájönne… már ha eddig még nem történt meg. Idegesen pillantott Georgra.
Gustav és Sophia ezután ott is hagyták.
- Menj haza aludni, Tom. – mondta Sophia, amint munkára készen állva elment mellette. – Biztos hosszú volt az éjszaka, fáradtnak tűnsz.
Tom elköszönt tőlük halkan, majd gyorsan befejezte az öltözést, nagyon jól tudva, hogy Georg végig őt bámulja a saját szekrénye mellől.
- Voltál ma 815-nél?
Basszus, basszus, basszus, a picsába, basszus.
- Nem.
Bassza meg, ő már halott volt.
Csend.
- De igen.
- Nem, nem voltam. És Billnek hívják.
Tom gyorsan bevágta a szekrénye ajtaját, és elindult az ajtó felé, hogy minél hamarabb elmehessen, de megállította azzal, hogy a vállára tette a kezét, és visszahúzta.
- Nem akarlak kioktatni; csak találtam valamit, amit szerintem látnod kéne.
Tom összeszűkített szemekkel, szkeptikusan fordult felé.
- Mi az?
Georg gyorsan körbe nézett a szobában, hogy meggyőződjön, hogy tényleg üres, és valamit elő vett a dzsekije belsejéből, és Tomnak nyújtotta.
- Mi a szar ez? – kérdezte Tom. Nem a papírokra nézett, hanem Georgra, aki csak lefelé biccentett. Amikor végül Tom is lenézett, a levegő a torkában akadt.
- Hol…? Te hogyan…? Hogyan…?
- Találtam. – mondta, és megköszörülte a torkát. – Gondoltam jobb, ha elolvasod, mielőtt visszaviszem.
Tom az aktára bámult, hatalmas szemekkel. Ha pár hónappal ezelőtt nyomják a kezébe, azonnal rohant volna olvasni. Most viszont, már csak a látványától is betegnek érezte magát, ezért megrázta a fejét, és visszanyomta Georg kezébe.
- Nem, nem akarom. Vidd vissza ahol találtad. Mi vagy te, tolvaj? Nem lehet csak úgy elolvasni!
Hogy ezt mondja, elég nagy önmegtartóztatás kellett, ugyanis az egyik fele akarta, nagyon is. Ugyanaz a része féltékeny is volt Georgra, amiért ő már megtette.
Georg zavartan nézett rá.
- Nem akarod tudni?
- De… nem… basszus, nem tudom! – kiáltott fel Tom, ismét a papírokra bámulva Georg kezében.
Annyira közel volt. Annyira hihetetlenül közel. Szimplán kinyithatta volna, és mindent megtudna. Mindent, amit már hónapok óta annyira akart…
- Tudnod kéne. – mondta Georg ismét, és visszanyomta Tom kezébe. – Tényleg tudnod kéne.
Tom kezei remegtek, ahogy a bűnözői aktát tartotta. Vastag volt és nehéz; a késztetés pedig, hogy kinyissa és végigolvassa pedig hatalmas volt. Az ujjaival megfogta az első lapot, és picit megemelte.

Ezután elmondhatná Billnek, hogy tudja?
Bill mit tenne?
Elárulhatja így?

Lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
- Nem. – mondta, és visszaadta Georgnak, a fejét rázva. – Vidd vissza. És ne mondd el hol találtad.
Georgot teljesen lesokkolta.
- Te tényleg nem fogod… Nagyon benne vagy már, ugye?
Úgy hangzott, mintha most érte volna a felismerés, Tom pedig alig várta, hogy elmenekülhessen.
- Nem. – morogta, és próbálta más felé irányítani a tekintetét. – Én csak… szóval…
- Szóval?
- Nem mintha az én hibám lenne. – motyogta halkan, a padlót bámulva.
- Megcsókoltad?
- Ez egyáltalán nem tartozik rád. – motyogott Tom tovább, kibaszott bénán. – Mennem kell.
Gyorsan megfordult, felforrósodott arccal, és a kijárat felé indult. Annyira ki volt borulva, hogy legszívesebben sikított volna. Szóval most már Georg és a negyedik emelet összes rabja tudta. Az, hogy ki volt borulva, az enyhe kifejezés volt.

Mielőtt elért volna az ajtóhoz, visszafordult.
- Hé, el fogod… nem fogod-?
- Nem fogok semmit mondani. – sóhajtott fel Georg. – De legalább azt tudnod kéne, hogy-

Tom bevágta az ajtót maga mögött, mielőtt hallhatta volna a mondat többi részét. Georg azt mondta, hogy nem mondja el senkinek, és ez elég volt. Az épülettől szó szerint futott  kocsijáig, félve, hogy valaki utána fog rohanni, és a képébe üvölti az igazságot.

Miért nem tudta senki elfogadni, hogy nem akarta tudni?
A tudatlanság áldás, ebben biztos volt.

Bill felhúzta a takaróját az álláig, és a plafont bámulta. Három perce ment el, illetve inkább rohant el Tom, és az ajtót is csak azért zárta be, mert Bill szólt neki.

Finom fájdalmat érzett a teste alsó részében. Apró, lüktető fájdalmat, ami teljesen más fajta fájdalom volt, mint amit a kezében tapasztalt egy ideje. Nem, ez a fájdalom jó fájdalom volt; az, amit szeretett, és szívesen fogadott. Nem volt vér, nem voltak sebek; csak az a tompa fájdalom, ami Tomra emlékeztette.

Nem tervezte elemezni az érzéseit, de nem bírta tagadni, hogy ez más volt az összes hasonló incidenshez képest.

Most nem akarta, hogy elmenjen.

Bill lehunyta a szemét, kicsit frusztráltan, de nem közel sem annyira frusztráltan, mint kellett volna.

Még csak próbálnia sem kellett, két perc elteltével Bill más álmatlan álomba zuhant. Olyanba, amitől később kipihentebbnek érezte magát, mint több órányi folyamatos alvástól.

Soha a büdös életben nem vallotta volna be, de nagyon régóta először… Bill jól volt.

- Nem, anya, nem költözök vissza Berlinbe. – sziszegte Tom a telefonba, ahogy levágódott a kanapéra.

Alig pár perccel múlt el dél, és az anyja hívása ébresztette fel. Amikor bezsélgetős kedvében volt, nem volt kegyelem, ezért Tom akarata ellenére, ki kellett hogy másszon az ágyból.

Felsóhajtott, és végigfuttatta a kezét a rasztáin. Ez annyira jellemző volt az anyjára. Az egész beszélgetés alatt arra célozgatott, hogy mennyire hiányolta, és hogy azt akarta, ha Tom valahol közelebb lenne.

- Tudod, azon gondolkoztam, hogy változtatok a hajamon. – mondta gyorsan, és hallotta hogy az anyja egyből befogta a költözéssel kapcsolatban.
- Mi? – kérdezte, Tom pedig a szemeit forgatta a hirtelen hangnemváltáson. – Tényleg? Oh, Tom, annyira örülök, már majd bele haltam, hogy mikor vágatod már le! Csinálhatnám-
- Nem. – jelentette ki nevetve. – Te nem csinálhatnád. És én se fogom rövidre vágatni. Csak… valami más lesz.
Az anyja torkából nem túl elégedett hang távozott.
- Ne viselkedj úgy, mintha nem örülnél, hogy eltűnnek majd a rasztáim. – mondta Tom. – Amúgy se szeretted.
- Ezt nem mondtam sose… csak azt hittem nehéz lesz munkát találnod, ha úgy nézel ki mint egy lázadó tinédzser.
- Nem volt az.
- Legalábbis nem olyan kis helyen! – mondta, és Tom felsóhajtott. Mindketten tudták, hogy azért kapta meg ezt a munkát, mert tudták ki az apja. Eleve azért tudott hamarabb végezni az iskolával, eleve ezért tudott hamarabb elkezdeni dolgozni. Tom néha eltűnődött hogy alakultak volna a dolgok, ha az apjának nem lenne ekkora neve. – Berlin sokkal jobb lenne neked, édesem. – folytatta az anyja. – Sokkal több a tennivaló, és több pénzt kereshetnél, és-
- Anya, megismertem valakit. – szaladt ki Tom száján, mielőtt megállíthatta volna magát. De gyorsan folytatta is, hogy eltakarja a saját meglepettségét. – Itt, megismertem valakit. A városban.
Az anyja ettől azonnal elcsendesült, és pár másodpercen át meg se szólalt.
- Szóval ezért akarsz te mindenáron maradni! – szólalt meg végül. A hangjából egyértelműen hallani lehetett, hogy vigyorog. – Értem!
Tom közben magát átkozta. Persze, hogy pont az anyjának kellett hazudnia, amikor ő hazudott a világon a legrosszabbul. Bár bizonyos szemszögből, nem volt hazugság.
- Igen. – mondta, a szemeit dörzsölve. – De bonyolult.
Arra nincs kifejezés, hogy mennyire.
- Nincs férjnél, ugye? – kérdezte gyanakodva.
- Milyen embernek nézel? – csattant fel Tom. – Nem, csak… bonyolult.
Nagyon, nagyon bonyolult.
- Amikor legutóbb beszéltünk, azt mondtad túl elfoglalt vagy egy barátnőhöz.
- Én… hát… igaz. Részben ez is az oka, hogy nem történhet meg.
Tom szerencséjére az anyja sosem volt jó a hazugságok észrevételében. Még a legrosszabbakat sem szúrta ki.
- De kedveled őt?
Tom bólintott, majd amikor eszébe jutott, hogy az anyja nem látja, ki is mondta.
- Igen.
Nem érezte szükségét, hogy felvilágosítsa arról, hogy valójában nem nőről van szó, hanem férfiról. Amúgy se fog vele sose találkozni, szóval nem volt oka, hogy tudassa.
- És ő is kedvel téged?
- Hát ez az… - sóhajtott. – Nem tudom, de még ha így is lenne, akkor se változna semmi. Még mindig nem lehetnénk…

Abbahagyta, lehunyta a szemét, és próbált nem figyelni a gyomrában keletkezett görcsre, de lehetetlen volt. A hirtelen felismerés, hogy sosem lehet Billel… fájdalmas volt.

Pár percig még beszéltek, amíg az anyja be nem jelentette, hogy mennie kell, mert kezdődik a kedvenc TV műsora, és amióta lerakta a telefont, nem csinált semmit, csak gondolkozott. Valamire rájött a hívás alatt. Rájött, hogy sosem lehet Billel, és ez fájt. Nagyon is fájt.

Aggasztotta.

Érzéseket kialakítani Bill felé egyáltalán nem állt szándékában, de Tom valahogy mindig a rossz emberekkel került kapcsolatba. A legutóbbi barátnője egy gazdag orvos miatt hagyta el, az előtte lévő pedig megpróbálta rávenni, hogy felcsinálja, ezzel pedig gyakorlatilag egy életre elijesztette. Férfival még sosem volt eddig, de sosem tagadta, hogy nyílt srác volt. Eddig egyszerűen csak nem jött olyan férfi, akit annyira megkedvelt volna, mint Billt.

A legjobb dolog valószínűleg az lett volna, ha távol marad Billtől, hogy ne alakuljon ki semmi más, semmi több, de Tom tudta, hogy már most túl messzire ment. Azon a reggelen túl messze ment, és félt, hogy már nem volt visszaút. Azon tűnődött, hogy vajon Bill is így érzett-e.

Az Anne-nek tett ígéretét nagyon is megszegte, hogy ne kerüljön ’túl közel’. Túl közel az volt, amikor tévét nézett egy rabbal; túl közel az volt, amikor otthon rajta gondolkozott; túl közel az volt, amikor a rémálmait próbálta csillapítani; túl közel az volt, amikor megcsókolta; az pedig pláne túl közel volt, hogy szexeltek.

Túl közel az volt, hogy újra meg akarta tenni.