Két órán át teljes csendben ültek a kocsiban. Közben egyszer megálltk egy pihenőhelyen, hogy Bill ihasson gyorsan egy kávét, Tom pedig addig szívott egy kis levegőt. Amikor Bill visszaért, az a látvány fogadta, hogy Tom egy cigit szívott. Sosem látta még dohányozni, meg is lepte ez a szokás, mert Tom nagy figyelmet fordított arra, hogy mit visz be a szervezetébe. Bill azonban nem tett megjegyzést erre az ellentmondásra, megfogadta, hogy az út hátralévő részében nem szól Tomhoz, amíg nem muszáj.

Tom nem aludt az ülésben elterülve, csak nézett ki tovább az ablakon, amíg Bill egyenletes sebességgel vezetett. Egyedül voltak az úton, de Bill alig lépte át a sebességhatárt. A hangszóróból halkan szóló dallamot dúdolta, amikor a távolban valami felismerhetetlen fényt látott. Bill kicsit lelassított, ahogy közeledtek, és hamar észrevette, hogy tűz árad ki a motorháztető alól.

- Úristen, az a tűz a kocsiból jön?! – kérdezte Bill Tomot, akinek a szemei épp akkor csukódtak le, miközben a fejét az ablaknak döntötte.
- Tűz? Hol?! – kapta fel Tom a fejét, és kinézett az ablakon.

Tom az előtte lévő jelenetet szemlélte, ahogy Bill egy pillanat alatt fékezett és lehúzódott az autópályáról. Még meg le se állította a motort, Tom már kinyitotta az ajtót, és a másik kocsihoz rohant.

Bill a telefonjáért nyúlt, és rögtön tárcsázta a 911-et. A GPS alapján bediktálta a koordinátákat, és bejelentette, hogy baleset történhetett. Nem nyomta ki a telefont, úgy rohant Tomhoz, aki a kocsi ajtaját próbálta kinyitni, és közben a bent ülőnek üvöltött.
- Georg, maradj ott, ki foglak hozni! – próbálta túlkiabálni a kocsiból jövő zajt.

Bill a másik oldalra ment, és egy harmincas éveiben lévő nőt látott odabent. A feje a kormánynak dőlt, és vér folyt végig a homlokán. Eszméletlen volt, és Bill a nyakához nyomta az ujját, hogy a pulzusát ellenőrizze, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy erős volt és egyenletes. Pattanást hallott a kocsi elejéből, és Bill remélte, hogy nem fog felrobbanni, mert elölről jött a tűz, nem pedig hátulról.

Tom végül ki tudta nyitni az ajtót, a férfit pedig kihúzta az anyós ülésből, és elkezdte a saját autójuk felé vonszolni.

Bill is gyorsan kikötötte a nő biztonsági övét, hogy kiszabadítsa a roncsból. Könnyedén felemelte, és Tom felé szaladt, aki már távol volt a kocsitól. Lefektette a nőt a földre, egyenesen a hátára.

Amikor Tomra nézett, észrevette, hogy az idegen férfi fejét az ölébe húzta, és próbálta rávenni, hogy kinyissa a szemeit.
- Geo, nyisd ki a szemed, nézz rám! Nem halhatsz meg itt, nem amikor ilyen hamar otthon leszünk! – mondta Tom a férfinak. – Kell egy orvos, MOST! – ordította.

Bill letérdelt Tom elé, és az arcát a kezei közé fogta.
- Tom, Tom, nézz rám Tom! Én vagyok, Bill. Oklahomában vagyunk, Tom. Nézz rám!
Tom odafordult hozzá, és Bill látta, hogy lassan dolgozza fel a hallottakat.
- Tom, én vagyok, Bill. Oklahomából indultunk el, amikor láttuk ezt a balesetet. Az Egyesült Államokban vagyok. Egy fesztiválon voltunk, emlékszel? Lecsesztél, amiért hotdogot ettem! Azt mondtad, hogy nem tudni mi van benne, és hogy nem kéne, mert egy hete is ettem egyet. Csak nézz rám, oké? Figyelj a hangomra!
Bill látta, hogy a szavait végül kezdi felfogni, ahogy Tom lassan bólintott. Tom végig Bill szemébe nézett, amíg az eddigi úton látott dolgokról magyarázott összevissza.

Amikor Bill meghallotta a mentők hangját a távolban, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

A baleset láttán a mentők azonnal megálltak, és az út szélén lévő kis csoporthoz rohantak, egyből munkába állva. Megkérdezték Billt, hogy megsérült-e, ő mondta, hogy nem, bár még mindig érezte az ereiben az adrenalint. Amikor Tomot kérdezték, ő azt felelte, hogy nem. Kegyetlenül fájt a feje, de nem kért orvosi segítséget.

- Tom, talán be kéne menned a kórházba, csak hogy megvizsgáljanak. Elmegyek veled.
- Nem kell Bill. Csak kell valami a fejemre, és le akarok feküdni.
- Biztos vagy benne? Még mindig remegsz.
Tom csak bólintott, ahogy látta a mentőautót elhajtani, az összetört kocsi utasaival. A tűzoltók ott maradtak a helyszínen, eloltották a tüzet, és elkezdték összeszedni a roncsokat.
- Szállj be a kocsiba. Éjszakára keresek magunknak egy hotelt.

Amikor megérkeztek a hotelbe, Bill leültette Tomot egy székre a recepciós pult mellett. Gyorsan bejelentkezett, majd segített Tomnak felmenni a szobájukba. Úgy döntött, jobb, ha ma éjjel Tomon tartja a szemét. Amikor felértek, Bill előkeresett neki egy gyógyszert a fejfájására, és egy üveg vízzel odaadta neki. Tom bevette a pirulákat, de a légzése még mindig megviselt volt egy darabig.

Bill levette Tom cipőit, és besegítette az ágyba. Látta rajta, hogy Tom fejében még mindig pörögnek a gondolatok, és a korábbi eseményeket játszotta újra. Bill lerúgta a saját cipőit, és bemászott az ágyba Tommal, remélve, hogy jól teszi. Ő maga szerette a fizikai kontaktust, amikor rosszul érezte magát, és szüksége volt valaki közelségére, hogy megnyugodjon, ezért remélte, hogy Tomnál is ez a helyzet.

Tom mellett feküdt, és hallgatta, ahogy a légzése fokozatosan lelassult, és könnyedebbé vált minden egyes lélegzetvétellel. Bill a kezével Tom hátát simogatta, remélve, hogy jól esik neki. Amikor hallotta, hogy a férfi légzése már teljesen egyenletessé vált, úgy gondolta, elaludt. Felsóhajtott, lehunyta a szemét, és azon tűnődött, hogy mennyi ideig kéne itt maradnia, mielőtt átmászik a saját ágyába.

- Amikor 6 éves voltam, a szüleimmel új házba költöztünk.
Bill szemei azonnal kipattantak, amikor hallotta, hogy Tom beszélni kezd. Azt hitte elaludt.
- Az első nap, miután beköltöztünk, megtudtam, hogy mindkét szomszédházban velem egyidős fiúk laknak. A két fiúval, Gustav és Georg, azonnal jó barátok lettünk, és könnyen befogadtak maguk közé. Elválaszthatatlanok voltunk mi hárman. Folyton együtt játszottunk, fáramásztunk, sátraztunk az udvaron, a szokásos dolgok, amiket a hatévesek szoktak. Georg sokszor asszisztenst játszott, amikor dolgozni kezdtem, és segítség kellett rendezvényeken. Szerette, és azt mondta, hogy ettől úgy áérzi, ő is a képek részévé válik, az ingyen esküvői kajákról nem is beszélve. – nevetett fel picit Tom. – Aztán nem sokkal később elvállaltam, hogy Afganisztánban és Irakban is fényképezek, és Georg is jött velem. Majdnem 3 hónapot voltunk ott, mindent lefotóztunk. Olyan dolgokat láttunk, amikről el se hinnéd, hogy megtörténtek, és nem jó értelemben. A bázishoz mentünk vissza egy jótékonysági csapattal, akikkel a betegeket láttuk el, kaját osztottunk a gyerekeknek, meg ilyenek. Georg és én két külön kocsiba váltunk szét; ő az elsőbe, én a hátsóba. Georg kocsija alig pár méterrel előttem belement egy aknába.

Tom pár pillanatra megállt, és csendben volt. Bill sejtette, hogy nem ez a történet vége, de még annak ellenére sem merte megtörni a csöndet, hogy rengeteg kérdés merült fel benne. Tudta, hogyha kényszeríti, azzal nem ér el semmit, ezért csak szorosan ölelte Tomot továbbra is.
Tom remegve kifújta a levegőt, majd folytatta.

- Az, ami utána történt, többnyire homályban van. Voltak üvöltések, sikítások, és robbanások még ki tudja honnan. Kihúztam Georgot a roncsból, de nagyon rossz formában volt. Visszahúztam a saját kocsink mögé, hogy megvédjem a lövésektől, amik szinte mindenhonnan jöttek körénk. Próbált beszélni, próbált valamit mondani, de nem tudott megszólalni. A legjobb barátom a karjaimban halt meg, és az én hibám volt, amiért elrángattam a kis ’kalandomra’ magammal.
- Tom, ez nem a te hibád volt.
- Lehet, hogy a bombát nem én robbantottam fel, de én voltam az, aki magával vitte. Mondhattam volna, hogy maradjon otthon, de mégis el akart jönni. Két nap lett volna vissza, hogy hazajöjjünk. Nekem kellett felhívnom a szüleit, hogy elmondjam mi történt, és a fiuk miért nem megy haza két kibaszott nap múlva!

Tom hangja remegett, miközben az utóbbi mondatot mondta, Bill pedig nem találta a szavakat. Hetek óta szerette volna tudni, hogy mi történt Tommal, és most, hogy végül hallotta az igazságot, nem tudta mit gondoljon, nem tudta mit reagáljon. Tudta, hogy semmit nem mondhatna, amivel enyhíthetné a fájdalmát.

- Nagyon sajnálom, hogy ilyen szörnyű körülmények között kellett elvesztened a legjobb barátod, és hogy ma előjöttek az emlékek.
- Te vagy az egyetlen ember, Gustavon és a terapeutámon kívül, akinek mindent elmondtam.
Bill csak annyit tudott tenni, hogy még közelebb húzódott, és átölelte a férfit.

- Bill? – kérdezte Tom halkan.

- Igen?
- Itt maradnál éjszakára? Mármint ebben az ágyban?
- Persze. – mondta Bill, és jobban magukra húzta a takarót.

Az éjszaka során másodszorra látta Bill, hogy Tom ismét ellazul, a légzése egyenletessé vált, és eltűnődött, hogy most tényleg alszik-e. Tom nevét suttogta halkan, és amikor nem jött válasz, tudta, hogy már mély álomban van.

Bill felsóhajtott és lehunyta a szemét, remélve, hogy neki is sikerül elszenderülni.