Nagyokat pislogott, és közben Tom azon kapta magát, hogy tátva maradt a szája. Amikor észbe kapott, gyorsan becsukta, kétségbeesetten remélve, hogy ezzel kevésbé fog hülyének tűnni. Törökülésben ült a nappaliban lévő, kopott kanapén, és Andreast nézte, aki fel-le járkált a szobában, újra és újra visszafordulva.

Fülig érő vigyorral, teljes extázisban volt a magas szőke fiú, Tom pedig a fejét csóválta, mert képtelen volt felfogni. Le volt sokkolva, el volt ragadtatva, és teljesen össze volt zavarodva – ezt mind egyszerre. Nem volt könnyű megbírkózni vele.

- Ezt most még egyszer el kell magyaráznod. És kérlek kezdd az elejénél. – mondta, miután már egy ideje csendben ült. A hangja száraz volt és rekedtes. Most örült, vagy szomorú volt? Maga sem tudta eldönteni.

Andreas a szemeit forgatta, és megállt a járkálásban, kidugta a csípőjét, és összefonta a karját. Nem volt ez olyan frusztrált mozdulat, mint amilyennek hangzik, szimplán csak megjátszotta. A nézése mindent elárult, még mindig úgy vigyorgott, mint egy idióta.

- Hát, nem mondhatnám, hogy tudom hol kezdődött, de ha már megkérdezted, azt hiszem a dátummal kezdhetem, három hete.
Tom állkapcsa megint kiakadt. Három hete? Andi ilyen régóta rejtegeti előle?
- Fogd be a szád, kérlek, hülyén nézel ki. – szólt rá a szőke, és lehuppant Tom mellé a kanapéra. Tom tette amit mondott, a tekintetével Andreas mozdulatait figyelve.
- Az egész csak viccként indult, tényleg. A Kastanien Allén mentünk végig, tudod, imádom a boltokat ott, és csak beszélgettünk, mint mindig, erről-arról. Ahogy elmentünk az egyik bolt előtt, és hirtelen lemerevedtem, teljesen lenyűgözött egy imádnivaló dzseki a kirakatban. Ez mondjuk nem olyan fontos. – intett Andi a levegőbe.

Tom a szemeivel követte Andi kézmozdulatát, és azon tűnődött, hogy egyáltalán miért említette, ha nem számított.

A folytatásban, Andreas elmesélte, hogy a dzsekis incidens után megint elkezdte a hangos álmodozását előadni, arról hogy egy nap majd kiköltözik a szar kis lakásukból, és hogy majd meg fog tudni magának venni mindent, amit akar.

Michael, akivel Andreas hivatalosan alig pár nappal korábban jött össze, végighallgatta őt, és végig titokzatosan mosolygott. Andreast ez nagyon idegesítette, mert fogalma sem volt miért.

De még az nap ki is derült, ugyanis elő-szülinapi ajándék gyanánt, Michael meglepte Andreast azzal a dzsekivel, amiről a szőke annyit áradozott.

Tom gyorsan rá is kérdezett, hogy miért kapta meg az ajándékát ilyen korán, és Andreas félénken rámosolygott, és elcsitította, hogy várja ki a történet végét. Tom a homlokát ráncolta, és bólintott, hogy türelmes lesz, de őszintén szólva egyáltalán nem volt az. Pontosan tudni akarta, hogy Andinak honnan jött a pár perccel korábbi nagy bejelentése.

- A lényeg, hogy akkor elmondta miért. – mondta Andreas, drámaian kitágítva a szemeit, és tartott egy kis szünetet is, hogy fokozza a hatást. Tom dühösen forgatta a szemeit. A magyarázatra várt, nem a színjátékra.
- Azt mondta, hogy nem a dzseki az igazi ajándéka, hanem az ideje, az ereje, és a rajongása. Természetesen, itt már semmit sem értettem. – bólintott Andreas magának, Tom pedig felvonta a szemöldökét. – És akkor kérdezte meg, hogy nem költöznék-e hozzá! Azt mondta, hogy se hírnevet, se sikert nem tud garantálni, de megígérte, hogy biztonságos otthont ad, és mindenben támogat, ha szeretném. – vigyorgott Andreas, és Tomra nézett, távolba merengő szemekkel, ahogy a fejében újraélte a pillanatot. – Hogy utasíthattam volna ezt vissza?

A végén úgy tűnt, van értelme, gondolta Tom, és vállat vont. Miért is utasította volna vissza? Ez több volt, mint amit valaha is felkínáltak neki, és Tom tudta, hogy ez lehetett neki az első lépés felfelé. Persze, hogy el kellett fogadnia! Már meg is tette, természetesen; ugyanis már bejelentette korábban a költözést.

Tom lágyan elmosolyodott az izgatott barátja láttán, és megölelte. Azt mondta, örül neki, és igazat is mondott – valahogy mégis egy kis szomorúság lett rajta úrrá. Andreas ott hagyta őt, ’őket’, és végül tovább lépett. Ez egy korszak vége volt mindkettejük számára, és Tom még nem akarta, hogy bekövetkezzen.

Ugyanakkor, akár fordítva is történhetett volna. Ő is lehetett volna az, aki bejelenti, hogy elköltözik. Ő is ugyanilyen ajánlatot kapott, a véletlen egybeesés pedig furcsa is volt. Tom még nem mondott igent Billnek, mert valami visszafogta, de most hirtelen tudatosult benne, hogy többnyire Andi volt az.

Tom el volt veszve a saját gondolataiban, és csak akkor tért vissza a valóságba, amikor Andreas lágyan oldalbabökte.
- Hé, ugye nem gond? – kérdezte óvatosan. Csak ekkor döbbent rá, hogy a döntésének hatása lesz Tomra is.
- Hát persze, hogy nem! Ez nagyon jó! – mondta Tom, őszinte mosollyal az ajkain. Megszorította a barátja kezét. – Csak elgondolkoztam.
- Miről? – kérdezte Andreas, Tom arcát fürkészve. Nem kételkedett benne, hogy Tom őszinte volt, és tényleg úgy gondolta, ahogy mondta, de akkor is látta rajta, hogy valamit nem mond el. Andreas úgy olvasott a raszta fejében, mint egy nyitott könyvben, és még ha az aktuális lap még üres is volt ebben a pillanatban, a tinta lassan beterítette a papírt betűkkel, ahogy Tom újra megszólalt.
- Arról, hogy néha olyan dolgok jönnek össze, amikre nem is számítasz, de hirtelen csak megtörténnek.
Gustavval ellentétben, Andreas már hozzá volt szokva Tom kis rejtvényeihez, de ez még nem jelentette azt, hogy értette is őket. Tudta viszont, hogy ilyenkor jobb befogni, és hagyni, hogy Tom befejezze. A végén általában megértette. Ezért Andreas csak várt, amíg Tom megfogalmazta a fejében.
- Nem akartalak itt hagyni téged és az életünk, és most már nem is foglak. Furcsa, hogy a végén te hagysz itt engem, és tudod mit? Szerintem ez jó nekem is. – mosolygott Tom, Andreas pedig zavartan nézett rá. Nem, még mindig nem értette.
- Bill megkérdezte, összeköltöznék-e vele. – magyarázta Tom, és Andi bólintott. – Csak nem voltam benne biztos, hogy akarom-e.
Andreas már épp mondani akart valamit, de Tom közbevágott.
- De azt hiszem, most már semmi sem fog vissza, ugye?

Nem, Tom ebben egyáltalán nem volt benne biztos, de tudta, hogy Andreas addig nem fog leszállni róla, amíg nem mondja ki. Tom szerette az életét, ahogy volt, még a bizonytalanság ellenére is. Billel élni stabilitást jelentett, kötelességeket, és remélhetőleg karriert. Jól hangzott, de Tom füleiben mégis kicsit túl komolynak.

Igen, szerette Billt, jobban, mint hitte volna, hogy lehetséges; és tényleg nem bírt semmi jobbat elképzelni annál, hogy élete hátra lévő részében minden nap mellette ébredjen. Nem is a Billel élés rémisztette meg, mert az inkább egy valóra vált álom lett volna, hanem minden más. Ő maga választotta ezt az életmódot, és nem volt könnyű elengedni.

Andreas szó szerint látta a kerekeket forogni Tom agyában, és vissza kellett tartania egy mosolyt, tudván, hogy ennek most nincs itt az ideje. Tudta, hogy Tom nagyon erősen gondolkozik. Sosem értettek egyet a helyzetükkel kapcsolatban: Andreas idekényszerült, Tom magától jött. Mégis, értette, hogy mik a raszta srác aggályai, ezért megadta, amit tudott; a tanácsát.
- Nem láncokat akar adni, Tom, hanem szabadságot.

Sebesen fel-alá járkálva, hogy tartsa a meleget; Tom a szeme sarkából nézte az épületet. Újabb cigit gyújtott meg, és mélyen beleszippantott, ahogy próbálta helyesen összerakni a szavakat a fejében. Egész életének egyik legnagyobb lépését készült megtenni, és még mindig nem volt benne biztos, hogy készen állt. Megállt, hátradöntötte a fejét, és felnézett a legfelső emeletre. Minden ablak sötét volt, egyet leszámítva, és eltűnődött, hogy talán jobb lenne várnia reggelig.

Ledobta a csikket, rátaposott, meghozta a döntést, és átvágott az úton.  A kaputelefon gombját kicsit talán túl erősen megnyomta, és idegesen várt. Sosem izgult még ennyire, az adrenalin végigsöpört a testén, és a testén minden egyes szőrszál felállt a várakozástól.

- Hello? – hangzott fel Bill fáradt hangja, Tom pedig majdnem felugrott.
- Bill! Tom vagyok. Felengedsz?
Nem jött válasz, csak egy kis kattanás az ajtóban, ami után a zizegő hang jelezte, hogy mehet.

A lift felfelé Bill lakásáig sosem tűnt még hosszabbnak, és még ki se nyíltak az ajtók, Tom már ki is csusszant onnan. Végigment a folyosón, és látta, hogy a lakás ajtaja résnyire nyitva van, ezért belépett, és a barátja nevét hívta.
- A szobámban vagyok! – kiáltott vissza egy fáradt hang, és Tom lágyan elmosolyodott. Bezárta maga mögött az ajtót, lerúgta a cipőit, és levette a dzsekijét.

A tél gyorsan megjött, és Tom egészen biztos volt benne, hogy a hét végére már havazni is fog. Ennek nem örült túlzottan, tudván, hogy minél hidegebb van odakint, annál hidegebb van a saját lakásában is. A tél volt mindig a legnehezebb egy hajléktalan számára, akár volt tető a feje felett, akár nem.

A lámpák le voltak kapcsolva, és érezhetően a fűtés is, ezzel szemben viszont Bill hálószobája kész szauna volt, tompa fénnyel bevilágítva. Az ágya közepén, számtalan takaró, pléd, és párna között, Bill gömbölyödött össze, és Tom nem bírta visszafogni a nevetését a látványon.
- Szép fészek.
Bill kikukucskált a rejtekhelyéről, és rávigyorgott a fiatalabb férfira.
- Köszönöm! Egész nap ezen dolgoztam, - kiáltott fel boldogan, majd hozzá tette. – Remélem megfelel az ízlésednek, kifejezetten neked csináltam. – kacsintott, majd gyorsan visszabújt a takarók alá, így Tom már nem látott más lehetőséget, csak hogy kövesse.

Levette a ruháinak nagy részét, sejtve, hogy valószínűleg nem lesz rájuk szüksége, és mindössze a boxerét viselve, bemászott Bill ágyába. Nagy meglepetésére, Billen nem volt semmi ruha, és Tom felnevetett, amikor az idősebb férfi kidugta a fejét egy csókért, majd újra eltűnt a takaró alatt.

Tom úgy döntött, bölcsebb a szabad levegőn maradni, ezért kényelmesen elfeküdt a takarók között, és hívta Billt, hogy csatlakozzon hozzá. Bill hamar előbukkant, de egyből arról kezdett panaszkodni, hogy mennyire fázik, kifogásként, hogy közel bújhasson Tom meleg testéhez. Tom tudta, hogy a szoba már így is veszélyesen meleg, ráadásul az ágyon is legalább száz takaró volt összehordva, de nem panaszkodott. Eszébe se jutott, hogy kimondja az egyértelműt; túlságosan szerette Bill közelségét, hogy kockáztasson.

Bill Tom nyakába fúrta az arcát, és valami alig érthetőt motyogott. Tom viszont sejtette, hogy valószínűleg azt kérdezi, hogy miért jött ilyen későn. Már éjfél is elmúlt.
- Beszélni szerettem volna veled valamiről. – felelte, és egy csókot kapott a nyakára jelzésként, hogy Bill hallotta. – Van válaszom a kérdésedre, ha még mindig érdekel.
Bill érdeklődve emelte fel a fejét, és egyenesen a barátja mogyoróbarna szemeibe nézett. Mindig elvarázsolta a gondolat, hogy amit maga előtt lát, az csakis az övé. Lágyan végigsimította Tom állkapcsát, és komolyan bólintott.
- Még mindig érdekel. – mondta, majd újra Tom szemébe nézett. – De nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarom, ha nem igen a válasz.
A homlokát ráncolta, és Tom csak arra gondolt, hogy milyen imádnivaló az arckifejezése. Úgy viselkedett, mint egy gyerek, és Tomnak bűntudata támadt, hogy valaha is megfordult a fejében, hogy visszautasítsa.
Tom nem látta értelmét az időhúzásnak, ezért a kezével óvatosan megemelte Bill állát, és elmosolyodott.
- Ha még mindig szeretnéd, szívesen összeköltöznék veled.

Hogy mi történt ezt követően, vagy hogy Bill válaszolt-e bármit is, homályba veszett. Az egyetlen dolog, amire Tom emlékezett arról az éjszakáról, a forróság, a falakon táncoló árnyak, Bill bőrének érzése, és a hatalmas mosoly, ami fénnyel töltötte meg Bill tekintetét, olyan erősen, olyan lélegzetelállítóan, hogy szavakkal le sem lehetne írni. Csak a szeretetre emlékezett.

Bill nagyon is meggyőző volt.

Miután Tom segített átvinni Andreas cuccait Michael lakásába a barátjának 21. születésnapján, még nem számított arra, hogy alig 2 héten belül már ő maga is ott fogja hagyni a lakást.

Mégis itt volt, a két táskányi cuccával és egy gitárral a kezében, és utolsó alkalommal ment ki a lakásából. Tudta, hogy nem marad sokáig üresen, mégis furcsa szomorúság lett rajta úrrá, hogy ott kell hagynia. Andreas kinevette, amiért ilyen szentimentális, Bill egyszerűen átölelte, és azt mondta, hogy a lakás nélküle is meglesz.

Új életet kezdeni furcsa volt, és gyakran azon kapta magát, hogy ijedten néz körbe az új házban, azon tűnődve, hogy mit kezdjen magával. A rengeteg hely és a kevés bútor nagyon is frusztráló volt, Bill viszont ragaszkodott hozzá, hogy együtt válasszák ki a bútorokat, hogy mindkettejüknek tetsszen. Tom számára még új volt, hogy ilyesmiben is kikérte a véleményét. Már azt is furcsának tartotta, hogy Bill egyáltalán bevonta a folyamatba, tekintve, hogy ő fizetett mindent, és még annyit sem hagyott Tomnak, hogy legalább a kajába beszálljon. Tom kicsit úgy érezte magát, mint valami trófea feleség, és ez nem igazán passzolt hozzá.

A napja nagy részét a műtermében töltötte, új technikákkal kísérletezve. Úgy tűnt, Bill nagyon el van ragadtatva ettől, ezért Tom inkább befogta a száját, és nem panaszkodott, hogy mennyire nem találja a helyét, és hogy a festés volt az egyetlen dolog, ami visszatartotta az őrülettől.

A műterem mellett, a hálószoba volt az egyetlen olyan szoba a lakásban, ahol otthon érezte magát. Az volt az első, amit berendeztek, mert Bill állította, hogy az a ház szíve. Tom nevetett ezen, amiért egy ütést kapott. Bill komolyan gondolta.

Az a fészek, amit Bill az előző hálószobájában alakított ki, velük költözött, és Tom imádta. A rengeteg takaró alatt melegséget, biztonságot, otthont érzett.

Persze, bárhol is volt, Bill mellett mindig otthon érezte magát. Az egész folyamatot elviselhetővé tette; a tudat, hogy lassacskán Billel épít ki valamit – egy teljesen új életet csak kettejüknek. Amíg ezt tudta, addig bármivel képes lett volna megbirkózni.