Bill a csengő hangjára ébredt, ami a folyosón visszhangzott, jelezve a raboknak, hogy hamarosan kaja; jelen esetben reggeli, és 5 perc múlva jönnek értük, hogy levezessék őket az étkezőbe.

Bill szemei kinyíltak, és pislogott az ablakon beszűrődő napfényben. Úgy tűnt, a vihar teljesen elmúlt.

Fura érzése volt a testében, ez volt az első dolog, amit tudomásul vett a fény után. A csontjai mintha folyékonyak lettek volna, a bőre bizsergett, és nagyon is zavarta a tény, hogy mosolyognia kellett, minden kibaszott ok nélkül.

Arra fogta, hogy már ezer éve nem dugott, és ez volt a szex utáni eufória.

Óvatosan mászott ki az ágyból, kinyújtotta a lábait, és kiropogtatta a hátát. Fájt, de jó érzés volt.

- Jó reggelt Bill. – köszöntötte Anne, amikor a rabok elvonultak mellette a kantin felé. Rámosolygott, ahogy mindig is szokott, és alig bírta elrejteni a meglepettségét, amikor Bill visszamosolygott rá. Nem a legfényesebb mosoly volt, de akkor is mosoly.

- Reggelt.

Még a hangja is abnormálisan vidám volt a tőle megszokotthoz képest, Anne pedig nagyokat pislogott. Nem akarta megkérdezni, hogy mi az oka a jó kedvének, attól valószínűleg csak elrontaná azt, ezért csak visszamosolygott, és hagyta, hogy tovább menjen.

Anne tovább akarta tanulmányozni a viselkedését, ezért ő is követte őket az étkezőbe, és a terem másik sarkában leült egy asztalhoz; de hiába volt ott reggeli és ebéd alatt is; képtelen rájönni, hogy mitől volt a rab ennyire vidám. Anne már majdnem lezárta magában, hogy biztos csak az új gyógyszereitől, de a vacsora során rájött, hogy mi volt az.

Az étkezés közben Andreas és Georg felügyelt a rabokra, és már ez a két fő is bőven elég volt a kis étkezőben, ezért Anne meg is lepődött, amikor Tom bejött az ajtón. Kíváncsian nézte, ahogy Bill felé indul. Látta, hogy Bill köszön neki, és ismét mosolygott. Tom valamit válaszolt neki, amit nem tudott leolvasni a szájáról, de Bill mosolya mégjobban felvirult, és elégedett arckifejezéssel felelt valamit.

Amikor a rabok, pár perccel később elindultak vissza a cellájukba, Anne látta, hogy a tömegben Bill finoman odasúgott valamit Tom fülébe, aki csak nevetett, és a fejét csóválta küldte el, vigyorogva.

Anne nagyot pislogott.
El lesz átkozva. Nagyon, nagyon el lesz átkozva.

Tom nem bírt távol maradni. Mintha már nem is dolgozni járt volna dolgozni; már miatta ment oda. Mintha azért kapta volna a fizetését, hogy őt láthassa. Szóval ezért surrant be a kantinba egyből miután megérkezett. Látta, hogy Bill egyedül ül a szokásos sarkában, és még ha egy kicsit meg is bánta, amit csináltak – elvégre nagyon is helytelen volt –, ez még mindig nem volt elég, hogy távoltartsa.

Odament hozzá. Próbált minél kevesebb figyelmet magára vonni, de tudta, hogy mindenki őt nézte  szeme sarkából. Amikor már alig pár méterre volt, Bill felemelte a fejét.
- Szia! – mondta, óvatos mosollyal az arcán.
- Szia. – köszönt vissza Tom. Az ő mosolya jóval nagyobb volt. – Hogy vagy?
Bill elvigyorodott, amitől Tom egész testében melegség futott végig.
- Jól. – felelte, szinte dorombolva, a tekintetéből pedig egyértelmű volt mire is gondol. Tom majdnem el is pirult, de tartotta magát, mert tudta, hogy figyelik őt. – Leülsz? – biccentett Bill a vele szemben lévő szék felé. Tom megrázta a fejét.
- Nem lehet. Később felmegyek, pár óra múlva.
Bill bólintott, és csillogó szemekkel bekapta a villáját.
- Megegyeztünk.
Épp ekkor, Andreas, aki a terem másik felében volt, összecsapta a kezeit.
- Két perc, srácok. Befejezni.
Bill bekapott még egy falat kaját a tányérjáról, majd arrébb tolta a tálcát, és hátradőlt a székében.
- Oh, milyen komoly. – tátogta Tomnak, aki visszafogott egy nevetést. Andreasra pillantott, és látta, hogy valóban nagyon merev és komoly arcot vágott. Tom visszafordult, és megpróbálta utánozni, Bill pedig előrehajtotta a fejét, a mellkasa pedig fel-le ugrált az elfojtott nevetéstől.
Fél perccel később, már az összes rab felállt, beleértve Billt is, és mindenki elindult az ajtó felé. Bill odament Tomhoz, közel hajolt hozzá, és gyakorlatilag a szájába fújta a levegőt. Tom mély levegőt vett; semmi mást nem akart, csak megragadni Billt, és odanyomni a legközelebbi falhoz, és…
- Szeretnéd megismételni a ma reggelit? – suttogta Tom az arcába.
Tom kikényszerített magából egy erőltetett nevetést.
- Majd meglátjuk.
Bill ezzel elsétált, elégedett mosollyal az arcán; Tom pedig ott maradt, olyan forróságot érezve, ami szinte felemésztette.

Ott állt, egyfajta kábulatban, amíg észre nem vette, hogy a terem már kiürült. Elpislogta a ködöt, és megrázta a fejét. Össze kell szednie magát. Csak reménykedni tudott, hogy az utóbbi pillanatot senki sem vette észre. Bill túl közel állt egy átlagos beszélgetéshez.

Amikor Tom belépett az irodába, azonnal megérezte, hogy Andreas és Georg róla beszélnek, mert amint kinyitotta az ajtót, hirtelen mindegyikük elhalkult. A léptei visszhangzottak a szobában, amíg az asztalához ment, és érezte magán a kollégái szemét. Zavartan foglalt helyet.

Georg megköszörülte a torkát.
- Mondjátok csak, nyugodtan. – sóhajtott Tom, a társai felé fordulva. – Gyerünk, mondjátok, amit akartok.
- Oké. – hajolt előre Georg. – Szerintem ez tényleg kibaszott durva.
Tom nem igazán erre számított.
- Mi?
- Te és nyolc.. Bill. – javította magát. – Ez tényleg kibaszott furcsa volt.
- Miért volt furcsa?
Andreas még mindig nem mondott semmit, de amikor végül megszólalt, a hangja tele volt ámulattal.
- Vagy százszor jobban játszik most, vagy tényleg… - megállt, és megrázta a fejét, mintha magát győzködte volna, hogy téved. – Nem. Nem. Tom, ez… - mély levegőt vett. – Nem csinálhatod ezt. Kérlek, ne csináld ezt.
- Oh, ja, igaz is. – mondta Georg lassan, ahogy Andreas felé fordult. – Téged is megszerzett.

Andreas nem figyelt rá, de az állkapcsa láthatóan megfeszült.
- Tom, ő manipulál, csábít, aztán beránt, de nem érez semmit. Csak játszik; és amikor olyan mélyen vagy, hogy nem tudsz kiszállni, meghúzza a ravaszt, és élvezi, ahogy zuhansz.
- Mert ez történt veled.
- Én-
- Árulj el valamit, Andreas. – mondta Tom, karba tett kézzel. – Amikor az én helyemben voltál, mikor volt olyan, hogy leültetek, és csak beszélgettetek? Nevetett bármikor is?
Andreas egy pillanatra eltöprengett.
- Nem, ő soha-
- Hát, velem igen. – jelentette ki Tom. – Mert többet jelentek neki, mint te valaha. – mondta, szinte büszkén.
Andreas szemei összeszűköltek két vékony csíkká. Georg a háttérbe húzódott, élvezettel szemlélve a kibontakozó drámát.
- Csak ámítod magad. – rázta Andreas a fejét, de volt egyfajta bizonytalanság az arcában, ami azt árulta el Tomnak, hogy valószínűleg láthatta, ami vacsora közben történt. Tom nem csak ámította magát. – Túl mélyen van benned a horog.
- Miért nem képes egyikőtök sem elfogadni, hogy javul?
Mielőtt Andreasnak lehetősége lett volna visszaszólni, Georg újra kinyitotta a száját.
- És ha így van, akkor mit fogsz csinálni? Mi más történhet, Tom? Szembe kell nézned a valósággal, és a valóság, hogy börtönben van, oké? És te itt dolgozol, az említett börtönben; soha nem lehet köztetek semmi, még ha teljesen normális is lenne.

Mintha Tom erre nem jött volna rá magától is… Georg pontosan azt ismételte el, amit már egy ideje mondogatott magának. Tom már hosszú ideje mondogatta ezt magának, de sose fogta fel igazán.

Valamilyen szinten, Andreasnak igaza volt. A horog nagyon, nagyon mélyen volt benne.

- Egyik nap veled álmodtam.
Bill felvonta a szemöldökét, és a szája sarka felfelé görbült.
- Jó voltam? – emelgette a szemöldökét.
Tom számított erre, ezért gyorsan rá is vágta:
- Vér folyt ki a szemedből. – mondta, és bele is remegett, ahogy újra eszébe jutott a kép, ahol Billnek sötét vér csöpögött a hajából, az ujjairól a ruháiból; hogy milyen sötét volt a tekintete, és milyen őrültnek hangzott a nevetése. A többi verziójáról nem is beszélve.
Bill csodálkozva nézett rá.
- Szexi. – modnta szarkasztikusan.
- A lényeg - folytatta Tom. -, hogy utána hogy utána elgondolkoztam valamin, és már egy ideje itt motoszkál a fejemben. Kérdezhetek valamit?
Bill a könyökét az asztalnak támasztotta, az állát pedig az öklének döntötte.
- Ahamm. – bólintott.
Tom mély levegőt vett. Nem igazán tudta hogy fogalmazza meg.
- Nem muszáj válaszolnod. – pillantott rá gyorsan. Úgy érezte, ezt muszáj tisztázni, mielőtt valami ilyen személyes dologra kérdez rá. – Hát, tudod, amikor… átváltozol – mondta jobb szó hiányában -, akkor az olyan, mintha egy másik személyiség, mármint, mintha egy másik éned lenne?
Bill a szemébe nézett egy darabig, csendben, majd felegyenesedett, és a kezét az asztal szélére tette.
- Nem igazán. – mondta, meglepve ezzel Tomot. Nem számított arra, hogy tényleg őszitne választ kap. – Nem hivatalosan, legalábbis. – tette hozzá Bill. – Azt hiszem lehet róla úgy beszélni, de még se az, érted?
- Van neve?
- Neve? – ismételte Bill meglepetten. – Tom, annyira azért nem vagyok őrült.
- Ha lenne neve, hogy hívnád? – kérdezte Tom, pusztán azért, mert tényleg nagyon kíváncsi volt erre. Szomorú volt belegondolni, hogy Billnek ezzel kellett élnie, de akkor se tudta letagadni, hogy nagyon is érdekesnek tartotta.
Bill összevonta a szemöldökét, és látszólag elgondolkozott.
- Matthew? – javasolta vigyorogva, viccelődve, és Tom nevetve forgatta a szemeit.
- Idióta.
- Minek szokták általában hívni akkor? – vigyorgott tovább Bill, és Tom örült, hogy képes viccelődni ezzel. – Jim? Stuart?
Tom nevetett.
- Nem tudsz semmit kitalálni?
Ezt sajnálta; Tomot tényleg nagyon érdekelte, hogy Bill milyen nevet adna a második „személyiségének”, még ha nem is egészen az volt.

Az álmában, Bill háromfelé szakadt, és minél többet gondolkozott rajta, annál jobban megértette. Passzolt, mindahárom passzolt Billhez, és mind az ő figyelméért harcoltak, próbálták egy adott irányba húzni. Nem volt benne biztos, hogy ezzel Bill is tisztában van; úgy tűnt, eddig nem úgy gondolt erre, mint másik személyiségre.

Bill keresztbe tette a lábait az asztal alatt, és egy jó hosszú percen át csendben maradt. Végül, a száját kinyitotta, most kicsit hezitálva.
- Yang. – suttogta.
Valamiért, a név hallatán, Tom kicsit libabőrös lett.
- Jól hangzik. – bólintott.

Yang témája látszólag nem tett túl jót a hangulatnak, és Tom már megtanulta felismerni Bill hangultváltozásait. Tom ellökte a széket az asztaltól, megütögette a combját, és kérdőn nézett a rabra.

Bill szemei elsötétültek, és egy kis mosoly jelent meg az ajkain. Gyorsan megkerülte az asztalt, és széttárta a lábait Tom körül, ahogy az ölébe ült.

- Tetszik ez az új önbizalmad. – dorombolta, amíg Tom átkarolta a derekát. Örült, hogy sikerült megmentenie a hangulatot, mielőtt végleg elromlott volna.
- Nem akartam megölni a pillanatot. – mondta Tom, és próbált nem figyelni Bill öntelt arckifejezésére. – Sajnálom.
- Biztos vagyok benne, hogy kárpótolsz majd.
Georg és Andreas szavai visszhangzottak a fejében, de Bill hangjának hatásához képest inkább csak alig hallható suttogások voltak a koponyája mélyén.
- Talán. – felelte Tom halkan, amitől a szájuk ha csak egy pillanatra is, de összeért, Bill pedig a következő pillanatban a fogai közé szívta Tom alsóajkát.

Úgy csókolóztak a széken, mint két lelkes tinédzser. Az ajkaik újra és újra összeütköztek, és csak annyi időre váltak szét, hogy levegőért kapjanak, mielőtt újra egymásnak estek.

De muszáj volt megállniuk, mielőtt bármelyikük is túlságosan beindult volna. Nem voltak egyedül; nem csinálhattak semmi többet; nem most, nem ma.

Tom, aki egészen eddig a kezeit ugyanabban a pozícióban tartotta, most lejjebb csúsztatta őket Bill csípőjére, és elhúzta a száját.
- Menned kell? – kérdezte Bill fátyolos hangon; olyan sötét szemekkel, hogy a barnaságot alig lehetett benne látni.
- Hamarosan.

Bill bólintott, a kezeit pedig Tom rasztái közé csúsztatta.
- Most kérdezhetek valamit én?
- Szerintem épp most tetted meg.
- Oh, vicces. – forgatta a szemeit Bill. – Tényleg meleg vagy?
Tom meglepetten pislogott. Erre nem igazán számított.
- Most jön az, hogy azt mondod ’nem’, az egóm meg az egekig szökken.
Tom ezen nevetett egy kicsit, aztán megkomolyodott.
- Nem igazán. – mondta. – Félig-meddig.
- Ez azt jelenti, hogy biszexuális?
- Talán.
- Talán. – ismételte Bill. – De akkor még mindig egyfajta kivétel vagyok. Ez tetszik.
- És te? – kérdezte Tom. Mindigis azt gondolta, hogy Bill szimplán meleg, de eddig még soha nem kérdezte meg. Észre sem vette, hogy valami elromlott, egészen addig, amíg fel nem nézett Billre, aki pedig csak bámult lefelé, csendben, mozdulatlanul. Remegett Tom kezei között. – Hé, mi az?

Bill szinte nem kapott levegőt. Nem látott. Fel volt rá készülve, hogy a kérdést vissza fogja kapni, és tervezett is őszintén válaszolni, de ezt a reakciót nem kalkulálta bele, és nem bírta irányítani. Képek jelentek meg a fejében; emlékek, amik mintha csak egy másik világból, egy álomból jöttek volna.
 

A toll fel-le gördült a tenyerén. Csikizte, karcolta, sötétkék vonalakat hagyva maga után. A lány Bill kezét fogta, amíg apró semmiségeket rajzolt a bőrére.

Bill majdnem elaludt; a szemei le voltak csukva, a fejét pedig a kanapénak döntötte.

Lágyan elmosolyodott, ahogy a lány finom ujjai a tenyerét simogatták, megnyugtató volt. Végigkövette az életvonalát, és minden más vonalat, aminek a nevét Bill sosem volt képes megjegyezni, akárhányszor is hallotta. Bill kábultan elmosolyodott.
- Akarom egyáltalán látni a kezem, miután végeztél, Karina? – kérdezte, és hallotta, hogy elmosolyodik.
- Igen. – csak ennyit mondott, és rárakta a kupakot a tollra. – Kész vagyok, nincs több hely.

Bill kinyitotta a szemét, és ránézett a jobbkezén lévő kékségre. Karina apró mosolygós fejeket rajzolt a bőrére, és legalább száz csillagot különböző formában és méretben. Ide-oda fordítgatta a kezét.
- Ez tetszik. – döntötte el, és rámutatott egy viszonylag nagyobb darabra, ahol három ötágú csillag volt egymásban. – Magamra tetoválhatom?
Karina szemei elkerekedtek.
- Komolyan?
Bill bólintott.
- Akarok egy újat, és ez tetszik.
- Az első meggyógyult már? – kérdezte, grimaszolva. – Az enyém még kicsit szúr. – nyúlt a dereka felé. – De persze, hogy megcsinálhatod! – csillogtak a szemei a boldogságtól, mintha megtiszteltetés lett volna, hogy az ő rajza lesz tetoválva. – De ne oda.
- Hát persze, hogy nem! – horkant fel Bill. – Szerinted hol lenne jó?
Karina egy darabig gondolkozott rajta, aztán ördögi vigyor jelent meg az arcán. Közelebb hajolt, és Bill fülébe súgta az ötletét. Bill felnevetett.
- Tényleg…? Oké, rendben.
- Megcsinálnád? – kérdezte Karina meglepetten.
- Igen, miért ne?
- Nem tudom. – rázta meg a fejét a lány nevetve. – Eléggé lent van, senki nem látna, kivéve ha-
- Ha meztelen vagyok. – fejezte be Bill félmosollyal. – Tudom. Ki ne akarná azt látni?
- Az egód, Bill, istenre esküszöm…

Bill rávigyorgott, és aztán, hirtelen, megcsókolta a lányt, de nem tartott sokáig. Karina meglepetten húzódott vissza.
- Bill, én-
Nem engedte, hogy befejezze, mert ismét megcsókolta; a lány pedig leállt az ellenkezéssel. Ellazult a csókban, és hagyta, hogy Bill hátradöntse.

- Szerintem nem kellett volna ezt tennünk. – mondta Karina halkan, ahogy begombolta az ingjét. – Miért… mármint… - zavartnak tűnt. – Én azt hittem, hogy te…
A félelem éles fájdalmával, Bill rájött, hogy Karina melegnek hitte. Mióta gondolhatta ezt? Mindig is ezt hitte?
- Nem vagyok. – sziszegte, és felkapta a pólóját a padlóról. – Jézusom, Karina.
- Sajnálom. – kiáltotta rémülten. – Én csak… Neked sosem… - nem tudta mit mondjon. – Soha nem volt…

Mert csak te vagy, akarta Bill üvölteni. Minden férfi disznó. Undorítóak és megbízhatatlanok, és a férfiaknak már csak a gondolatától is betegnek érezte magát Bill.

-Szóval, - kezdett bele Bill. – Szóval te nem…
Felnyögött, és a kezeibe temette az arcát. Oh, ez nagyszerű. Fantasztikus. Tökéletes. Mi a faszt csinált?

- Te jelentesz számomra mindent. – suttogta Karina. – Te vagy a legjobb barátom, mintha a testvérem-
Alig tudta befejezni a „testvér” szót, mielőtt Bill keze hirtelen előrelendült, és egyenesen az arcát találta el.
- Testvér. – kiáltotta. – Szóval lefekszel a testvéreiddel, ugye?!

Karina feje oldalrafordult az ütsétől, és a sokktól másodpercekre mintha lebénult volna. Amikor magához tért, csak a fejét mozdította meg. Felnézett rá, a szőke tincsei mögül, és a tekintetében csalódottság volt. Nem düh, nem félelem, még csak nem is sokk, csak a tiszta csalódottság.

Billt másodpercekkel később is elvakította a düh. Testvér. Testvér! Nehezen vette a levegőt, Karina pedig végig azzal a kibaszott nézéssel bámulta – de aztán hirtelen a düh elszállt, és a valóság elérte, tudatosult benne, hogy mit tett. Nagyokat pislogott, a szemei pedig elkerekedtek.
- Sajnálom. – suttogta, és megpróbált hozzáérni, de a lány megfogta a csuklóját, és megállította.

A fejét rázta, és Bill ennél mélyebben sosem érezte még magát.
- Szerintem most jobb lenne, ha elmennél. – csak ennyit mondott, végig a szemébe nézve, Bill vére pedig megfagyott. Pontosan azt tette, amiről megígérte, hogy sosem fogja; kezet emelt rá, és most a lány semmit nem akart már tőle. Teljesen érthető volt. Maga Bill sem akart már semmit önmagával.

- Sajnálom. – mondta újra, és felvette a dzsekijét. Karina bólintott, a tekintetét lefelé szegezve.
- Tudom. – mondta. – Tudom.
 

Bill hirtelen kirepült Tom öléből, és addig hátrált, amíg a feje neki nem ütközött az ablakot takaró rácsoknak. A látása homályos volt, a fejét emlékképek lepték el.

Letépte a kötést a kezéről, és bámulta, rázni kezdte, mintha arra számított volna, hogy Karina rajzai lesznek ott.

Tom elindult felé, Bill pedig a falhoz nyomult, a sebes kezét a mellkasához szorítva.
- Ne érj hozzám.
- Mi történt? Mit mondtam?

- Te… te…
Bill valahol mélyen tudta, hogy irracionális a viselkedése, de az elméje képtelen volt megbírkózni ezzel, nem bírt leállni, képtelen volt lenyugodni és rájönni, hogy Tom más volt.

- Oké, akkor csak itt fogok ülni. – mondta Tom, továbbra is a szemébe nézve, és leült az ágy szélére. Ott is maradt, teljesen mozdulatlanul, amíg Bill küzdött a felesleges pánik ellen, küzdött, hogy lenyugodjon.

Tíz percbe telt, amíg az izmai megnyugodtak és ellazultak. A fejét lehajtotta, csukott szemmel.
- Sajnálom. – motyogta. Tomnak nem kellett volna ezt látnia; magyarázatot akart volna, és Bill nem volt benne biztos, hogy tudott neki adni. – Hogy válaszoljak a kérdésedre, - mondta lassan, és remegve nagy levegőt vett. Nem nézett Tomra, most képtelen volt. – Nem vagyok az.

- Te… nem?
- Nem.
- Akkor…
- Nézd, nem tudom, oké? Nem tudom. Nem tudok ennél több választ adni.
A jobbkezére nézett, a gyógyuló sebekre, és összerezzent. Óvatosan megérintette őket, végighúzta az ujjait rajtuk.
- Nem fogok hazudni, kibaszottul összezavarsz.
- Jaj, szegénykém. – csattant fel Bill. – Nekem kell így élnem!
- Hát, ha megpróbálnál ténylegesen beszélni Anne-nel, segíthetne neked-
- Kinek képzeled magad? – kérdezte Bill, most már dühösen. – Nagyjából a századik alkalommal is elmondom, hogy nem a pszichiáterem vagy, oké? Nem szabod meg mit csináljak vagy mit mondjak.
Tom kinyitotta a száját, hogy válaszoljon.
- Nem, baszd meg! – kiáltott fel Bill. – Csak fogd be!

Csendben maradtak; olyan csendben, ami 5 teljes percen át tartott, aztán egyszerre nyitották ki a szájukat hogy megszólaljanak. Bill egyből becsukta.
- Te kezded.
- Csak azt akartam mondani - mosolyodott el Tom. -, hogy szerintem ez volt az első veszekedésünk.
- Te ezt veszekedésnek hívod?
- Talán.
Bill felhorkant, és keresztbe tette a karját.
- Te mit akartál mondani?
Valami mosolyhoz közeli volt Bill ajkain.
- Azt, hogy jól nézel ki, amikor ideges vagy. – fordult el sértődötten.

Tom felnevetett, majd egy kicsit komolyabb hangon ismét rákérdezett.
- Komolyan mondtad, hogy te nem vagy…?
Bill felsóhajtott, és a remegő kezét végigfuttatta a hajában. Lassan visszament az asztalhoz, és leült.
- Talán ki kéne derítened? – javasolta Tom. Próbált segíteni, de ugyanakkor igyekezett nem túl kioktatónak tűnni.

Bill csak vállat vont, és a fa asztalra nézett. Tudta, hogy valószínűleg említenie kéne az ügyet Anne-nek. Ez már azóta zavarta, amióta kezdett rájönni, hogy Tom más, hogy Tom nem olyan, mint a többi férfi, de általában elnyomta ezeket a gondolatait.

Tom egyedül hagyta a gondolataival. Azt mondta neki, hogy talán szüksége van, hogy gondolkozzon, és Bill legszívesebben üvöltött volna vele, hogy már nem akart semmire gondolni. Ne menj. Belefáradt, nem akarta többet. Még ne menj. De a szavak a torkában akadtak, és erős görccsel a gyomrában, végignézte, ahogy Tom elmegy.

Szerintem már nem akarok egyedül lenni…

A homlokát az asztalra ejtette.

Gyűlölte a férfiakat, tényleg. Gyűlölt hozzájuk érni, gyűlölte, amikor ők értek hozzá; és mégis ezt csinálta, tovább csinálta, tovább győzkedte magát, hogy élvezi. Mint egy megszállotság, egy függőség, amiről tudta, hogy megérdemli, még szüksége is van rá. Vágyott rá. Elcsábítani a férfiakat, rávenni, hogy megérintség őt; még akkor is, ha az agya üvöltve ellenkezett.

Nem szerette és mégis imádta.

Abszurd volt, hülyeség, semmi értelme nem volt, és senki nem is tudott róla. Egy pszichiátere sem tudott erről a megszállotságáról, erről a vágyáról a pszichológiai szenvedés iránt. Amúgy se tudta volna mit mondjon nekik; ő maga sem értette, és belefáradt már, hogy az emberek analizálják.

Tom. Na most, Tom is ugyanúgy indult, mint minden más férfi. Csak egy darab szar, aki megérdemli a büntetést, amiért ilyen. Bill szórakozásból csábította el őket, de azért is, mert úgy érezte megérdemli, hogy bántsák. Persze, Bill már pár nőt is elcsábított amióta börtönben volt, de ők mások voltak. Bill nem bántotta a nőket. Legalábbis nem szándékosan, gondolta, ahogy lehunyta a szemét.

Mégis, Tom elég hamar bebizonyította, hogy ő más, és Bill is elég hamar észrevette ezt. Volt benne valami, ami Billt nyugtalanította, de ugyanakkor, mégis jobban érezte magát vele. Őrjítő volt, mert valami hasonlót érzett akkor is, amikor Karinával volt.

Bill nem tudta mit gondoljon erről, hogy reagáljon, de már régen elhatározta, hogy nem fog ilyesmivel foglalkozni, nem fog annyit gondolkozni.

Amúgy sem volt már értelme.