Minden nap, Murphy törvénye.

Tom fejében, így ment az élet. Ha valami tönkremehetett, akkor tönkre is ment. Ezzel a bölcsességgel élve, mindig katasztrófára számítva, Tom állandó készenlétben állt, bármi is történjen.

Minden egyes nap, úton munkába, amikor moziba ment, vagy amikor Georggal ebédelt – Tom mindig vitt magával egy esernyőt.

Ez teljesen logikus volt Tom számára két ok miatt is.

Egy, ha tényleg esett, Tom használhatta az esernyőjét, és senki nem nézte hülyének miatta.
Kettő, Tom imádta az esőt, és annyira szerette az esős napokat, hogy egyszerűen muszáj volt esernyőt vinnie magával.

Nem tudott mit tenni. Tom mindig a legrosszabbra számított, és mindig fel volt készülve, hátha bekövetkezik.

Még a legtermészetfelettibb pillanatokban is, ha zsebkendőre volt szükséged, Tom volt a te embered. Ha bárkinek bármire szüksége volt, akármilyen bizarr dologról is van szó, Tomnál tuti volt. Tom módszerei bombabiztosak voltak, ő volt az ember.

De Tom a legkevésbé sem volt felkészülve Billre.

Egy nappal a Billel való találkozása után, este 6 órakor, Tom lakásában Tom és Bill már együtt ültek és beszélgette. Hogy hogyan történt? Még Tom sem értette. Tom kész listát tudott készíteni azokról a dolgokról, amiket utált ebben a Bill személyben.

Az első dolog, hogy Bill sosem hagyta abba a beszédet. Ezt már az első pillanatban észrevette, amikor találkoztak, és Bill köszönt neki a bárban. Ami kedves üdvözlésként kezdődött kézrázással, végül bizarr társalgássá formálódott, a… nem is tudom, krumplikról és hagymákról?!

10 perc elteltével, Tom már rengeteg dolgot tudott Bill életéről. A monológ pedig csak folytatódott.

Tom még abban sem volt biztos, hogy le akarta írni a naplójába, hogy mi történt ezen a napon. De én ettől függetlenül el fogom mondani.

Szóval a Billel való találkozás napja volt.

Azon a bizonyos napon, reggel 6-kor, miután felöltözött, hogy később körbevezethesse Billt, kiment a konyhába, és elkezdte újra rendbe rakni a fűszereket (mert Gustav sosem emlékezett az eredeti helyükre).

Először a bors, aztán a só, és utána a többi a használat gyakorisága és fontossága alapján volt sorba téve. Elég egyszerű volt, tényleg.

Mindenesetre, Gustav már ott volt, a konyhában, erőltetett mosollyal. Általában, ha Gustav valami bizarr okból kifolyólag korábban kelt fel, vicces arcot vágva, a kezében két…

Oh, ne…

- Gustav? Te tényleg ébren vagy?
Valamilyen szinten, ez nem csak egy vicceskedő felkiáltás volt. Gustav néha alvajáró volt. Mégis, Tom úgy érezte, hogy nem volt túl jellemző Gustavra, hogy álmában két bőröndöt megpakolt volna a ruháival.

Kemény munka volt ám találni valakit, aki elég őrült ahhoz, hogy Tommal össze akarjon költözni. Az általános panasz az volt, hogy alapvetően, Tom egy kicsit túl… megszállott. Más szavakkal, Tom túl sokat aggódott minden miatt.

Tom szerint ez baromság volt. Ő határozottan hitt abban, hogy sosem lehet eléggé aggódni.

Tom bármely más helyzetben, nem foglalkozott volna ezzel annyira. Most már magától is tudta volna fizetni a lakbért, de most, hogy valaki tuti kémkedett utána (ha nem, akkor meg csak paranoiás őrült volt), Tom nem veszíthette el Gustavot.

Ő nem fog egyedül élni, nem ám.

Persze, régebben Andreas szívesen lett volna a lakótársa egy rövid ideig, de most már házas volt, és Georg is eljegyezte a menyasszonyát… Szóval, igen, Tom elég szar helyzetbe került.

- Tom. – kezdett bele Gustav. Tom a nevét hallva egyből leült előtte egy székre. – Tudod, Sam és én beszéltünk bizonyos dolgokról, és felajánlotta, hogy mi…

Sam…

A naplójának 80. oldala; Samantha Gustav barátnője volt. Gustav Samnek hívta, ami zavarta Tomot, mert meggyőződése volt, hogy csak a férfiakat lehet Samnek hívni. Samantha belépett Gustav életébe, és ő volt az oka, amiért Gustav már nem vitt nőket a lakásukba. Samnek göndör haja volt. Nagyon bizarrnak tartotta Tom. Váltás.

- Megkért, hogy költözzetek össze. – vonta le Tom a következtetést. Próbált olyan éretten viselkedni, amennyire csak tudott, és próbált nem sírni, vagy ami még ennél is rosszabb, rágás nélkül lenyelni a reggelijét. Nem nagyon sikerült neki.
- Nem, nem költözök vele össze, de elutazunk együtt. – mondta Gustav, és felpattant. – Sajnálom, hogy nem mondtam korábban, de a cége Brazíliába rendelte, és… minden olyan gyorsan történt!

Ezen a ponton, Tom a szemeit forgatta. Számára Gustav és gyorsaság két külön fogalom volt. Pontosan ezért is szerette inkább maga csinálni az összes házimunkát (még akkor is, ha Andreas egészen más elmélettel állt elő erre).

- A számomat a hűtőn hagytam! – mondta Gustav, és hallatszott a hangján, hogy kezdett elérzékenyülni. Mielőtt elment volna, hatalmas ölelésbe fogta Tomot, aki pedig úgy érezte, hogy valami összetört benne.

Szó szerint értve.

Ugyanazon a napon, később…

- Szia! – üdvözölte egy ismeretlen hang a széke mögül. Tom megfordult.
Andreas egy nappal korábban hívta fel, Gustav aznap utazott el, és most Billel ragadt.
- Biztos te vagy Tom! Beléptem a bárba, észrevettelek, és azt gondoltam: ez a srác pont úgy néz ki, mint egy Tom. Te vagy Tom, ugye?
Tom összevonta a szemöldökét, és épp mondani akart valamit, de a másik srác addigra más helyet is foglalt vele szemben.
- Mindegy, én Bill vagyok, de te már gondolom tudod.
Bill megfordult, és hívta a pincérnőt.
- Hát, ja, én…
- Gondolom Andreas sok mindent mesélt rólam, de ne vedd őket túl komolyan. Andreas és én még kölyökkorunkban találkoztunk, ugyanabba a suliba jártunk, tudod? – kérdezte Bill, és újra a pincérnő felé fordult.
- Sose hagyod abba a beszédet, ugye? – kérdezte Tom, részben egészséges kíváncsiságból, részben pedig mert Bill más most kezdte kiidegelni.
- Te! Te… Vicces srác vagy!

Ismerek pár embert, aki mindent feladna, ha nem így lenne…

Megérkezett a pincérnő. Ez teljes megkönnyebbülés volt Tom számára, aki csak rendelni akart, aztán elmenni a fenébe. Kinézett az ablakon, és észrevette, hogy a felhőknek elég furcsa formáik voltak. Annak ott, például, szívalakja volt. Milyen nyálas már ez?!
- Én csoki fagyit kérek, és… Elnézést. – pillantott Bill Tomra, tágra nyílt szemekkel, és előrébb hajolt. – Te szeretnél valamit rendelni?
Végre!
Tom a szemeit akarta forgatni.
- Kihagyom, nem vagyok éhes.
- Hát, akkor én sem!
Bill kikérte a számlát, és mindketten elhagyták a bárt.

Tom kezdte azt gondolni, hogy Bill nagyon ellentmondásos személyiség. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy kedveli-e. Úgy döntött, hogy ezt a kis pillanatnyi kételyt kihasználva, ad neki egy esélyt.
- Szóval most költöztél ide. – szólalt meg Tom, miután 15 percig csendben sétáltak. Igazából, kezdett lehűlni az idő, és már vacogtak a fogai. Bill kedvesen felajánlotta, hogy odaadja a kabátját, de Tom nem akarta felvenni, ezért a fogai még mindig vacogtak.

Tom naplójának 70. oldala; Tom nem fogadott el segítséget senkitől. Ez volt, és kész.

- Hm? – fordult felé Bill, zavartan, mintha valami nagyon nehéz kérdést kapott volna, aztán hirtelen megütötte a homlokát a szabad kezével.
- Persze! Most költöztem! – mondta, inkább magának, mintsem Tomnak.
- Mi? Ez nem is igaz?
Bill újra Tom felé fordult, és megrázta a fejét.
- Akkor nem is kell, hogy körbevezesselek?
- Nem igazán. Tudod, innen pár sarokra van egy pékség, aztán ha balra fordulunk, ott egy elég nagy áruház, és itt pedig…
Bill megállt a folytonos beszédben.
- Szeretnél elmenni a bolhapiacra?

Oké, szóval Bill nem most költözött a környékre. Tom lakásától alig pár sarokra lakik, és egy rakás pénzt örökölt, ami miatt megengedhette magának, hogy békésen éljen.

Szerencsés Bill.

Mindenesetre, az történt, hogy az egész délutánt a bolhapiacon töltötték, ami Tom számára egyet jelentett egy nagy rakás bacival. Bacik, bacik, és bacik mindenhol és mindenben.

Néha azt gondolta, hogy ez még azoknál a kisállat simogatóknál is rosszabbak. Tudod, ahol van egy csomó… ugh… birka.

Bill egész nap olyan dolgokat mondott, hogy „Váza a 17. századból? Lehetetlen!”

Elég egyértelmű volt, hogy Tom nem osztozott a lelkesedésében, de hagyta magát elrángatni igazából mindenhova, ahova Bill akart menni. Az a mondás, hogy „ami nem öl meg, megerősít”, Tomra nem igazán volt érvényes.

Tom esetében a bolhapiac csak annyit eredményezett, hogy utána két egymást követő fürdőt vett; olyan hosszan, hogy az ujjai mindkét alkalom után mazsolákhoz hasonlítottak.

Utána, felhívta Andreast, és megkérdezte, nem, követelte mi a magyarázat, hogy azt mondta Bill most költözött a környékre, amikor igazából úgy ismerte a helyet, mint a tenyerét. Andreas üzenetrögzítője nagyon kedvesen végighallgatta.

Aztán megérkezett Georg, és lejátszották a szokásos heti sakkbajnokságukat, amit hagyományosan Georg nyert meg. Aztán rendeltek kínia kaját, aztán ettek, Georg elbúcsúzott, és hazament.

Tom sosem érezte még ilyen egyedül magát.

Tényleg számított Gustav horkolására, hogy el tudjon aludni, és most az egyetlen lehetősége, hogy el tudjon aludni, a bárányok számolása lett volna. Ezt viszont képtelen, képtelen volt megtenni!

Félt is. Félt a kukkolójától, és a bárányoktól, mert ha egyszer elkezded őket számolni, nem tudod abbahagyni.

Szóval, teljes kétségbeesésében, Tom úgy döntött, muszáj felhívnia azt az egy embert, akiről tudta, hogy hajnali 2-kor átjönne a lakásába.

- Bill? Igen, tudom, hogy kicsit késő van… át tudnál jönni?